magyar kisebbség
nemzetpolitikai szemle

       folyóiratok   » Magyar Kisebbség
    szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű a â î s t
  összes lapszám» IV. ÉVFOLYAM - 1998. 2. (12.) SZÁM - A kormányzás dilemmái
 
 


| észrevételeim
   vannak

| kinyomtatom
| könyvjelzőzöm



   


Grúber Károly

Regionalizmus, nemzetállamok, európai integráció, közép-kelet- és nyugat-európai távlatok

Összefoglaló:

Tanulmányom célja megértetni az elmélyülô európai integrációs folyamatoknak és a regionalizmus, nacionalizmus dinamikájának egymásra gyakorolt hatását. A tanulmány megpróbál rávilágítani mind az Unión belüli és kívüli regionális fejlôdés problémáira, mind egy olyan jövôorientált kibôvített Európa víziójára, mely egy idôben képes összehangolni a regionális, nemzeti és nemzetek feletti politikai és szociális identitásokat.

Az Európai Unió "hontalan nemzetét", Skóciát és az Unióhoz a lehetô legrövidebb idôn belül csatlakozni kívánó, számottevô magyar kisebbséget magában foglaló Romániát érintô legutóbbi fejlemények elemzése révén megpróbálom körvonalazni azt, hogy a különbözô politikai szerepvállalók hogyan értelmezik, ill. néha félreértelmezik a nemzeti szuverenitás eszméjét és az államhatalom decentralizálását Európa mind keleti, mind nyugati részein, valamint hogyan befolyásolják ezek a fejlemények az Unió hosszú távú fejlôdését.

Kulcsszavak:

Európai integráció, regionalizmus, hontalan nemzetek, Skócia, Erdély

"Erdélynek mint független entitásnak az elfogadása, történelmi, földrajzi meghatározásának ismerete akaratlanul is a legmodernebb politikai gondolatokhoz és célokhoz vezet el minket, vagyis a területi autonómiának, az autonóm regionális törekvéseknek és a kontinentális egységnek a föderalizmus, a békés együttélés és a biztonság eszközeivel történô megvalósításához. Ha átfogó, európai kontextusban gondolkodunk, akkor nem Erdély hovatartozása a kérdés, hanem inkább az, hogy Erdély Románia egészével tud-e Európába és a környezô régiókba integrálódni. Viszont mindezt nem lehet egy demokráciaellenes, intoleráns, hatalmaskodó, egyetlen nemzetnek a nemzetállam keretein belül megvalósítani. Erdélynek kijár ugyan az az autonómia, szabadság, valamint esély Románián belül, mint – mutatis mutandis – Romániának az egyesült Európán belül. Ugyanakkor minden etnikai csoport Erdélyben ugyanazokkal a jogokkal kellene rendelkezzen, mint Európa népeinek bármelyike." (Tôkés László, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség tiszteletbeli elnöke)

"Nem fogadhatunk el egy új nemzet számára olyan szimbólumokat vagy struktúrákat, melyek még ha véletlenül is, de kizárják a skót társadalom bármelyik részét. Meg kell találnunk a skót identitás átfogó és nem exkluzív kifejezésének a módját. […]

Nem kérhetünk senkit és nem várhatjuk el senkitôl, hogy lemondjon identitásának jelképeirôl – melyeket gyakran egy ellenséges társadalom elleni védekezés végett fogadott el –, de megkérhetünk mindenkit és elvárhatjuk mindenkitôl, hogy az elfogadott új jelképek a régiek mellett büszkén álljanak. Ezek az új jelképek – a nemzeti szabadság, az önbecsülés, valamint a nemzeti és nemzetközi bizalom jelképei – azok, melyek vonzást képesek gyakorolni és megôrizni a Skóciában élô minden személy lojalitását és lelkesedését." (Alex Salmond, a Skót Nemzeti Párt elnöke)

A közelmúltban olyan fogalmak, mint a globalizáció, regionalizmus és regionalizáció,1 a társadalomtudományok zengzetes kifejezéseivé váltak. Ezek a terminológiák annyira divatosakká váltak, hogy bizonyos társadalomtudósok egyáltalán meg sem próbálják tisztázni ezeknek a kifejezéseknek az értelmét, és sokan hajlamosak arra, hogy elismert axiómáknak tekintsék ôket. Ebben a tanulmányban megpróbálom felvázolni saját észrevételeimet a fent említett témakörben.

A kulcsfogalmakból fakadó sztereotípiák és közhelyek közül megemlítem:

– Egy globális fejlôdési fázison megyünk keresztül – a nemzetállamok megszûnte –, ahol a nemzetállamok nem képesek elôbbi szerepük betöltésére, mint a külpolitika, biztonság és makrogazdasági kérdések független szereplôi, a jelenség oka a nemzetközi szervezetek növekvô száma, a soha nem látott fokú nemzetköziesedés, a globális gazdaság egymásrautaltsága, valamint az új kommunikációs módszerek (Internet, globális média).

– Ebben a globális környezetben a nemzetállamok kompetenciáit nem csupán az államot felülrôl befolyásoló folyamatok aknázzák alá, hanem az állami szint alattiak is. A régiók valóban fenyegetik a régi, nemzetállami struktúrákat és ezek legitimitását mind a gazdasági, mind a politikai adminisztráció terén.

– Míg a "felvilágosult" nyugat-európai államok elfogadták a globalizáció új kihívásait, és úgy döntöttek, hogy ezért lemondanak a nemzetállam néhány jogkörérôl az EU átmeneti intézményeinek kedvéért, addig néhány közép-kelet-európai nemzet az állam és nemzet premodern, törzsi és etnikailag kizáró koncepcióját választotta. Ezt a logikát folytatva, az egyesült Európa számára megoldandó legnagyobb problémát a "posztnacionalista" Nyugat-Európa és a prenacionalista Kelet-Európa között húzódó óriási szakadék képezi, mivel az utóbbi nem érte el a "polgári" nacionalizmus szakaszát, és az etnikai nacionalizmus még mindig gyôzedelmeskedik.

– A globális kultúra és a telekommunikáció végül ki fogja küszöbölni az etnikai gyûlöletet és a nemzeti nézeteltéréseket.

– A határ menti régiók közötti politikai, gazdasági és kulturális együttmûködés egyrészt meg fogja fékezni a politikai ellenségeskedést a nemzeti határok különbözô oldalain, másrészt helyettesíteni fogja a globalizáció új kihívásaira a nemzetállamok által adott idejemúlt válaszok egy részét.

Sajnos a helyszûke nem teszi lehetôvé számomra, hogy kifejtsek minden fent említett kérdést, de érdemes megemlíteni Cristopher Harvie-t,2 aki ugyancsak kifejezi kételyeit, túlságosan leegyszerûsítve a meghatározásokat ilyen kulcskérdésekben:

"Nehéz elválasztani egymástól a kulturális, gazdasági és propagandaelemeket és ugyanolyan kritikának alávetni, mint ami a nemzetállamok révén jött létre. Ez részben azért történik, mert a kifejezés kétértelmûsége abban rejlik, hogy a szerzô több értelmezési iskola tanait tartja szem elôtt anélkül, hogy a kifejezéseket értelmezné és jelentésüket pontosítaná."

Ezt a vonalat követve meg kell jegyeznünk, hogy manapság a társadalomtudományok számára a meghatározások kérdése tisztán metodológiai probléma. Egyszerûen lehetetlen ma régi jó fogalmainkat használni az egyre átfogóbb és többrétû globális valóság értelmezésében. Olyan folyamatok, mint pl. a lokalizáció és a globalizáció, integráció és dezintegráció, homogenizáció és heterogenizáció – melyek elsô látásra ellentéteseknek tûnnek –, gyakran ugyanannak az éremnek a különbözô oldalai.

Ahhoz, hogy leírjuk és megmagyarázzuk ezt az új realitást, bátor metodológiai kísérletek szükségesek, melyek habár lassúak, helyettesíteniük kell a régi tudományos gondolkozási rendszereinket. A régi metodológiai dogmákat kétségbe vonó új tudományos szemléleteket Thomas Kuhn és Paul Feyerabend írják le a legjobban. A mi területünkön is, mely Európára, de nem csak az Európai Unió tanulmányozására összpontosít, meg kell említeni ezeket a metodológiai kérdéseket.

Most, hogy a csatlakozási tárgyalások a kiválasztott közép-kelet-európai országokkal egy fél éven belül megkezdôdnek, bárki számára, aki Európa-kutatással foglalkozik, felmerülhet a kérdés: mit csinálhatunk a régi metodológiákkal, melyeknek célja, hogy a nyugat-európai integrációs folyamatokat vizsgálják a hidegháború kontextusában, ill. hogy a kommunizmus utóhatásait tanulmányozzák Közép-Kelet-Európában. Ezek a kutatási témák különbözô kutatási metodológiákat kívántak, de nagyon kevés közös alap létezett egy komparatív metodológia számára. Ennek ellenére alapvetôen új helyzet fog kialakulni a közeljövôben. Nem tudjuk pontosan megmondani, hogy ez az új európai politikai "tér" mikor fog kialakulni, de érezzük és tudjuk, hogy ez a "kibôvült" és "elmélyült" Európa radikálisan új kutatási téma lesz. Ennek megfelelôen, nekünk társadalomtudósoknak olyan témákat kell találnunk, melyek útmutatással szolgálhatnak az új Európa képérôl. E metodológiai hitvallás logikájának megfelelôen próbálom körvonalazni észrevételeimet a regionalizációt és regionalizmust illetôen.

Regionalizáció és regionalizmus

Ebben az esszében helyszûke miatt nem fogunk minden – a bevezetô paragrafusokban – felmerült kulcsfogalommal foglalkozni. Ennek ellenére kiragadunk két legtöbbet vitatott fogalmat, a regionalizációt és a regionalizmust, és kutatásunk területét az európai folyamatokra szûkítjük. Részletekbe menô vizsgálatunk elindítása érdekében hasznos az etimológiai megközelítést követni, mivel az általunk vizsgálat alá vetett mindkét kifejezés – regionalizmus és regionalizáció – tartalmazza a "régió" szót. Elsô látásra kétségtelen, hogy több magyarázat is van a régiókra vonatkozóan. Elsôsorban a "makro-" és "mikrorégiók" közötti különbséget kell tisztázni. A "makrorégiók" az állam szintjét meghaladó régiók. Észak-Amerikát, Északnyugat-Európát vagy Délkelet-Ázsiát "makrorégió"-nak3 nevezhetjük, mivel gazdasági makrorégióként határozzák meg önmagukat a világ gazdasági versenyének keretén belül, míg a mikrorégiók állam alattiak és állam alatti szereplôkként határozzák meg önmagukat. Még akkor is, ha – mint e dolgozatban késôbb látni fogjuk – a makro- és mikrorégiókat néha meglehetôsen nehéz elválasztani egymástól, a továbbiakban rávilágítunk arra, milyen kapcsolatban vannak egymással a nemzetállamok és a mikrorégiók.

Metodológiai észrevételeink jegyében a következô kérdések merülhetnek fel a regionalizmus és regionalizáció kérdéseit illetôen: "Mi a régió a jelenkori Európában? Lehet-e a délnémet Baden-Württemberg "régiót" az osztrák Burgenland "régiójához" vagy a spanyolországi Katalóniát Délkelet-Angliához hasonlítani? Mi alkot egy "régiót"? Mekkora területet kell magában foglalnia, és hány lakosnak kell egy földrajzi körzetben élnie ahhoz, hogy azt régiónak nevezzék? Látszólag ezekre a kérdésekre nagyon nehéz pontos választ adni. Helyette inkább egy olyan kifejezést kell találnunk, amelyhez a "régió" szót viszonyítani lehet. Kétségtelenül ez a fogalom az állam. A "mikrorégiók" az állam "alatt" állnak, néha tisztán közigazgatási egységek, mint például a franciaországi "département-ok, ill. megyék", vagy mint az óriás gazdasági hatalmak esetében, amilyen a német Baden-Württemberg "régió" vagy a skót és katalán etnokulturális egységek.

A mi szempontunkból a kulcskérdés az, hogy milyen kapcsolat létezik a régiók és az országok között. Ennek megfelelôen regionalizáción –az államok és a mikrorégiók közötti viszony összefüggésében – az államoknak a régiókkal szembeni attitûdjét kell érteni fentrôl lefelé haladva. A regionalizáció mértéke sokban függ attól, hogy a központi hatalom hogyan képes az adminisztratív, politikai, oktatási és gazdasági joghatásköreinek egy részét átruházni az állam alatti szintekre. Ennek értelmében a regionalizmust egy olyan folyamatcsoportnak is felfoghatjuk, melyben a területek, provinciák és helyi közösségek az állam központi hatalmával szemben határozzák meg önmagukat. Természetesen ez a két fogalom dialektikus kapcsolatban áll egymással. Az állam minél inkább hajlandó feladni hatásköreinek egy részét, a régiók annál inkább kihasználják ezt, növekednek regionális törekvéseik, valamint minél inkább követelik a régiók a decentralizációt és a devolúciót, az állam annál inkább kényszerítve érzi magát arra, hogy további engedményeket tegyen. Súlyos hiba ezt az állam–régió viszonyt zéró összegû játéknak tekinteni, miként néhány európai ország és régió teszi. Wolfgang Blaasnak4 valószínûleg igaza van, amikor rámutat arra, hogy az Európai Unió tagállamain belül létezô, a regionalizációval kapcsolatos eltérô magatartásmódok komoly akadályok lehetnek az európai integráció jövôjét illetôen:

"A politikai régiók létrehozásának vagy megerôsítésének eredeti oka és motivációja nagyon eltérô az Európai Unió tagállamain belül. Az általános, régiókat erôsítô irányzattal ellentétben, néhány országban ez a szint gyengült vagy teljesen megszûnt. Ezeknek a nemzeti fejleményeknek köszönhetô manapság az Európai Unió-beli országok politikai és közigazgatási régióinak heterogén volta."

Franciaország például már évszázadok óta hagyományosan ellenezte a regionális törekvéseket, mivel a francia republikánusok erôssége az oszthatatlan világi államba vetett hite volt, miközben a konzervatív brit kormányok 1979 óta, ellentétben a hagyományos brit liberális értékekkel, ragaszkodtak a Westminster parlament korlátlan szuverenitásához a walesi, skót és északír regionális törekvések rovására. Brit kontextusban ez a makacsság egyrészt elzárta a devolúciós kampányokat nemcsak Skóciában és Walesben, hanem a túlsúlyban laburista/munkáspárti angol régiókban is, másrészt provokálta Anglia európai partnereit, amelyek tovább akartak lépni az Európai Unió5 elmélyítési folyamatában. A hasonlat kedvéért, mely késôbb a jelen dolgozat magvát fogja alkotni, meg kell említeni, hogy a volt Szovjet birodalom országaiban, ahol a központosító parancsuralmi elnyomó állam hagyományai még mindig kísértenek, a regionalizáció nem túl divatos. Sôt a kommunista állam romjain új erôs államok alakulnak, melyeket az elzárkózó nacionalizmus ereje legitimál.

Amint láthattuk, a nemzetállamok továbbra is léteznek a globalizáció növekvô tendenciái ellenére. Európai kontextusban az Európai Unió kormányközi struktúráival együtt nagyon messze áll attól, amirôl az európai föderalisták álmodoznak. Ezalatt Közép-Kelet-Európában a nemzeti szuverenitás – egy viszonylag új jelenség a régióban – még mindig nagyon népszerû fogalom. Magyarországon például – a régió egyik legvalószínûbb Európai Unió-s tagjelöltjében, a csatlakozási tárgyalások közeledtével nô a szkepticizmus az európai integrációval kapcsolatosan.6

Mindezeket megemlítve, ahelyett hogy a nemzetállam megszûnésérôl beszélnénk, valószínûleg sokkal hasznosabb a "modern állam új meghatározásának" esélyeirôl beszélni a régiók és az állam központi hatalmai közötti új konszenzus feltételei mellett. Kétségtelenül, az Európai Uniónak mint egy új nemzetek feletti szereplônek az európai politikai színpadon való megjelenésével a kapcsolat jelentôsen módosult. Az Európai Unió a globális gazdaság "makrorégiója"-ként módosította a mikrorégiók és a nemzetállamok közötti hagyományos erômérleget. A "régiók Európája" eszméjét támogatva, az Unió stratégiai partnerként jelent meg a mikrorégiók számára. A továbbiakban a dolgozat vizsgálja a régiók, államok és nemzetek feletti intézmények közötti kapcsolatokat, szemléltetve a mikro- és a makroregionalizmus közötti összefonódott kapcsolatokat. Ennek ellenére a következô bekezdéseket a regionalizmus és regionalizáció, az állam és a mikrorégiók közötti kapcsolat különbözô aspektusainak szenteljük.

Nagyon gyakran a regionalizáció akkor kezdôdik el, amikor az állam legitimációja meggyengül vagy összeomlik. A demokratikus elmélet szerint, ha egy állam belsô vagy külföldi legitimitása meghiúsul, vagy az állam és az állampolgárok közötti társadalmi szerzôdés felbomlik, az állam kezében a regionalizáció eszköz lehet demokratikus legitimitásának visszaszerzésében. Például egy soknemzetiségû önkényeskedô vagy parancsuralmi államban, mely hatalmát a többségi nemzetre alapozza és a többi etnikai csoport számára nem biztosít részt a politikai hatalomból, a regionalizáció az állam összeomlása után eszközként mûködik azoknak az állampolgároknak a meggyôzésére, akiket addig kizártak a hatalomból, annak érdekében, hogy az új állam megalakításához beleegyezésüket adják. Ennek ellenére a devolúció és a regionalizáció kétélû fegyver, mivel bizonyos helyzetekben – az állam legitimitásának erôsítése helyett – hajlamosak aláaknázni azt. George Schöpflin7 érvelése szerint: "Mi történik abban az esetben, ha egy bizonyos csoport ebbe nem egyezik bele? A demokrácia elvei, a megegyezés uralma szerint minden jogot meg kell adni nekik jövôjük meghatározása érdekében. A használt megoldást természetesen nem lehet túlerôltetni. Ha úgy adódna, a létezô állam természete teljesen esetlegessé és ezáltal bizonytalanná válna, következésképpen aláaknázná a demokráciát."

Ez volt a helyzet a 70-es években Franco Spanyolországának összeomlása után, amikor az új alkotmányt a regionalizáció elvével karöltve írták. Annak érdekében, hogy elnyerjék a katalánok és a baszkok támogatását az új, demokratikus Spanyolország megteremtéséhez, a spanyol állam szubsztanciális önkormányzatot biztosított Katalónia és Euskadi számára. Ennek ellenére a spanyol állam regionalizációs ajánlatai nagyon vitatottak voltak. Míg Katalóniában a katalán regionalizmus hívei tényleg elfogadták a spanyol állam által biztosított keretet, a baszk nacionalista mozgalom bizonyos körei a regionalizációs csomagot nem tartották kielégítônek és visszautasították. Ezenfelül az ETA terrorista metodológiája a "status quo"-beli radikálisabb változás érdekében nagyjából ugyanabban az idôszakban kelt életre.

1945-ben, Hitler fasiszta totalitarizmusának összeomlása után, a gyôztes szövetségesek egy demokratikus Németország megteremtésének hatalmas feladatával szembesültek. A háború után a németországi amerikai domináció az ország föderális újraszervezését predesztinálta. Eszerint egy külsô erô folytatta a regionalizáció politikáját annak érdekében, hogy Németországnak módot biztosítson arra, hogy külsô legitimációt vívjon ki a háború után kialakuló nemzetközi rendszerben.

