magyar kisebbség
nemzetpolitikai szemle

       folyóiratok   » Magyar Kisebbség
    szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű a â î s t
  összes lapszám» IV. ÉVFOLYAM - 1998. 2. (12.) SZÁM - A kormányzás dilemmái
 
 


| észrevételeim
   vannak

| kinyomtatom
| könyvjelzőzöm



   


Dáné Tibor

Önmeghatározásunk felette szükséges voltáról

Egykori professzorom, dr. Turnowsky Sándor szeretett paradoxonokban elmélkedni. Egyik legmegszívlelendôbb paradoxonja szerint vitatkozni csak egy véleményen lévô feleknek érdemes. Mivel számomra az RMDSZ koalíciós szerepvállalása alternatíva nélküli adottság, hogyan is vitatkozhatnám arról, hogy az zsákutca-e vagy kiút? Az ilyen kérdésfelvetés számomra, aki szeretek tiszta, meghatározható fogalmakban gondolkodni – ne vegye senki rossz néven! – értelmetlen is. Ugyan minek lehetne a zsákutcája, vagy minek lehetne a kiútja az RMDSZ koalíciós részvétele?

Ugyanakkor a kérdésfelvetô jóhiszemûségét nem vonom kétségbe. Remélem, ô vagy ôk sem az enyémet. Ez – a Turnowsky-paradoxon szerint – az eredményes vitához kevés, de talán egymás kölcsönös figyelmes meghallgatásához elegendô. Persze csak akkor, ha hisszük a ráció uralmának szükségességét az indulataink és az azokból fakadó vágyaink felett. Ha elgondoljuk, hogy a politika – nem csak a kisebbségi politika! – nem a vágyaink és a szép reményeink megvalósulásának tündérkertje, hanem a lehetôségekkel való élés mûvészete. Ezért mindig a népünk iránti forró szívvel, de hideg, mérlegelô fejjel azt kell kutatnunk, hogy az éppen adódó aktuális adottságokból mi az a legtöbb, amit ki lehet csalogatni, csiholni vagy ki lehet szakítani a mi közösségünk számára úgy, hogy a saját érdekeink érvényesítése harmonizáljon kompromisszumos társaink érdekeivel, mert másképpen tartós egyensúlyállapotot teremteni nem lehet.

Viszont ha a saját érdekeink nem találkoznak kompromisszumkészséggel, az önfeladás helyett számbeli kisebbségben is a törvényes konfrontációt kell vállalni, és minden alkotmányos eszközzel be kell mutatnunk, hogy mekkora erôt képviselünk. Iskolapélda áll a rendelkezésünkre: az országos elnökválasztások alkalmával 1992-ben a politikai ráció ellen vétve, 1996-ban annak megfelelôen viselkedtünk.

1992-ben éppen olyan vitathatatlan volt, hogy Iliescutól mint Románia elnökétôl a marosvásárhelyi eseményekben játszott szerepe és magatartása után nincs mit remélni, mint amilyen bizonyos volt az is, hogy egy nemzeti liberális jelölttôl sem várhatunk semmit. Ilyen körülmények között 1992-ben – amint azt néhányan javasoltuk – számunkra nem maradt más, mint Tôkés László elnökjelölésével egy olyan szószóló harcba állítása, aki az egész román politikára vonatkozó átfogó álláspontunkat képviselhette volna, és kijelölhette volna, hogy milyen helyet követelhetünk jogosan a közös hazában. Az akkori Tôkés László szavát az egész világsajtó visszhangozta volna, s a nemzetközileg monitorizált Romániában a hírverô és a hírközlô eszközök kötelesek lettek volna a többi jelölttel egyenlô elbánást biztosítani számára, illetve számunkra. De vigyázat! Akkor sem azért indultunk volna a külön jelöltünkkel, hogy magunkra is maradjunk, hanem hogy az ország demokratikus, Európa felé irányuló román közvéleményében kompromisszumra hajlamos társakra és persze politikai erôkre találjunk. A Románia–Magyarország viszony is feszültebb volt, mert nemzeti-konzervatív magyar kormány állt szemben egy kommunista hagyományú konzervatív nacionalizmussal, de éppen ebben a politikai konstellációban tündökölhettünk volna európaiságunkkal egy nemzetközileg ismert és elismert Tôkés Lászlóval az élen. Emlékszünk? Ez volt az az idô, amikor Vaclav Havel népe ellenérzéseivel szembefordulva bocsánatot kért a kitelepített szudétanémetektôl. Amikor Lech Vallenca egyértelmûen szembefordul a lengyel baloldallal és a keresztény-nemzeti-konzervatív erôk vezérévé válik. Mi akkor még a Tôkés László integráló, belsô ellentéteinket kiegyenlítô személyiségének kiteljesülésében reménykedtünk. Ez az illúziónk azonban nem teszi az önálló elnök jelölésének kezdeményezését helytelenné, és azt is ki kell mondanunk, hogy a késôbbi fejlôdésre való tekintet nélkül, 1992-ben Tôkés Lászlón kívül más vezetônk nem is jöhetett számításba.

Igazolja az önálló elnökjelölés helyességét az 1996. évi országos választás. Pedig akkor egy ígéretesebb, européer szemléletû jelöltnek állítottunk "ellenfelet" Frunda szenátor személyében. Ô rokonszenves, sokoldalú eurokonfortos politikai szempontjaival, átfogó, az egész országra vonatkozó politikai programjával szemlélettágítóan nyilvánult meg, és minden "szeparatista" vádaskodásnak úgy volt élô cáfolata, hogy soha egy pillanatig sem rejtegette véka alá a magyar politikai szempontokat és elvárásokat. Jól elôkészítette az elkövetkezô koalíciós tárgyalások talaját. Arról sem ô, sem az akkori RMDSZ vezetôségébôl senki sem tehet, hogy az 1992. évi átütô sikerrel kecsegtetô adottságok 1996-ra már elrepültek …

A jövôre szóló tanulság azonban megmaradt. Sôt állandó érvényûnek tûnik: még egy adottságainál fogva örök kisebbséget képviselô politikai erônek sem kell minden akciójában okvetlenül szövetségi rendbe tagolódnia és kompromisszumokat kötnie! Viszont minden egymaga kiállás csak akkor elôremutató, ha valamilyen kompromisszumokra épülô szövetségi rendszer lépcsôfoka, nem pedig az elszigetelôdés kitinrétege.

Elôre kell bocsátanom: én személyesen csak az olyan kompromisszumok tartósságában hiszek, amelyeket a kölcsönösen felismert alapvetô egymásrautaltság és a még tûrhetô kölcsönös elégedetlenségek s az ezekbôl származó viták tartanak össze. A mûködtetés közben elszenvedett veszteségek és a szervezett nyereségek, valamint a remélt sikerek folyamatos mérlegelése minden politikai szövetség alapja és a szövetség tagjainak természetes magatartása. Néha egyik-másik tagnak csak az osztozkodásban kell engednie, hogy aztán a következô fordulóban emlékeztessen. Máskor áldozatot kell hozni, hogy aztán – megfelelô idôben! – be lehessen nyújtani a számlát. Én személy szerint nem hiszek az édelgô politikai nászokban. Ezek rendszerint nagyon csúnya válóperekbe torkollnak. Nem kívánok a csak kevesek által ismert, alkotója halála után is kifogástalanul mûködô mitterand-i mestermûre, az évtizedekig pártocskákra hullott francia szocialista egység összekovácsolására hivatkozni. De emlékezzünk csak az immáron éppen fél évszázada kompromisszumról kompromisszumra épülgetô európai integrációs folyamatra. Felette – nem csak a keleti ellendrukkerek! – néhányszor a barátságosabb szemlélôk is megkongatták a lélekharangot. De figyeljük csak meg most a közös valuta, az euro megalkotásának folyamatát! Nincsenek benne például az angolok. Sebaj! Majd bekérezkednek, ha a szükség az ô ajtójukon fog dörömbölni. Mert a szükség olyan hivatalos vendég, aki, ha a gazda nem hallja meg a kopogtatását, dörömbölni fog. Az Eurobank elnöki székéért kialakított kompromisszum miatt sem a németek a kancellárjukat, sem a franciák az elnöküket nem fogják kitüntetni. Mert a megkötött kompromisszum éppen csak hogy tûrhetôen rossz. De a hit és cél közös! Az eurovaluta a XXI. század fizetôeszköze lesz. "Aranyfedezete" egy tûrhetôen rossz kompromisszum!

Ugyanígy nálunk: a XX. század végén – a legalább két évszázados történelmi elôzmények miatt – akár román–magyar államközi, akár román–magyar belpolitikai (nemzetiségi) szempontból – mindkét fél részére – csak tûrhetôen rossz kompromisszumot lehetett kötni azon a közmondási alapon, hogy "rossz a rosszal, de rosszabb a rossz nélkül". Csakhogy az így teremtett egyensúlyállapoton belül minden eurokonfortos igény továbbfejleszthetô. A kisebbségi is, a többségi is. Viszont minden túlfeszített kisebbségi és minden szint alatti többségi követelés vagy elzárkózás fékezi az euroközeledési vagy integrációs folyamatokat. Például a jelenlegi kormánykoalícióból történô esetleges kiválásunk – függetlenül attól, hogy milyen indokkal vagy szándékkal történik! – jelentôsen gyengítené a hazai eurointegrációs erôket és erôsítené a nacionalista, magyarellenes ellenzéki szörnyszövetséget, amelynek – szövetségesek nélkül maradván – mi magyarok lennénk az elsô önkezünkkel feláldozott áldozatai. Többek közt – amint írásom elsô bekezdésében már jeleztem – ma a kormánykoalícióban való részvételünknek emiatt sincs alternatívája. Nekünk, romániai magyaroknak nem lehet más célunk, mint Románia eurotörekvéseinek akár oly módon történô támogatása és mûvelése, hogy még jogos követeléseink részleges nem teljesítése vagy elismerése, de teljesítésének halasztása esetén se gondoljunk arra, hogy a nemzetközi erôk a mulasztó román hatalommal szemben az integrálódási utak reteszelésével vagy a közeledés fogadásának lassításával válaszoljanak. Ez mind a Magyarország–Románia közötti tárgyalási feltételeket, mind pedig az RMDSZ belföldi tárgyalási pozícióit és eredményességét negatívan érintené. Sôt kihatna érdekeink nemzetközi képviseletére is. Nem beszélve arról, hogy egy kétes értékû lépéssel – mert nem a szavak, hanem a tettek beszélnek! – könnyen kerülhetünk olyan helyzetbe, hogy minket is a térség stabilitását veszélyeztetô politikai erôk közé soroljanak. Mint hajdanában a leprásokat, igyekezzünk elkerülni, hogy Bonnból vagy Brüsszelbôl nézve velük egy sorban lássanak bennünket is!

Viszont túl minden eurohitvalláson – amely (valljuk be!) univerzalitásával és kizárólagosságával a transzcendentális hitvilágra emlékeztet
–, minden kompromisszumnak van egy paradox elôfeltétele. Nevezetesen az, hogy viszonylagosságának körülményei közé csak olyan politikai csoportosulás léphet a hatékonyság reményében, amelynek eszmei megalapozottsága – lehetôleg egy egész elôrelátható történeti idôszakra – szilárd. Ugyanis egy adott történelmi-társadalmi feltételek között megvalósítható kompromisszumos politika minden relatív eredményének lehetôleg állandóan a távlati cél, az eszmény irányába kell mutatnia. Nyilván azért, mert a cél valamely szervezet, mozgalom entitása, az identitásának meghatározója! Mondd meg, mi a célod, és megmondom, ki vagy! Céltalanul nem lehet identitásod, következésképpen identitástudatod sincs.

Induljunk ki egy alig vitatható, éppen ezért banálisnak tûnô ténybôl: az RMDSZ mint a romániai magyarság integráló szervezete, vagy ahogy egy idôben neveztük: "ernyôszervezetünk", politikai pártként is funkcionál. Mint ilyen küzd nemzeti kisebbségünk esélyegyenlôségéért. Teszi ezt egy olyan balkánoid társadalomban, amelynek közel fele (talán szíve szerint még annál is több) euroszkeptikus vagy antieurópai. De az összmagyarság legalább tizenöt százaléka is kinyilvánítottan az! Valójában – személyes meggyôzôdésem szerint – ennél sokkal több félhitû van köztünk is. Viszont nem hiszem, hogy a romániai magyarságnak akár egy százaléka is volna, aki ne vallaná, hogy az önrendelkezési jog, az autonómia nemzetiségi létfeltételünk alapja. Igaz is; mert – kimondva vagy suba alatt – mindenki tudja, hogy minden nemzeti kisebbség létezési formája az autonómia. Mi pedig közel egy évtizedet elpazaroltunk fantomautonómiák körüli marakodásra. Ezeknek, ha egyéb nem, jogi meghatározatlansága már eleve biztosította, hogy törvény soha ne lehessen belôlük. Ez nem bûn volt, hanem hiba. Köztudomású, hogy a politikai küzdôtéren a bûnöket meg lehet bocsátani s el is lehet felejteni, de a hibát a történelem szankcionálja! Persze egy kis késlekedést, tétovázást eddig is átvészeltünk itt-ott, mert szerencsénkre mi olyan nép vagyunk, amelyet legendás vezérei már legalább ezeregyszáz éve (de lehet, hogy még sokkal régebb óta) éppen a lét és nemlét határára telepítettek le. Azóta – hogy a viccbeli szójátékkal éljünk – átvészeltük a tatárdúlást, a törökdúlást, sôt még a felszabadulást is. Hogy közben mi minden "élményünk" volt, az elképzelhetô. Közíróink és "gondolkodóink" csak újabban riogatnak azzal, hogy jaj istenem, mi lesz velünk, ha nem lesznek "sikerélményeink"? Tôlem távol áll "a tizenkettedik órával" s más effélékkel történô ijesztgetés. Apró-cseprô csatározásainkat sem szoktam egész történelmünkre kiható erôvel felruházni. De az bizonyos, hogy autonómiakoncepciónk egyértelmû megalapozása olyan mulasztás, amelynek kifelé és magunk között is káros hatása van, és politikai mozgalmunk résztvevôiben, sôt egész népünkben a céltalanság érzetét kelti. Mivel pedig nem lehet más létformánk, mint a kompromisszumokon alapuló szövetségi rendszerekben való részvétel, megalapozott autonómiakoncepció hiányában iránytû nélkül navigálunk mind a bel-, mind a külpolitika tengerén.

Már réges-régen ki kellett volna mondanunk, hogy az európai normák szerint – sok-sok más autonóm entitással (például egyházak, szakszervezetek stb.) együtt – a nemzeti kisebbségeknek (etnikumoknak) is joga van az önrendelkezésre. Minden önrendelkezési forma euroharmonikus! Más kérdés, hogy az autonómiák sokszínû lehetôsége közül melyek azok, amelyek nekünk, romániai magyaroknak önmegmaradásunk és önfejlôdésünk szempontjából szükségesek. Ugyanis nem minden, ami lehetséges, hasznos is! Azt sem szabad felednünk, hogy az "autonómia" gyûjtôfogalom, csak meghatározva, körülhatárolva van értelme. Lehet a majdnem semmit sem biztosító apró kivételezéstôl a majdnem elszakadásig terjedô jogok halmaza. Meghatározatlanul azonban szappanbuborék.

Autonómiatörekvéseinket – már réges-régen – a következô csoportosításban kellett volna megvitatnunk és nemzetiségi politikánk alapjává tennünk:

1. Etnikai alapú területi autonómia, amely – talán némi Magyar Autonóm Tartomány utáni nosztalgiával – számunkra azt jelentené, hogy "a tömbmagyarság" (a székelység nagyobb része) területileg meghatározott önrendelkezéssel bírna. Akik felvetették ezt a kérdést, sohasem határozták meg, hogy a más területeken élô – elôszeretettel "szórványmagyarságnak" nevezett – néprészekkel szemben a területen belüli magyarságnak milyen többletjogai volnának. Ugyanis a legintranzigensebb területi autonomistáink követelései sem terjedtek túl a nemzetiségi jogok ama halmazán, amely elvileg minden demokratikus jogállamban valamennyi nemzetiségi állampolgárt megilletne.

Nagy kár, hogy ez a kérdés – mint minden autonómiára vonatkozó problémánk – egy színvonalas elméleti, konferenciákon, folyóiratokban lefolytatott elméleti vita helyett, demagóg marakodások tárgyává lett, s mint ilyen, a hasonló demagóg román nacionalizmusok ellentámadására elhallgatott és lesomfordált a küzdôtérrôl. Népünk pedig maradt a mi realitásunkhoz csak nagyon távolról hasonlító belseni, katalán vagy baszk példáknak nem a realitásával, hanem a tündérképével és azzal a keserû szájízzel, hogy lám, nálunk ezt nem lehet (lásd a sokat emlegetett "kudarcélmény" egyik fejezetét!). Pedig egy indulatmentesen lefolytatott vita kapcsán a racionális érvek tükrében talán még az is kiderült volna, hogy mi romániai magyarok minden etnikai alapú területi autonómiára csak ráfizethetnénk. (Természetesen ez nem általánosítható az utódállamok más magyar közösségeire!)

Annyi bizonyos, hogy amikor a Szociáldemokrata Tömörülés keretében kielemeztük a területi autonómia kérdését, ismerve az ilyen autonómiákra vonatkozó irodalmat, a Romániai Szociáldemokrata Párt 1920–38 és 1945–48 közötti nemzetiségi politikáját, valamint a Cunescu úr elnökölte Román Szociáldemokrata Párt tájékozatlan közömbösségét a nemzeti kérdést illetôen, könnyû volt felismernünk, hogy minden etnikai területi autonómia a mi körülményeink között – függetlenül a róla ábrándozók illúzióitól – veszedelmes csapda. A Magyar Autonóm Tartomány (a következôkben AT) tapasztalatai mutatják, hogy annak magyar lakossága olyan korlátozott nemzetiségi jogok birtokába került 1952-ben, amelyeket azelôtt, 1945-tôl folyamatosan növelve, a magyarság egész Erdély területén már élvezett. Viszont az új helyzetben az AT-on kívüli magyarság jogait fokozatosan leépítették. Például az AT-ban új önálló román nyelvû preuniverzitáris iskolahálózatot hoztak létre. Ezzel párhuzamosan szekciósították az autonómián kívüli magyar iskolákat, még a hagyományos kollégiumokat is. A nagyüzemek és állami kereskedelmi vállalatok szintjén, tartományi és rajoni adminisztratív szinten – az AT magyar politikai és gazdasági vezetôinek hajbókoló hozzájárulásával – folyamatosan növelték a románság társadalmi arányszámát jóval meghaladó káderarányszámot. Ugyanezt tették az egyszerû munkahelyeken is. Ezzel párhuzamosan az AT-on kívül folyt a magyarok arányszámának csökkentése stb. Persze mindemellett folyamatosan tartott az AT-on belül a fegyveres testületek létszámának növelése is. Az akkori politikai elit magatartását kicsiben, de koncentráltan megfigyelhettük Radu Vasile miniszterelnöknek a "Harkov-területen" tett látogatása alkalmával. Az RMDSZ részérôl elhangzó nyilatkozatok, amelyeket a sajtó a legkisebb kétség nélkül lelkesen felkapott, arról szóltak, hogy íme, a két székely megyében mind az adminisztratív, mind a vállalati vezetésben és a munkahelyeken általában, mind pedig a lakáskiutalásoknál a helyi vagy az odatelepült románság messze arányszámán felül van jelen. Említés sem történt arról, hogy mindeme "pozitív diszkriminációval" párhuzamosan a többi megyében a magyar kisebbség mélyen arányszáma alatt részesedik a helyi áldásokból. Az viszont talán meg sem fordult senkinek a fejében, hogy a mi erdélyi körülményeink között minden területi etnikai autonómiának ez volt és ez lesz a törvényszerû következménye! Minden területi autonómiaelképzelés, amely az erdélyi magyarságot a nemzetiségi jogaiért folytatott küzdelmeiben területileg megosztja, az etnikai tömbök romlásához és a magyar kisebbségi területeken élô magyarság növekvô jogfosztottságához vezetne.

Mikor a Tömörülés keretében ezt a kérdést megvitattuk, megállapítottuk, hogy részünkrôl, magyarok részérôl, egy át nem gondolt populista megnyilvánulással állunk szemben, amely – óriási szerencsénkre – a román rövidlátó sovinizmusba fog ütközni, s csendben, mint annyi más görögtüzes sziporka, kialszik és lesompolyog a napirendrôl. Viszont ha a vitába beszállunk, csak ellenszenvet zúdítunk a nyakunkba. Ha a kérdés – különösen székelyföldi kiszállásaink alkalmával – gyûléseken merült fel, mindig elmondtuk a magunk autonómiakoncepcióit úgy, amint a következôkben itt is megtesszük. De azt ma már kár, sôt lehetetlen tagadni, hogy a területi autonómiai kérdésekkel sok idôt vesztettünk el hiába.

2. Közoktatási és közmûvelôdési autonómiánk kivívása tulajdonképpen küzdelmeink alapvetô célkitûzése kellene hogy legyen. Ez az az önrendelkezési terület, amelyhez bármilyen hagyományait ôrzô közösségnek, de elsôsorban a nemzeti-nyelvi közösségeknek elvitathatatlan joga van, s az ehhez való ragaszkodás létük és megmaradásuk fundamentuma. A közoktatási és közmûvelôdési önrendelkezés – hogy Arany Jánosra emlékezve fejezzük ki magunkat – a nemzetiségi lét vagy nemlét határán egekbe nyúló ikerpiramid. Támadás két irányból éri: egyrészt a nemzeti többségi szupremációra épülô nacionalista-konzervatív vagy a bolsevik típusú ideológiákban gyökerezô államrezon részérôl, másrészt az amerikai liberalizmusban gyökerezô multikulturális szemlélet irányából.

A központosító államrezon a legjobb esetben megtûr néhány szigorúan minisztériumi (tanfelügyelôségi) irányítás és ellenôrzés alatt tartott nemzetiségi iskolát (lásd Románia 1920–1945). A központosító államrezon "javított" változatában, a bolsevik struktúrában már nincsenek is nemzetiségi tanintézetek. Valamennyi "szekciósítva" van! Ez azt jelenti, hogy a régi struktúrában csak idôközönként és esetlegesen irányított nemzetiségi oktatás most igazgatói szintre kerülvén, közvetlen és állandó jelleggel érvényesülô irányítás és ellenôrzés alatt mûködik. Természetesen a bármikori felszámolás fenyegetettsége alatt is. Például Romániában 1950-tôl mind a mai napig. Ennek a struktúrának mind a nemzeti-konzervatív, mind pedig a "javított" bolsevik típusú változata történelmileg ama eurázsiai térségnek az államaiban alakult ki, amelyekben az egyénnel és a társadalmi csoportokkal szemben legtöbbször a lakosság nemzeti vagy vallási többségére támaszkodó állami agresszivitásnak mély gyökerei vannak.

Ezzel szemben a multikulturális szemlélet az oktatás, nevelés és a mûvészetek nemzeti hagyományai, tradicionalitása iránt közömbös társadalmakban dívik. Ott, ahol az oktatás államnyelvûsége nem érzelmileg motivált erôszak-intézkedések következménye, hanem a gyakorlatias motivációjú belátásé. Amerikában például minden alapítvány, magánadományozó, kisközösség olyan iskolát nyithat, amilyet jónak lát. Ugyanígy akár egyetemeket és fôiskolákat is. Akár olyat is, amelyben egy szót angolul nem tanítanak, ha kap ilyenre hallgatókat stb. A valóságban azonban a multikulturalitás azt jelenti, hogy például a magyar igék alanyi és tárgyas ragozásának szabályait is angolul adják elô, s az erdélyi magyar irodalom történetét a két világháború között úgyszintén, mert az érdeklôdôk többsége nem is tud magyarul, csak érdeklôdik a magyarság iránt. Aki a mi körülményeink között beszél például egyetemi multikulturalitásról, az lényegében a nemzetiségi egyetemi oktatást még a karonkénti magyar tagozati szintre sem akarja felemelni, sôt a katedrákat is közösnek, nem tagoltnak képzeli el. Vagyis az állami agresszivitás intenzitását a politikai konjunktúra függvényébe helyezi.

Romániában rövid idôre (1945–49) a Bolyai Egyetem alapítólevelének kibocsátásával, a magyar színházak (nem tagozatok!) és a kolozsvári magyar opera, a vásárhelyi magyar (nem székely!) népi együttes, az önálló magyar mûvészeti fôiskolák megnyitásával – ha a sajátos finn helyzetet nem tekintjük – az európai szociáldemokrata típusú kisebbségi autonóm oktatási és közmûvelôdési struktúrák kialakultak. Ne csak a nemzetiségi, hanem gyakorlatilag az egyházi és elvileg minden magánoktatási rendszerre is gondoljunk! Mindez lényegében az oktatás szabadságának, az állami követelményrendszer tiszteletben tartásának és az állami finanszírozás biztosításának körülményei között valósult meg. Szerkezetileg ez azt jelentette, hogy a nemzetiségi oktatási intézetek és az azokkal sok szempontból egybeesô egyházi iskolák egész hálózata egy, a közoktatási miniszternek közvetlenül alárendelt, sajátosan összetett feladatkörrel felruházott államtitkáron keresztül kapcsolódott az állam közoktatási rendszeréhez, az államigazgatáshoz. Egyébként az államtitkárnak alárendelt megyeközi tanfelügyelôségeken keresztül mûködött az egész struktúra. Konkrétan: a nemzetiségi közoktatási államtitkárnak volt alárendelve a brassói, kolozsvári és bákói tanfelügyelôség, mert volt csángó iskolahálózatunk is. Kolozsváron pedig mûködött a Magyar Színházi, Zenei és Közmûvelôdési Fôtanfelügyelôségünk is. Természetesen a tanfelügyelôségektôl, illetve a fôfelügyelôségektôl függött a személyzet kinevezése is.

1948. március 31-ig kellett volna elkészülnie annak a törvényjavaslatnak, amely szerint a kollégiumi szintû középiskolák jogot kaptak volna arra, hogy maguk válasszák meg a tanári karukat és az intézet igazgatóját. Nagy Géza – Venczel Józseffel, a Bolyai Egyetem szervezési programjának kidolgozójával – a Romániai Szociáldemokrata Párt Országos Magyar Bizottságának titkáraként kapta a megbízást ennek a törvénytervezetnek a kidolgozására. Négy év múlva, a letartóztatása alkalmával tartott házkutatás eredményeként a tervezetet a szekuritáté elkobozta. Ezzel párhuzamosan készültek azok a jegyzetek, amelyek az iskolaszékek felállítására vonatkozó törvényt készítették elô. Ennek lényege, hogy a nem kollégiumi szintû iskolák közvetlen felügyeletét, támogatását és a hatóságok elôtti képviseletét jogi személyiséggel bíró, a település (városi kerület) lakói által választott iskolaszékekre (nem szülôbizottságokra!) ruházták volna. Akkor ettôl a szociáldemokrata oktatási és közmûvelôdési megoldástól a Magyar Népi Szövetség csak a romániai magyarságtól való elszigetelôdés árán határolhatta volna el magát. Ettôl az állapottól messze vagyunk!

De ez még nem lehet oka annak, hogy megfeledkezzünk a már egyszer megvalósult közoktatási és közmûvelôdési autonómiánkról, és azt ne építsük be autonómiaköveteléseink rendszerébe. Ez önrendelkezésünk olyan sine qua nonja, mint például a polgári szabadságnak a sajtó- és véleménynyilvánítási szabadság. Megvalósításához az elsô lépés a szekciókba szervezett közoktatás minél szélesebb körû lebontása és minden multikulturális tervezgetések egyértelmû visszautasítása kellene hogy legyen.

Az RMDSZ Szociáldemokrata Tömörülésének a közoktatási és közmûvelôdési autonómia egyik alapkövetelménye. Mint ilyet, négyszázötven példányban az RMDSZ V. kongresszusának résztvevôi között szétosztott. Ez az "1948. január 1-i modell" az RMDSZ-en belül visszhangtalan maradt. Jel az idôben! Pedig a legeurokonfortosabb igényünk lehetne, amely köré határon belül és azon kívül szélesebb körû egyetértést és támogatást lehetne találni, és törvényjavaslat formájában is könnyû volna egyértelmûen megfogalmazni.

3. Az önkormányzati nemzeti kisebbségi autonómiák a szubszidiarizmus elvét kötik össze a nemzeti kisebbségi önrendelkezés elvével "a pozitív diszkrimináció" szellemében. Abból indulnak ki, hogy a politikai opcióin az egyén belátása szerint változtathat, tehát a döntéshozó testületekbe történô delegáláskor vagy általában a döntéshozáskor az aktuális meggyôzéstôl függ a többség-kisebbség kialakulása. A nemzeti kisebbséghez tartozás – helyileg vagy országosan – opcióktól független adottság. Ezért az egyén hagyományos kötöttségeihez fûzôdô jogosultságait sajátos, a kisebbségi csoportokat "pozitíven diszkrimináló" jogintézménnyel, az önkormányzati nemzetiségi autonómiával kell védeni. Ennek lényege, hogy a helyi önkormányzati testület mellé nemzetiségi önkormányzati tanácsost is kell választani, akinek, mivel nem az egész lakosságot képviseli, döntéshozatali joga (szavazata) az önkormányzati tanácsban nincs, de észrevételezhet, javaslatokat tehet, és ellenôrzi, hogy a helyi határozatokban vagy a törvények végrehajtása során ne történjék eltolódás a nemzeti kisebbségek rovására. Általában képviseli az egyes nemzetiségi állampolgárok ilyen állapotukkal összefüggô, helyi hatóságok elôtti ügyeit. Valós vagy vélt jogsérelmek esetén, ha azt helyileg nem sikerül orvosolnia, a felettes önkormányzati testületi szinthez vagy annak nemzetiségi autonómiájához fordul jogorvoslatért. Végsô fokon a megoldatlan helyi nemzetiségi kérdések a parlamenti ombutsmanok, az illetékes közigazgatási bíróságok, vagy ha olyan természetû a kérdés, az alkotmánybíróság elé kerülnek. Az intézmény hatékonysága a minél rövidebb törvényesen garantált és elôírt ügyviteli idôtôl függ. (Ez az intézmény – erôsen kifogásolható választási rendszerrel – Magyarországon már évek óta mûködget. Nálunk minden bizonnyal dinamikusabban mûködne.)

Természetesen a helyi önkormányzati autonómia megkerülésével nem lehetne helyi revendikációkat kezdeményezni vagy ilyeneket figyelmen kívül hagyni. Egyébként ennek az autonómiának a szerve vagy szervei vigyáznák fel és védelmeznék politikailag az adott önkormányzaton belül a nemzeti kisebbség iskolaügyi és közmûvelôdési autonómiájának érvényesülését is.

A helyi önkormányzati autonómiának nagyon figyelemreméltó vonatkozása volna, hogy az minden helyi kisebbségre – beleértve az országosan többségi nemzetet is! – egyaránt vonatkozna. Például minden "Harkov-jelentést", amelyet nem a két megye nemzetiségi autonómiája terjeszt elô, törvényesen figyelmen kívül kellene hagyni. Ugyanakkor milyen igaza volt Radu Vasile miniszterelnök úrnak, hogy a "Harkov-területen" tett látogatása alkalmával észrevette az ott szórványban élô román gyerekek anyanyelvû oktatása érdekében beállítandó iskolabuszok szükségét. És mennyire nem volt igaza, hogy csak a "Harkov-területeken" élô román gyermekek javára vetette fel a kérdést, akiknek asszimilálódási veszélyeztetettsége még magyar iskolába járás esetén is összehasonlíthatatlanul kisebb, mint az anyanyelvû oktatás nélkül maradt nemzetiségi gyerekeké.

Az egymás tapasztalatain kölcsönösen épülô helyi önkormányzati nemzetiségi autonómiák funkcionálása esetén bajosan akadna olyan országos politikus, aki esetleges elfogult nemzetiségi szemléletéért ne kapná meg a kellô figyelmeztetést, mégpedig "alulról", azaz a saját helyi nemzetiségi önkormányzati képviselôitôl.

Végül, de nem utolsósorban, arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a helyi nemzetiségi autonómiák az országos oktatási és közmûvelôdési autonómia tényleges érvényesülésének a biztosítékai.

4. A nemzetiség intézményesített törvényhozási autonómiája a nemzetiség olyan új sajátos önrendelkezési formája, amely az eddig elfogadott euroautonómia-formákon messze túlmutat. Sajátos magyar kezdeményezés, amely csak részben találkozott a nemzeti konzervatív honatyák helyeslésével. Ez azonban nem indok arra, hogy – bár a Magyarok Világszövetsége észre sem vette! – mi ne figyeljünk fel reá.

Induljunk ki onnan, hogy nemcsak az ebben érdekelt nemzeti többségek, de mi magunk is a világot abban a tévhitben ringatjuk, hogy Romániában, Szerbiában, Szlovákiában vagy Ukrajnában létezik magyar kisebbségi parlamentáris politikai érdekképviselet. Ez nem igaz. Viszont igaz az, hogy az említett államokban él egy akkora lélekszámú magyar nemzeti kisebbség, amely politikai szervezetté vagy szervezetekké tömörülve az általános választási törvény alapján, a többséggel azonos feltételek mellett az országos törvényhozásba be tud juttatni néhány – az országos arányszámnál mindig jelentôsen kevesebb! – képviselôt. Nálunk Romániában az elônytelen feltételekkel megválasztott magyar képviselôk mellett a kormányzat behív (!) minden nemzetiségbôl egy-egy küldöttet. Ezek azonban nem az illetô nemzetiség választott képviselôi, hanem rendszerint a behívó kormányzó csoportot erôsítô figuránsok az országos törvényhozásban.

Magyarországon – ha az új kormányzatban is meglesz a politikai szándék a ma még fennálló alkotmányos ellentmondások leküzdésére – "a pozitív diszkrimináció" gyakorlati alkalmazásával sikerülhet a nemzeti kisebbségek számára is biztosítani, hogy a magyar törvényhozásba ne a mindenkori kormány kooptálta személyekkel, hanem demokratikusan megválasztott képviselôkkel valósuljon meg a nemzeti kisebbségi törvényhozási részvétel. Ez – a legutóbbi javaslat szerint – magyar viszonylatban azt jelentette volna, hogy míg egy képviselô parlamentbe juttatásához mintegy 28 000 szavazat kell, a nemzetiségi képviselô megválasztásához elegendô 15 000 (a szocialisták 7500-at javasoltak). Ezek a szavazatok országosan egyetlen kosárba kerülnek! Áttéve az arányokat a mi körülményeink közé, ezzel a módszerrel legkevesebb 52–55 képviselônk és legalább 25–27 szenátorunk lenne. Pedig 7,5%-os társadalmi arányszámunkhoz csak 50% kedvezményt számítottunk!

Persze ezt a kedvezményezést ma még Európa-szerte sokallják. Mind az Európai Unió országai, mind az Európa Parlament elégségesnek tartja az 1201-es Ajánlással megerôsített helyi nemzetiségi önkormányzati autonómiákat is. Sajnos mindeme kérdésekben a mi tájékozatlanságunk vagy indulatosságunk az 1998. márciusi SZKT alkalmával is bebizonyosodott. (Lásd vonatkozó észrevételeimet a Romániai Magyar Szó 1998. április 2-i számában.)

Jegyezzük meg: Magyarországon nem csak úgy egyszerûen a nemzetiségek parlamenti képviseletérôl folyik a vita, hanem a nemzetiségek intézményes, pozitív diszkrimináción alapuló, demokratikus országgyûlési képviseletének az alkotmányossággal való összeegyeztetése a kérdés. Ha ez megoldódik, éppen olyan világpremier lesz, mint 1849-ben a szegedi nemzetiségi kormányrendelet vagy 1868-ban a világ elsô nemzetiségi és a zsidókat is egyenjogúsító törvénye. Akkor, és most sem, egyiket sem kényszergette senki sem reánk, most pláne inkább óvnak a meghozatalától. Mi, határon túliak – elsôsorban mi erdélyi magyarok – azonban tekintsünk el attól, hogy milyen politikai pártok az élharcosai ennek a pozitíven diszkrimináló törvényjavaslatnak. Saját érdekünkben nagyon-nagyon tanácsos lesz odafigyelnünk, s amennyire csak lehet, tájékoztatnunk saját itteni nagyjainkat a kérdésrôl, és megfelelô szinten tanulmányoznunk, hogy az ottani kérdésfelvetésekbôl mi az, amit a magunk hasznára fordíthatnánk.

Összefoglalva az elmondottakat: nehezen vitatható, hogy társadalmi és politikai többségek és kisebbségek szerte a világban, de különösen Európában csak kompromisszumokon alapuló együttmûködési rendszerekben képzelhetôk el. Az együttmûködést semmiképpen sem szabad a magunkra maradás vagy pláne az elszigetelôdés meddôségével felcserélni.

Viszont a kompromisszumok relativitásának világában csak a maga célját jól meghatározó szervezet mozoghat biztonságosan. Csak az válhat közösséggé vagy mozgalommá. De szövetségesei felé is csak az állhat gyanún felül, akirôl tudni lehet, hogy merre halad és hova akar elérni, és semmilyen konjunkturális adottság mellett sem fog túlkövetelést támasztani.

Így feltételezi egymást a kompromisszumokra épülô szövetségi rendszerek relativitása az önös – de nem önzô! – önmeghatározottság abszolútumával, a megalapozott szövetségi rendszer a reá épülô szükségvariációk hajlékonyságával, az Élet nagy parancsolatával: az állandóság és a változékonyság egymást feltételezô állapotával. Kiutat keresni csak az elszigeteltségbôl kell, mert csak az zsákutca!


 
kapcsolódók
  » impresszum
  » a Jakabffy Elemér Alapítvány hírlapgyűjteménye
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi könyvtárkatalógusa
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi kéziratkatalógusa

további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvető
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Művészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minorităților
» Glasul Minorităților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet
» Web

 
     
 

(c) Jakabffy Elemér Alapítvány, Media Index Egyesület 1999-2022
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék