magyar kisebbség
összes lapszám»

Borbély Imre

Pro vagy kontra

A magyar állampolgárság alanyi jogának kiterjesztése
minden magyarra

Tárgykör és metódus

Magyarország belátható idôn belül csatlakozik az Európai Unióhoz, valamint a schengeni határegyezményhez, ugyanakkor a szomszéd államok csatlakozása, ahol a magyar nemzet kb. egynegyede él, még középtávon is bizonytalan. Ez méltánytalan helyzetbe hozza azokat a magyar nemzetrészeket, amelyek kinyilvánított1 vagy vélelmezhetô akaratuk ellenére kerültek a békediktátumok szabta határokon kívülre. A magyar csatlakozás idôpontjának közeledtével nem zárható ki egyfajta kapuzárási pánikhangulat2 elterjedése, ami esetleg drámaian megnövelheti az áttelepülni szándékozók számát.

A problémát a Magyarok Világszövetsége Stratégiai Bizottságának az 1998. áprilisi választmányi gyûlése elé terjesztett helyzetjelentése és megoldási ajánlata vitte be a köztudatba. Az ajánlás lényegét a részleges magyar állampolgárság alanyi jogának kiterjesztése képezte és képezi. Ezt akkor és azóta a média "kettôs állampolgárságra" fordította le. A kezdeményezés társadalmi vitává terebélyesedett, amelynek jelen esszé is részét képezi.

Tamás Sándor vitaindítója3 a "kettôs állampolgárság pro és kontráját" igyekezett "szakmai", politikailag semleges nézôpontból feltérképezni.4 Eme nézôpontból következett a dolgozat címe (pro és kontra), valamint az érvrendszer statikussága és leszûkítése a hipotetikusan közvetlenül érintettekre. Az elônyök és hátrányok között találhatók olyanok, amelyek a kettôs állampolgárság esetleges kedvezettjeit érintik, és olyanok, amelyek azok nemzeti közösségét (különös tekintettel az erdélyi magyar nemzetrészre). Az önkiszabott politikamentesség viszont, úgy tûnik, nem adott módot a magyarországi politikum lehetséges opcióinak taglalására. A vitaindító szerzôjének felfogása az állampolgárságról magán hordozza a francia iskola erôs hatását, hiszen egyértelmûen és kizárólag a személy és állam közötti jogviszonyt lát benne.5

Dolgozatomban a vitaindítóban taglalt kettôs állampolgárság létrejöttét megelôzô folyamattal, még inkább az azt kiváltó politikai döntéssel, annak pro vagy kontrájával és mikéntjével foglalkozom. Elôször is megvizsgálom a kérdés realitását: vannak-e eleve kizáró objektív körülmények? Konklúzióm szerint kizáró körülmények nincsenek.

Ezt követôen arra a kérdésre válaszolok, hogy objektív kizáró körülmény híján miért kell a pro vagy kontrával foglalkozni, miért nem pusztán a hogyannal? Ennek okai a magyar politikum örökletes torzulásában keresendôk, melynek gyökerei alighanem a kiegyezésig visszanyúlnak. Eltérôen a francia, lengyel, ír vagy izraeli politikumtól, a magyar politikai elit a nemzeteszme tekintetében súlyosan megosztott. Az általam itt (talán kissé eufemisztikusan6) univerzalistának nevezett beállítottságnak a politikai látóköre és felelôsségérzete megáll az országhatárnál s a magyar állampolgárok 10 milliós közösségénél, a nemzeti beállítottság viszont kiterjeszti azt az egész 15 milliós magyar nemzetre.

Megvizsgálok továbbá három ideáltipikus politikai opciót (univerzalistát, konzervatívot és nemzeti-radikálist), azzal a céllal, hogy a pro vagy kontra kérdésre adott politikai válasz jövôképfüggôségét és érdekfüggôségét érzékeltessem. A markánsan különbözô nézôpontok (függetlenül attól, hogy mennyire köszön vissza belôlük a mai magyar politikai valóság) virtuálisak és kinagyítottak. A kinagyításnak az a célja, hogy a valós esetek gondolatilag interpolálhatókká váljanak. Az interpoláció általában kisebb hibaaránnyal jár, mint az extrapoláció.

Végül két interpolációt vizsgálok meg. A hipotetikus (liberál-konzervatív) "Nemzettagsági Igazolvány" opciót, valamint a személyes (konzervatív és nemzeti-liberális) "Külhoni Állampolgárság" opciómat, válaszomat a mikéntre (reményem szerint az általános expozétól kellôképpen elhatárolhatóan), amely differenciált (honi és külhoni) állampolgárságot szán a magyaroknak és külön státust a történelmi Magyarország nem magyar, de tôsgyökeres lakosságának.

1. A kérdés realitása

A problémakör megoldhatósága, realitása a prohibitív hatalmi és elvi akadályok hiányából adódik.

Az e döntésben közrejátszó hatalmi tényezôk:

– A közvetlenül érintett egyének szabadságjogai és érdekei.7 A magyar állampolgárság automatikus kiterjesztése a határon kívül rekedt magyarokra az egyén szabadságjogainak sérelmeként is felfogható lenne. A puszta jogosultság kiterjesztése viszont nem: az állampolgárság lehetôségkénti kiterjesztése önmagában esélyt jelent. Az esélytöbblet nem fogható fel a szabad és felelôs ember ellenérdekeként.

– A közvetve érintettek (anyaországiak) prohibitív ellenérdekeltsége. Az elképzelhetô ellenérdekek (pl. járulékos költségek) megszüntethetôek vagy kompenzálhatóak és semmiféleképpen nem prohibitív mértékûek.

– Az integrálódó Európa hozzáállása az 1997-ben elfogadott 166-os konvenció által erôsen közeledett az ENSZ eddigelé is permisszív álláspontjához a kettôs állampolgársággal kapcsolatban. Erre a vitaindító is kitér. Nemzetközi megítélésben a kettôs állampolgárság egyre inkább értéknek, mintsem rendellenes állapotnak minôsül (1 – 94. old.).

– A szomszéd országok közül Horvátország a szuverenitása elnyerése után gyakorlatilag kiterjesztette állampolgárságának alanyi jogát minden horvátra.8 Románia döntéshozói hasonló szabályozást készítenek elô, fôleg moldáviai viszonylatban. A tágabb szomszédságban Bulgária követte Horvátország példáját. A német állampolgárságra alanyi jogon minden német (népi német: Volksdeutscher) jogosult,9 az izraeli állampolgárságra pedig csak zsidó eredetû személyek jogosultak.10 Ha mindennek dacára a magyar állampolgárság jogosultságának kiterjesztése ellen az ország szomszédai kifogást emelnének, azt a precedensek birtokában a honi diplomácia könnyûszerrel háríthatná.

Bátran levonható tehát a következtetés, hogy nincsenek prohibitív hatalmi gátjai a magyar állampolgárság alanyi jogként való kiterjesztésének minden magyarra. Hogy elvi gátak sincsenek, arról Tamás Sándor írása kellô mértékben informál.

2. A belpolitikai hatalmi tér

A rendszerváltoztatás kezdete óta a magyarországi elitek egy egész sor alapvetô kérdésben konszenzusra jutottak. De sajnos ez csak a külsô és formális megítélés esetében érvényes. Formálisnak azt a (pl. az US State Departmentre jellemzô11) szemléletet nevezem, amely csak az eredôre tekint, de a törésvonalakat, azoknak mélységét nem érzékeli, az esetleges egymásnak feszülés mértékére nem ügyel. A magyar politikumban szinte minden alapvetô kérdésben kitapintható vagy egyenesen szembeszökô egy bizonyos törésvonal.

Az államforma például egy ilyen kérdés. Konszenzus övezi a köztársasági államformát. De már a Szent Korona státusa, esetleges funkciója a köztársaságon belül vitatott.

Az állami intézmények demokratizmusának tekintetében elvben úgyszintén konszenzus van, de a konkrét formákat illetôen nem. Vita tárgya az elnöki legitimitás forrása (a nép vagy annak választott képviselôi), valamint a parlament kamaráinak száma.

Az ország integrálódása az euroatlanti struktúrákba elsöprô többségû támogatottságot élvez. Mindazonáltal nincs konszenzus az integrálódás értéktartalma, értékirányultsága felôl. A nyugati integráció egyik legfôbb szószólója, a magyarországi szellemi-politikai main stream Körösényi András (2) szerint szelektíven kezeli a nyugati értékeket, saját univerzalista világképének és politikai érdekeinek megfelelôen gyártott egy virtuális, nemlétezô Európát, melyet média-oligopóliumán keresztül sugároz a társadalom felé. A nemzeti tábor ezzel szemben a nemzetek Európáját keresi. Számára az Unió nem utolsósorban kulturális mentsvár az amerikai kultúruniformizmussal szemben.

A szabadságjogok a demokrácia és jogállamiság kvintesszenciájaként deklaratív konszenzusnak örvendenek. Az elôbb említett univerzalista (nemzeteszme-ellenes) média-oligopólium viszont Bogár László (3) szerint a véleményterror eszközével kérdésessé teszi a véleménykinyilvánítás és Vass Csaba szerint az informálódás (4), valamint a szabad kommunikáció (5) alapvetô emberi jogát. Mindenekelôtt ezért robbant ki a médiaháború akkor, amikor 1990-ben a nemzeti erôk szerezték meg a fôhatalmat, úgymond szünetelt 1994 és 1998 között az univerzalisták kormányzása alatt és dúl most az általuk ismét elvesztett választás óta újult erôvel.

Felkapott és kvázikonszenzusnak örvendô eszme Magyarországon a multikulturalizmus, miközben csak egyetlen illusztratív példával élve: Kodály országában Kodály tanítása kihalóban van.

A tudásszintnövelés mint felismert szükségszerûség konszenzuális. De a Magyarországról származó Nobel-díjasok zömét felnevelô egyházi iskolák helyzetével kapcsolatban máig sincs konszenzus. Mint ahogyan a Nemzeti Alaptanterv, a Magyar Tudományos Akadémia státusa és a kutatás problémaköre is vitatott.

A felsorolt problémák körül a mélyben lappangó vagy nyílt egymásnak feszülés mindannak az alapvetô ellentétnek a folyományaként fogható fel, ami az ország elitjeit két markáns táborra osztja. Ez a probléma a nemzeteszme, illetve az ország és a nemzet egymás közötti viszonya. Kövér László szavaival élve, Magyarországon a nemzeteszme körül az elitek közt hideg polgárháború dúl.12 Ez a súlyos megosztottság, ez a törésvonal nemcsak pártok között jelenül meg, hanem egyes pártokat is keresztbemetsz. A magyarországi pártok megalakulásuk óta tartó (néha drámai formákat öltô) metamorfózisa szinte minden esetben e két világnézet ütközésére is visszavezethetô. A tisztulási folyamat még nem ért véget.

Az állampolgárság alanyi jogként való kiterjesztésének kérdése az egész etnokulturális magyar nemzetre, a tagadó, igenlô vagy éppenséggel kompromisszumos megoldást keresô állásfoglalások híven tükrözik e szembenállást.

3. Ideológiaspecifikus opciómodellek

Az alább leírt opciómodellek, valamint a vázolt ideálspecifikus politikai szempontok nem a teljesség igényével készültek, sem a szempontok számát, sem pedig az egyes szempontok leírásának részletességét illetôen. Jelen esetben célom elgondolkodtatni, nem pedig meggyôzni, tehát illusztrálni s nem demonstrálni. Ezért minimálisra szûkítettem a szempontok számát, és leírásukban igyekeztem csak a problémareleváns jellemzôkre kitérni. Az opciómodellek leírásánál is azon voltam, hogy a másodlagos jelentôségû részleteket kerüljem.

3.1. Az "univerzalista" szempont kategorizációs modellje

Az "univerzalista" álláspont ilyen formában történô megjelenítése talán mesterkéltnek tûnhet, hiszen két markánsan különbözô világnézet, a liberális és a szocialista is magán hordozza jegyeit. A tárgyalt probléma szempontjából csak az releváns, hogy az állampolgárság kiterjesztésével kapcsolatban milyen döntés valószínûsíthetô. Ebbôl a szempontból a két, egyébként ellentétes politikai felfogás metszi egymást. Mind a két eszmerendszer (a doktriner liberális és az internacionalista szocialista) jogalkotása a népszuverenitásra épül. A "nép" elvont fogalmán egy adott ország lakossága értendô. Az állampolgárság vonatkozásában mindkét irányzat a jogviszonyelmélethez áll igen közel, mely "az állampolgárságot egy nevesített állam és egy nevesített természetes személy olyan jogi viszonyának tekinti, amelynek tartalmát a jogalanyok kölcsönös jogai és kötelességei alkotják. A jogviszony tartalma ily módon a közjogi és magánjogi természetû jogok és kötelességek összessége, tehát maga a jogrendszer" (1 – 86. old.). A nemzet fogalmát ezek az ideológiák az állampolgárok összességével definiálják, de túlhaladott, avítt, retrográd kategóriát látnak benne, melynek napjai meg vannak számlálva.

Nyilvánvaló, hogy ebben a gondolatiságban az állampolgárság nemzeti érdekbôl, jus sanguinis, netán a történelmileg felfogott jus soli alapon az országhatáron kívülre történô kiterjesztése nehezen vagy egyáltalán nem értelmezhetô.

Amikor a Magyarok Világszövetségének felvetése nyomán, mely szorgalmazta a magyar állampolgárság alanyi jogának kiterjesztését minden magyarra, az akkori, jobbára univerzalista beállítottságú MSZP–SZDSZ kormány konfrontálódott a világképével ellenkezô igénnyel, akkor a problémát nem az igény jogosultsága felôl13 és nem is a kollektív hasznosság felôl14 közelítette meg, hanem (elsô körben) a keresztülvihetôséget tagadva15 az egész problémát a majdani Schengen-vízum megadásának kérdésére redukálta.16 A külföldi magyarok a jövôbeni magyarországi vízumkezelés egy külön kategóriájává váltak. Ezért ezt az eljárást kategorizációs modellnek neveztem.

3.2. A konzervatív szempont státusmodellje

A konzervatív politika alapja a történelem szerepérôl alkotott felfogás. A "történelem" lényegére csupaszítva nem egyéb, mint tapasztalat, a konzervatívok történelembe fektetett bizalma pedig azon alapul, hogy az emberi kapcsolatok terén a tapasztalatot részesítik elônyben az absztrakt és deduktív gondolatokkal szemben (6). Ennek megfelelô a konzervatívok társadalomképe is. Burke a konzervativizmus bibliájának tartott alapmûvében leszögezi, hogy "...a társadalom szerzôdés. Társas viszony minden tudományban, minden mûvészetben, minden erényben és tökélyben. Nem csupán maguk az élôk, hanem az élôk, a már holtak s a még meg nem születettek közötti társas viszony ez" (6). A szerves szemlélet nem pusztán kronologikus, hanem a mindenkori társadalmi jelen állapot érzékelésében is jellemzô. Ez vonatkozik a természetesnek felfogott egyenlôtlenségre is. A konzervatív filozófia legfontosabb alapelve a szabadság és az egyenlôség szükségszerû és abszolút összeférhetetlensége17 (6 – 64. old.), ami a szabadságnak adott abszolút elsôbbséggel párosul. Az egyenlôtlenség természetes tényként való elfogadottságából ered egy fajta státustisztelet. Következésképpen az állampolgárságot tekintve a konzervatív világnézethez igen közel áll a (német irodalomban domináns) státuselmélet. Ez az elmélet az állampolgárság jogintézményi függetlenségét (tehát az általa szavatolt jogi helyzetet státust) hangsúlyozva a belôle származó jogok és kötelezettségek kérdését másodlagosnak tekinti (1 – 86. old.). Az alkotmány tekintetében is érvényesül a szerves szemléletmód. Nisbet is rámutat – nagyon helyesen –, hogy Burke azon nézete, mely szerint egy nép igazi alkotmányát történeti intézményei jelentik, nem pedig egy darab papír, egészen napjainkig visszhangra lel a konzervatívok körében.

A nemzet szerves fejlôdését a trianoni trauma súlyosan megzavarta. Konzervatív nézôpontból ez a valódi probléma. A schengeni határ küszöbön álló kialakulása a szétszakított nemzetrészek között, a határon túli magyarok utazási korlátozása mindössze a figyelem homlokterébe hozza a mélyebb és nagyobb problémát. Következésképpen egy elképzelt konzervatív indítványnak ez utóbbira is megoldást kell kínálnia.

Elképzelhetô a határon túli magyarok (törvénybe foglalt) külön státusa. E külön státus nevezhetô külhoni magyar állampolgárságnak. Ennek kézzelfogható velejárója lehetne például a magyar útlevél. Ez az opció várható hatásában közelítene a brit többszintû állampolgárság modelljébôl kiinduló részleges állampolgárság opciójához, viszont nem igényelne (a jelen politikai erôviszonyok mellett nehezen kivitelezhetô) alkotmánymódosítást.

3.3. A nemzeti radikális szempont "teljes kör? magyar állampolgárság" modellje

A nemzeti világnézet középpontjában a nemzet mint sorsközösség és legfôbb értékhordozó áll. A közösség egységének létrehozása (ill. megôrzése), valamint szellemi és anyagi értékeinek gyarapítása a legfôbb imperatívusz. A közös sorsalakításnak és értékgyarapításnak sine qua non elôfeltétele a közösség szabadsága (szuverenitása – önrendelkezése) (8). Az önrendelkezéshez szükséges hatalmat, valamint az anyagi és szellemi javakat a nemzeti beállítottságú politika három irányban igyekszik gyarapítani: a modernizáció (9), a nemzeti kultúra (10), valamint a nemzetépítés18 terén (11 – 206. old.).

Szilágyi Ákos (12) szerint a radikalizmus mindenekelôtt a problémák gyökerüknél történô megragadásában, rejtett lényegük feltárásában, valamint a lényeg, az igazság kimondásában megnyilvánuló hajthatatlanságban, a megalkuvási képtelenségben és intranzingenciában nyilvánul meg.

A magyar nemzeti radikalizmus szempontjából (hasonlóan a konzervatívhoz) az újabb "vasfüggöny", mely leereszkedni készül a magyar nemzetrészek közé, csak politikai apropó arra, hogy a valódi problémára, a megosztottság állapotára találjon legalábbis részleges megoldást. Ez a részmegoldás egyértelmûen a teljes kör? magyar állampolgárság alanyi jogának alkotmányos kiterjesztése lenne minden magyarra.

Ez valóban gyökeres megoldás lenne, erôs szimbolikus kisugárzással a nemzet és annak szûkebb vagy tágabb környezete felé. A teljes körû állampolgárság megszüntetné az áttelepülés minden jogi gátját, ezért alkalmasint áttelepülésserkentô hatásúnak bizonyulhat. Ez egyáltalán nem mond ellent a nemzeti radikalizmus "egy nemzet – egy közös haza" elvének. Sôt, tekintettel arra, hogy Magyarország népsûrûsége pl. Németországéhoz képest csekély, ráadásul domborzati adottságai miatt könnyen betelepíthetô, valószínû, hogy az EU-tagság elnyerése után sok nem magyar számára célországgá válik. Ha tekintetbe vesszük a demográfiai tendenciákat, könnyen kiszámítható, hogy ha nem áll be drasztikus változás a magyar népesség szaporulatában, egypár évtized alatt az anyaország (magyar) lakosságának csökkenése kiegyenlíti a határon túliak számát. A nemzeti radikalizmus bármikor szívesebben láthatja a magyarok betelepülését, mint az Európából, Ázsiából vagy Afrikából érkezett nem magyarokét. Mindennek tetejében, a határon túli magyarság teljes áttelepítése az anyaországba jelentôsen csökkentené a régió etnokulturális feszültségszintjét. A Kárpát-medence Trianon óta fennálló egyik megoldatlan problémájára lenne ez egy nonkonfrontatív, szomszédbarát és kooperatív feloldási módozat. Mindemellett távolról sem állítom, hogy a magyar nemzeti radikalizmusnak ez lenne a célja, sôt még azt sem, hogy össznemzeti szempontból, minden tényezôt figyelembe véve, a határon túli magyarság betelepítése a trianoni határok mögé kívánatos lenne, pusztán azt jeleztem, hogy e megoldás nem áll éles ellentétben a tárgyalt álláspont alapelveivel.

4. Interpolációk

A fenti opciófelületen két interpolációt vázolok. Az egyiket a liberális – konzervatív tengelyen helyezem el. Célom példázni, hogy ugyanaz a név, "nemzettagsági igazolvány", attól függôen, hogy törvény alapján jön létre vagy nem, gyökeresen eltérô hatást gyakorol és természetesen más politikai szándékot takar. Ez egyben alkalom arra, hogy a probléma lényegére, a törvényszintû szabályozás szükségességére rámutassak. Ezt az interpoláció alapgondolata után "Nemzettagsági Igazolvány opciónak" neveztem.

A másik interpoláció a konzervatív pólus közelében a nemzeti radikálistól és az univerzalista liberálistól kb. egyforma távolságra helyezkedik el (ideológiai irányultsága tehát konzervatív és nemzeti-liberális), melyben a személyes megoldási elképzelésemet taglalom. Alapgondolata szerint ezen interpolációt az ideológiai háromszögbe "Külhoni Állampolgárság opció"-nak neveztem.

4.1. A "Nemzettagsági Igazolvány opció" mint interpoláció

Az elképzelés lényege a magyar nemzettagsághoz kötött külön státus. Ez feltételez egy nemzettagsági igazolványt és azt, hogy ilyenformán létrejön egy nemzeti kataszter. A kataszter és igazolvány alapján a magyar határon kiállítanák a vízumot (illetve az igazolvány szolgálna vízumként).

Gyenge pontja az elképzelésnek az, hogy az így kiállított s a román útlevélbe pecsételt vízumot vagy saját magát az igazolványt, a továbbutazás esetében a schengeni megállapodáshoz csatlakozott többi állam is el kellene hogy ismerje. Ez bizonyos fokig nem egyéb, mint a politikai felelôsségnek az áthárítása a schengeni egyezmény országai felé. (Ezzel szemben a magyar útlevél automatikus elismerésnek örvendene – annak odaítélése kizárólag magyar belügy lenne.19)

Külön veszélyeket hordozna ezen opció egy olyan variációja, amely a nemzettagsági igazolványt egy-egy határon túli magyar "legitim" szervezet tagsági igazolványával azonosítaná, vagy e szervezetet bízná meg ezen igazolványok kiállításával. Ez abból a meggondolásból történhetne, hogy ezáltal az önrendelkezés politikája társadalom-lélektanilag erôsödjön. Félô viszont, hogy éppen ellentétes hatást idézne elô. A "vízumhatalom" behozhatatlan politikai elônyhöz juttatná a kiválasztott szervezetet, bármilyen létezô vagy potenciálisan létrejövô más szervezethez képest. Ez önmagában is feszültségkeltô. Elvileg csak abban az esetben nem szenvedne csorbát a belsô békéhez elengedhetetlen méltányosság, ha az adott szervezet önkormányzati (állam-) struktúraként mûködne. Elvileg. De a gyakorlat másra tanít. A határon túli magyar szervezetek közül csak az RMDSZ-nek van ezen igényt megközelítô alapszabálya. Viszont az 1996-os kormánybalépés óta a Szövetség nemcsak kifelé, hanem (a legutóbbi kongresszusi és SZKT-határozatok által is bizonyítottan) befelé is, pártként szervezôdik és mûködik. A pártszerû mûködéssel párhuzamban gôzerôvel folyik a mai hivatalos RMDSZ-politika ellenzôinek a döntésbefolyásoló pozíciókból történô eltávolítása (a politikai Gleichschaltung). De amennyiben létezne is "neutrális" határon túli szervezet, még akkor is fennállna a (büntethetetlen20) visszaélések lehetôsége.21

Reális megoldás csak a magyar állam által külön e célra létrehozott, azzal szerzôdéses munkaviszonyban álló (esetleg felesküdött) személyzetbôl álló "regisztratúra" lenne, amely rendszeres magyarországi ellenôrzés alatt mûködne (esetleg a kulcspozíciók rotációs rendszerével). Az így felállított regisztratúrák bármelyik másik megoldásnak a kivitelezésében is szükségesnek bizonyulhatnak.

Az imént ismertetett elképzelés helyét az (univerzalista, nemzeteszmét ellenzô) liberális – konzervatív tengelyen (a 3. fejezetben vázolt ideológia-háromszög egyik szárán) az határozza meg, hogy státust (jogállást) eredményez-e vagy pedig pusztán kategorizációt. Ez attól függ, hogy külön törvény születik-e az elképzelés életbe léptetésére, amely a határon túli magyarság magyarországi jogi helyzetét (státusát) szabályozná, vagy pedig csupán egy rendelet vagy esetleg a Magyar Állandó Értekezleten született megegyezés lenne alapja eme rendezésnek.22

Ez utóbbi, kategorizációs kivitelezésben az elképzelés helye ott lenne az univerzalista, nemzeteszmét ellenzô sarokban. Eredményeként a határon túli magyarok mindössze a schengeni vízumrendezés bizonyos – kiemelt – kategóriáját képeznék. Pontosan úgy, mint a szocialista-liberális kormány 10 éves vízuma, azzal a megjegyzéssel, hogy Kovács László elképzelésétôl eltérôen, bonyodalmakat szülhet a határon túli nemzetrészek belpolitikájában.

Ha ezzel szemben a nemzettagsági igazolványt és a köréje szervezett kezelési rendszert törvény szabályozza, akkor státust eredményez, amely akár a külhoni állampolgárságot is megközelítheti. Ez esetben, a vázolt politikai háromszögben a konzervatív sarokhoz közeli lenne a helye. E konstrukció erôssége abból adódna, hogy a történelem által a határon kívülre kényszerített nemzettagok számára regiszrált, ellenôrizhetô és örökíthetô státust hozna létre az anyaországban. Ehhez a késôbbiekben, az utazási könnyítésen túl, más jogosultságokat is lehetne kötni. Ez a nemzeti hovatartozáshoz kötött új minôséget jelentene, ami hatásában asszimilációgátló és disszimilációserkentô.

4.2. A "Külhoni Állampolgárság opció" mint interpoláció

A schengeni határ várható létrejöttének kérdése az anyaország és az elcsatolt nemzetrészek között nem tett egyebet, mint hogy rávilágított a magyar politikum immáron lassan tízéves mulasztására. Magyarország mérvadó politikai erôinek nincs átfogó koncepciója arra vonatkozóan, hogy miként oldják meg, az új történelmi helyzetet kihasználva, a trianoni határok okozta máig is tartó problémakomplexumot.

Az "univerzalista" (a magyar nemzeteszmét ellenzô) erôk számára a határon túli magyarság nem egyéb, mint az érdekérvényesítésük vélt vagy valós akadálya – ha nem másért, hát a nemzeti kérdés ébrentartása miatt. Ezen erôk részérôl félszájjal kimondva vagy kimondatlanul is ott van az elvárás: tûnjünk el, de csendben és nem az anyaország felé.

A nemzetben gondolkodó oldalon bátorítanak, hogy maradjunk meg magyarnak – de ott, a szülôföldünkön. Megoldásként a közösségi autonómiát dicsérik – ami önmagában helyénvaló. Az autonómia (a nemzeti közösség önkormányzata, annak különbözô formáival) valóban megmaradásunk egyik elengedhetetlen feltétele. Azonban ha létre is jönne az autonómia, miként lehetne az hosszú távon életképes az anyaország kulturális és gazdasági szívóhatásának kitéve, ha nincs egyrészt valamifajta össznemzeti újraszervesedési perspektíva, másrészt a hathatós gazdasági szimbiózis lehetôsége? Másfelôl: miféle perspektívája lehet a nemzeti közösség önkormányzatának például Romániában, a többségi állam etnokratikus-etatista centralizmusának kitéve, amely alatt az erdélyi románok is gazdasági és politikai hátrányt szenvednek, ha nem éppen ez utóbbiakkal szövôdô stratégiai együttmûködés révén, az együtt kicsikart devolúciós folyamat által?

A schengeni határ közeledô bizonyossága valóban jó apropó olyan törvényeket hozni, amelyek ezekre a kérdésekre a lehetôségekhez mérten jó választ adnának. Az ideológiák annyiban nyújtanak segítséget, amennyiben manapság bizonyos fokig a nagy irányzatok attitûd – szándék – eredmény mátrixában számottevô történelmi tapasztalat birtokában, problémaorientáltan és (az eleve létezô politikai szándék szempontjából) célirányosan "tallózhatunk".

Az univerzalista liberalizmus (a vizsgált probléma és a nemzeti-modernizációs szándék szempontjából) irreleváns a kultúrnemzet fogalomkörében, de releváns lehet a szabadság, méltányosság, gazdasági hatékonyság és mindenek elôtt a kooperatív és utilitarista attitûd terén.

A konzervativizmus status quo rögzültsége a jövô már jócskán körvonalazódó kihívásaival szemben keveset ígérô. De annál több potencialitást találok az értékhûségben, moralitásban, a pragmatizmusban és mindenek elôtt a világ szubszidiáris-szerves érzékelésében.

Nem sokat ígérôk a nemzeti radikalizmus protekcionista és izolacionista reflexei. De a nemzet kategóriájának kiemelt értékhordozókénti kezelése jövôbe mutató és hasznos. Felfogásomban a nemzet minél teljesebb egységének megteremtése az egyes nemzettagok egyéni érdeke is egyben. A határon túli magyarság esetében e kérdés triviális, nyilvánvaló. De az anyaország népének is érdeke fûzôdhet ehhez a nemzetszervesedés által megnövelt kooperatív felülethez, az ezzel járó befolyásnövekedés által. A jövô évszázadai a tudás és kultúrhatalom évszázadai lesznek. Szabad fejlôdés és fair versenyhelyzet esetén minden kultúra, minden nemzet saját kultúrspecifikus készségei és a kreativitása függvényében boldogul majd. Kiemelt jelentôséghez jutnak a tudás-elitek. Nem mindegy, hogy a magyar nemzet 10 vagy szubszidiárisan szervesülve 15 millió tagból meríti tudáselitjét. Úgy gondolom, hogy a nemzet érdekérvényesítésének feltétele a szuverenitása – de nem annak mára anakronisztikus, kristályos nemzetállami formája. Az a megatrendekkel ellentétes, ezért fenntartása illuzórikus, illetve a költség–haszon aránya abszolút kedvezôtlen. A globalizáció világában és az integrálódó Európán belüli érdekérvényesítésnek a szubszidiáris szuverenitás és annak a hierarchizált hálóstruktúrái felelnek meg.

Az alábbiakban, a schengeni határok várható problémáinak apropóján, a következôkben két törvénybôl álló megoldási alapot vázolok:

Elképzelésem szerint sarkalatos törvény kellene kimondja, hogy a létezô (honi) magyar állampolgárság mellett létrejön a külhoni magyar állampolgárság intézménye is, amelyre jogosult minden magyar (nem honi állampolgár).

Magyarnak minôsül – német minta szerint –, aki pl. legalább 25%-ban magyar eredetû, beszéli a magyar nyelvet és vállalja a magyarságát, ami a magyar kultúridentitásban és/vagy magyar szellemiségû utódnevelésben ragadható meg.

A külhoni állampolgár jogosult:

– magyar útlevélre,

– korlátozott és ellenôrzött körülmények között, de a nem-állampolgárokkal szemben preferenciális munkavállalásra Magyarországon,

– a magyar felsôoktatásban tanulni minden olyan ágazatban, amelyben a saját országában nincs magyar nyelvû képzés,

– a magyar betegbiztosítási rendszerben (fizetéses alapon) részesülni,

– megválasztatni23 politikai vagy önkormányzati funkciókba.

Nem jogosult:

– a magyarországi politikai életben választani,24

– véglegesen letelepedni. A honosítás a magyar állam érdeke szerint
vagy az adott kisközösség veszélyeztetettségének függvényében
történik.

Az elképzelés megfelelne az állampolgárság modern tudományelméleti megítélésének, a modern státuselméletnek. A mai nyugat-európai szakirodalom új irányzatai az állampolgárságot önálló közjogi jellegének elismerése mellett olyan státusnak (jogi helyzetnek) tekintik, amely egyidejûleg jogi kapcsolatot is indukál az egyén és az állam között (1 – 86. old.). A Bismarck alatt egyesült Német Birodalomhoz tartozás szempontjából nem lehetett túlzottan releváns a birodalmi polgár jogviszonya az ô konkrét "haza-országával" ("Heimatland"-dal), annál inkább jogállása, amely rögzíti, hogy ô a birodalom egyik (bármelyik) tagországának polgára. Ebbôl a már létezô jogállásából következhetett aztán a jogállása a birodalomban és jogviszonya a birodalommal szemben. Ez az a tartalom, amit a korai státuselmélet ír le. E felfogás az állampolgárság jogintézményi függetlenségét hangsúlyozva a belôle származó jogok és kötelezettségek kérdését másodlagosnak tekinti.

A világ azon tájain, amelyeken a jogalkotás és jogszolgáltatás szervesen a római jogban gyökerezik, a társadalmi fejlôdés és jogalkotás (többnyire egymást segítô) kölcsönhatásban halad. Ez teljes mértékben érvényes az állampolgárság tekintetében is. Az állampolgárság a közjog egyik alapintézménye. Fogalmának tartalmi összetevôit az állam és az egyén alkotmányjogi kapcsolata határozza meg. Az alkotmányjog az állam és az egyén kapcsolatát elsôdlegesen az állami szuverenitással összefüggésben vizsgálja (1 – 83. old.). Tehát a szuverenitás – precízebben a szuverén – milyensége (pl. egységes központosított nemzetállam vagy pedig szubszidiáris-föderatív állam) határozza meg végsô soron az állampolgárság tartalmi összetevôinek alakulását. A német nyelvterületen az állampolgárság intézményének kialakulásakor a Vilmos császári, szubszidiáris birodalmi struktúra volt jellemzô.25 Ennek felelt meg a korai státuselmélet tartalmi szubsztanciája. Ez az állampolgárság jogintézményi függetlenségét hangsúlyozva a belôle származó jogok és kötelezettségek kérdését másodlagosnak tekinti. Ugyanabban az idôben Franciaországban a központosított nemzetállami realitásnak a (3.1. fejezetben definiált) jogviszonyelmélet adott megfelelôbb leírást. Az Európai Unió létértelme a tagországainak és azok polgárainak nyújtott gazdasági, kulturális és katonapolitikai többletbiztonságból ered. Ebbôl a többletbôl természetszerûen kizárólag az unió tagországainak a polgárai részesülnek. Ilyen az Unión belüli szabad lakhelyválasztás vagy munkavállalás alanyi joga. Az alanyiság ez esetben nem az illetô személy konkrét állampolgári jogviszonyából ered, mely alapesetben a polgárt szülôhazájához köti, hanem ezen állampolgárság puszta tényébôl, tehát az illetô személy ("EU-tagország állampolgára") státusából. A gyakorlat szempontjából a szubszidiárisan integrálódó Európának a realitását a mind szabadabban migráló tömegek, a kettôs és többes állampolgárságok sokasodása erôsen befolyásolja. A mind kevésbé ellenôrizhetô és tehát mind kevésbé relevánssá váló jogviszony helyett a státus, a jogállás válik mindössze ellenôrizhetôvé s tehát relevánssá. Ezt a fentebb definiált modern státuselmélet írja le.

A modern státuselmélet szerint tehát az állam és személy viszonyában az állampolgárság intézménye bipoláris kontinuumként fogható fel, amelynek egyik pólusa a jogi helyzet – státus, a másik pólus pedig a jogviszony. A bipoláris kontinuum kiegyensúlyozottsága, vagy ellenkezôleg, (státus, illetve jogviszony irányú) polaritása esetfüggô – a partikuláris (pl. alkotmányos vagy sarkalatos törvény általi) szabályozástól függ. Az elképzelt külhoni magyar állampolgárság elméleti szempontból a bipoláris kontinuum "státus" pólusa közelében helyezkedne el.

Véleményem szerint az így kialakult törvényes státus hosszú távon is elôsegítené a határon túli magyarság helybeni gyarapodását. Ez a megoldás jobban megfelel a célnak, mint a nem törvényeken nyugvó, kategorizációs megoldások, amelyek idôbeni bizonytalanságuk miatt bizalmatlanságot és aggodalmat gerjesztenek és ezáltal növelik a határon túli magyarok áttelepülési hajlandóságát.

Az utódállamok többségi nemzeteivel a kooperatív, szimbiotikus kapcsolatokat szolgálná az a kiegészítô, külön törvény, amely a történelmi Magyarország területén élô nem magyar lakosság magyarországi státusával foglalkozna. Ez kimondhatná, hogy a kiegyezés utáni határokon belül (Horvátországot leszámítva) élô tôsgyökeres (több mint három generációs) nem magyar lakosság külön státust élvez a schengeni vízum tekintetében.

Vélhetôen például az erdélyi románság vagy a vajdasági szerbség ily módon a magyarokban inkább láthatna szövetségest, mint (kivételezett) vetélytársat. Csizmadia Ervin (13) a FIDESZ gyôzelmét is felhozza példának arra, hogy a gyenge kötések sokszor alábecsült jelentôségére felhívja a figyelmet. Szerinte a politikai izolációból való kijutáshoz az erôs, szerzôdéses, baráti vagy elhivatottsági kötések nem elegendôk. Szükség van az érdekeltségre vagy annak kilátására alapozó, gyenge kötések sokaságára is. Feltételezhetô, hogy pl. Erdélyben az ottani románok magyarországi (vízumügyben) kivételezett státusa jelentôsen megnöveli a magyar és román közösség között a gyenge kötések számát. Ugyancsak elképzelhetô e törvény jótékony hatása az érintett lakosság devolúciós hajlandóságára.

Összegzés

Egyre többek számára nyilvánvaló, hogy megoldást kell találni azokra a belátható idôn belül bekövetkezô s nem is egyértelmûen ideiglenes állapot által felvetett kérdésekre, melyben Magyarország teljes jogú tagja a közös Európának, szomszédai pedig – ahol a magyar nemzet számottevô része él – nem. A kérdés szerencsére elérte a magyar társadalom s a magyar politikai elit problémaérzékenységének azon küszöbértékét, mely elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy a kérdésrôl vita folyjon laikus és szakmai szinten egyaránt.

A vitából körvonalazódó hozzáállások problémameghatározása, valamint a megoldási elképzelések újból napvilágra hozták azt az alapvetô törésvonalat, amely alapvetôen két táborra osztja a magyarországi politikumot. Ez a törésvonal a pártokat is elválasztja egymástól, de szinte minden párton belül is fellelhetô. A különbözôség lényege, mint arról már szó volt, a politikai látóhatár és felelôsségvállalás különbségébôl adódik. Az egyik szemlélet horizontja megegyezik a mai országhatárokkal és felelôssége az ország lakosságára korlátozódik, miközben a másik szemlélet hívei – a Magyar Alkotmánynak megfelelôen – felelôsséget vállalnak az egész magyar nemzetért. Ennek megfelelô a két tábor problémafelismerô készsége és megoldási elképzelése. Az "országban gondolkodók" számára a kérdéscsomag egy morális vagy egyéb okokból nehezen kivédhetô, de zavaró problémaként jelentkezik, és ezért minimalizálni igyekeznek – a problémát vízumkérdéssé zsugorítják. Így aztán a megoldás is annyiban áll, hogy a határon túli magyarság a schengeni határok életbelépése után a magyar vízumkezelés egy külön – kivételezett – kategóriáját képezi majd. Ezeket a különbözô konkrét elképzeléseket (tíz évre szóló vízum, magyarsági igazolvány etc.) "kategorizációs megoldások" név alatt tárgyaltam (3.1. fejezet –Univerzalista szempont).

A "nemzetben gondolkodó" szemlélet szerint a központi probléma az, hogy a nemzet egyharmada kívül esik a magyar állam kulturális, gazdasági és politikai védôernyôjén, illetve nem rendelkezik ezen védôernyô szurrogátumával, az önigazgatáshoz szükséges hatalommal (részleges szuverenitással) – autonómiával. A várható utazási nehézség (vízumprobléma) csak ezen fôproblémának egyik konkrét megjelenési formája, amely viszont rávilágít arra, hogy 1990 óta végre rendezhetô a határon túli magyarságnak a magyar állammal szembeni, eleddig a kommunista diktatúra miatt rendezhetetlen jogállása (státusa). A nemzeti tábor megoldási elképzeléseinek közös jellemzôje az, hogy a határon túli magyarok számára magyarországi közjogi státust hoznának létre. Attól függôen, hogy milyen szintû törvény rögzítené e jogállást, az elképzelt megoldások három kategóriára bonthatók:

1. Az egyszerû törvény nyújtotta célstátus (4.1. fejezet – "Nemzettagsági Igazolvány opció" mint interpoláció). Ennek leginkább precedensértéke, valamint jogi garanciája határozza meg minôségi többletét a kategorizációs megoldásokkal szemben.

2. Sarkalatos törvénnyel lehetne létrehozni a különstátust (de a teljes állampolgársághoz viszonyítva erôsen csökkentett kiépítettségû jogviszonyt) szavatoló "külhoni állampolgárság" intézményét (3.2. fejezet, Konzervatív szempont és 4.2. "Külhoni Állampolgárság opció" mint interpoláció).

3. Alkotmánymódosítással lehetne minden magyarra kiterjeszteni a teljes magyar állampolgárság alanyi jogát (3.3. fejezet, Nemzeti radikális szempont).

A kategorizációs megoldások mögött meghúzódó jövôkép (vagy pedig az a jövôkép, amelyet a kategorizációs megoldások favorizálnának, illetve nem tennének ellene semmit) a határon túli magyarság történelmi távlatú eltûnése. A kategorizációs megoldások mindössze e folyamat fájdalomcsillapítójaként jelennek meg.

A teljes körû magyar állampolgárság alanyi jogának (differenciálatlan) kiterjesztése minden magyarra, azáltal, hogy megszünteti az áttelepülés minden jogi gátját, távlatilag a Magyarországra átvándorolt külhoni magyarság jövôképét favorizálja.

Ezzel szemben a különstátus-megoldások (célstátus, illetve külhoni magyar állampolgárság), azáltal, hogy nem könnyítik meg az áttelepedést, olyan jövôképet favorizálnak, mely a határon túli magyarok szülôföldjükön való megerôsödését és gyarapodását feltételezi. Az elképzelés jól harmonizál az állampolgárság modern státuselméletével. A célstátus közvetlen (tartós és garanciális) hatásán túl, politikai szempontból a jövôbeni kibôvíthetôségének lehetôsége által is jelentôsebb, mint a kategorizációs megoldások.

Véleményem szerint a Külhoni Magyar Állampolgárság intézménye az eurokonform magyar-magyar integráció (újraszervesedés) eddigelé ilyenformán nem létezô, gazdasági kulturális, politikai és társadalom-lélektani távlataival kecsegtet. Új minôséget képezne. Jótékony hatása mind a leszakított nemzetrészekre, mind pedig az anyaországi részre rövid és hosszú távon is feltételezhetô. Ez nemcsak addig érvényes, amíg az egyes magyar nemzetrészek közt az euroatlanti integráció lépéskülönbsége fennáll, hanem azon túl is. A határon túli magyarságot attól függetlenül erôsíti, hogy az a többségi állammal szembeni szuverenitásátvállalás (autonómiafolyamat) megvalósításában hol tart. Az autonómia messzemenôen függ a többségi politikai akarattól. Megvalósítása tehát annak függvénye, hogy az önállósodó közösség belsô erejének, a külföldi nyomásnak és hatalmi konjunktúrának az eredôje eléri-e a szükséges küszöbértéket, vagy nem. Ezzel szemben, a megvalósíthatóság szintjén, a Külhoni Állampolgárság intézménye azzal az elônnyel rendelkezik, hogy kizárólag magyar politikai akarattól függ.

Az általam ideáltipikusnak vélt három politikai szemlélet jellegzetes opcióit a következô táblázat foglalja össze:

Opció

Politikai
nézôpont

A probléma-
komplexum
vízumprobléma-kénti kezelése
(kategorizálás)

Törvénybe foglalt különstátus
a határon túli
magyaroknak
"külhoni magyar állampolgárság"

A teljes magyar
állampolgárság
alanyi jogának
differenciálatlan
kiterjesztése minden magyarra

Univerzalista-liberális, internacionalista-szocialista

+



Konzervatív


+


Nemzeti radikális



+

Irodalom

(1) Kukorelli István: Alkotmánytan. Századvég Kiadó, Budapest 1992.

(2) Körössényi András: A magyar politikai gondolkodás fôárama (1989–1995). Századvég 1996, 3. szám (Tél).

(3) Bogár László: Csapdában – töprengések a magyar modernizáció esélyeirôl. = Magyarország politikai évkönyve, 1995. Szerk.: Kurtán Sándor, Sándor Péter, Vass László. DKMKA, Budapest 1995. 245–251.

(4) Vass Csaba: Hermeneutikai hatalom. = Borbély Zsolt, Péntek Imre (szerk.): Magyar Jövôkép – Egy minôségi magyar paradigma. Székesfehérvár 1997. 153–172. és A mediokrácia – a puha diktatúra kivitelezôje. Juss 1990/II.

(5) Vass Csaba: A kommunikációs emberi jogokról. Megjelent Az emberi jogok univerzálisak címen, Napi Magyarország 1998. IV.

(6) Borbély Imre: Ki tudja meddig.... Szabadság (Kolozsvár) 1998. május 20. (Internet)

(7) Robert Nisbet: Konzervativizmus: álom és valóság. Tanulmány Kiadó, Pécs 1996.

(8) Elie Kedourie: Nationalism and Self-Determination. = John Hutchinson, Anthony D. Smith: Nationalism. 49–54.

(9) Ernest Gellner: Nationalism and Modernisation. = John Hutchinson, Anthony D. Smith: Nationalism. 55–62.

(10) Ernest Gellner: Nationalism and High Cultures. = John Hutchinson, Anthony D. Smith: Nationalism. 63–69.

(11) Larry Johnston: Ideologies – an Analytic and Contextual Approach. Broadview press, Peterborough, Ontario.

(12) Szilágyi Ákos: Radikalizmus, jobb és bal. = Feitl István (szerk.): Jobboldali radikalizmus tegnap és ma. Politikatörténeti Füzetek II. Politikatörténeti Alapítvány, 1993.

(13) Csizmadia Ervin: Pártok és agytrösztök – Think tank szervezetek Nyugat–Európában és Magyarországon. Politikatudományi Szemle 1998. 4. szám. 5–29.

—————————————

1 Erdély esetében az 1918. dec. 22-iki kolozsvári népgyûlés nyilvánította ki az erdélyi magyarság azon akaratát, hogy a magyar államhoz tartozzék.

2 Hasonló hangulatnak lettünk tanúi 1990-ben a bánsági és erdélyi német közösségekben, amikor is elterjedt a híre annak, hogy Németország rövidesen megszigorítja és megnehezíti az áttelepülés feltételrendszerét és procedúráját. "Nichts wie ’raus da!" – "Csak ki innen!" lett az általános jelszó, és mára szinte már csak mutatóban maradtak németek Romániában.

3 Tamás Sándor: Pro és contra a kettôs állampolgárságról. Magyar Kisebbség 1999/1.

4 A vitaindítóban nyilván a Kárpát-medencében a trianoni határokon kívül élô magyarság hipotetikus kettôs állampolgárságáról van szó. Tehát az utódállam állampolgársága mellett a magyar állampolgárság általános kiterjesztése: pro és kontra.

5 Ezt a nézetet jobbára az európai baloldal, illetve az erôsen központosított állam hívei tették magukévá.

6 Az univerzalista szólamok mögött sokszor nem húzódik meg egyéb, mint a Kádár-korszakban kimûvelt, sok tekintetben autoimmun politikai reflexként (a szervezet önmaga ellen forduló immunreakciójaként) mûködô, kis-magyar életforma-sovinizmus. Ezekben az esetekben az univerzalista attitûd voltaképpen a nemzeti felelôsség alóli kibúvás. Ez nem csak politikusokat jellemez – ugyanez a mozgatórugó feltételezhetô azon lelkészek álláspontja mögött is, akik tudva tudván, hogy a magyar közösség érdekei és vallott keresztény-nemzeti értékrendje mit diktál(na), a nemzeti állásfoglalást vallásuk univerzalizmusára vagy hitük mélységére hivatkozván elhárítják, úgymond: "nem politizálnak".

7 A szabadságjogok éppen úgy, mint a személyek érdeke, annyiban hatalmi tényezô, amennyiben azokat valamilyen hatalom, esetünkben pl. nemzetközi szervezetek vagy Magyarország, felkarolja.

8 Romániában, Dél-Bánátban, a Kárás völgyében több ezer román állampolgárságú horvát kapott azóta horvát állampolgárságot (is). Ôk élvezik a kettôs állampolgárság elônyeit, minek eredményeként megnôtt körükben a horvát identitásápolás a szülôföldön.

9 A Szövetségi Alkotmány 13. és 116. A 116-os törvényt kiegészítô BVFG/1961. 10. 23. törvényes definíciója szerint a népi németség (deutsche Volkszugehörigkeit) feltételezi a német származást, nyelvet, neveltetést, kultúrát, valamint azt, hogy az illetô minden körülmények között, tehát a (nem német) szülôföldjén is vállalja és vállalta németségét.

10 A jogosultság automatikusan érvényt nyer, mihelyt egy zsidó származású személy átlépi az izraeli határt.

11 Lásd a perzsa sah bukásának körülményeit.

12 Ez annál is visszásabb, hogy a nemzeteszme, a patriotizmus, olyan társadalomlélektani energiát képez, amely mind a magyar, mind pedig a nyugati demokráciák modernizációja egyik legfontosabb társadalom-lélektani hajtórugójának bizonyult. A rendszerváltoztatás megpróbáltatásteli éveiben is a nemzetérzés és szolidaritás által nyújtott társadalom-lélektani erô hasznosnak bizonyulna.

13 Jogos-e az igazságtalan békediktátumok által a nemzettestrôl leszakított részek azon igénye, hogy az újraszervesülés ezen kínálkozó lehetôségét az anyaország kihasználja?

14 Hasznos lenne-e össznemzeti szempontból az állampolgárság jogosultságának kiterjesztése?

15 Emlékezetes pl. Kovács László külügyminiszter azon félrevezetô állítása, mely 1998.04.06-án 21.00-kor hangzott el a Duna TV-ben (mûsorvezetô: Schulek Csaba), miszerint az állampolgárság jogosultságának kiterjesztése ellentétes lenne az Európa Tanács vonatkozó konvenciójával. A miniszter mindössze fél évvel korábban látta el névjegyével az ET 166/1997-es konvencióját, amelynek II/3 cikkelye leszögezi, hogy az állampolgárság jogköre továbbra is az állami szuverenitás körébe tartozik. További félrevezetô manôvereirôl részletesen szóltam a Ki tudja meddig... (A magyar állampolgárság alanyi jogként való kiterjesztésérôl) címû írásomban (6).

16 A felajánlott "megoldás" az volt, hogy a határon túli magyarok kivételezetten tízéves vízumban részesüljenek.

17 Ez az összeférhetetlenség a két érték ellentétes irányultságából fakad. A szabadság konzervatív és liberális megközelítése egyaránt magában foglalja az egyéni és a családi tulajdon védelmét. Az egyenlôség eredendô célja viszont egy közösség által egyenlôtlenül birtokolt anyagi és nem anyagi értékek újraelosztása és kiegyenlítése.

18 A nemzetépítés lényege a számbeli növekedés elôsegítése, a kollektivitáshoz kötôdô tudati-morális standardok közvetítése, a közösségi kohézió növelése.

19 Mint ahogy kizárólag horvát belügy a horvát útlevél odaítélése pl. a romániai krasóvéneknek.

20 Büntethetetlen lenne az egész szervezet és tagjai külön-külön is, mert saját önálló legitimitásánál fogva nem lenne elérhetô a magyar igazságszolgáltatás számára. Visszaélés esetén a gyakorlatban kilátástalannak bizonyulna felelôsség megállapítása. Bármiféle visszaélés differenciálatlan (mert differenciálhatatlan) büntetése az egész szervezetet sújtó fizetésmegvonással olybá tûnne, mint a terroristák elleni akció gépfegyvertûzzel, melyet a kommandósok a túszokkal teli autóbuszra zúdítanak.

21 Például a tagsági igazolvány (korrupció révén történô) kiállítása jogosulatlanok számára vagy épp fordítva, "politikailag nem kívánatos" vagy egy adott "kishatalmasnak" ellenszenves vagy csúszópénzt adni vonakodó, de jogosult személyek "büntetése": az igazolvány kiadásának késleltetésétôl el egészen a mondvacsinált ürügyekre hivatkozó megtagadásáig.

22 A mindenkori magyar kormány ezen a fórumon könnyûszerrel "átvihetné" esetleges kategorizációs rendezési elképzelését a schengeni országokra való utalással és az "ezt vagy semmit" tárgyalási taktikával. Haszna is eredne ebbôl: legitimációs többlet, valamint a politikai felelôsség részbeni delegálása révén. Utólag mindkét elônyt meg lehet erôsíteni a határon túli magyarok körében végzett közvélemény-kutatásokkal, amelyek eredménye (ezt már ma borítékolni lehet) hálát fog tükrözni.

23 A magyar választópolgár legyen abban a helyzetben, hogy ha úgy akarja, akkor külhoni magyar állampolgárt is megválaszthasson.

24 Mivel a külhoni állampolgár nem magyarországi adófizetô, ne legyen lehetôsége arra, hogy döntsön az adófizetôk sorsalakítása felett.

25 Az állampolgársággal foglalkozó törvény neve is már sokatmondó: "Deusches Reichs- und Staatsangehörigkeitsgesetz", tehát birodalomhoz és államhoz tartozási törvény, ami utal a birodalmat összetevô, formailag szubszidiárisan kapcsolódó, német landokra. Az "alkotmányjogi egyencsatolás" 1934-ben történt, akkortól már csak "német állampolgárságról" szólnak.