Nyugat-Németország föderalizációja elsöprô sikernek bizonyult egy olyan országban, ahol Bismarck központosító államnacionalizmusának hagyományai a háború utáni idôszak velejárói. Nyilvánvalóan a német kontextusban a külsô idegen hatalmak által sürgetett regionalizációs folyamat nagyon erôs regionalista mozgalmat katalizált. Néhány német land/tartomány, mint például Baden-Württemberg és Saarland állandó képviseletet tartott Brüsszelben, így kihasználhatták óriási gazdasági és politikai lobbyzási lehetôségeiket Brüsszelben. Baden-Württemberg tartomány ugyancsak vezetô szerepet játszik a határon túli csúcstechnológia regionális együttmûködése terén, a brüsszeli autokraták kedvenc politikai vesszôparipáját képezve. Az "Európa Négy Motorja" regionális együttmûködési kezdeményezés során Baden-Württemberg, Lombardia, Rhone-Alpes és Katalónia a csúcstechnológia know-how elterjesztésére és cseréjére szövetkezett 1988-ban. Egyesek azzal érvelnek, hogy habár 1945-ben Németország regionalizációja tökéletes eszköz volt a német expanzionista nacionalizmus leküzdésére és a regionális gazdasági fejlôdés katalizálására, ennek a politikának negatív utóhatási is voltak. C. Harvie8 így érvel:

"A tartományi célokra törekvô tartományi politikusok által egyesített nemzet egy olyan befelé forduló állammá vált, melynek kohéziós képessége lényegesen csökkent."

Visszatérve az "Európa Négy Motorja" kezdeményezésre, Wales 1990-ben csatlakozott a tervhez, de nem "teljes értékû motorként", mivel hasonlóan a brit kormánynak már elôbb tárgyalt negatív magatartásához, Wales nem rendelkezett azzal az adminisztratív erôvel, mely lehetôvé tette volna számára, hogy egy mélyebb szintû együttmûködésben vegyen részt.9 A nehézségek ellenére Wales, olyan területként, melyet korábban az iparosodás utáni hanyatlás komolyan sújtott, csúcstechnológiai befektetések befogadójává vált. Például a Baden-Württemberg központú multinacionális Bosch társaság gyárat nyitott Miskinben, Cardiffhoz közel.

Hogy röviden visszatérjünk kezdeti metodológiai kérdésünkre, melynek célja Európát átfogóbb fogalomként kezelni, mint a jelenlegi Európai Unió, érdemes megvizsgálni, hogyan jelentkeznek a regionalizmus és a regionalizáció kérdései a volt Szovjetunió területén. Amint a dolgozat már röviden érintette, a Szovjetuniónak, habár névlegesen föderális állam volt, egyetlen struktúrája sem tartozott semmilyen értelemben a demokratikus föderalizmus struktúráihoz. Elsôsorban az állam legitimációja elnyomó parancsuralmi ideológiára épült, és az állam kompetenciái a kommunista párt vezetôinek kezében összpontosultak. A föderalizmus igazi elve, a régiók és a központi hatalom közötti megosztott kompetenciák elve nem valósult meg a kommunista föderalizmusban. Ennek megfelelôen, a Szovjetunió tagállamai nem élvezték hasonmásaik jogait a nyugati demokratikus föderális államokban. Azok a köztársaságok, melyek a múltban rendelkeztek a független nemzetállam hagyományaival, mint például a balti országok, vagy a nemzeti önrendelkezés ideológiájával, mint Grúzia és Örményország, a Szovjetunió összeomlása után a föderációból való kiválás mellett döntöttek, és megalakították saját nemzetállamukat. A Szovjetunió keretén belül maradó köztársaságok és közigazgatási egységek most az Orosz Föderációban új helyzettel találták szemben magukat, ahol az állam központi hatalma lényegesen gyengébb volt, mint a kommunista idôkben. Az új állam felépítése során alkudozási folyamat kezdôdött a központi hatalom és a régiók között. VIlágosan le kell szögezni, hogy annak ellenére, hogy több "etnikai köztársaság" (pl. a balti államok, Grúzia, Örményország) elhagyta a Szovjetuniót, még mindig 21 (!) "nemzeti köztársaság" van az Orosz Föderáción belül. Ennek az alkudozási folyamatnak a tétje alapvetôen az egykor félelmetes Szovjet birodalom óriási erôforrásainak az újraosztása volt. Erôs központi hatalom hiányában a régiók érthetôen megtettek minden tôlük telhetôt, hogy minél több erôforrást szerezzenek meg a központi hatalomtól.

Az olajban vagy gyémántban gazdag "etnikai köztársaságok", mint Tatárország és Baskortosztán, sikeresek voltak a Moszkvával folytatott tárgyalásaik során, és ezért természeti kincseik felett alapvetô jogokat szereztek meg. Érdekes módon ezek az etnikai köztársaságok sokkal sikeresebbek voltak a kompetenciák és erôforrások felett folytatott tárgyalásaikon, mint a fôleg oroszok által lakott tisztán közigazgatási körzetek. S. L. Solnick10 szavaival élve:

"Sokkal hagyományosabb környezetben az etnicitás túlságosan is megfelel egyik csoportnak a másiktól történô elválasztására; ebbôl az okból kifolyólag az etnoföderális rendszereket veszélyesen ingatagnak tekintik. Ennek ellenére, az orosz föderális alkudozási játék során az etnikai köztársaságok vezetôi a köztársaságoknak mint a nemzetek alatti szereplôk kiváltságos osztályának a megôrzésére összpontosítottak. [...]

Az etnikai követelések ezért koordinációs mechanizmusként szolgáltak a különbözô etnikai köztársaságokban, megkülönböztetve ôket ezáltal az orosz régióktól."

Az orosz föderáció regionalizmusa természetesen nagymértékben különbözik a nyugat-európai példáktól, de ezek a példák hasznosnak bizonyulhatnak a regionalizációra és regionalizmusra vonatkozó további vizsgálatok során. Például gazdasági szempontból észrevehetjük, hogy a természeti és emberi erôforrásokban gazdag nyugat-európai régiók gyakrabban hajlamosak regionális kampányok folytatására (pl. Skócia és óriási északi-tengeri olajtartalékai). Nyugat-Európában az 1960-as és 1970-es években ahhoz, hogy meg tudjon birkózni a regionális gazdasági egyenlôtlenségekkel, a jóléti állam a gazdasági regionalizáció politikáját folytatta, olyan regionális befektetési alapokat hozva létre, melyeket sokkal hatékonyabb eszközöknek tekintettek a helyi gazdasági szükségletek és érdekek igazgatására, mint a gazdasági döntéshozás központosított formáját. A jóléti állam regionalizációs politikáját azonban csak óvatosan lehet regionalizációs példaként idézni, mivel a jóléti állam gazdasági politikájának a valódi eszméje a központosítás volt. Az Európai Unió építése során a háború utáni jóléti állam ideológiájából eredô szolidaritás, társadalmi kohézió és szubszidiaritás fogalmaira is gondoltak. Az Európai Unió regionális politikáját a dolgozat a következôkben részletesen tárgyalja. De az Európai Unió által folytatott regionalizációs politika újdonsága éppen abban rejlik, hogy az állam fölött egy nemzetek feletti intézmény támogatja a régiók fejlôdését az állam szintje alatt és a nyugat-európai államok – természetesen különbözô mértékben – elfogadják ezt az új helyzetet.

Eddig a regionalizációra fordítottunk figyelmet, most a regionalizmus megvitatására összpontosítunk. A korábbiakban már bizonyítottuk, a kettô dialektikus kapcsolatban áll egymással, habár azt is el kell ismernünk, hogy míg a regionalizáció politikai döntések és az elit kompromisszumainak kérdése, a regionalizmus tömeges részvételt von maga után. A regionalizáció politikáját felülrôl lefelé hajtják végre, míg a regionalista mozgalmak állampolgárok tömegeit mozgósíthatják zöldmezôs tevékenységekre. Amint John Brutton, Írország korábbi miniszterelnöke, az EU regionális politikájának egyik legaktívabb támogatója rámutatott egy európai regionalizmus-konferencián:

"Nehéz lojalitást kiváltani kimondottan adminisztratív okokból létrehozott testületek iránt."

A következôkben megkíséreljük a regionalizmus különbözô aspektusait elemezni. Becslésem szerint a regionalizmus legfontosabb aspektusai az etnokulturális, a politikai és a gazdasági aspektusok. Elsônek az etnokulturális aspektust vitatjuk meg.

Amint azt már sok társadalomtudós elismerte, a kortárs társadalmi és politikai részvétel paradigmatikus változáson ment keresztül. Az osztályokon alapuló társadalmi és politikai kölcsönhatásokból most az identitáspolitika és új társadalmi mozgalmak korszakába lépünk. A politikai és a magánélet határai, ami egyike az újszerû politika legfontosabb elôfeltételeinek, kezdenek elhomályosodni, és a feminista politikában a magán politikai jelleget kap. Az egyházaknak a politikumtól való elválasztása és a politika szekularizációja ugyancsak a felvilágosodás hagyományainak alapelvei között találhatók; ezeket az elveket nem csak a muzulmán fundamentalizmus, az Amerikai Keresztény Jobb és Pat Buchanan fogalmazzák meg.

A politikai részvétel és a politikai döntések befolyásolásának útjai ugyancsak változnak. A pártpolitikák kevertek, és néha lobbyzás, valamint különbözô környezetvédelmi, feminista, homoszexuális vagy etnikai csoportok mozgalmai pótolják. A posztmodern értékek politikai viharában a régi ideológiai arculatok elhalványulnak. A posztmodern szót használom erre az új politikai környezetre, Jan Pakulski11 érvelését követve. Pakulski a következôképpen írja le az "új politikát":

"Az új politika tanulói által felismert központi folyamatok a politikai és kulturális szféra növekvô fúzióját és kölcsönös áthatását, valamint a politikai konfliktusok és eltérô vélemények régi strukturális osztályokra történô bontásának a lekapcsolását foglalja magában. Ezeknek a változásoknak a fô elôjelei az osztályok szerinti szavazás hanyatlása, a fôbb pártok támogatásának eróziója, beleértve az ecopax (ökológiai és béke), civil, emberi és kisebbségjogi, valamint a feminista társadalmi mozgalmakat."

Ebben a posztmodern politikai környezetben a régi bal és jobb értékek már nem képesek a társadalmak követeléseinek/igényeinek megfelelni. Ugyanakkor felbukkan egy új tudatosság a társadalmi racionalizáció veszélyeivel kapcsolatosan, a posztmodern politika partikuláris modelljének megfelelôen. A "médiakrácia" vagy a médiák növekvô politikai befolyása ugyancsak megkülönböztetett vonása az "új politikának". Hogy visszatérjünk a regionalizmusról és regionalizációról szóló eredeti kérdésre, meg kell jegyeznünk, hogy a regionalizáció és a regionalizmus által a nemzetállamra – mely a 19. századból származó tisztán modernista politikai struktúra – gyakorolt feladatok alkotórészei az "új (posztmodern) politikának". A helyi demokráciáért és a döntéshozás decentralizációjáért folytatott különbözô politikai mozgalmak az új politikai paradigma részét képezik. A helyszûke nem teszi lehetôvé a globális posztmodern politikai államigazgatás minden vetületének leírását, de jelen sorok szerzôje ezeket a fogalmakat máshol próbálta kidolgozni.12

Ezt a gondolkodásmódot követve, logikusnak tûnik a regionalizmus etnokulturális aspektusát a fent említett "posztmodern politikával" hozni összefüggésbe. Az etnoregionális csoportok a soknemzetû államok kontextusában határozzák meg önmagukat, ahol ôk az adott állam egész lakosságának kisebbségét képezik, de helyi vagy regionális szinten elég gyakran a többséget alkotják. Regionalista mozgalmaik hadjáratot folytatnak az anyanyelvû kultúráért és oktatásért, nagyobb politikai autonómiáért regionális és helyi szinten, illetve a nemzetállam homogenizáló hatásai ellen, ami gyakran a többségi nemzet állama. Az állampolgárság régi meghatározását, mint egy olyan értéksemleges kifejezést, amely az államban politikai egységként való részvételnek tisztán a politikai természetére utal, az etnokulturális regionalizmus ugyancsak megkérdôjelezi.13 Az etnokulturális csoportok követelései és az állampolgárság régi meghatározása közötti konfrontáció meglehetôsen nyilvánvaló. Sokak számára nehéz elfogadni, de az állampolgárság az identitáspolitika témájává válik. Miként G. Schöpflin érvel:

"Ezért az 1990-es évek identitáspolitikájának – valódi, látható – újraéledése kellemetlen volt azon államigazgatások számára, melyek egyedülálló, meglehetôsen összefüggô eszmét tettek meg identitásuk alappillérévé. Amit érvekkel alá fogok támasztani, az az, hogy az állampolgárság is az identitáspolitika része, egyáltalán nem olyan egyetemes, mint amennyire javaslóik szeretnék hinni róla, viszont állampolgárság nélkül a demokráciát nehéz fenntartani."

Az etnokulturális regionalizmusra a példák sorát könnyû beszerezni a nyugat-európai "hontalan népektôl" (pl. skótok, baszkok, katalánok, welshek) Közép-Kelet-Európa nemzeti kisebbségeiig (magyarok Romániában és Szlovákiában, szerbek Horvátországban). Természetesen érvelésünk szerint a regionalizmus és a regionalizáció dialektikus kapcsolatban áll, és ez az etnokulturális regionalizmusra is igaz. Az etnokulturális mozgalmak radikalizálódása nagymértékben függ attól, hogy az illetô soknemzetû államok milyen mértékben fogadták el a regionalizáció elvét. Például a spanyol állam tudatosan elhatározta struktúrái decentralizálását annak érdekében, hogy összehangolja azokat a katalánok és a baszkok etnokulturális törekvéseivel az 1970-es években, míg a kortárs Horvátország, Jugoszlávia és Szlovákia központosító politikát folytat a területükön élô nemzeti kisebbségek rovására. Egy soknemzetû államban a többség és a kisebbség kapcsolata elég kényes. Nem demokratikus államigazgatás esetén a negatív hatások megkétszerezôdnek a kisebbség számára. Ennek megfelelôen, egy elnyomó országban a legalapvetôbb ellenállás ezen állapotok ellen a nemzeti kisebbségek és a hontalan nemzetek köreibôl származhat (pl. a magyar kisebbség mozgalma Ceausescu Romániájában vagy a katalán ellenállás Franco Spanyolországában). Anélkül, hogy alábecsülnénk sok etnokulturális mozgalom pozitív és demokratikus céljait, azt is hangsúlyoznunk kell, hogy bizonyos speciális esetekben ezeknek a mozgalmaknak a metodológiája erôszakos eszközök használatával végzôdhet (pl. az IRA és az ETA terrorhadjáratai).

Az európai regionalizmusok legtöbb esetében az etnokulturális motívumok területi decentralizációs követelésekkel egészülnek ki (a regionalizmus politikai aspektusa). Romániában az erdélyi magyarok az angliai skótokhoz hasonlóan nyelvi, kulturális és oktatási életbenmaradást és területi önkormányzatot kérnek. Az illetô országok által ezekre az igényekre adott válaszát figyelmesen kell megvizsgálnunk. Románia, mely az 1920-as trianoni békeszerzôdés után bekebelezte a meglehetôs magyar lakosságú Erdélyt, történetének minden pontján "a románok egységes, oszthatatlan nemzetállamaként" határozta meg önmagát, az egységes, központosított jakobinus francia modellt követve. Ilyen viszonyítási keretek között nem volt hely a magyaroknak a román államba való bekebelezésére. 1979 óta a konzervatív brit kormányok ugyancsak osztották a központosított nemzetállam szentségébe vetett hitet. Természetesen ennek az ideológiának a forrása eltérô volt, a Brit Konzervatív Párt a Westminster Parlament oszthatatlan szuverenitásának eszméjét kultiválta. Viszont a skótok, welshek és írek etnokulturális törekvéseinek visszautasítása ennek az attitûdnek a közvetlen következménye volt.

A gazdasági regionalizmus nem szükséges velejárója az etnokulturális vagy a politikai regionalizmusnak. A gazdasági regionalizmus hátterében álló okok eltérôek lehetnek. Néhány európai régió egyszerûen régióként határozza meg önmagát, hogy többletforrásokhoz jusson az európai strukturális és kohéziós alapokból (pl. a déli ír megyék közös regionális fórumot alkotnak, hogy hozzájuthassanak az európai alapokhoz, vagy a nyugat-magyarországi megyéktôl elvárják, hogy felzárkózzanak az Európai Unió irányelveihez a PHARE határon túli együttmûködési programjaiban való részvétel érdekében). Elég gyakran egy adott ország gazdag tartományai el akarják kerülni a fejletlen térségek számára fizetett szubvencionálások terhét (pl. a La Lega, az észak-olaszországi tartományok mozgalma). Idônként ezek a mozgalmak, még ha nem is rendelkeznek a regionalizmus etnokulturális aspektusainak alapvetô tanaival, egy mesterséges etnokulturális identitást próbálnak felépíteni. Miként Stefano Guzzini14 érvel a La Legáról:

"A Lega Nord nem egy tipikusan regionalista párt. Regionalizmusa nem vonatkozhat egy saját nyelvre. Valóban Padania különbözô nyelvi gyökerû, eltérô dialektusokkal rendelkezik.

A reménytelen kísérletek ellenére, hogy Padania történetét a Római Birodalom Gallia Cisalpinájára vezessék vissza, nem rendelkezik olyan történelemmel, mely nemzeti identitás kialakulásához vezethetett volna."

Érdekes gazdasági regionalizáció nyomára bukkanhatunk a német Baden-Württemberg tartomány esetében. Elôbbi érvelésünk szerint a német tartományi rendszer kialakulása, a háború utáni Németország nagyarányú regionalizációja külsô kényszer eredménye volt. Az amerikaiak által vezetett Szövetségesek Nyugat-Németország föderalizációját javasolták, hogy leküzdjék az expanzionista német nacionalizmus újraéledését. Ebben a vonatkozásban a tartományok, Bavaria kivételével, többnyire mentesek a helyi etnokulturális törekvésektôl. Mindezt elmondva, Baden-Württemberg regionalizmusa fôleg politikai és gazdasági természetû. Csúcstechnológiai zónaként legfontosabb célja az lehetne, hogy gazdasági együttmûködésre lépjen más csúcstechnológiai zónával Európában. Ezt a célt jól illusztrálja az "Európa Négy Motorja" terv, amint ezt már korábban leírtuk.

Mindeddig a regionalizmus és a regionalizáció különbözô vetületeivel foglalkoztunk, a továbbiakban megpróbálunk behelyettesíteni néhány európai regionalizmust a felvezetett elméleti keretbe.


Etnokulturális regionalizáció

Politikai regionalizáció

Gazdasági regionalizáció

1. Skócia

+

+

+

2. Euskadi

+

+

+

3. Katalónia

+

+

+

4. Wales

+



5. Észak-Írország

+

+


6. Észak-Olaszország


+

+

7. Szerbek Horvátországban

+



8. Magyarok Romániában

+

+

+

9. Magyarok Szlovákiában

+

+

+

10. Baden-Württemberg


+

+

Regionalizáció, regionalizmus és az Európai Unió

A megkülönböztetô különbségrôl a makrorégiók – államok feletti gazdasági régiókként, melyek válaszolni próbálnak a globális gazdaság kihívásaira – és a mikrorégiók – állami szint alatti régiókként, melyek az állammal szemben próbálják meghatározni önmagukat – már tárgyaltunk e dolgozatban. Ennek ellenére, arra a következtetésre jutottunk, hogy a "makro-" és "mikroregionalizmus" folyamatai gyakran vannak kihatással egymásra. Ez Nyugat-Európa helyzete is, ahol az államok az Európai Unió keretein belül együttmûködnek annak érdekében, hogy globális gazdasági versenyképességük növekedhessen (makroregionalizmus); ugyanabban a makrorégióban egy soha nem látott tevékenység van állam alatti szinten (mikroregionalizmus). Az állam alatti szereplôk, az államok és az államok feletti intézmények hármas kapcsolatában a makro- és mikroregionalizmus folyamatai találkoznak. Az Európai Unió tagállamai elfogadták az "osztott szuverenitás" gondolatát, amikor kompetenciáik egy részét az EU nemzetek fölötti intézményeire ruházták át. Maga az osztott szuverenitás eszméje távlatokat nyitott a mikrorégió számára, hogy tárgyalásokat folytasson az államokkal, hogy jogai egy részét átruházza az állami alatti szintre. Ezenkívül a nemzetek feletti intézmények ugyancsak népszerûsítették és támogatták a "Régiók Európája" gondolatát, és ily módon erôsítették a "mikroregionalizmust". A továbbiakban röviden összegezzük, hogyan bontakozott ki az EU regionális politikája.

Már 1957-ben, amikor az Európai Közösség Egyezményét aláírták, a dokumentum hangsúlyozta a regionális fejlesztés szükségességét.15 Az egyezmény tagállamai bejelentették, hogy beleegyeznek "gazdaságaik egységének megerôsítésébe és abba, hogy biztosítsák harmonikus fejlôdésüket a különbözô régiók közötti különbségek, ill. a kevésbé kiváltságos régiók visszamaradottságának csökkentésével". Ennek ellenére, az európai jóléti állam csúcsperiódusa alatt (az 1960-as évek és az 1970-es évek elsô fele) az Európai Közösség regionális politikája tényleg életre kelt, mivel nem egyezett meg/nem volt összhangban a szociális jóléti ideológia makrogazdasági központosító tendenciáival. Ez a helyzet radikálisan megváltozott/módosult Írország, Dánia és az Egyesült Királyság belépésével 1972–73-ban. Az új tagállamok, de fôleg Anglia indított hadjáratot új európai közösségi kezdeményezésekért. Anglia fô célja az volt, hogy kiegyensúlyozza a közös mezôgazdasági politika óriási pénzátutalásait, melynek Anglia nem volt elsôdleges címzettje. Észak-Anglia, Wales és Skócia iparosodás utáni hanyatlása olyan anyagi segítséget követelt, mely meghaladta a brit állam lehetôségeit. E hadjárat eredményeként 1975-ben létrehozták az Európai Regionális Fejlesztési Alapot (ERFA). Bármennyire fontos volt ez a lépés, az ERFA a kezdeti periódusban csak mint a tagállamok közötti jövedék kiegyenlítési eszköze mûködött.

Az 1980-as évek második bôvítési hullámának eredményeként, amikor a dél-európai államok (Portugália, Spanyolország. Görögország) –melyek lényegesen kevésbé voltak fejlettek, mint a Közösség átlaga – az Európai Közösséghez csatlakoztak, felszínre került az európai regionális politika megerôsítése. A meditterrán államok csatlakozása utáni növekvô egyenlôtlenségek heves problémája gyors reagálást igényelt. Ennek megfelelôen, az európai regionális politika egész rendszerét megreformálták. Az ERFA-n kívül új alapok létesültek, mint az Európai Szociális Alap (ESA) és az Európai Mezôgazdasági Irányítási és Garancia Alap (EMIGA), hogy legyôzzék az újonnan felmerült problémákat. 1988-ban az alapok nagyságát is jelentôsen megnövelték. Az 1988-as reform prioritási célkitûzései a következôk voltak:

1. célkitûzés: segély az alulfejlett régiók számára

2. célkitûzés: iparilag hanyatló térségek gazdasági átalakítása

3. célkitûzés: hosszú távú strukturális munkanélküliség

4. célkitûzés: fiatalok integrációjának segítése

5. célkitûzés: vidéki térségek fejlôdésének elôsegítése

Amint e dolgozatban már bizonyítottuk, az EU, fôleg a Bizottság, mint egy nemzetek feletti intézmény katalizálja a regionális fejlôdést. Ennek ellenére azt is meg kell említeni, hogy a strukturális alapok 90%-át (!) nemzeti kormányokon keresztül utalják ki, és gyakran a régiók részvétele elmaradozik. Például az olasz központi kormány gyakran képtelen partnereket találni Dél-Olaszországban (MezzoGiorno) az európai tervek számára, és ily módon ezeket a pénzsegélyeket nem költik el vagy, ami még gyakrabban elôfordul, ha kapnak is helyi partnert, ezek a segélyek végül a maffia kezébe kerülnek. Fôleg a Bizottság és közvetlenül a helyi szereplôk által vezetett tervek sokkal hasznosabbak a regionális fejlôdésre nézve (Interreg I., II.). Az Interreg programok fôleg az állam alatti szereplôk határon túli együttmûködését támogatják. Annak érdekében, hogy a közép-kelet-európai országokat felkészítsék a csatlakozási kritériumokra a határon túli együttmûködés feltételei között, a Bizottság a PHARE program keretein belül egy határon túli együttmûködési tervet indított el.

Az Európai Unió Maastrichti Egyezménye (1992) ugyancsak alapvetô kihívást jelentett az európai regionális politikában. Az Egyezmény állította fel az Európai Pénzügyi Unióhoz (EPU) való csatlakozás konvergenciafeltételeit. Helyszûke miatt nem ismertetjük a konvergenciafeltételek részleteit, ehelyett a Maastrichti Egyezményt vizsgáljuk meg a regionális fejlôdés szempontjából. Az úgynevezett Kohézió Alapot azért létesítették, hogy a négy alulfejlett tagállam – Írország, Görögország, Spanyolország, Portugália – megfeleljen az EMU konvergenciafeltételeinek. Az Egyezmény ugyancsak megalapított egy új, nagyon fontos intézményt, a "Régiók Bizottságát" (RB). Az Egyezménynek megfelelôen az RB nem vesz részt az Unió döntéshozási folyamatában, és inkább csak konzultatív testületnek tekintik. Az RB korlátozott kompetenciáit Soós Edit16 sorai jól tükrözik:

"Az erôs vidékek tagjai fenntartják, hogy meg kell találni a módszert, hogy ennek a fontos szintnek a hangja tovább hallatszodjon, de mindez nem lehetséges, amíg az RB közvetlen befolyása az európai törvénykezési folyamatra nézve ilyen szerény."

Habár az RB befolyása az EU döntéshozatalára nézve nagyon korlátozott, meg kellene említeni az ERFA, ESA és EMIGA teljes költségvetésének valódi mennyiségét 1994–99 között annak érdekében, hogy szemléltessük az EU regionális politikájának keretén belüli pénzátutalások nagyságát. Ez a szám 141 471 millió ECU (!).

Egész biztosan az EU keleti bôvítésének kihívása hosszú távú következményekkel jár majd az európai regionális politika terén. Az összes aszpiráns közép-európai állam kevésbé fejlett, mint a legkevésbé fejlett tagállam! Kétségtelenül, ha a keleti fejlesztés közepes határidôn belül megtörténik, az európai regionális politikát újra kell gondolni. Az EU 1997. júniusi amsterdami csúcstalálkozóján elfogadott határozata, az "Agenda 2000",17 ami az 1995–97-es Kormányközi Konferencia nem hivatalos eredményének tekinthetô, a következôképpen válaszol a bôvítés kihívására: "A gazdasági és társadalmi kohézió prioritás politikai céljához következetesen ragaszkodni kell. Valóban, a bôvítés távlata, mely merôben eltérô fejlettségi fokokkal rendelkezô új országokat ölel fel, ezt még szükségesebbé teszi, mint korábban. Európát átfogó szolidaritásra nagyobb szükség van, mint bármikor, ha el akarjuk érni a fô célkitûzést, a fejlettségi egyenlôtlenségek csökkentését, miként az Egyezmény 130. szakasza félreérthetetlenül megállapítja."

Regionalizmus Kelet- és Nyugat-Európában.
Erdély és Skócia kérdése

Korábbi metodológiai megjegyzéseinket folytatva, az európai integráció kontextusában összehasonlítjuk a skót regionalizmust és a magyar regionalizmust a romániai Erdélyben. Elsô látásra ez az összehasonlítás meglepônek tûnik, mivel manapság ritkán végeznek összehasonlító tanulmányokat közép-kelet- és nyugat-európai országok között. Valóban a történelmi kontextus, amelyben ezek a regionalizmusok megjelentek, bizonyos mértékig eltérôek, habár egy közelebbi vizsgálat nagyon értékes bepillantást nyújt.18 A tényezô, mely áthidalhatja az óriási szakadékot, a földrajzi Európa két perifériájának valóságai között a mi nemzetközi globalizáló rendszerünk, pontosabban az európai integráció. Egyfelôl Skócia "hontalan nemzetként", az EU-nak tagjaként megpróbálja másként meghatározni identitását sokkal inkább az EU-n, mint az Egyesült Királyságon belül, míg a romániai magyarok remélik, hogy javíthatják státusukat Románián belül, Románia unióbeli csatlakozásának eredményeként. Ha a keleti bôvítés megtörténik, és ez meg fog történni, mert a kérdés nem az, hogy igen vagy nem, hanem hogyan és mikor! – akkor új európai politikai térség fog kialakulni, amelynek mind Erdély, mind Skócia részét képezi.

Ebben a vonatkozásban a hasonlat jogosnak tûnik. A közép-kelet- és nyugat-európai példák összehasonlíthatóságát Schöpflin19 sorai ugyancsak világosan megmagyarázzák:

"Az elsôdleges érdeklôdési köröm Közép-Kelet-Európa, de sugalmazni szeretném, hogy a posztkommunizmus bizonyos leckéi szélesebben alkalmazhatóak. És valóban, megtudhatunk valamit saját társadalmainkról is azáltal, hogy megpróbáljuk összehasonlítani ôket azokkal, melyek a demokratikus rendszerük építésének folyamatában vannak, a folyamat kezdeti szakaszában."

Etnokulturális szempontból mind Skócia, mind az erdélyi magyarok meglehetôsen tipikus példát képviselnek az etnokulturális törekvések által legitimált regionalizmusra. Mindkettô – miként H. Seton-Watson20 nevezte – a "régi nemzetek" csoportjába tartozik. Hagyományosan történelmi nemzetek voltak, amelyek feudális államisággal rendelkeztek már a X. században. Skócia államiságát az Egyesülési Törvénnyel vesztette el, amikor Skócia és Wales egyesül Angliával, miközben több intézményét meg tudta ôrizni (pl. egyház, oktatás, jogrendszer). A kulcsintézmények rendszerének relatív független megôrzése ellenére a jelen megfigyelôk képtelenek arra következtetni, hogy ez helyes kompromisszum volt a haladásért vagy a nemzet elárulása.21 Erdély a középkorban a Magyar Királyság szerves részét alkotta, és késôbb független magyar fejedelemség volt. Hosszú, évszázados Habsburg-elnyomás után Erdély Magyarország részeként visszanyerte korlátozott szuverenitását az 1867-es Kiegyezéssel, mely létrehozta az Osztrák–Magyar dualista Monarchiát. A trianoni békeszerzôdés aláírása után (1920), Nagy-Románia bekebelezte Erdélyt számottevô magyar lakosságával együtt.

Látszólag a közös történelmi emlék fontos szerepet játszik mindkét esetben, de meg kell említenünk a nyelv kérdését: míg ma a skót lakosság 1%-a beszéli az ôsi gael/skót kelta nyelvet és az angol a hivatalos nyelv, a magyarok megtartották saját különálló nyelvüket. Egyszóval a skótok a többség nyelvét beszélik, de a Romániában élô magyarok esetében a nyelv megkülönböztetô sajátságként mûködik, mely eltérôvé teszi ôket a többségtôl. Ennek megfelelôen a nyelvi különbség megnöveli az erdélyi magyar regionalizmus etnokulturális aspektusát. Ugyancsak említésre érdemes, hogy míg a skótok elvesztették ôsi gael/skót kelta nyelvüket, az Egyesült Királyság másik "hontalan" kelta "nemzete", a welsh nyelvi és kulturális újjászületésen megy keresztül és a lakosság legalább fele beszéli a welsh nyelvet. Ez a példa megpróbál leküzdeni néhány megfigyelôk által ismételt közhelyet. Szerintük a nacionalizmus nyelvi és kulturális aspektusa kizárólag csak Közép-Kelet-Európában uralkodik, míg a nyugat-európai nacionalizmusok nagy része polgári nacionalizmus, mely tisztán a politikai állampolgárságban kifejezve határozza meg önmagát.

A regionalizmus politikai aspektusának szemszögébôl nézve mind az erdélyi magyarok, mind a skótok számottevô hátrányokat szenvednek önrendelkezési joguk vonatkozásában.

Elôbbi érvelésünk szerint mindkét állam, mely magában foglalja Skóciát és Erdélyt, az Egyesült Királyság és Románia, tétovázott a regionalizációnak mint demokratizációs eszköznek az elfogadásában és a társadalmi szerzôdés átírásában. Ennek ellenére ez a helyzet a közelmúltban nagymértékben megváltozott.

Az 1997 májusában megválasztott, Tony Blair által vezetett új munkáspárti kormány magához ragadta a kezdeményezést a skót referendum ügyében. Meglepôen gyorsan kiadták a "fehér könyvüket", kidolgozva a skót önkormányzat részleteit, és 1997. szeptember 11-én népszavazást tartottak a kérdéssel kapcsolatosan. A népszavazás eredménye a skót parlament elsöprô támogatása (74,2%) volt; a skót állampolgárok ugyancsak elfogadták a leendô Skót Nagygyûlés adószedési jogát. A skót devolúció Fehér Könyvében Tony Blair miniszterelnök kijelenti:

"A Kormány felajánlást tesz, hogy megtisztítsa és modernizálja a politikát. Elkötelezettjei vagyunk egy átfogó alkotmányos reformprogramnak. Úgy gondoljuk, hogy helyes a hatalmat decentralizálni, a kormánynak kereteket szabni és az egyéni jogokat megnövelni."

Habár Constantinescu elnök új kormányának véleményében nincs túl nagy különbség az elôbbi kormányhoz viszonyítva, és Ciorbea miniszterelnök sem túl radikális, hangsúlyoznunk kell a Romániában történt pozitív változást a regionalizmus és decentralizáció kérdésében. Elôször is, elsô alkalommal a modern Románia történetében, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) 1996 november–decemberében csatlakozott az új kormánykoalícióhoz. Az új kormány – még ha nagyon óvatosan is – olyan törvényeket kezdett elfogadni, melyek katalizálni tudják a regionális fejlôdést (önkormányzati törvény) általában és képesek a magyar nemzeti kisebbség státusának javítására. Ezeknek a változásoknak megfelelôen, egy településen vagy városban, ahol a lakosság több mint 20%-a valamely nemzeti kisebbséghez tartozik, a jelzô- és címtábláknak kétnyelvûeknek kell lenniük, a kisebbségek nyelve használható a közhivatalokban és törvényszékeken, ugyanakkor a kisebbségi anyanyelvû oktatás keretei is kiszélesedtek.22 Ennek ellenére olyan kulcskérdések, mint a területi autonómia, egy magyar egyetem létesítése, ahol az oktatási nyelv magyar, valamint a magyar egyházak kártalanítása az elkobzott tulajdonaik miatt még mindig nem talált megoldásra. Ezekre a fent említett komplex kérdésekre való késedelmes válaszadáson kívül, a már elfogadott törvények alkalmazása helyi szinten nehézségekbe ütközik. Például Marosvásárhelyen, ahol a lakosság több mint fele magyar nemzetiségû és a polgármester is magyar származású, a kétnyelvû táblákat kihelyezésük után színes festékkel fújták le, utánozva a román nemzeti "trikolor" színeit. Az üzenet az volt, hogy Románia csak a románoké! Sem a helyi prefektus – aki a központi hatalom képviselôje a francia sémának megfelelôen –, sem a helyi rendôrség nem tett semmilyen kísérletet arra, hogy megtalálja azokat a személyeket, akik felelôsek ezért az etnikai szabotázsért.

A központi államhatalommal való kapcsolatban érdekes analógia van a Skót Nemzeti Párt (SNP) és az RMDSZ között. Skót kontextusban a Brian Wilson volt SNP-elnök által vezetett párt radikális szárnya a "NEM" szavazatért folytatott hadjáratot, azzal vádolva meg a jelenlegi vezetôséget, amely az "Igen-Igen" szavazatért érvelt a Munkás és a Liberális Párttal szervezett közös kampánya során, hogy elárulja a skót függetlenség ügyét. Visszautasítva az RMDSZ részvételét az új román kormányban, erdélyi kontextusban a Tôkés László és Katona Ádám által vezetett radikalisták ugyanazt az érvelést használták az RMDSZ jelenlegi vezetôi – Markó Béla és Verestóy Attila – ellen, mint az SNP radikalistái. Úgy érveltek, hogy a kormányban való részvétel veszélyezteti az RMDSZ eredeti programjának, a területi autonómiának megvalósítását.

Ebben a fejtegetésben visszatértünk a regionalizáció és a regionalizmus közötti dialektikus kapcsolatra. Mindkét esetben a központi hatalom egy decentralizációs csomagot ajánlott fel még akkor is, ha ezek eltérô mértékûek. Az SNP és az RMDSZ reakciója meglehetôsen hasonló volt, elfogadták ezeket az ajánlatokat, és pillanatnyilag politikai identitásuk újrameghatározásának folyamatában vannak. A radikálisok reakciója ugyancsak hasonló volt, visszautasították ezeket a csomagokat. Ennek ellenére, míg az Egyesült Királyságban, ahol a skót devolúció Fehér Könyve egy alapvetô és hosszú távú vita eredménye volt, és ahol a politikai kultúra általában véve sokkal fejlettebb, mint Közép-Kelet-Európában, addig Romániában a "románok oszthatatlan, egységes állama" még mindig sok politikai erôt vonz, és a politikai kultúra nem mentes az exkluzivista nacionalizmus disszonáns hangjaitól.

A dolgozatban már rámutattunk arra, hogy az EU új szereplôként jelentkezett a régiók és az állam központi hatalma közötti kapcsolatban. Az Unió, fôleg a Bizottság, aktívan próbálja támogatni a regionális fejlôdést. A regionalista mozgalmak természetesen megpróbálják kihasználni az európai integráció által kínált esélyeket. Ennek megfelelôen, mind az SNP, mind az RMDSZ kinyilatkoztatta az európai integráció nyílt támogatását, és az integrációs folyamatot módozatnak tekintik státusuk javítására, az Egyesült Királyságon és Románián belül. Az SNP programja, a "Függetlenség Európában" Skócia jövôjét az EU-n belüli független államként képzeli el.23

"Úgy gondoljuk, elérkezett az ideje, hogy Skócia visszanyerje helyét a világban. Mint független ország, hozzájárulhatunk/segédkezet nyújthatunk az európai és nemzetközi fejlôdéshez. Mint az EU teljes és egyenlô partnere, mások példáját követhetjük, beleértve Írországot, learatva az európai együttmûködés elônyeit, és kimondhatjuk a skót nép és a skót ipar gondjait, melyeket oly sokáig elhanyagoltak Nagy-Britannia képviselôi."

Míg az RMDSZ-kiáltvány24 azt jelenti ki, hogy:

"Az ország felelôs politikusai számára nem lehet kérdéses az, hogy Romániának a fejlett nyugati típusú demokratikus országok európai családjában a helye. Amennyiben kimaradnánk az integrációs folyamatból, ez gazdasági, biztonságpolitikai és társadalmi téren is kilátástalan helyzethez vezetne."

A regionalizmus gazdasági aspektusainak vonatkozásában túl sok a hasonlatosság. Mind Erdélyt, mind Skóciát keményen sújtja a posztindusztriális gazdasági hanyatlás (bányák és acélgyárak bezárása stb.). Ennek ellenére, míg Skóciában az 1970-es évek elején olyan politikába kezdtek, melynek célja a helyzet javítása, addig Ceausescu Romániája folytatta a nehéz- és vegyiparba történô nagyobb befektetéseit az 1980-as évek végéig. A kommunista Kelet-Európa vezetôi, többek között Ceausescu is, egyszerûen nem vették figyelembe a világgazdaság paradigmatikus váltását a fordistáról a posztfordista termelési módra, és ennélfogva nem meglepô, hogy az 1970-es évektôl Kelet- és Nyugat-Európa között a gazdasági szakadék csak szélesedett.

Az etnoregionalista mozgalmak szintjén a különbség még feltûnôbb.

Az 1970-es évektôl a Skót Nemzeti Párt koherens gazdasági politikát igyekezett felépíteni, hogy legyôzze Skócia gazdasági gondjait, részben az északi-tengeri25 olajtartalékok újrafelosztására vonatkozó tervek készítésével; a Romániai Magyar Demokrata Szövetség nem rendelkezik koherens, megvalósítható gazdaságpolitikával a régió gazdasági helyzetének a fejlesztésére. Lehetséges, hogy a fentiek szorosan kapcsolódnak ahhoz a tényhez, hogy a nyugati stílusú parlamentáris demokráciát és a piacgazdaságot Romániába csupán 1990-ben vezették be. Ezért a politikai szereplôknek, többek között az RMDSZ-nek is, kevés ideje maradt arra, hogy ezekre az új kihívásokra felkészüljön. Közép-Kelet-Európa a globális piaci versenybe némileg felkészületlenül lépett be, és az új "Marshall-terv" hiánya csak rontotta a régió helyzetét.

Az EU-n belüli gazdasági regionalizmus egyik tendenciája, ahogy a dolgozat már korábban bizonyította, a fejletlen régiók azon szükséglete, hogy többlettôkéhez jussanak az európai strukturális és regionális alapok keretén belül. Esetünkben Skócia, fejletlen régióként, fôleg a Border és Felsô-Skócia rurális és mezôgazdasági régiói, valamint a strukturális munkanélküliség által sújtott posztindusztriális Central-Belt voltak a címzettjei az ilyen alapokból történô komoly pénzátutalásoknak.

Egy kibôvült Európában, melynek Erdély része, ahol az új közép-kelet-európai tagok egész területe jogosult lesz strukturális és regionális alapokra, világosnak tûnik, hogy a jelenlegi EU-n belül azokat a régiókat, amelyeket eddig ezekbôl az alapokból támogattak, negatívan fogja érinteni a kibôvítés. Más szóval, érdekkonfliktus fog kialakulni a legújabb és az elkövetkezô tagállamok között. Visszatérve hasonlatunkhoz, a vita Skócia esetében is elô fog bukkanni.

A közelmúltban megjelent néhány cikk a skót sajtóban, mely kimutatta az EU keleti irányú kibôvítésének veszélyeit bizonyos speciális skót érdekekre. Ezek közül a cikkek közül az egyik kimutatja:26

"Skócia nehéz ütközet elôtt áll annak érdekében, hogy megôrizze sok millió fontos részét az EU regionális segélyébôl és gazdálkodási támogatásából a tegnapi határozat után, miszerint az EU-t radikálisan átalakítják és a fizetési rendszert alaposan átvizsgálják. Az Európai Bizottság alapvetô változásokat jelentett be az EU strukturális alapjaiban, lényeges részeként azon bôvítési terveinek, hogy befogadja a volt Szovjetunió országait.

[...] Skóciának ádáz konkurencia, a kevésbé fejlett keleti blokk országai ellen kell harcolnia az EU pénzadományaiért.

[...] Skóciának most emelnie kell profilját Európában és törtetnie kell, hogy a lehetô legtöbb alapot megtarthassa."

Összefoglalóként: a különbözô ideológiájú régiók Európa-szerte, a kontinens mind keleti, mind nyugati felében, az európai integrációt a nemzetek feletti struktúráival stratégiai szövetségesnek tekintik a regionalizáció és regionalizmus ügyének elômozdítása terén. Az Unió közelgô keleti bôvítése újra fogja rajzolni a "régiók Európáját", mivel majdnem minden csatlakozni kívánó ország egyrészt soknemzeti jellegû, másrészt regionális egyenlôtlenségektôl súlyosan sújtott. A tény, hogy minden aspiráló közép-kelet-európai ország kevésbé lesz fejlett, mint a jelenlegi Unió átlaga, nem fogja tovább bonyolítani a kérdést.

A legtöbb európai regionalista mozgalom – kevés kivétellel – elfogadta az osztott vagy korlátozott szuverenitást,27 és ideológiájuk is mentes az irredenta vagy revizionista követelésektôl.

Ezek a mozgalmak az európai integrációt korlátozott önrendelkezésük visszaszerzésének esélyeként látják, mivel az EU, úgy tûnik, gyengíti azoknak az államoknak a kompetenciáit, melyek önmagukat a nemzeti szuverenitás hagyományos megközelítési módja szerint határozzák meg.

Konklúzió.
Egy posztmodern Európa felé?

A modernista politikai és társadalmi képviselet, a legitimitás és a részvétel krízisének meghatározó következménye van civilizációnk minden szférájára nézve. Mind a belföldi, mind a külföldi politika paradigmatikus változásokon ment át az elmúlt évtizedekben. A regionalizáció alulról és az internacionalizmus felülrôl intéz kihívást a modern nemzetállamok felé, mint a nemzeti politika és a nemzetközi társadalom szuverén szereplôi. Okkal és racionálisan cselekvô egyének, akiken sok, nemzetközi kapcsolatokkal kapcsolatos fôáramú elmélet alapul, ugyancsak kemény kritikának vannak alávetve. A nem modern közösségi kollektív identitások újrafelbukkanása a modernitás vagy posztmodernitás korának új fázisában a különbözô szerzôk szójegyzékétôl függôen, a fentebb említett krízis egy másik jele.

Az egyetemes modernitás elérte a föld majdnem minden régióját, még a legtávolabbiakat is a gyarmatosítás és az államszocializmus révén. De az eredmények több mint ellentmondóak... A külterületek és a szemiperifériák félmodernizáción estek át. A szociopolitikai lét nem modern részei fontos tényezôi ezeknek a területeknek. Az államszocializmus fôbb modernista terveinek összeomlása és a nem modern etnonacionalizmus és vallási fundamentalizmus (fôleg a muzulmán) felbukkanása hozzájárult a felvilágosult hagyományok krízisének elmélyüléséhez az 1989-et követô idôszakban. A hidegháborús identitás és biztonság mesterséges stabilitása, ami a globális politika valódi gondjait egy cinikus katonai logikának vetette alá, a "Vasfüggöny" lehullása után egyszerre csak eltûnt. Különbözô kollektív identitások tartósságát A. D. Smith28 a következô módon dolgozta ki:

"A kollektív identitások mindamellett hajlamosak mindent áthatni és ismétlôdni. Kevésbé vannak kitéve a gyors változásoknak, és igyekeznek sokkal hevesebbek és tartósabbak lenni, még akkor is, amikor az egyének meglehetôsen nagy része nem érzi erejét. Ez fôleg azon vallási és etnikai identitások esetében igaz, amelyek még a premodern korokban is gyakran politikai kérdés tárgyává váltak."

Európában a nyugat-európai beruházás/projekt – ami sok szempontból felvilágosult projekt –, mely megpróbált járható, nemzeteken túli szerveket és hosszú távú biztonságot létrehozni a kontinensen, a posztkommunista örökség félelmetességével és sivárságával találkozott. Az európai terv, mely egykoron, az 1980-as években a "hidegháborús" logika keretén belül valódi demokratikus alternatívának tûnt, ma a mélyítés és bôvítés között találja magát tôrbe csalva. Az EU válaszút elôtt áll, el kell döntenie, hogyan viszonyuljon a fent említett csapdahelyzethez. Egy félreérthetetlen elképzelésnek kell léteznie azzal kapcsolatosan, hogyan fogja a bôvítés érinteni az Unió intézményi keretét és a hosszú távú európai biztoságot és identitást.

A nyugat által vezetve, a nemzetközi intézmények, beleértve az EU-t is, rosszul kezelték a jugoszláv krízist – a különféle etnonacionalista és politikai fogalmakat nem értették meg –, megingatva ezáltal a bizalmat egy demokratikus páneurópai alternatívában és általában véve a nemzetközi intézményekben. Az 1989–1990-es évek esélye egy nyílt Európa felépítésére elmúlt; a remények visszanyeréséhez a bôvítés irányába dinamikusabb politikára van szükség. Még akkor is, ha ez a dinamikusabb politika a bôvítés irányába az integráció és az együttmûködés újrameghatározását jelenti. A jelen próbálkozásokat, melyek az európai egység megvalósítására törekszenek egy teljesen intézményesített logikának megfelelôen, ki kellene egészíteni egy nyíltabb logikával a kulturális és történelmi különféleség felé. Richard Kearney szavaival:29

"Ez egy egyesült Európát vonna maga után, ahol a kulturális különféleségeket és a periferikus gazdaságokat segítik. A posztmodern Európa elôtt álló egyik kihívás a globálissá válás és a helyi hovatartozás tudatának az összeegyeztetése lesz, és ez az örökölt nemzeti szuverenitásmodell átvizsgálását követeli. Egy döntô kérdésnek abban, ahogy belépünk a posztmodern Európába, kétségtelenül a következônek kell lennie: hogyan találjuk meg a megfelelô egyensúlyt a régió, nemzet és föderáció iránti hármas hûségben.

Kétségtelenül, az EU nemzetek feletti struktúrái által elômozdított regionalizáció, annak érdekében, hogy növelje a Régiók Bizottságának kompetenciáit a döntéshozatalban, az irányelvek meghatározásában, és a különbözô regionalista mozgalmak igényeinek legitim politikai igényként történô elfogadása segíti majd kontinensünket, hogy elérje a Richard Kearney által fentebb javasolt programot. Ha elérjük a nemzetállam újrameghatározásának szintjét, a "hármas szint" kialakulásával Európa teljes lesz.

Befejezésül a Régiók Bizottsága által rendezett régiók páneurópai konferenciájának zárónyilatkozatát idézem, mely párhuzamosan került megrendezésre az EU amszterdami csúcstalálkozóján 1997 júniusában, és amelyen tekintélyes számú közép-kelet-európai régió és önkormányzat képviseltette magát:

"Európának csak akkor van jövôje, ha minden szint együttmûködik. Politikát csak koordináción és nem helyi, regionális, nemzeti és nemzeteken felüli konfrontáción keresztül lehet kidolgozni. Ennek a koordinációnak a szubszidiaritást kell irányadó elvnek tekintenie, visszatükrözve minden tagállam sajátságát.

[...] Az Unió magvait hat ország vetette el. Most már tizenöten vagyunk, de az EU még mindig nem teljes. A bôvítés, hogy magába foglalja Közép- és Kelet-Európa országait és Ciprust, történelmi alkalom –számukra és számunkra egyaránt. Valóban, ez morális kötelesség. Segítettük ôket a demokrácia útján: most szélesebb demokráciánknak meg kell adnia számukra azt a helyet, amelyet teljes mértékben kiérdemelnek.

[...] Európa regionális, municipális és helyi hatóságai szeretnének lényegesen hozzájárulni az európai ideál kialakításához. A határon túli kapcsolatok, a régióközi együttmûködés és a helyi társulások szintén elviszik Európa valóságát haza, az állampolgáraikhoz."

Angolból fordította: Walter Klára

—————————————

1 D. Held: Demokrácia és globális rend, a modern államtól a kozmopolita kormányzásig. Polity, Cambridge 1995. – M. Waters: Globalizáció. Routledge, London and New York 1995. – M. Featherstone (szerk.): Globális kultúra, nacionalizmus, globalizáció és korszerûség. London 1990. – M. Robertson: Globalizáció, társadalomelmélet és globális kultúra. SAGE Publications, London 1992. – C. Harvie: A regionális Európa felemelkedése. Routledge, London és New York 1996.

2 Chris Harvie: A regionális Európa felemelkedése. 5.

3 A következô kötetek próbálják megmagyarázni a makrorégiók mûködését a globális gazdaságban: – L. Fawcett, C A. Hurell (szerk.): Regionalizmus a világpolitikában. Oxford University Press, 1995. – M. Svetlicic, C H.W. Singer (szerk.): A világgazdaság, a globalizáció és regionalizáció kihívásai. Macmillan, Basingstoke 1996. – Robin Murray: Helyi tér, Európa és az új regionalizmus. The Centre for Local Economic Strategies, Manchester 1991.

4 W. Blaas: Regionalizációs folyamatok az Európai Uniós Európában. Federal Ministry of Science and Research, Bécs 1995. 10.

5 C. Mellors: A regionalizmus távlatai: angol távlati ábrázolás. A „Regionalizmus, európai integráció és szuverenitás" c. szemináriumon bemutatott dolgozat. Kôszeg, Magyarország, 1997. március 22. – John Bradbury: Konzervatív kormányok, Skócia és Wales. = J. Bradbury és J. Mawson (szerk.): Környezetrendezési perspektíva: Brit regionalizmus és devolúció, az államreform kihívásai és az európai integráció. Jessica Kingsley Publishers, London 1997. 74–99.

6 T. Navracsics: Egy hiányzó vita? Magyarország és az Európai Unió. Munkaanyag. Contemporary European Studies nr. 21, Sussex European Institute, Brighton 1997.

7 G. Schöpflin: Állampolgárság, etnicitás, kulturális reprodukció. Frank Wright Emlékelôadás, Queen’s University, Belfast 1997. 6.

8 Harvie, i.m. 71.

9 A brit helyi önkormányzatok és az Európai Unió együttmûködési gondjairól lásd M. Goldsmith: Brit helyi önkormányzatok az Európai Unióban. = J. Bradbury és John Mawson: i.m. 215–235.

10 S. V. Solnick: Föderális alkudozás Oroszországban. East European Constitutional Review, Fall 1995. 55.

11 Jan Pakulski, Stephen Crook, Malcolm Waters (szerk.): Posztmodernizáció. Változás a haladó társadalomban. SAGE Publications, London 1992.

12 Doktori disszertációm, A józan gondolkodás kezdeteitôl a történelem végéig, a posztmodernizmus politikája elsô fejezete a „posztmodern politika" szakkifejezést részletesen taglalja.

13 Will Kymlicka: Multikulturális állampolgárság. Clarendon Press, Oxford 1996.

14 S. Guzzini: Két átalakított szerzôdés: A Lega Nord az olaszországi politikai zûrzavar mozgatója és áldozata. A „Regionalizmus, nacionalizmus és európai integráció: kelet- és nyugat-európai perspektívák" c. konferencián bemutatott dolgozat. Kôszeg, Magyarország, 1997. március.

15 Blaas: i.m. 17.

16 Soós Edit: „A szubszidiaritás Európája" – Az Európai Unió Régiók Bizottsága. A „Regionalizmus, nacionalizmus és európai integráció: kelet- és nyugat-európai perspektívák" c. konferencián bemutatott dolgozat. Kôszeg, Magyarország, 1997. március.

17 Az „Agenda 2000": Egy erôsebb és nagyobb Európáért. Strasbourg/Brüsszel 1997. július 15. 2.

18 Részletesebb és mélyebb elemzést a szerzô doktorátusi disszertációja nyújt.

19 Schöpflin: i.m. 2.

20 Hugh Seton-Watson: Nemzetek és államok. Methuen, London 1977. 6–10. Seton Watson a következôkben leírja a „régi nemzeteket":

„1789-ben a régi nemzetek Európában az angolok, skótok, franciák, hollandok, kasztíliaiak és portugálok voltak nyugaton, a dánok és svédek északon, a magyarok, lengyelek és oroszok keleten. Ezek közül három kivételével saját nemzetisége által vezetett államban élt, és ezért nem volt szükségük nemzeti felszabadító mozgalomra, habár ez nem jelenti azt, hogy ezek a népek nem szenvedtek különbözô szintû politikai és társadalmi elnyomástól, és így a radikálisok és forradalmárok véleménye szerint felszabadításra volt »szükségük«. A három kivétel: a skótok, akik 1707 óta egyetlen államot osztottak meg az angolokkal és welshekkel, miközben fontos intézményeket ôriztek meg tulajdonukban, ill. a magyarok és a lengyelek, akik egyszerûen idegen uralom alatt álltak."

21 David McCrone: Skócia megértése; A hontalan államok szociológiája. Routledge, London 1992. – Paul H. Scott: Az igazság az egyesülésrôl; Skót ügyek. Spring 1995. 52–60. – William Storrar: Skót identitás; Keresztény vízió. The Handsel Press, Edinburgh 1990.

22 Az Európai Unió hivatalos véleménye Romániáról ugyancsak elismeri ezeket a pozitív változásokat. Bizottsági vélemény Románia európai uniós tagfelvételi kérését illetôen, Brüsszel, 1997. július 15.:

„A kapcsolatok a magyar kisebbséggel észrevehetôen javultak a kétoldalú szerzôdésnek 1996 szeptemberében Magyarországgal történt aláírása és két RMDSZ-es miniszternek a hivatalba lépése óta. Egy új oktatási törvénynek kellene rövidesen helyettesítenie az 1995. júniusit (sohasem alkalmazták), mivel korlátozza egy kisebbségnek az anyanyelvén történô oktatási területét, és megnövelte a román nyelven történô oktatás százalékát. Románia kisebbségei azért továbbra is képesek lesznek saját nyelvükön tanulni. Egy új kormányhatározat jogot ad a kisebbségek tagjainak, hogy a közigazgatáshoz anyanyelvükön forduljanak, ill. ezen a nyelven kapjanak születési, házassági és elhalálozási bizonyítványokat azokon a területeken, ahol a lakosság több mint 20%-át képezik. Ez jelenleg 1624 helységre vonatkozik Romániában, ebbôl 1379-et a magyar kisebbség lakja."

23 SNP Választási program: „Függetlenség Európában". 2.

24 Az RMDSZ általános választási kiáltványa, Marosvásárhely, 1996. szeptember. 14.

25 N. MacCormick: A skót vita; Esszék a skót nacionalizmusról. Oxford University Press, Oxford, Glasgow 1970.

26 Veszélyben Skócia európai támogatása. The Scotsman 1997. július 17.

27 N, MacCormick: Szuverenitás: Mítosz és valóság. Scottish Affairs, Spring 1995. 1–14. Prof. MacCormick vezetô nemzetközi ügyvéd, a Skót Nemzeti Párt alelnöke, a korlátozott szuverenitás gondolatát a következôkben így határozza meg: „Komoly kérdés, ha elôre lehet-e látni »a szuverén államon túli« világot, ahol olyan új típusú törvényes és politikai kölcsönhatások jönnek létre, melyek kizárják a kimondottan szuverenitással kapcsolatos követeléseket, vagy a régi államokból, vagy az új közösségekbôl, melyeket a gazdasági és politikai együttélés érdekében gondoltak ki."

28 A. D. Smith: Nemzeti identitás és az európai egység gondolata. International Affairs 68, 1992. 72.

29 Richard Kearney: Posztmodernitás, nacionalizmus és Írország. = Európai eszmék története. 16. kötet. Pergamon Press Ltd, Oxford 1993. Nr. 1–3. 147–155.


 
kapcsolódók
  » impresszum
  » a Jakabffy Elemér Alapítvány hírlapgyűjteménye
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi könyvtárkatalógusa
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi kéziratkatalógusa

további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvető
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Művészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minorităților
» Glasul Minorităților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet
» Web

 
     
 

(c) Jakabffy Elemér Alapítvány, Media Index Egyesület 1999-2021
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék