magyar kisebbség
nemzetpolitikai szemle

       folyóiratok   » Magyar Kisebbség
    szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű a â î s t
  összes lapszám» IV. ÉVFOLYAM - 1998. 2. (12.) SZÁM - A kormányzás dilemmái
 
 


| észrevételeim
   vannak

| kinyomtatom
| könyvjelzőzöm



   


Lôrincz Csaba

Erdély a magasban?

Megjegyzések Molnár Gusztáv Az erdélyi kérdés c. tanulmányához

Alábbiakban a következô megállapítások bizonyítását kísérlem meg:

1. Az erdélyi kérdés címû írásában1 Molnár Gusztáv megemelt látószögbôl tekinti végig az erdélyi kérdés rendezésének feltételeit és módját. Véleményem szerint Erdély kapcsán a kérdések nem a Molnár által beállított szinten tevôdnek fel; vagyis nem ezek a releváns kérdések, melyek Erdély kapcsán megoldásra várnak. Mindaz, amit Molnár elmond, ilyen szempontból nem több intellektuális fecsegésnél;

2. de egy másik szempontból, a kérdés aktuális politikai és szellemi környezetét szem elôtt tartva, Molnár írása ideologikusnak2 minôsül. A szerzô egy olyan "megoldással" hozakodik elô, melynek esélye a gyakorlatba ültetésre igen csekély. E "megoldás" viszont semmilyen ponton nem mond ellent a jelenlegi magyar kormány [ Az MSZP–SZDSZ-kormányról van szó. (A szerk.)] külpolitikai szándékainak és gyakorlatának, s így az a látszat keletkezik, mintha lehetséges lenne az erdélyi kérdésnek a mai magyar kormánypolitikával összeegyeztethetô rendezése. Miközben Molnár okfejtése csak a mai magyar kormánypolitikának vetve hátát tudja megalapozni önmagát, e politika egy csúsztatás révén, a valószerûtlennek valószerûként történô beállításával ezen okfejtés nyomán igazolást nyer. A Molnár-i "terv" és a magyar külügyi kormányzat gyakorlata, melyek ily módon az irrealitások szférájába támogatják át egymást, nem várt következményekkel járnak, a román–magyar kapcsolatok (és a térség) destabilizálódását eredményezhetik.

*

Az erdélyi kérdés felvezetéseként Molnár hosszasan elidôzik Samuel P. Huntington híres civilizációs paradigma fogalmánál, s vele együtt felteszi a kérdést: "Kit lehet európainak és ezzel az Európai Unió, a NATO és más ezekhez hasonló szervezetek potenciális tagjának tekinteni? A legegyértelmûbb és -átfogóbb választ – idézi Molnár Huntingtont – a nyugati kereszténységhez tartozó népek, valamint a muzulmán és ortodox népek között húzódó, évszázadok óta fennálló nagy történelmi választóvonal szolgáltatja." (210.) Néhány sorral alább Molnár rá is erôsít a válaszra: "A civilizációs paradigma [...] világos és megcáfolhatatlan választ ad a nyugat-európaiakat foglalkoztató kérdésre: »Hol ér véget Európa?« Európa ott ér véget, ahol a nyugati kereszténység véget ér, és ahol az iszlám és az ortodoxia kezdôdik." (Uo.) De – tesszük fel a kérdést – vajon olyan világos és megcáfolhatatlan-e a "civilizációs paradigma" válasza Erdély esetében?

Ha a válasz egyértelmû lenne, Molnárnak talán arra sem lenne szüksége, hogy a legkülönfélébb érveket próbálja meg felsorakoztatni Erdély nyugati civilizációhoz való tartozásának bizonyítására. Érvelése azonban, bármily tetszetôs, egyáltalán nem meggyôzô. S mivel Molnár felfogásában az erdélyi kérdés nyugvópontra jutásának sarkköve éppen az a tétel, miszerint Erdély a nyugati civilizációs övezeten belül helyezkedik el, ha e tétel nem áll, egész gondolatmenete összeomlik.

A huntingtoni elmélet, bármennyire is ezt reméli tôle Molnár, Erdély "hovátartozása" kérdésében nem bír bizonyító erôvel. Huntington elôször is – W. Wallace nyomán – feltételesen beszél az Európát szétválasztó határvonalról, mely a nyugati kereszténység 1500-as keleti határaival esik egybe.3

Másodszor: Huntington elméletének azt a "szeletét", melyre Molnár támaszkodik, csak akkor lehetne az általa elérni kívánt célok szolgálatába állítani, ha Erdély civilizációs hovátartozása eleve tisztázott lenne. Huntington ugyanis, amikor "a demokratizálódás harmadik hullámáról" beszél, szoros kapcsolatot lát a katolicizmus és a demokratikus folyamatok térnyerése között.4 Ennek a kapcsolatnak a tételezése vezetheti ôt ahhoz az elméleti feltételezéshez, miszerint – mint Molnár idézi – Erdély "katolikus magyarok által lakott" terület. Ez pedig nem pusztán egyszerûsítés, mint Molnár véli, hanem tárgyi tévedés (210.) Ha Huntington nyomán a vallási hovatartozást tekintjük a civilizációs hovatartozás fô kritériumának, Erdélyt minden bizonnyal az ortodox, keleti övezethez kellene sorolnunk,5 s demokratizálását nem a katolikus, hanem – a huntingtoni elmélet egy másik "szeletére" támaszkodva – az ortodox egyháztól kellene várnunk.6

Harmadszor: a huntingtoni vallási argumentumot – nyilván mivel nem a kívánt következtetésekre vezetne – egy következô lépésben zárójelbe téve Molnár bizonyságként kezeli az 1920 óta Erdélybe települt mintegy 700 000–800 000 regáti románnak7 az erdélyi románokhoz történt "kulturális" asszimilációját ("kulturális identitáson" értve "mindenekelôtt a munka- és az ezzel szorosan összefüggô politikai kultúrát", 219.) Számomra sokkal megalapozottabbnak tûnik arról a "kulturális" asszimilációs hatásról beszélni, melyet az Erdélybe települt és a Regátban élô románok, a romániai románság több mint 2/3-a együttesen gyakorolt az összromániai románság alig 1/3-át kitevô tôsgyökeres erdélyi románságra. Hiszen az 1920-as évek óta hipercentralizált Romániában a "központ", vagyis a Regát, s ezen belül is Havasalföld volt asszimiláló helyzetben. Az asszimilációnak egyrészt nem voltak nyelvi korlátai, másrészt a "központ" határozott asszimiláló szándékai (és eszközei) sem hiányoztak. Ezek meglétét bizonyítja többek között az erdélyi románság nyugati keresztény egyházának, a görög katolikus egyháznak 1948-ban történt felszámolása, melynek során mintegy 2 000 000 román8 kényszerült megválni egyházától és hitétôl. Ezek túlnyomó többsége az ortodoxiához "tért vissza".

A tényeket és adatokat figyelembe véve, Molnár kulturális asszimilációs tézise – még akkor is, ha mint ô teszi, számolunk az erdélyi magyarok és németek asszimiláló erejével – megalapozatlannak bizonyul. S mi sem jellemzôbb, mint hogy ez a tézis ellentmond Huntington asszimilációról vallott nézeteinek is. Huntington ugyanis, azt a prognózist szem elôtt tartva, miszerint 2050-ben (!) az Egyesült Államok lakosságának "23%-a spanyol-amerikai, 16%-a fekete és 10%-a ázsiai-amerikai" lesz, már 1993-ban megkongatja a vészharangot, és felteszi a kérdést: "Vajon uralkodó marad-e ez a folyamat, s spanyol-amerikaivá vagy nem-fehérré válik-e a lakosság 50%-a? [!] Vajon az új bevándorlók asszimilálódnak-e az Egyesült Államok mind ez ideig domináns európai kultúrájához? Ha nem, ha az Egyesült Államok valóban multikulturálissá válik és belsô civilizációs összeütközés színtere lesz, túléli-e ezt liberális demokráciaként?" Válaszában Huntington komoly kétségeinek ad hangot, s Molnárral ellentétben, aki Erdély esetében az ismert tények és adatok birtokában is optimistának mutatkozik, arról beszél, hogy ha a népességstruktúra átrendezôdésének folyamata nem lassul le vagy nem vesz más irányt, "az Egyesült Államok, ahogy eddig ismertük, megszûnik létezni és követi a másik, ideológiailag meghatározott szuperhatalmat a történelem süllyesztôjébe".9

Negyedszer: Huntington elmélete intellektuális konstrukció, a valóság egyszerûsített ábrázolása, melynek megállapításai a globális kérdések áttekinthetôsége által megkívánt elvontsági szinten helyezkednek el, s amely többé-kevésbé alkalmasnak bizonyult arra, hogy az Egyesült Államok globálissá vált külpolitikáját orientálja. Amikor Molnár az erdélyi kérdést errôl a szintrôl próbálja megközelíteni, optikai csalódás áldozata: nem veszi észre, hogy ha egy globális amerikai cselekvéshipotézisbôl indul ki, csak üres megállapításokat hangoztathat Erdélyrôl. Csak akkor lenne esélye arra, hogy az erdélyi viszonyokat legalább elméletileg, a cselekvést orientáló módon e globális szinthez igazítsa, ha ellenkezô irányból, vagyis a konkrét erdélyi viszonyokból indulna ki. Attól a feltételes megállapítástól ugyanis, hogy Erdély a nyugati civilizáció része, még ha Huntingtontól származik is ez a megállapítás, Erdély még nem válik valóságosan is a nyugati civilizáció részévé. S ha egy elérendô célt már elértnek, kulturálisan, történelmileg szinte sorsszerûen biztosítottnak nyilvánítunk, ez a (politikai) cselekvés nyelvére lefordítva annyit jelent, hogy semmit sem kell már tennünk e cél elérése érdekében. Molnár erôfeszítései, melyeket Huntington értelmezése terén fejt ki, ezen a ponton illeszkednek a magyar külügyi kormányzat szándékaihoz és gyakorlatához, és válnak áttételesen ezeket igazoló ideológiává.

*

Érvelésének alátámasztása során Molnár különös fontosságot tulajdonít a 96 ôszi romániai elnökválasztás második fordulós eredményeinek. Véleményét külön cikkben is kifejti.10 Vitathatatlan tény, hogy Erdély – értve ezen a történelmi Erdélyt, a Bánságot és a Partiumot – valóban "másként szavazott".11 Molnár ama megállapításában viszont, miszerint "A nyolcmillió erdélyi annyira másként szavazott (a magyarok még egyértelmûbben hatalomellenes szavazatai nélkül is), mint a 14 millió ókirályságbeli, hogy csekélyebb számbeli súlya ellenére teljesen megfordította a végeredményt"12, lehetetlen fel nem fedezni az ideologikus csúsztatást. A magyarok szavazata nélkül ugyanis (Erdélyre vetítve ez mintegy 18%) Constantinescu még Erdélyben sem szerezte volna meg az abszolút többséget. (A magyarokat leszámítva az erdélyiek mintegy 50%-a szavazott rá.) Az ellenzéki elnökjelölt választási gyôzelmét, az "áttörést" tehát – ha már ilyen összefüggésben akarjuk vizsgálni – legalább annyira tulajdoníthatjuk az erdélyi magyarok szavazatainak,13 akik 90%-nál nagyobb arányban szavaztak a hatalmon lévô elnök ellen és az átlagnál nagyobb arányban vettek részt a választáson, mint "Erdély eltérô választási magatartásának". Nem is beszélve arról, hogy a 96-os "áttöréshez" az ellenzéki elnökjelöltre leadott szavazatok számának jelentôs mértékben meg kellett emelkednie a Regátban is. (Itt Emil Constantinescu a szavazatok 48%-át szerezte meg.)14

Az ellenzéki elnökjelölt választási gyôzelmének magyarázatát tehát nem lehet arra a megállapításra egyszerûsíteni, hogy "Erdély gyakorlatilag eldöntötte a választási eredményeket". (220.) Emez eredmények tükrében ugyanis például magyarok és nem magyarok választói magatartása között jóval élesebb választóvonal húzódik, mint a Regát és Erdély választói magatartása között. (Utóbbi esetben az ellenzéki elnökjelöltre leadott szavazatok arányának különbsége 20%, míg elôbbiben, még Erdélyt vizsgálva is, ez a különbség legalább 40%.) Ha tehát a választói magatartások különbözôségébôl civilizációs különbséget akarunk levezetni, az Erdély és a Regát között húzódó területi választóvonalnál jóval kontúrosabb választóvonal rajzolódik ki, s ez már Erdélyen belül: az etnikai. De míg a szelektív Huntington-interpretációt és a 96-os romániai választások célirányos elemzését ugyanarra az eredményre, vagyis az Erdély és a Regát közötti civilizációs demarkáció meglétére "kifuttatva" Molnár nem tartja elképzelhetetlennek az ebbôl adódó "intézményi, sôt alkotmányjogi konzekvenciák" levonását (220.), addig az éppen általa alkalmazott érvrendszer "élesre állítása" révén sokkal markánsabb civilizációs választóvonalnak bizonyuló etnikai demarkáció érdekes módon mintha nem is létezne számára, nemhogy bármiféle konzekvenciával járna.

Mindez persze nem meglepô; hiszen Molnár a területhez rendelt, bárha csekély civilizációs eltérésekben is – egyébként helyesen – lehetôséget lát, esélyt Erdély (és Románia) számára, míg az etnikumhoz rendelt különbségekben (és ezek a jelentôsebbek) mindenekelôtt problémát. Amit viszont nem lát, az nem egyéb, mint hogy a lehetôség realizálásához elengedhetetlenül szükséges a probléma megoldása; és hogy a probléma elfedése nem az esély növeléséhez járul hozzá, hanem éppen ellenkezôleg, a lehetôség zsugorodásához vezethet.

Molnárral szemben úgy vélem, hogy az Erdélyre vonatkozó autentikus politikai kérdés az erdélyi magyar kisebbség helyzetéhez kapcsolódik, és nem az Erdélyt Románia más történelmi régióitól elválasztó limeshez. Utóbbi kérdés nem lépi túl egy intellektuális alternatíva kereteit, s csak mint ilyennek, a "társadalmi varázslás" aktusa révén lehet bizonyos mértékig politikai realitása.15 Az egyébként nagy találékonysággal megalkotott molnári konstrukciónak önmagában tehát nincs, ám annak a körülménynek, hogy itt és most mint maga a politikai kérdés jelenik meg, nos, ennek igenis van politikai relevanciája. Molnár ily módon elfedi a reális politikai kérdést (ha élesebben akarunk fogalmazni: az álkérdést kijátssza a valódi ellen), s ezzel mind román, mind magyar részrôl olyan politikát preferál, melynek következményeivel írása tanúsága szerint ô maga is nehezen értene egyet.

Ha teljesen lecsupaszítjuk, Molnár írásának végsô és egyetlen politikai üzenete – talán nem tévedek – nem más, mint hogy Erdélyben magyar kérdés nem létezik. Ez az üzenet nem szembesíthetô a tényekkel, hiszen a tények próbáját nem állaná ki. Megfogalmazásához ezért szükség volt egy, a tények fölé emelkedô, azoktól függetlenedô (szellemi) szféra berendezésére, mely alkalmas arra, hogy álcázza a politikai üzenet problematikus voltát.

De – kérdezhetjük – ha valóban errôl van szó, mégis mire való ez az üzenet? Miért volt fontos Molnár számára, hogy kivételes erôfeszítések árán egy ilyen, elsô látásra képtelennek tûnô üzenetet fogalmazzon meg és ágyazzon be körültekintôen a forgalomban lévô politikai témák készletébe? Nos, azért, mert teljesen nyilvánvalóan a magyar kormány és Románia között jelenleg ez képezi az alapot mindkét szereplô (vélt) érdekeinek együttes érvényesítéséhez, politikai kiegyezéséhez és együttmûködéséhez. A kiegyezés emez alapkérdésének eddig nem volt meg a pozitív elméleti kifejtése. Most már megvan. Ezt a munkát végezte el Molnár Az erdélyi kérdés c. tanulmányában.

Ha a magyar–román kiegyezés ezen a politikai platformon jön létre, az alábbi fejleményekkel kell számolnunk:

a) Magyarország – tekintettel küszöbön álló csatlakozására az Európai Unióhoz – rövid távon demonstrálhatja jószomszédi kapcsolatait Romániával. A jószomszédi kapcsolat azonban, ha az említett platformra épül, csak átmeneti lehet. Figyelembe véve Magyarország (és néhány más közép-európai állam) csatlakozásának "csúszó határidôit",16 Magyarország integrációja szempontjából nem kevés kockázatot hordoz magában az a szomszédsági stratégia, mely esetleg éppen akkor mond csôdöt, amikor a leginkább állania kellene a sarat, vagyis abban az elôre nem látható jövôbeli idôszakban, amikor a (visszavonhatatlan) döntés a csatlakozásról az EU részérôl megszületik. Magyarország EU-csatlakozásának sikere érdekében (is) célravezetôbbnek tûnik egy olyan stratégia, melynek alkalmazása során fokozatosan, de szilárd alapokon szervezôdnek újjá a bilaterális kapcsolatok. Utóbbi elgondolás mellett szól az euroatlanti expanziós lendület Molnár által szintén említett "kifulladásának" ténye is (225.), hiszen kétségtelen, hogy az EU részérôl megnyilvánuló egyre lanyhább érdeklôdést a bôvítés iránt a stabilitás növekedése ellentételezheti a csatlakozni kívánó államok bilaterális kapcsolataiban.17

b) Az erdélyi magyar kérdés "kikapcsolásával" a román–magyar együttmûködésbôl Romániában tovább folyik, sôt intenzívebbé válik a nemzetállam építésének gyakorlata. Látnunk kell, hogy a román politikai elit nem valamiféle nacionalista elvakultságból, hanem sokkal inkább józan megfontolásból tarthat ki eme formáció mellett: rövid távon nem mondhat le a "nemzeti kizárólagosság"-ban rejlô, a román társadalmat és államot integráló erôrôl. Nagyon valószínû ugyanis, hogy a parlamenti demokrácia formái – és ezzel az euroatlanti integráció távlati lehetôsége – egyelôre csak nemzetállami gyakorlat mellett tarthatók fenn Romániában. Ez lehet a magyarázata annak, hogy Románia a külsô, államközi feszültségeket, ha azok enyhülôben vannak, belsôvé teszi, interiorizálja. Ha nem ezt teszi, választhatja még a nyílt diktatúrát, vagy az állam dezintegrálódását kockáztatja.18

Mindezek ellenére a nemzetállami ideológia és gyakorlat feladására lenne szükség Romániában. Mégpedig azért, mert az adott körülmények között – ti. Románia ténylegesen nem egységes nemzetállam, hanem több nemzet által lakott állam – a nemzetállami formáció olyan hatalmi legitimációs mechanizmusokat tol elôtérbe, melyek meggátolják a parlamentáris forma eredeti tartalommal történô feltöltôdését. (A választók a parlamenti demokrácia alapjait képezô értékek helyett rendszeresen a nemzetre, ill. egy másik nemzet ellen szavaznak.) Ennek következtében a parlamenti demokratikus forma erodálódik, s ez hosszabb távon ugyancsak dezintegrációs jelenségekhez, ill. diktatorikus eszközök alkalmazásához vezethet.

A feladvány tehát az, hogy a vázolt, egymásnak ellentmondó (de a gyakorlatban egymást valószínûleg nem kizáró) feltételek mellett hogyan lehet a nemzetállami programot a parlamenti demokrácia autentikus programjával felváltani Romániában. Egy ilyen vállalkozás sikerétôl s nem egyébtôl függ, hogy Románia és vele együtt Erdély – de itt ugyanúgy beszélhetnénk Szlovákiáról és a Felvidékrôl vagy Szerbiáról és a Vajdaságról – kikeveredik-e a "sikerületlen államok... (failed states)... válságövezetébôl". (224.)

Molnár – Glatz Ferencre hivatkozva – "a nemzetállami rendszer tarthatatlanságát" hangsúlyozza. (223.) A nemzetállam tagadásának módja azonban: az, hogy Erdélyt igyekszik "kiragadni az etnikai partikularizmusok szorításából" (221.), romániai körülmények között gyakorlatilag zöld utat jelent a nemzetállami törekvések számára. Más lenne a helyzet, ha az erdélyi magyarok nemzeti azonosulásának ellehetetlenítése –ami a román politikai elit és a jelenlegi magyar kormány Molnár által elméletileg is aládúcolt közös platformjára támaszkodva ténylegesen is gyakorlattá vált – a román nemzet nemzeti identitásának feladásával párhuzamosan történne. Ez valóban a nemzetállami formáció végét jelentené Romániában. A román nemzeti identitás feladásáról azonban szó sincs. Nem tudunk róla, hogy bármely befolyásos román politikai erô ilyen programot tûzött volna napirendjére.

A nemzetállami formációt a sajátos romániai körülmények között nem a nemzeti szempont érvénytelenné nyilvánítása – vagy ahogy Molnár teszi: a nemzeti szempont "etnikaivá" minôsítése, majd mint ilyen érvénytelenné nyilvánítása – révén lehet tagadni. Ha a nemzetállami eszme elvetésének jegyében a gyakorlatban megfosztjuk a kisebbséget a nemzeti alapra támaszkodó önszervezôdés lehetôségétôl, ez nem jelent mást, mint hogy a többségi nemzet ugyanilyen alapra támaszkodó önszervezôdését preferáljuk. Az eredmény: a többségi nemzet építeni fogja saját nemzetállamát – a nemzeti kisebbség rovására.

A nemzetállami gyakorlatot nem akkor igeneljük, ha biztosítjuk a lehetôséget a nemzeti kisebbség számára a nemzeti alapra támaszkodó önszervezôdéshez, hanem akkor, ha – akár a nemzetállam eszméjének elvetése jegyében is – a kisebbséget megfosztjuk ettôl a lehetôségtôl. A nemzetállami gyakorlat akkor szûnik meg, ha egy állam tényleges nemzeti(ségi) tagoltságának megfelelôen rendezkedik be, helyt adva minden, az állam területén élô nemzet(iség) önszervezôdésének.

c) A molnári elmélet nyilvánvalóan felmenti a magyar államot a határon túli magyarok iránti felelôsségvállalás – egyébiránt alkotmányos –kötelezettsége alól. Ezáltal olyan gyakorlat nyer teoretikus megalapozást, mely tovább mélyíti a magyar társadalom morális válságát. A határon túli magyar kisebbségi kérdés rendezésére irányuló kísérletek kudarcának nyílt beismerése kétségeket ébreszt a magyar társadalomban az igazságosság és a méltányosság értékeinek érvényessége iránt. S ez a kétség rávetül annak a rendszernek a megítélésére is, mely lehetôvé teszi ezen értékek kérdésessé válását. A liberális demokrácia alapján álló értékek ilyen megkérdôjelezôdése gátolni fogja e Magyarországon még igencsak törékeny rendszer megszilárdulását. Az Európához történô "felzárkózásnak" ilyen értelemben egy olyan elmélet és politikai gyakorlat válik akadályává, melynek legfôbb célkitûzése éppen e felzárkózás sikerre vitele volt.

Megkockáztatható itt egy általánosabb érvényû állítás. A posztmodern konzervativizmus – melynek egyik fôtézise úgy szól, hogy "a politikát lehetôleg mentesíteni kell az erkölcsi-gyakorlati igazolás minden követelményétôl",19 s amelyet Molnár a jelek szerint hasznosít elmélete megformálása során – a posztkommunista, átmeneti társadalmak viszonyaira alkalmazva éppen azt a politikai felfogást és gyakorlatot konzerválja, mely a felbomlóban levô totalitarizmust jellemezte.20 Ily módon megkérdôjelezôdik 1989-nek mint demokratikus fordulatnak az értelme is. Egy dolog mindenképpen biztos: az erkölcsi-normatív szféra távol tartása a politikai mûködéstôl – pontosabban: e szféra kiiktatása a politikai hatalom legitimációjának szintjei közül21 – akadályozza a liberális demokrácia megszilárdulását (elvileg ki is zárja a liberális demokrácia bevezetésének lehetôségét) a posztkommunista államokban.

d) Az erdélyi magyarok vonatkozásában a molnári elmélettel is alátámasztott magyar külpolitika három egyidejû következményével számolhatunk: az asszimilációval, az elvándorlással és a radikalizálódással. S mivel e politika ugyanaz – csupán elméleti igazolása különbözik annyiban, hogy Molnár gondolatai Erdélyre korlátozódnak –, ugyane következményekkel kell számolnunk a felvidéki, vajdasági és kárpátaljai magyar kisebbségek esetében is.

Utóbbi körülményt azért is fontos kiemelni, mert e politika változatlan folytatása esetén nem csak egy relációban (Románia) várhatóak feszültségek a magyar kisebbség radikalizálódása miatt, hanem legalább háromban (Szlovákiát és Szerbiát értve még ide). A magyar belpolitikát pedig nem csupán az Erdélybôl, hanem több környezô országból érkezô, Magyarországon letelepedni kívánó magyar problémája terheli majd meg. Mivel a magyar kisebbségek helyzete a négy fent említett államban nem tér el lényegesen egymástól, célszerû lenne, ha a magyar külpolitika egységes elvi-elméleti megközelítés mellett differenciáltan kezelné e szituációkat – ami a mostanra kialakult viszonyulási módnak éppen a fordítottját jelentené.

*

Végül érdemes alaposabban szemügyre venni a devolúció Molnár által használt fogalmát. Ehhez a fogalomhoz kapcsolódik nála a territorialitás elsôdlegességének állítása az etnicitással szemben, s a nemzetállami formáció eltûnését Romániában a devolúciós folyamattól várja. A devolúciós modell mûködését az Egyesült Királyság példáján szemlélteti, vázolván, hogyan vezettek be önálló parlamentet a skótok és a walesiek számára.

Amikor e fejleményt modellként Románia elé állítja, s Erdéllyel mint különálló régióval számol, a szerzô megfeledkezni látszik a skót és a walesi autonómia nemzeti-etnikai vonatkozásáról, a skót és a walesi regionális tudat ezen összetevôjérôl. E komponens megléte akkor válik nyilvánvalóvá, ha megpróbáljuk megválaszolni azt a kérdést, hogy miért éppen ezek a területek igényeltek és kaptak széles körû autonómiát. A gazdasági érdek, a geográfiai viszonyok, de még az erôs történelmi összetartozás-tudat sem kínálnak kielégítô választ. Akárhogy nézzük is, az Egyesült Királyság nemzeti tagolódás következtében veszíti el angol nemzetállamjellegét, s ezen a tényen még az sem változtat, ha a skóciai és walesi parlament bevezetése után a többi angliai régió is nagyobb önállóságra számíthat majd.

Az Egyesült Királyságban zajló devolúció alapján tehát nem lehet megállapítani a territoriális szempontok primátusát az etnikaiakkal szemben. E folyamat alapján még kevésbé lehet utóbbi szempontokat nem létezônek tekinteni. A területi és etnikai szempont sajátos, a helyi adottságokhoz igazodó kombinációjáról van itt szó, akárcsak Európa megannyi mûködô nemzeti (kisebbségi) vagy népcsoport-autonómiája esetében, s mint ilyen, akár hivatkozási alapként is szolgálhat az erdélyi és más határon túli magyar autonómiatörekvések számára – ha a meglévôkön kívül egyáltalán szükség van még hivatkozási alapra. Amiért a magyar kisebbségi autonómiatörekvések eddigelé nem jártak sikerrel, az nem hangsúlyos etnikai jellegüknek tulajdonítható, hanem annak, hogy egyelôre hiányoznak a devolúció belsô feltételei Romániában, de Ukrajnában, Szerbiában és minden jel szerint Szlovákiában is. S ez a territoriális és etnikai szempontú differenciálódás intézményesülését egyformán érinti.

Devolúció ugyanis minden bizonnyal csak ott lehetséges – devolúción értve meghatározott állami kompetenciák "felfelé" (integráció) és "lefelé" (például regionalizmus) áramlását –, ahol a különféle cselekvési szférák funkcionálisan megfelelô mértékben elkülönültek egymástól. (Tehát a gazdaság szétvált a politikától, a közigazgatás a szociális ügyek vitelétôl, a rendfenntartás a bírósági ítélkezéstôl stb., s mindegyik szféra úgy szervezôdik, hogy sajátos feladatait optimálisan teljesíthesse.) A devolúció során nagyon jól körülhatárolt tevékenységi területek irányítása vándorol az államtól el, "fel" vagy "le". Köztudott ugyanakkor, hogy az államszocializmus korára éppen e szférák összefonódása, a diffúz állapotok visszaállítása volt jellemzô. Az (újra) elkülönülésre nem került még sor. Jórészt az államszocialista rendszer számlájára írható tehát, hogy ma nem teljesen világos, miben is állanának azok a funkciók, melyek ellátását például a román állam alacsonyabb státusú egységekre (régiókra) bízhatná.22 Ha ilyen feltételek mellett szorgalmazzuk kisebb egységek felruházását állami kompetenciákkal, hacsak e kisebb egységek nem nemzeti-etnikai szervezôdések, az eredmény nem a nemzetállam lebomlása lesz, hanem "csupán" a cselekvési szférák diszfunkcióinak (azaz a közigazgatási s következésképpen a politikai "zûrzavarnak") a növekedése.23

A belsô feltételeket szem elôtt tartva megállapíthatjuk, hogy az etnikai szempontot kiiktató devolúciónak semmivel sincs nagyobb esélye a sikerre, mint annak, amely elôtérbe helyezi ezt a szempontot. Utóbbi esetben a folyamatot gátolja ugyan, hogy közvetlenül a nemzetállami formáció ellenállásába ütközik – míg például egy olyan, etnikailag kevert terület, mint Erdély esetében ez az ellenállás nem közvetlen –, de elôrelendíti a nemzeti kisebbségi közösségnek jóval nagyobb aktivitása a devolúciós cél elérése érdekében. Ha pedig a külsô feltételeket is számításba vesszük, nyugodtan állíthatjuk, hogy az etnikai szempontot elôtérbe helyezô devolúció az, amely több sikerrel kecsegtet. Ha ugyanis a magyar állam elszánja magát rá, igencsak hatékonyan tudja támogatni a magyar kisebbségek autonómiatörekvéseit. De ehhez meg kell és meg is lehet találni a szövetségeseket a nemzetközi színtéren...

Nagyon kétséges, hogy reális lenne Molnár Gusztáv elképzelése, miszerint – foglaljuk össze – az etnikai szempontot kiiktató devolúció folyományaként Erdély közelebb viszi Romániát az európai integrációhoz. Ez az elképzelés figyelmen kívül hagyja a tényeket, és mint politikai program, nem számol a megvalósítás körülményeivel. Molnár tehát légvárat épít. Ezzel szemben az a politika, mely képes elejét venni Erdély "eltûnésének", s Románia Európához való közelítésének érdekében ki tudja aknázni a "másságában" rejlô lehetôségeket, nem arról fog ábrándozni, hogy "Erdély a magasban" van, hanem mindenekelôtt számot vet azzal, hogy kézzelfogható valóság.

1998. február

—————————————

1 Magyar Kisebbség 1997. 3–4. sz. 208–232. A szövegben zárójelben szereplô oldalszámok erre a tanulmányra vonatkoznak.

2 „Az »ideologikus gondolkodás« nem a realitásból indul ki; hanem értelmezi a reálist azoknak az axiomatikus álláspontoknak a függvényében, melyekbôl származik" – írja például Michael Shafir (Guvernarea Ciorbea si democratizarea: bilanø intermediar. 4–5.).

3 „The most significant dividing line in Europe, as William Wallace has suggested, may well be [kiemelés tôlem – L. Cs.] the eastern boundary of Western Christianity in the year 1500. This line runs [...] separating Transylvania from the rest of Romania. [...] The peoples to the north and west of this line are Protestant or Catholic..." (Samuel P. Hun-
tington: The Clash of Civilizations? Foreign Affairs, Summer 1993. 30.)

4 „By the early 70s, most of the Protestant countries in the world had already become democratic. The third wave of the 1970s and 1980s was overwhelmingly a Catholic wave. Beginning in Portugal and Spain, it swept through six South American and three Central American countries, moved on to the Philippines, doubled back to Mexico and Chile, and then burst through in the two Catholic countries of Eastern Europe, Poland and Hungary." (Samuel P. Huntington: Democracy"s Third Wave. Journal of Democracy, Spring 1991. 13.) Hogy a magyar „demokratikus reform" beilleszthetô legyen elméletébe, mint látjuk, Huntington katolikus országként tartja számon Magyarországot is.

5 Erdély lakossága az 1992-es népszámlálási adatok tükrében vallási hovátartozás szerint a következôképpen oszlik meg: a 7 723 313 (100%) lakosból 5 360 102 (69,4%) ortodox, 206 833 (2,7%) görög katolikus, 854 935 (11%) római katolikus, 796 682 (10,3%) református, 56 448 (0,8%) evangélikus, 75 978 (1%) unitárius, 2768 izraelita és 369 567 (4,8%) egyéb vallású. (L. Árpád–E. Varga: Limba maternã, naøionalitate, confesiune. Date statistice privind Transilvania în perioada 1880–1992. = Bárdi Nándor, Veres Péter (szerk.): Fizionomia etnicã si confesionalã fluctuantã a regiunii carpato-balcanice si a Transilvaniei. Asociaøia Culturalã Haáz Rezsô, Odorheiu Secuiesc 1996. 133.)

6 „The Orthodox Churches could emerge as a powerful influence for democracy in southeastern Europe and the Soviet Union." (Huntington: Democracy"s... 17. )

7 L. Árpád – E. Varga: Limba maternã, naøionalitate... 111.

8 L. Bartunek István: Látlelet egy román-román ellentétrôl. Kézirat. [1992] 2.

9 Samuel P. Huntington: If Not Civilizations, What? Foreign Affairs November/December 1993. 190.

10 L. Molnár Gusztáv: Választási geográfia. Magyar Narancs 1996. nov. 28. 38–39.

11 Erdélynek a választási eredmények tükrében megmutatkozó „másságára" a Molnár által hivatkozott román szerzôkön kívül (Lucian Boia, H.-R. Patapievici, Emil Hurezeanu, Gabriel Andreescu – l. 220.) az utóbbi idôben még mások is felfigyeltek. A legnagyobb román ellenzéki párt, a Társadalmi Demokrácia Romániai Pártja (PDSR) Nemzeti Tanácsa hosszabb jelentésben foglalkozik a 96. novemberi választások nyomán Erdélyben kialakult helyzettel. De míg a Molnár által idézett szerzôk tulajdonképpen megmaradnak a „másság" tényének regisztrálásánál, a jelentés akcióprogramot is hirdet: „...Erdélynek más a fejlettségi szintje és a mentalitása, mint Románia többi történelmi térségének. Ezért fontos, hogy ez az eltérés ne váljon a regionális autonómiatörekvés [autonomism] lehetséges forrásává." Eme követelménynek megfelelôen a dokumentum levonja a következtetést a Románia és Magyarország között alakítandó politikai viszonyra vonatkozóan is: „A PDSR tehát egy különálló régióval számoló politikát javasol e régió minden állampolgára számára és olyan regionális fejlesztési stratégiát, amely Erdély kapcsolatát Romániával, és nem Magyarországgal biztosítja. Ebbôl a szempontból a PDSR olyan politikát javasol, mely Magyarországot nemcsak a partner pozíciójába helyezi, hanem a legfôbb konkurensébe is a Duna- és a közép-európai térségben vagy a Balkán térségében." (Partidul Democraøiei Sociale din România (PDSR). Consiliul Naøional: Poziøia PDSR faøã de situaøia din Transilvania. [H. n., É. n.] 3, 5. Kiemelések az eredetiben.)

12 Molnár: Választási geográfia... 38.

13 Ezzel a megközelítéssel a román sajtóban is találkozhatunk. Fey László például vitacikkében a következôképpen foglalja össze egy „bukaresti úr", Mihai Banu véleményét: „...Emil Constantinescu kb. 800 000 szavazatot kapott a magyar választóktól. Hogyha ezek nagy arányban szavaztak volna Iliescura – ahogyan azt Emil Constantinescuval tették –, a volt elnök újra megnyerte volna a választásokat." „A számítás helyes..." – teszi hozzá Fey. (Fey Laszló: Invãøãmintele voturilor din Transilvania. 22. 1997. 2. sz.)

14 Bárdi Nándornak tartozom köszönettel, hogy ez utóbbi fontos körülményre ráirányította a figyelmemet. Talán Molnár is erre utal, amikor azt írja: „...nem kívánom alábecsülni a korábbi ellenzék által a régi Románia területén elért eredményeket, de talán nem tévedek, ha azt állítom, hogy ott (Constanøa és Prahova megyét, valamint Bukarestet kivéve) nem annyira pozitív – világos és fôként tartós – opcióról, mint inkább a korábbi rezsimbôl való kiábrándulásról van szó." (220.)

15 „A társadalmi varázslás aktusa, amely abban áll, hogy létrehozza a megnevezett dolgot: sikerülhet, ha az, aki ezt végrehajtja, képes elismertetni a szavának azt a hatalmát, amelyet átmenetileg vagy véglegesen bitorol, amivel kikényszerítheti a társadalmi világ új szemléletét (vízió) és új felosztását (divízió)." (Pierre Bourdieu: L"identité et la représentation. Éléments pour une réflexion critique sur l"identité de région. = Uô: Le sens pratique. Éd. de Minuit, Paris 1980. 13. Idézi Pokol Béla: Szociológiaelmélet. Felsôoktatási Koordinációs Iroda, Budapest 1997. 441.)

16 „Az EU továbbra sem adta fel az ígérgetések csúszó stratégiáját a jelölt országokkal szemben. A csatlakozás valószínûsített dátuma a rendszerváltozás elsô éveiben 1996 volt, 1995-ben az ezredforduló, ma pedig a 2002–2003-as évek. A jelöltek folyamatosan öt-hat évnyi periódust tolnak maguk elôtt, olyan távlatot, amely még belátható ugyan, de nem annyira közeli, hogy számon kérhetô lehessen." (Németh Zsolt--Rockenbauer Zoltán: Hova lett a konszenzus? A magyar külpolitika elmúlt négy éve. Magyar Nemzet 1998. febr. 14. 16.)

17 Elgondolkodtató az a perspektíva, melyet Inotai András villant fel, amikor számba veszi az EU bôvülésérdekeltségi szempontjaival szemben felsorakoztatható „ellenérdekeltségi érveket". Az expanziós lendület lankadásának részleges magyarázatát is adhatja azon megállapítása, miszerint: „A csatlakozni kívánó átalakuló országok nem rendelkeznek rövid távon különösebben ígéretes piaccal. Pontosabban fogalmazva: piacaikat az általános és elhamarkodott kereskedelmi liberalizáció és a társulási szerzôdések eredményeként már átadták az Európai Uniónak. Ezért ma már semmiféle lényeges elônyt nem kínálunk." Majd valamivel alább megjegyzi: „Alapvetôen a közvetlen katonai fenyegetés hiánya is a felvétel elleni érdeket erôsíti." (Magyarország EU-tagságának kritériumrendszere. = Európai politikai évkönyv 1995–1996. Szerk. Inotai András, Tamás Pál. MTA kiadása, Budapest 1996. 48.)

18 A parlamentarizmus és a nemzetállami törekvések fenti összefüggésére két korábbi írásomban is kitértem (Az alapszerzôdések dilemmái. Orient Expressz 1994. 43–45. sz. 6. és „Demokratikus biztonság" és a román–magyar viszony. Pro Minoritate 1996. 1. sz. 9–12.). Az 1996. novemberi romániai választások kulcsmozzanata véleményem szerint nem az, hogy az Erdélyt a többi romániai régiótól elválasztó limes meghatározó szerephez jutott volna a politikai rendszer formálásában, hanem hogy – erdélyi és nem erdélyi támogatással – a román politikai elitnek egy olyan szegmense jutott döntéshozó pozícióba, mely Románia közeledésének érdekében az euroatlanti államok szövetségéhez, s ugyanakkor kiszakítása végett az orosz befolyási övezetbôl hajlandónak mutatkozott legalábbis bizonyos alapvetô szinteken felfüggeszteni a nemzetállami formációt. A csatlakozási folyamat, ha eléggé intenzívvé válik, minden bizonnyal képes lett volna pótolni a nemzetállami törekvésekben rejlô integráló erôt. De Románia csatlakozásának kilátásai a távolabbi jövôbe tolódtak; a román politikai rendszer pedig ma a dezintegrálódás jeleit mutatja.

Ami a diktatúrát illeti: a román Legfelsôbb Honvédelmi Tanácsnak (CSAT) egyik nyilatkozata, mely szerint „A Hadsereg és az Egyház ellen, melyek az állam alapjait képezik, kompromittáló kampány folyik..." és Constantinescu elnök részvétele a Hegyi Antikommunista Partizánok Szövetségének – egy vasgárdista csoportnak – az összejövetelén is jelzi, hogy a román vezetés nem zárta ki teljesen annak lehetôségét, hogy esetleg diktatorikus eszközöket is alkalmaz. (Bányai Péternek köszönöm, hogy felhívta figyelmemet e két, a román sajtóban is nyilvánosságot kapott politikai eseményre.)

19 Jürgen Habermas: Egy befejezetlen projektum a modern kor. = A posztmodern állapot. Jürgen Habermas, Jean-François Lyotard, Richard Rorty tanulmányai. Századvég, Budapest 1993. 177.

20 Teljesen más kérdés, hogy a mûködô liberális demokráciák térfelén belsô fejlôdés eredményeként létrejött posztmodern hogyan illeszkedik ahhoz a rendszerhez.

21 Hangsúlyozni szeretném, hogy itt nem politika és morál összemosásáról van szó, hanem áttételes („strukturált") kapcsolatukról; arról a kérdésrôl, hogy a hatalom mûködésének alapján álló szabály vagy „...törvény maga igazolható-e, és hogy megfelel-e olyan morális vagy politikai elveknek, melyek racionálisan megvédhetôek". (David Beetham: The Legitimation of Power. Atlantic Highlands, NJ, 1991, Humanities Press. 4.)

22 Kívánatos lenne az Európán keresztülhúzódó huntingtoni határvonalat hasonló fogalmak segítségével „lefordítani". Nem abból kellene kiindulni, hogy hol húzódik, hanem hogy miért éppen ott húzódik, ahol. Ha utóbbi perspektíva rögzülne, nagyobb lenne az esélye e határvonal „tologatásának".

23 Más a helyzet a helyhatóságokkal, melyeknek több évtizedes, esetenként évszázados folyamatos mûködés során körvonalazódhatott a feladatrendszere. Akárcsak az etnikai alapú szervezôdéseknél, ezeknél az egységeknél is jól megragadhatóak – egy másfajta – differenciálódás kritériumai.


 
kapcsolódók
  » impresszum
  » a Jakabffy Elemér Alapítvány hírlapgyűjteménye
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi könyvtárkatalógusa
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi kéziratkatalógusa

további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvető
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Művészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minorităților
» Glasul Minorităților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet
» Web

 
     
 

(c) Jakabffy Elemér Alapítvány, Media Index Egyesület 1999-2021
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék