magyar kisebbség
nemzetpolitikai szemle

       folyóiratok   » Magyar Kisebbség
    szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű a â î s t
  összes lapszám» IV. ÉVFOLYAM - 1998. 2. (12.) SZÁM - A kormányzás dilemmái
 
 


| észrevételeim
   vannak

| kinyomtatom
| könyvjelzőzöm



   


Borbély Imre – Borbély Zsolt Attila

RMDSZ: érték, érdek és hatalom, 1989–1998

Mottó: "az ember nem érhette volna el a lehetségest, ha idôrôl idôre nem nyújtotta volna ki kezét a lehetetlenért. Ahhoz, hogy egy ember ezt megtegye, vezérnek kell lennie, és nemcsak vezérnek, de éppúgy – a szó egy nagyon egyszerû értelmében – hôsnek is."
(Max Weber1)

Toró T. Tibor gondolatébresztô vitaindítójára (Az RMDSZ koalíciós szerepvállalása: zsákutca vagy kiút egy hatékonyabb politikai érdekképviselet felé? Magyar Kisebbség 1998/1) régen szükség lett volna az erdélyi magyar közéletben. Az adott témában (a kormányzati szerepvállalás az erdélyi magyarság 1989 utáni politikai önartikulációjának egésze szemszögébôl) hasonlóan tárgyszerû, tényismereten alapuló, jól dokumentált, átfogó tanulmány még nem született.2 Fôerényei közé tartozik a tárgyszerû értékelés, a kivételes arányérzék. Az aktív politikus tényismerete, mely kiterjed a felszínen túli, kulisszák mögötti dimenziókra, írásának dokumentációs értéket is kölcsönöz.

A szerzô keretelemzésével (a román–magyar alapszerzôdésre, Frunda államelnök-jelölti szerepére vonatkozó fejezetek) nem lehet vitatkozni. Ténykérdés, hogy ezek az erdélyi magyarság hosszú távú érdekei ellen ható tényezôk voltak. Azt is igen helyesen látja a szerzô, hogy az autonomista önépítkezés megtorpanása szoros összefüggésben van ezekkel. A kormányzati szerepvállalással kapcsolatos értékelés úgyszintén megállja a helyét. Toró hangsúlyosan mutat rá, hogy "a magyar kérdés rendezése – melynek alfája és ómegája az RMDSZ beemelése a végrehajtó hatalomba – egyik legjobban mûködô propagandaeszköznek bizonyult [a román hatalom kezében – a mi kiegészítésünk], és ebben az RMDSZ csúcsvezetés maximálisan partner volt. Románia nemzetközi arculatának átrajzolásában jelentôs szerepet vállalt a Tokay György tárca nélküli miniszter által vezetett Nemzeti Kisebbségvédelmi Hivatal." (231.)

Toró kifejti, hogy az RMDSZ kormányra lépésének módja antidemokratikus és puccsszerû volt, ami alapvetôen ellentétes egy demokratikus önkormányzati elven mûködô Szövetség szellemével.3 (De betûjével is: az Operatív Tanács, mely legitimálni volt hivatott a neptuni ihletettségû akciót, az RMDSZ kormányra erôltetését, túllépett alapszabályzata adta jogkörén. Hogy az SZKT utólag implicit felmentette a csúcsvezetést, az a közvélemény és az RMDSZ-derékhad ügyes kognitív megdolgozásának eredménye volt.) A kormányba lépés mellesleg a vitaindító megírásáig rendkívül rossz költség/haszon arányt mutatott fel. A kézhez kapott vitaindító megírása óta az RMDSZ-nek megadatott a pályakorrekció történelmi esélye, hiszen a Ciorbea-kormány megbukott s helyette a közismerten magyarellenes Radu Vasile alakított kormányt.4 Ehelyett az RMDSZ újból kormányba lépett, megismételvén az antidemokratikus, puccsszerû eljárást is.5 Ez a tényállás új fénybe helyezi az elsô kormányba lépés aktusát is, mely nagyszabású politikai kísérletnek tûnhetett. Ami akkor – esetleg – kísérlet volt, az most már tudatosan vállalt helytelen (nem hatékony) metódus. A helyzet paradoxona, hogy egy magyarbarátnak nevezhetô miniszterelnök vezetése alatt eltöltött több mint egyévi kormányzás után döntött úgy az RMDSZ csúcsvezetése, hogy részt vesz az új kormányban is, holott az elôzô, kedvezôbb elôjelû próbálkozás sem hozott semmilyen eredményt. Mit remélhet akkor a Szövetség "elitje" a jelenlegi kormánytól? E kérdés további súlyos kérdéseket szül: a jelenlegi politikai vonalvezetés közösségi érdeket vél szolgálni, vagy pedig csupasz és cinikus klikkérdek vezérli? Másképpen fogalmazva: közösségcentrikus értékelvek vezérlik-e az RMDSZ csúcsvezetését, avagy a zárt csoportérdek mindenáron való, machiavellisztikus érvényesítése a célja? Miként lehetséges, hogy a közösségi érdekkel látszólag ellentétes irányú politika ismételten utólagos legitimitást nyer az SZKT-n és végsô soron a kongresszuson is?

A mindezen kérdésekre adandó válaszok óhatatlanul is szétfeszítik a vitaindító témakörét. Azonban ahhoz, hogy mégis megadjuk rájuk a megfelelô megalapozottságú választ, az elemzést ki kell terjeszteni egy, a vitaindítóénál szélesebb vizsgálódási térre.

Választ kell adni arra a kérdésre, hogy miért cél a nemzeti közösségkénti fennmaradás. Hogy a nemzeti közösségkénti megmaradáshoz miért nem elegendôek az egyéni szabadságjogok. Valóban csak a kommunitariánus emancipáció, az autonómia szavatolja-e a nemzeti közösségkénti megmaradást? Egyetlen célravezetô út-e a demokratikus parlamentáris út? Mi a politikai kisebbségben élô nemzeti közösségi érdekképviselet létértelme és melyek a funkciói? Milyen tulajdonságokkal kell rendelkeznie a politikai kisebbségben élô nemzeti közösség vezetését és képviseletét vállaló politikusnak?

Ez utóbbi tágabb kérdéskörökre keresünk elöljáróban választ, majd a konklúziók birtokában kísérlünk meg választ adni a vitaindító alapkérdésére.

1. A kommunitariánus dimenzió

Az embernek kétségtelen szükséglete az egyéni szabadság, a testi, szellemi önállóság, az önmaga elôtt megélt sikerélmény, a magánszféra védettsége mellett a közösségi lét, a barátság, a szeretetteljes környezet, az utódok, a társadalmi megbecsülés, a siker külsô elismerése is. Az egyénnek tehát vannak kizárólag individuális, illetve közösségi szükségletei. Ez utóbbiakat az egyén csak közösségbe ágyazottan elégítheti ki.

K.W. Deutsch szerint a közösségi szükségletek kielégítése a kommunikációs komplementaritás bizonyos szintjét feltételezi. A közös nyelven kívül a közlés kölcsönös kiegészíthetôsége természetes függvénye a közös szimbólumrendszernek, közös szokásoknak, a metakommunikációs kölcsönösségnek, az értékek és értékrendszerek azonosságának vagy kváziazonosságának, továbbá viszonyulásrendszer- (mentalitás-) azonosságának. A kommunikációs kölcsönösség a gazdasági komplementaritáshoz hasonlóan erôs kohéziós tényezô. Deutsch szerint a nemzeti közösségek a közlési kölcsönösség magas fokát érik el, ami drámaian csökken a közösségen kívüliek vonatkozásában. Ez összefüggésben lehet azzal, hogy a nemzeti közösségen kívüliek viszonylatában a közösségi érzület is értelemszerûen csökken. Az univerzalista vallások a nemzeti közösségnél alacsonyabb kommunikációs kölcsönösségi fokot érnek el.

Mindazoknak, akiknek a nemzeti közösségi érzület pótolhatatlan szükséglet, alapvetô érdeke fûzôdik e közösség megmaradáshoz. Nemkülönben azoknak, akik bizonyos értékrend-kontinuitásban szeretnének élni unokáikkal s bízni abban, hogy ükunokáiktól is csak az élet végessége, de nem a gondolkodási alapvonalak választják majd el ôket. Ezt a generációk sorát szocializáló értékrendet csak a nemzeti közösség képes fenntartani történelmi távlatban. Azon egyének számára, akik erôsen kötôdnek a közösséghez, akiknek például a visszajelzés éppen olyan fontos vagy fontosabb az egyedül megélt sikerélménynél, akik a baráti kört, a kulturális vagy sportsikerek fölötti közös örömet, a közös vallási áhítatot stb. az élet alapvetô pozitívumai közé sorolják, azoknak a nemzeti közösség teljes mozgási, viszonyulási és azonosulási teret biztosít, így hát az egyén perspektívájából a nemzeti közösség léte szükségkielégítô és bizonyos szempontból pótolhatatlan lehet.

A nemzeti közösséghez tehát mind a jelenhez, mind a jövôhöz kötött közösségi és egyéni érdekek fûzôdnek. A nemzeti közösség egyedülálló kulturális értékek hordozója, s mint olyan, holisztikus szempontból, az egész emberiség közös érdekére tekintettel fontos, hogy ezek megôrzôdjenek. Hiszen nemcsak az eddigi történelem, hanem mindenekelôtt az eljövendô globalizálódó világ adaptációs készségét és értékgazdagságát is éppenséggel a különbözô kultúrák egymást megtermékenyítô funkciójától várhatjuk.

2. Az emancipációs dimenzió

A nyelvi, vallási és territoriális közösségek történelmi távlatban jól elkülönült kultúrákat hoztak létre. Ezek a ma általánosan elfogadott paradigma szerint egyenrangúak és külön-külön egyforma fontosnak tekintendôk. Az iparosodást és modernizációt követôen az emberiség döntô hányada nemzeti kultúrákhoz tartozik, nemzeti kultúrákba születik bele, azokban szocializálódik, azokkal azonosul. Az egyén kizárólag személyéhez kötött szükségleteinek kielégítése akkor tekinthetô "szabadnak", ha az kizárólag személyes képességei, akarata és szerencséje gátjaiba ütközhet. A társadalmakban az individuális szabadság általánossága a jogegyenlôséghez és esélyegyenlôséghez van kötve. Az állam egyik legfôbb szerepe éppenséggel a személyi szabadság védelme.

Az egyén közösségi szükségleteinek kielégítése viszont túlmutat az egyéni szabadságjogok hatókörén, már a kielégítésükhöz szükséges instrumentális feltételek miatt is (iskola, templom stb.).6 Szocializáció és temperamentum határozza meg, hogy adott személy boldogságához mi fontosabb, a személyes vagy a közösségi, az anyagi vagy a szellemi szükségletek kielégítése. A társadalmi berendezkedés, a redisztribúció, a szabadság és biztonság problémakörei közötti kompromisszum körül feszül a posztmodern kor egyesek szerint meghatározó politikai és világnézeti törésvonala, a kommunitariánus–individualista ellentét. A közösségi szellemi szükségletek kielégítéséhez az esélyegyenlôség a kultúrák között kell hogy megvalósuljon. A kultúrák közötti egyenlôséget a kommunitariánus emancipációhoz való jog, ezen belül a nemzeti önrendelkezéshez való jog hivatott szavatolni. Ezt egyrészt az államok szuverenitása, másrészt a nemzetközi egyezmények hivatottak biztosítani.7 E jognak instrumentális háttere: az államok, az államokon belül élô kisebbségek érdekvédelmi szervezetei, valamint a nemzetközi szervezetek.

Az államok döntô többsége kulturálisan nem homogén. Területükön a többségi nemzeten kívül más nemzetek vagy azok részei élnek. Ez óhatatlanul érték- és érdekütközésekhez vezet, ami a különbözô politikai elképzelések, szándékok, akaratok és hatalmi viszonyok függvényében különbözô helyzetekhez, megoldásokhoz, végkifejletekhez vezetnek.

Mindenütt, ahol a politikai kisebbségbe jutott ôslakos nemzeti közösség az anyanemzet szuverén államával határos területeken él lokális többségben, a határmódosítás kínálkozik hosszú távon kielégítô, stabilizáló megoldásnak. Ez értelemszerûen az adott közösség szempontjából is kedvezô, mivel biztosítja az etnokulturális megmaradást és gyarapodást. A történelemben ez az igyekezet általában a többségi nemzet politikai akaratába ütközött. A többségi ellenállás jellemzôen erôszakos asszimilációban, telepítési politikában (a lakossági arányok mesterséges megváltoztatása), diplomáciai ellenintézkedésekben (célorientált koalícióteremtés, pl. kisantant), majd végsô soron fegyveres konfliktusban nyilvánulhat meg. Az elszakadni és anyaországával egyesülni igyekvô nemzeti közösség a társadalomszervezéstôl és közösségerôsítéstôl a saját külpolitikán keresztül a gerillaháborúig terjedô eszközökkel rendelkezhet, hogy célját, az egyesülést (vagy újraegyesülést) keresztülvigye. Az anyanemzet diplomáciai úton megkísérelheti kikényszeríteni a népszavazást, vagyis a demokratikus megoldást, avagy a nemzetközi döntôbíráskodást, de eljuthat a háború eszközének alkalmazásáig is. A határmódosítás sikerességének feltétele a kisebbségi problémák ilyetén megoldására nyitott korszellem, a kedvezô geopolitikai helyzet (egy vagy több nagyhatalom érdekeltsége), de mindenekelôtt az erôfölény.

A szecesszió leginkább az anyanemzettôl távol esô nemzeti közösségek vagy pedig anyanemzettel nem rendelkezô nemzeti közösségek olyan radikális megoldásaként jön számításba, amely saját állam megalapítását célozza és megvalósítása esetén ezen keresztül szavatolja az illetô etnokulturális közösség szabad fejlôdését és szuverenitását (pl. Horvátország, Írország önállósodása). A többségi nemzet, valamint a nemzeti közösség számításba jövô eszközei megegyeznek az elôbbiekkel. A szecesszió sikere az önállósodni készülô közösség eltökéltségétôl, erejétôl, valamint a geopolitikai konjunktúrától függ.

Ahol elôbbi megoldások nem jöhetnek számításba, ott az anyanemzet és a határain kívül élô nemzeti közösségek gazdasági, kulturális és politikai szervesedése, illetve a nemzeti közösségek belsô önkormányzata nyújthat megoldást (szubszidiáris nemzetstruktúra). Ez ellen a többségi nemzet a már említett betelepítési és erôszakos asszimilációs politikán kívül a provokációk, uszítások, jogi diszkrimináció, valamint az ellenpropaganda eszközeihez nyúlhat. A minél nagyobb önállóságra törekvô nemzeti közösség legfôbb eszközei a szubszidiáris nemzetstruktúra kialakításában a belsô demokráciára épülô közösségépítés, valamint az anyaország-központú külpolitika. Az anyanemzet saját struktúráját, alkotmányát kell hogy igazítsa e határokat nem érintô reintegrációs törekvésekhez. Emellett diplomáciai ellenakciókkal léphet fel a határon túli, diszkriminált közösségek érdekében. Ennek a megoldásnak a várható hatása az asszimiláció lefékezôdése, sôt bizonyos körülmények között, ha az anyaország magasabb fejlôdési szintet mutat, mint az adott nemzeti kisebbség fölött uralkodó többségi állam, disszimilációs folyamatok is beindulhatnak, de növekedhet az anyaországot célzó kivándorlás is. A keresztülvihetôség szempontjából e megoldásnak az az elônye, hogy elôfeltétele pusztán a többé-kevésbé demokratikus viszonyok megléte az adott térségben, és keresztülvitele döntô módon az anyaország politikai akaratától függ.

Az autonómia a nemzeti közösségeket megtartó politikai megoldások közül az, amely a liberális demokrácia keretei között a legelterjedtebb nonkonfrontatív megoldásnak bizonyult. Nyugat-Európa számos nemzeti közössége a közösségi önkormányzatokban s az autonómia más formáinak kiépítésében kereste és találta meg közösségi létének hosszú távra szánt intézményes keretét. A többségi nemzet ellenakciói teljes mértékben megegyeznek azokkal, amelyeket a szubszidiáris nemzetstruktúra kialakulása ellen megtehet. A megoldás elôfeltétele az elnyomott nemzeti közösség politikai akarata, valamint non-kollaboráns egysége. Instrumentális szinten a közösség ki kell hogy építse érdekképviseletét, melynek egyik kiemelkedô funkciója a közösségerôsítés. Meghatározó jelentôségû a közösségi emancipáció igényének külpolitikai megjelenítése és megfelelô indoklása. Az autonómia megvalósulásáig a nemzeti közösség politikai akarata természetszerûen antagonista a mindenkori többségi kormányakarattal, hiszen a tét a hatalomtranszfer, az állami szuverenitás részleges átadása. Az emancipációra törekvô nemzeti közösség részérôl ebbôl kifolyólag a politikai kooperáció csak attól a pillanattól kezdve rizikómentes, amikor az autonómia megvalósult. A szubszidiáris nemzetstruktúrához képest az autonómia elônye, hogy számos modellje létezik, hátránya, hogy megvalósulása döntô módon a többségi politikai akarattól függ. Elképzelhetô az autonómia és a szubszidiáris nemzetstruktúra kombinációja. Az autonómia várható hatása az asszimilációs folyamatok csökkenése és a lokális, regionális kulturális jelleg erôsödése.

Az individuális szabadságjogok messzemenô garantálásával egy liberális országon belül a többség "támadhatatlanná" teheti asszimilációs szándékát. Ezt a stratégiát követte Franciaország, miközben sikerrel asszimilálta a többmilliós provanszáli, breton stb., majd az elzászi nemzeti közösségeket. Ennek az asszimilációs politikának a doktrínája a politikai nemzet fogalma köré épül, mely összemossa a nemzetiséget az állampolgársággal. E megoldás sikerességének feltétele a jogállamiság és demokrácia köntösét öltött etatizmus ügyes önleplezô képessége, valamint az asszimilálásra szánt nemzeti közösség elitjének kollaborációs hajlama. E politikai megoldásnak a kezdeményezôje a többségi nemzet, és sikere így a megtámadott közösség ellenállóképességén túl a többségi akarat intenzitásán és következetességén is múlik. A megtámadott nemzeti közösség legelsôsorban saját kollaboránsai ellen kell hogy föllépjen, azoktól kell hogy elhatárolódjon, s ezt a folyamatot kell hogy támogassa az anyanemzet is (már amennyiben célja a határon túl rekedt nemzettársai identitásának megóvása). E politika hatása a természetes asszimilációs ritmus beállása, amelyet a többségi nemzet adminisztratív célúnak álcázott betelepítésekkel, szubtilis propagandával stb. felgyorsíthat.

Ugyancsak a többségi nemzet politikai akaratának felel meg a többé-kevésbé nyílt etnikai diszkrimináció, amely a telepítési és adminisztratív intézkedéseken túl a gazdasági és kulturális kényszerintézkedéseket is felölelheti és elmehet a fizikai provokációkig is. Ez a megoldás az etnokratikus látszatdemokráciákra és a diktatúrákra jellemzô. Ezzel szemben a nemzeti közösség társadalomszervezéssel, az emberi jogi szervezetek megszólításával, a közfigyelem felkeltésével, külpolitikai propagandával védekezhet. Az anyanemzetnek a teljes diplomáciai eszköztárát be kell vetnie, hogy a diszkriminációt megszüntesse. Az etnikai alapú diszkrimináció által sújtott nemzeti közösség általában ki van téve a pauperizációnak és a fokozott ütemû asszimilációnak.

Az elôbbi többségi politika egyik ellenszereként jelent meg a német állam által szorgalmazott megoldás, a módszeres áttelepítés. Habár nemzeti szempontól ez felvállalható megoldásnak tûnik, a nemzeti közösséget kiszakítván évszázados környezetébôl, megfosztja a kultúrjellegzetességeinek kontinuitásától s egyéni tragédiák sorát okozza.

Az utolsó "megoldás", amely a többségi nemzet akaratából eredhet, az etnikai tisztogatás, amely térségünkben legutóbb a balkáni háború alkalmával került bevetésre. A fizikai terror és a bizonyos határok közt tartott, de módszeres vérontás eszközeivel a nemzeti közösség elûzettetik ôshonos szállásterületérôl. Ez a megoldás szemben áll értelemszerûen az emberi jogok retorikáját fel nem adó nemzetközi közvélemény kurrens ideológiájával, ennek ellenére megfelelô feltételek beállta esetén alkalmazása reális veszélyt jelent a kisebbségben élô nemzeti közösségekre nézve. A nemzeti közösség a gerillaháborút és/vagy a diplomáciai eszközöket választhatja ellenlépésként. Hasonlóképpen: az anyanemzet eszközei az etnikai tisztogatás megállítására a háború vállalása és/vagy a nemzetközi fórumok mozgósítása az agresszorok ellen. "Siker" esetén a megoldás a nemzeti közösség eltûnését jelenti.8

A politikai kisebbségben élô nemzeti közösségek fennmaradása tehát csak bizonyos körülmények között szavatolt. Sine qua non elôfeltétele viszont a közösség politikai akarata. Ezt az akaratot a mindenkori politikai elit fogalmazza meg és az általa létrehozott intézmények, érdekképviseletek hivatottak valóra váltani. Amennyiben az elit politikai akarata a közösség fennmaradása, annyiban a konkrét célkitûzései legalább az elérhetô maximumra kell hogy irányuljanak.

Tény, hogy az RMDSZ csak 1995-re jutott odáig, hogy teljességgel artikulálja politikai emancipációs szándékát, azaz hogy nemzeti közösségként határozza meg magát s megfogalmazza a területi autonómia követelését is magában foglaló háromszintû autonómia-rendszer programját. Tény az is, hogy még mindig nem jutott el a politikai céljainak megfelelô részletességû – egyébként már 1993-ban programba vett – lebontásáig, az autonómiastatútumok megfogalmazásáig. Ezen elsô látásra képtelen késlekedés elemzésére a további fejezetekben még visszatérünk. Itt annyit tartunk fontosnak leszögezni, hogy az említettek egyértelmûvé teszik azt, hogy az RMDSZ csúcsvezetésében a közösségi emancipációs törekvéssel ellentétes politikai akarat is jelen van.

3. Az emberi dimenzió

"A politikai pálya mindenekelôtt a hatalom birtoklásának érzését nyújtja. Az emberekre való ráhatás, a hatalomgyakorlásban való részvétel tudata, s fôleg az az érzés, hogy az ember történelmileg fontos esemény egy idegszálát tartja kezében, emeli a hivatásos politikust a hétköznapok fölé, még ha formálisan szerény pozíciót tölt is be" – szögezi le Max Weber, és fölteszi a kérdést: milyennek kell lennie annak az embernek, aki a történelem menetébe beavatkozhat?9

Válasza mind a mai napig irányadónak tekinthetô. Szerinte három tulajdonság döntô egy politikus számára: szenvedély, felelôsségérzet és arányérzék. Weber a szenvedély kifejezésen a szenvedélyes ügyszeretetet érti. Ez viszont elválaszthatatlan az ügy iránti felelôsségérzettôl, amely a "cselekvés vezérlô csillagává kell hogy váljon. Ezért van szükség arányérzékre, és ez a politikus döntô pszichológiai tulajdonsága: a képesség, hogy belsô lelki erôvel és nyugalommal hagyja a valóságot hatni önmagára, vagyis bizonyos távolságból vegye szemügyre e dolgokat és embereket".10 Weber fontosnak tartja leszögezni, hogy mind a felelôsségérzet, mind pedig az arányérzet legnagyobb ellensége az emberi hiúság. "Az ügyszeretet hiánya [a politikust] inkább a hatalom csillogó látszatáért, mintsem a tényleges hatalomért való harcra csábítja. Felelôtlensége pedig arra, hogy a hatalmat csak a puszta hatalomért élvezze minden tartalmi szándék nélkül. Az ilyen politikus munkája valójában sehova nem vezet, értelmetlen."11 Hogy pontosan mi az ügy, az esetfüggô. A nemzeti politikus esetében viszont levezethetô a nemzet meghatározásaiból. Hasonlóan levezethetôk azok a felelôsségtípusok, amelyek a kommunitariánus emancipációt felvállaló politikust kell hogy jellemezzék.

A nemzetfogalomnak könyvtárnyi irodalma van. A szakértôk zöme más-más megközelítésben (és szándékkal) foglalkozott a témával, minek következtében legtöbbször saját meghatározások használatára is kényszerült. Az alább megadott definíciók elsôsorban a közép-európai térségre érvényesek, és együttesen kellô mértékben határozzák meg a fogalmat (tudatosan figyelmen kívül maradtak azok a definíciók, amelyek például ázsiai vagy afrikai, a gyarmatosítás megszûnte által törzsi kulturális konglomerátumokból létrejövô fiatal nemzetek helyzetére szabottak).

Ernest Renan12 szerint a nemzet: lélek, szellemi alapelv, erkölcsi tudat. E léleknek (szellemi princípium) két alkotóeleme van, amelyek voltaképp egy idôkontinuumot alkotnak: egyrészt az emlékek gazdag örökségének birtoklása, másrészt annak tudatosulása, hogy a jelen a múltbeli erôfeszítések, odaadás, áldozatok hosszú sorának eredôje. A nemzetet az ôsök tisztelete és a hôsi múlt tudata jellemzi. A közös akarat a jelenben, arra nézve, hogy a jövô a múlthoz méltó vagy még jobb legyen. A történelmi tudat kimagaslóan fontos funkciója a szolidaritás: megôrizni azt, ami összetart, hitet és erôt ad elfelejteni azt, ami széthúz és csüggeszt. Mivel a nemzeti hovatartozás az egyén szabad akaratából fakad, a nemzethez tartozás "mindennapos népszavazás".

Yael Tamir13 úgy véli, a közösség akkor számít nemzetnek, ha elégséges objektív kritériumot teljesít (közös történelem, sors, nyelv, vallás, terület, éghajlat, faj, etnicitás), valamint rendelkezik nemzeti tudattal. A nemzet csak addig létezik, amíg tagjait összeköti a közösségi érzés, az odatartozás akarata.

Ernest Gellner14 meglátásában a nemzet kulturális és akaratközösség, amelynek politikai célja hatalmának határain belül normáit megvédeni és kötelezôvé tenni. Ez viszont kizárólag akkor jöhet létre, ha adottak az általános társadalmi feltételek egy standardizált, homogén, központilag fenntartott magaskultúra létezéséhez, amely kultúra az egész lakosságot eléri (és nem csak egy mûvelt elitet) – mert éppen ez az általános és közös kultúra (a nemzeti "magaskultúra") a fô kohéziós erô.

A nemzeti magaskultúra a népi kultúrák, hagyományok absztrakciója és szintézise a külsô hatásokkal, a szintézist végrehajtó nemzeti elit (fôleg mûvészek) történelmi tudatával és opcióival (Renan), az uralkodó vallásokkal, valamint elképzelt tradícióval.15 Az ügy tehát, amit a nemzeti politikusnak szolgálnia kell, a közösség kohéziós erôinek növelése, a gazdasági, kulturális, szellemi gyarapodás kollektív és egyéni szabadságterének megteremtése.

A nemzet különbözô meghatározásaiból következnek azok a dimenziók, amelyekben a nemzeti politikus felelôssége körvonalazható. Piere van den Berghe szociobiológus szerint minden emberi társadalom három (kohéziós) erôvonal mentén szervezôdik: vérség (rokonság), kölcsönösség, kényszer.16

A vérség nem önmagában kohézióteremtô erô, hanem a rokonság tudatán keresztül fejti ki hatását. A rokonság tudatához hasonlóan, rokoni érzületet szülhet a közös értékrend, a viszonyulási sztereotípiák hasonlósága, a közös zene, nyelv, tánc, viselet, szokások, a közösként megélt történelem és sors. Lélektani alapja ennek az interperszonális vonzerônek minden valószínûség szerint az önkép szeretete, amely kivetül a hasonlókra. A rokonság érzülete szeretetet és altruista felelôsséget szülhet. Az ilyen szálakkal átszôtt csoportok közösségeket alkotnak.

A társadalom, Deutsch fentebb ismertetett értelmezését továbbfûzve, felfogható olyan csoportként, amelyben a kompetencia, az érték és az érdek dimenziójában érvényesülô komplementaritást (kölcsönösen kiegészítô viszonyt) több generációra kiterjedô idôszakra konvenciók, szokások és szabályok rögzítik. A viselkedés, tudás és az anyagiak terén érvényesülô kölcsönösség interperszonális szinten kedvezô esetben tiszteletet ébreszthet. Ennek lélektani alapja valószínûleg az önbecsülés. A tiszteletbôl és önbecsülésbôl fakad a morális felelôsség, amely a társadalomnak jellegzetes összekötô ereje a kölcsönösség erôvonalán.

Anthony Giddens17 szerint "a társadalom a politikai uralom egy adott rendszerének alávetett, különálló területen élô és a körülöttük élô csoportoktól eltérô identitással rendelkezô emberek csoportja". A politikai uralom itt tág értelmezést kap, hiszen a szerzô e meghatározást a néhány tucatnyi tagot számláló, gyûjtögetésbôl, halászás-vadászásból élô csoportokra is érvényesnek tartja. Ennek az uralomnak funkcionális értelme a társadalom mûködését szavatoló konvenciók és normák betartatása. Történelmi tapasztalat az, hogy a normabetartás, a szocializáción túl, minden társadalomban (a legprimitívebbekben és a legfejlettebbekben egyaránt) a kényszer valamilyen alkalmazásához van kötve. Ennek egyik magyarázata az, hogy nem létezik olyan társadalom, amelyben ne lépnének fel antagonista érdekek vagy irracionális szabálysértôk révén érdekütközések – amelyeket végsô soron csak a kényszer potencialitása vagy alkalmazása képes áthidalni. A kényszer lehet informális: a közösség véleményének hatása, a kiközösítés lehetôsége (kulturális, kommunikációs dimenzió), vagy formális: az egyén anyagi javainak részleges vagy teljes elkobzása, a fizikai elkülönítés vagy a fizikai kényszer alkalmazása. A kényszer alkalmazásának eredménye a függôség, amely lélektanilag a félelemre vezethetô vissza. E félelem bizalomnövelô dimenziója a jogi felelôsség.

A posztmodern világban a többségi idegen hatalom polarizáló hatása, valamint a globalizáció által indukált kommunitariánus–individualista törésvonal egymásra rakódik. A kommunitariánus–individualista politikaelméleti törésvonal politikai-ideológiai leképzése a nemzeti–univerzalista dichotómia. Ennek a szembenállásának hatalmi hátterét a globális finánc- és ipari tôke, valamint a territorialitáshoz, országhoz kötött nemzetgazdaságok s az azt védeni hivatott államok közötti érdekellentét adja. A politikai kisebbségben élô nemzeti közösség elitjében ez a két erôtér különbözô attitûdöket szül és az 1. ábrán bemutatott politikustípusokat hozza létre.

– A kommunitariánus emancipációs (az RMDSZ szemantikai networkjében "kuruc", "radikális", avagy "autonomista"), aki a közösség emancipációjában látja tevékenysége felettes célját, jellemzôen altruista és morális felelôsségérzettôl van áthatva.

– A kommunitariánus kollaboráns, aki elfogadja közösségének függôségét, fölöttes célja pozitív esetben a társadalmi béke és stabilitás, negatív esetben ilyen célja nincs. A jogi felelôsség vagy a közösség iránti általános felelôtlenség jellemzô rá.

Az individualista emancipációs a világpolgár típusa, aki az egyént önmagában tételezi, függetleníti közösségi kötelékeitôl, a közösséggel szembeni felelôssége csak az absztrakt egyének áttételén keresztül érvényesülhet (kedvezô esetben). Ide tartoznak a kollektív jogok létalapját tagadó doktriner liberálisok, akik viszont érzékenyek lehetnek a kisebbségekhez tartozó egyes egyéneket ért általános "emberi jogi" sérelmekre. Közösségi felelôsségtudatuk, amennyiben van, jogi és/vagy morális megalapozottságú.

Az individualista kollaboráns, az alattvaló típusa. Közösségi felelôsségtudata nincs.

Undisplayed Graphic

1. ábra

Az imént vázolt képet az individualista–kommunitariánus, valamint az emancipációs–kollaboráns törésvonalak egymásra vetítésével kaptuk. Az eredmény a valósághoz képest igen elnagyolt, hiszen az emberek, így a politikusok is nehezen skatulyázhatók be néhány elméletileg megrajzolt kategóriába. Ezért a modellt finomítani, életközelibbé kell tenni az egyes típusok közötti átmenetek figyelembevételével. A 2. ábrán ezeket az átmeneteket tüntettük fel.

Undisplayed Graphic

2. ábra

A kommunitariánus emancipációs mezô hármas tagolása az alábbi altípusokat jeleníti meg: Az individualista és a kommunitariánus emancipatorikus politikusok közötti átmenetet a kommunitariánus oldalon a liberál-konzervatív ("reformer") politikusok fémjelzik. Ide sorolandók azok a politikai aktorok, akik elhivatottjaik nemzetüknek, de kiemelkedôen fontosnak tartják annak nemcsak szuverenitását, hanem a hozzá tartozó egyének szabadságát is. A politikaelméletben ezt az irányzatot alapozta meg pl. Montesquieu vagy Tocqueville. Megítélésünk szerint az RMDSZ-ben ide tartozónak lehet tekinteni a Reform Tömörülés fô áramát (Toró T. Tibor, Szôcs Géza).

Az individualista emancipációs mezôben az átmenetet a kommunitarianizmus felé a közösségileg érzékeny liberális ("nemzeti szabadelvû") politikus képviseli. A politikai elméletben J.S. Mill, az RMDSZ-en belül pl. Kolumbán Gábor vagy Székely István képviseli ezt gondolkodási irányzatot. Az RT main streamje és a nemzeti szabadelvû Kolumbán–Székely-féle vonal közötti átmenetet képez s a határvonallal jeleníthetô meg az RT liberális szárnya (Mátis Jenô, Szilágyi Zsolt), valamint a Szabadelvû Kör Kónya-Hamar Sándor nevével fémjelzett szárnya.

A nemzeti emancipációs középmezôny ("kurucok") a közösségi szabadságot, valamint az etnokulturális közösség szellemi-anyagi gyarapodását helyezi elôtérbe. Ide sorolhatók a klasszikus konzervatív szerzôk, mindenekelôtt Edmund Burke. Az RMDSZ-en belül elsôdlegesen ezen irányzat eszméi és értékrendje határozzák meg 1992. október 25. (a Kolozsvári Nyilatkozat elfogadásának és a belsô önrendelkezés kivívására tett ünnepélyes eskünek a dátuma) óta a legfontosabb hivatalos RMDSZ-dokumentumok (program, alapszabályzat) szellemiségét. (Hogy e programot sajátos módon 1994 vége, illetve 1995 eleje óta az RMDSZ-vezetés ellenzéke képviseli s próbálja rászorítani, ezeddiglen eredménytelenül, a hivatalos vezetést annak betartására és képviseletére, az a szervezet belsô válságának egyik legfôbb szimptómája, amirôl a késôbbiekben szólunk majd). A szóban forgó autonomista irányzat legfôbb prominensének tekinthetô a tiszteletbeli elnök Tôkés László, valamint az Erdélyi Magyar Kezdeményezés, illetve egyes platformon kívüli vagy más platformhoz tartozó politikusok18 (pl. Csapó József, Kelemen Attila, András Imre, Patrubány Miklós, de ide sorolják magukat e tanulmány szerzôi is).

A kommunitariánus síkon az emancipációs, valamint kollaboráns mezôk közötti átmenetet a mérsékelt kooperatív ("közösségféltô") autonomisták (az RMDSZ-en belül pl. Tamás Sándor, Kakassy Sándor) képviselik emancipációs oldalról, valamint nemzeti kötôdésû együttmûködôk ("opportunisták") (az RMDSZ-en belül Márton Árpád, Varga Gábor, de némi jóhiszemûséggel ide sorolható a gyászos emlékû Nagy Benedek is) kollaboráns oldalról. Ez utóbbiak retorikájában hangsúlyosak a nemzeti szólamok, szavazataikkal, fellépéseikkel azonban egyértelmûen a hatalomnak alájátszó neptuni vonalat erôsítik.

A kollaboráns kommunitariánus mezô közepén helyezkednek el az elvtelen együttmûködôk ("labancok", a sajtó jellemzôen ezt a tábort jelöli a "mérsékelt" jelzôvel), akiknek ideáltípusát a neptuni vonal19 képviseli, de ide tartozik a "mezei képviselôk" közül teljes egyértelmûséggel pl. Székely Ervin vagy Antal István. Ôk szólamszinten a nemzeti közösség érdekében lépnek fel, azonban követett politikájuk a többségi érdekekkel konvergens. A tárgyalt két tábor közötti határvonal meghúzása azért nehéz, mert alapja a belsô motiváció,20 amibe a politikusok nem minden esetben engednek betekintést. Következésképpen az egyes politikusok besorolásánál kétségkívül megjelenik a szubjektív megélés is mint döntô tényezô. Ezzel együtt a besorolás alapja a konkrét tényanyag: az említett politikusok nyilatkozatai, tettei. Maga a Neptun-folyamat ennek a politikának ideáltipikus példája: miként lehet "befele", a választóközönségnek a hatalom minimalista ígéretcsomagja (amibôl mellesleg nem lett semmi) alapján elért "eredményekrôl" szónokolni mindmáig, s közben a külföld fele legitimálni a román hatalmat, külpolitikai segítséget nyújtva annak pillanatnyi legfôbb céljához az ET-csatlakozáshoz. Akkor, amikor mindenki számára nyilvánvaló lehetett, hogy a román hatalom kizárólag akkor hajlandó bármiféle gesztust tenni felénk, amikor bizonyítási kényszer alatt van. Ennek a Nyugat fele való "bizonyításnak" volt része a neptuniakkal való tárgyalás és ezt a kényszert csökkentette tovább Románia ET-tagsága.21

A kommunitariánus, valamint az individualista kollaboránsok között az átmenetet a kommunitariánus oldalról a janicsárok, az individualista oldalról a besúgók képviselik. Az átmenetet a kollaboráns kommunitariánusok oldaláról az individualisták felé az identitást váltott eszközemberek ("janicsárok") képviselik. Ôk a többségi nemzetet nyíltan szolgáló politikusok vagy közéleti személyiségek, akik csak származásukon keresztül kötôdnek eredeti nemzeti közösségükhöz. (Ha ezt egyáltalán kötôdésnek lehet nevezni.) Klasszikus példa Hajdú Gyôzô vagy Fúró Gyula, de bízvást ide sorolható Boda József is vagy a hajdani kommunista nómenklatúra több tagja.22 Ezek közösségi felelôsségtudata, ha van, a többségi nemzethez kapcsolja ôket.

Az immorális önérdek-érvényesítôk ("besúgók") számára a közösség irreleváns tényezô, felelôsségtudatuk nincs. A Securitate-dossziék késlekedô nyilvánosságra hozatala miatt nem sok "vegytiszta" esetet ismerünk. A kevés kivételhez tartozik mindenekelôtt Papp László ex-püspök, valamint Makay Botond jelenlegi Krassó-Szörény megyei RMDSZ-elnök. (Ismereteink szerint mindmáig nem érkezett a vezetés részérôl indítvány sem a krassó-szörényi RMDSZ-hez, sem a Szabályzatfelügyelô Bizottsághoz, sem pedig a Szövetségi Etikai Bizottsághoz, hogy az RMDSZ-kongresszus által elfogadott temesvári 8-as pont alapján Makay Botondot mondassák le. Annak ellenére, hogy Makay Botond nemhogy meghúzódna a maga sajátos hangulatú megyéjében, de ismét Tôkés László ellen fordul: a tavalyi kongresszuson ô jegyezte a tiszteletbeli elnök ellen irányuló egyik indítványt.)

Az individualista-kollaboráns alaptípusa az amorális önérdek-érvényesítô (az "alattvaló"). E csoporthoz tartozók beszélnek a többség nyelvén gyermekeikkel, íratják ôket többségi iskolába, s szavaznak többségi pártokra. A politikai színtéren ide sorolható a Romániai Magyar Szabaddemokrata Párt.23

Átmenetet az individualista kollaboráns, valamint az emancipációs tábor között kollaboráns oldalról a nemzetietlen együttmûködôk ("gyökértelenek"), emancipációs oldalról a társadalmi felelôsséget elhárítók, a közömbösek képezik. A gyökértelenek a vészesen terjedô kozmopolitizmus hívei. A nemzeti érzést irracionálisnak és veszélyesnek ítélik, sokan közülük érezhetôen gyûlölik is. Ez elsôsorban saját "nemzetükre" vonatkozik, ellenfeleiket is ott keresik. Ritkán lépnek fel a többségi nacionalizmus ellen. Ténykedésük sokszor segítséget nyújt az elnyomó hatalomnak. Ilyen támadás volt 1992 végén a Cs. Gyímesi Éva24 által "liberális középnek" nevezett csoport akciója az belsô önrendelkezési nyilatkozat ellen, azzal együtt, hogy az akciónak hangulati hátteret biztosító aláírásgyûjtô nyilatkozat ("Felhívás a nyílt párbeszédre") támogatói között olyanok is voltak, akik nem illeszthetôk ebbe a csoportba (Fodor Sándor, Eckstein Péter s mások). Hasonló szellemû, de sikeresebb politikai hatású akciója volt ugyanezen körnek a Bolyai Egyetem elleni támadás. Ebben fôszerepet vitt a már korábbról ismert Magyari Nándor László, aki az Ügyvezetô Elnökségen belül a regisztráció megszervezésével megbízott önkormányzati alelnökként kétévi tétlenségével sikeresen szabotálta az autonómiaprogram elôrehaladását éppen abban a történelmi idôszakban, amikor az elôrelépésnek esélye volt.

A társadalmi felelôsséget elhárítók (közömbösek) értelemszerûen nem vállalnak közösségi szerepet. Ôk "az én kis házam, az én kis kertem, az én kis nyugalmam" idilljét nem hagyják holmi közösségi felelôsségtudattól megzavarni. Szavazni nem szoktak. Csak családi szocializációs vagy környezeti (tömbmagyar vidékek) okai lehetnek annak, ha mégis megmaradnak magyarnak.

Az individualista emancipációs politikus és gondolkodó alaptípusa a doktriner individualista liberális, akinek a nemzeti közösségekhez való viszonyát a kozmopolitizmus jellemzi. Ô az egyéni jogok szószólója, az individuumot s annak érdekeit szerves környezetébôl kiragadva értelmezi. Közösségi felelôsségtudata – ha van – jogi, esetleges morális megalapozottsággal. Ide sorolhatók a magyarországi republikánus nemzettudat hirdetôi (Kende Péter, Tamás Gáspár Miklós). Erdélyben a Szabadelvû Kör egy része tartozik ide, vegytiszta eset pl. Bányai Péter. Egyes képviselôik megnyilatkozásai nemegyszer a kollaboráns kommunitariánus csoportot segítik a leghatározottabban. A Bolyai-féle akció például, melyben részt vett a nemzetellenes globalista Magyari Nándor mellett Cs. Gyímesi Éva és Egyed Péter is, jó alibit biztosított a kormánynak a visszakozásra és a neptuni vonalnak arra, hogy e kérdés se legyen szakítópróba a koalíción belül.25

Egyes politikusok nem illeszthetôk be egyik kategóriába sem, mivel álláspontjukat egyértelmû politikai értékrendszer híján vagy a nyájszellem bûvöletében esetenként változtatják. Ôk a határozatlanok, akiket ezúttal a középsô mezôben jelenítettünk meg.

Mások politikai "fejlôdésében" viszont tendenciaszerû elmozdulások figyelhetôk meg. Közéjük tartozik például a jelenlegi elnök, Markó Béla, aki amikor a csúcsra került, minden jel szerint nemzeti emancipációs politikus volt és fokozatosan csúszott át elôbb a mérsékelt kooperatívok közé, majd a nemzeti kötôdésû kollaboráns táborba, hogy mára alig lehessen megkülönböztetni a genuin neptunistáktól.

4. Az instrumentális dimenzió

Az elôbbiekben igazolást nyert, hogy a politikai kisebbségben élô nemzeti közösségek fennmaradása számára a politikai elit és az általa megszervezett érdekképviselet megfelelô26 mûködése egyik életbevágó feltétel. Egyben leszûrhetô az is, hogy az érdekképviselet létértelme éppen a képviselt közösség erôsítése, megmaradásának biztosítása.

Történelmi tapasztalat, hogy az ideális instrumentális keret a létértelembôl fakadó funkciók sikeres ellátására a szuverén államiság. Ott viszont, ahol ez nem lehetséges, az érdekképviselet a történelmi és hatalmi helyzet által megengedett maximális mértékben az állam funkcióit kell hogy betöltse. Az a kétségbevonhatatlan minimum, amit az állami funkciókból a nemzeti érdekképviselet a posztkommunista kelet- és közép-európai térségben betölthet, a közösségépítés, a politikai képviselet és a szimbolikus funkció. Az RMDSZ csaknem évtizedes történelme során e három funkció közül csak ez utóbbinak tett eleget többé-kevésbé.27 Rövid ideig a politikai és közösségépítô funkciókat is felvállalni látszott,28 de az idevágó törekvések megfeneklettek a karrierpolitikusok ellenállásán.

Az utóbbi idôben az RMDSZ az általános politikai érdekképviseletek egyik – eszközjellegû – funkcióját látszik mindössze betölteni, és ez a politikai reputáció, mely alkalmat ad a politikusoknak ismertté válni és egyéni politikai karriert befutni egy etnokulturális program margóján. A szervezet maga pedig – mint azt Toró T. Tibor is találóan megállapítja29 – mûködési metamorfózison megy keresztül, melynek eredménye az érdekképviselet elhalványodása s a mindenkori komprádorelitek klikkszellemének eluralkodása.

4.1. Az RMDSZ-en belül artikulált javaslatok a kisebbségi
kérdés megoldására

Az RMDSZ-en belül a fentebb vázolt megoldásskálából elméletileg kimunkált, koherens válasz az erdélyi magyarság sorskérdéseire csak az autonomista táboron belül született. Ezen írás egyik szerzôjének társnemzeti, illetve föderációs elképzeléseit leszámítva ezek egytôl egyig a belsô önrendelkezés elvi alapján az autonómia intézményrendszerének kiépítésére vonatkoztak.

Csonka válaszkísérletek, stratégiai relevanciával bíró taktikai aforizmák megjelentek a másik táborban is, de ezek végiggondolására a közösség jövôjének perspektívájából és az ebbôl eredô kézenfekvô következtetések levonására megfogalmazóik nem voltak hajlandók. Hogy az "apró lépések taktikája", a "bárkivel, bármikor tárgyalókészséget kell mutatni" elve vagy a konfrontációminimalizálás "kategorikus imperatívusza" mentén a Szövetség közép- és hosszú távú politikai céljai (egy olyan intézményrendszer kiépítése, mely az erdélyi magyar közösség megmaradását a román politikai élet hullámzásától függetlenül szavatolja) elérhetetlenek és e politika legjobb esetben is csak a felmorzsoltatás idejét nyújthatja valamivel, azt a Domokos–Markó vonalból senki nem volt hajlandó mind ez idáig nyíltan elismerni. Ily módon ezen eleve vesztes stratégiává átlényegülô taktikai megfontolások végigkísérik az RMDSZ politikáját. E politikai vonalvezetés a passzív önfeladás "stratégiájával" rokonítható, attól csak az autonómiaprogram szólamszintû megôrzése30 választja el.

E két elképzelés harca dominálta megalakulástól kezdve az RMDSZ 8 éves történetét.

4.2. Az RMDSZ történetének fôbb stratégiameghatározott
korszakai

4.2.1. 1989. december 25.–1992. október 25.31

Az RMDSZ történetének elsô három éve az elszalasztott lehetôségek korszaka. 1989 után az új rezsim a kitûnôen megkomponált forradalmi színjáték dacára komoly legitimációs problémákkal küszködött. A civilizált világ 1989. decemberi optimizmusa hónapok alatt elolvadt. Az ellenzéki pártok ellen szervezett támadáshullám, az egyértelmûen uszító Vatra Româneascã megszervezôdése, a bizonyítottan titkosrendôrségi segédlettel lezajlott vásárhelyi magyarellenes pogrom, majd választások után a bukaresti, emberéleteket is követelô – és Iliescu elnök által hivatalosan üdvözölt – júniusi 13–15-i bányászroham nagymértékben megtépázták az új vezetés külföldi hitelét.

Ekkor, az új rezsim stabilizálódása elôtti cseppfolyós helyzetben lehetett volna az erdélyi magyar közösség hosszú távú fennmaradását szavatoló jogi garanciák követelésével minden lehetô színtéren (Romániában, az anyaországban és a nyugati fórumok elôtt) a legnagyobb határozottsággal és következetességgel fellépni. Ez világossá tette volna a Nyugat és a román politikai erôk számára egyaránt, hogy az erdélyi "magyarkérdés" megoldásának melyek a feltételei. Ehelyett az autonómia követelését kinyilvánítani igyekvôk (Borbély Ernô, Katona Ádám, Szôcs Géza – hogy csak az ismertebb neveket említsem) a szervezet elnökének határozott ellenállásába ütköztek. Domokos Géza, a Román Kommunista Párt Központi Bizottságának korábbi póttagja, Iliescu közismert jóbarátja a kezdet kezdetétôl fogva a Ceausescu-rendszerbeli túlélési technikákat tartotta követendônek, a nonkonfrontativitást, az öncenzúrát, a hatalom elvárásainak való minél magasabb fokú megfelelést, azaz a helyzet adta lehetôségek olyatén "kihasználását", mely egyszersmind megfelel a konfliktusminimalizálás elvének is. Az autonómiaprogram meghirdetése pedig szükségszerûen ütközésekkel járt volna, s a román politikai erôk ellenállása is megjósolható volt. Ennek ellenére a határozott kiállás akkor – mint már utaltam rá – nagymértékben megnövelte volna a távlati megvalósítás esélyét.

A domokosi vezetés kemény ellenállása dacára az autonómia célkitûzésének hivatalos programmá emelése középtávon sikerre volt ítélve. Megítélésünk szerint éppen azért, mert ez az egyetlen olyan intézményi megoldás, mely úgy képes az adott kisebbség fennmaradását szavatolni, hogy nem igényel sem határmódosítást, sem az adott állam alkotmányjogi rendszerének "felforgatását". (Ellentétben a társnemzeti státus intézményesítésével, vagyis a többnemzetû állam létrehozásával, a föderatív, esetleg konföderatív elképzelésekkel vagy pedig az anyaország hasonló erôfeszítéseit feltételezô szubszidiáris nemzetstruktúrával.) A megalakulást követô elsô három év voltaképpen az autonomista önépítkezés gondolati erjedési korszakának tûnhet. S amennyiben légüres térben zajlott volna le ezen "érési folyamat" s nem a két világháború között már egyszer végiggondolt koncepciók birtokában, elpazarolva voltaképpen három évet és elszalasztva több vissza nem térô történelmi lehetôséget, akkor kifejezetten örülhetnénk, hogy e három év alatt "szervesen" végbement az autonómiaprogram kigyöngyözôdése: már az elsô, Nagyváradon, 1990 áprilisában elfogadott dokumentumok tartalmazták a Szövetségnek az erdélyi magyar kisebbség önkormányzataként való felfogását,32 az autonómia gondolata ha óvatos megfogalmazásban is, de szintén jelen volt az elsô programban.33 (Ami ugyanis gondolati erjedésnek tûnik – tehát olyan folyamatnak, amelyben mindenki együtt a közös cél elérésének módjait latolgatja –, az a már említett két teljesen eltérô politikai koncepció, célkitûzés és jövôkép képviselôinek kötélhúzása volt. Az emancipatorikus és a kollaboráns politikusok, a közösségi értékek képviselôi, valamint az önérdek mozgatottjainak ismételt összeütközése, ami koncepcionális síkon a nemzeti emancipáció híveinek gyôzelmével zárult.) A második kongresszus elfogadta az erdélyi magyar közösség társnemzetkénti önmeghatározását, mely szerint "a romániai magyar kisebbség önálló politikai szubjektum, s mint ilyen, a román nemzet egyenjogú társa", de ezen öndefinícióval nem hozta összhangba a politikai programot. Idôközben megindult a platformosodás, a Szövetségen belüli, önmagukat politikai ideológiák mentén meghatározó csoportok létrejötte. E folyamat a vezetés támogatásával elvezethetett volna a tényleges belsô pluralizmus kifejlôdéséhez. A második kongresszus 1991 májusában körvonalaiban elfogadta Szôcs Géza kisebbségi törvénytervezetét, melyet ugyan egy kijelölt "szakértôi" bizottság eltemetett, de amely hangsúlyos elôképe volt a 1993 decemberében elfogadott autonomista törvényjavaslatnak.

1992 tavaszán a Küldöttek Országos Tanácsa, valamint a nagy nyilvánosság elé került jelen írás egyik szerzôjének Keresztény és nemzeti-liberális egységkeret címû tanulmánya, mely eszmei, valamint intézményes medret kívánt szabni az autonómia iránt elkötelezett politikai irányzatoknak. Zárt körben megtárgyalást nyert 1992 nyarán Csapó József autonómiatervezete is, melyet a vezetôség a küszöbön álló választásokra való tekintettel titkosított. Voltaképpen minden elô volt készítve a kolozsvári eszmei gátszakadáshoz, amikor is 1992. október 25-én a Szövetség legfelsô szerve ellenszavazat nélkül (egyetlen tartózkodással) fogadta el az RMDSZ nyilatkozatát a nemzeti kérdésrôl, a Szövetség képviselôi és szenátorai pedig ünnepélyes esküt tettek a Szent Mihály-templomban az önrendelkezés kivívására.

4.2.2. 1992. október 25. – 1995. május: a brassói úton

A Kolozsvári Nyilatkozat egyöntetû elfogadása és a kolozsvári kongresszus közötti periódus az autonomista önépítkezés korszaka. Az 1992 novemberében létrejött Egyeztetô Kerekasztal, mely a Szövetség minden irányzatát felölelte, a baloldali liberálisok már említett sajtóoffenzívája34 dacára zökkenômentesen végezte munkáját éppen egy, az elôbbi csoportba tartozó szabadelvû értelmiségi, Szilágyi N. Sándor koordinálásával. A Kerekasztal ajánlásait, melyek a Kolozsvári Nyilatkozat elvi megállapításait fordították le a program és az alapszabályzat paragrafusnyelvezetére, az 1993. januári, Brassóba összehívott kongresszus szinte hiánytalanul beépítette a Szövetség dokumentumaiba. Ezt követôen létrejöttek a szervezet egyes politikameghatározó testületei az állammodell alapján, megalakult a parlamentnek megfelelô belsô szerv, az SZKT,35 beindult a frakciósodás, létrejött a kormánynak megfelelô s az SZKT-nak felelôs végrehajtó testület, az Ügyvezetô Elnökség, a bírói hatalmi ágnak megfelelô ellenôrzô bizottságok rendszere (Etikai Bizottság, Számviteli Bizottság), valamint az Alkotmánybíróságnak megfelelô Szabályzatfelügyelô Bizottság. A szövetségi elnök az eredeti elképzelés szerint egy gyenge köztársasági elnöknek felelt volna meg. (Markó Béla kompetenciakiterjesztô törekvései következtében ma az RMDSZ-en belüli "hatalommegosztás" leginkább egy latin-amerikai prezidenciális rendszerre emlékeztet.) Az SZKT 1993 végén elfogadta a Szövetség kisebbségi törvénytervezetét.

A negyedik kongresszus korszakhatárkénti megjelölése nem teljesen pontos, hiszen az autonomista önépítkezés már 1994-ben lelassult, míg az 1995-ös év kongresszus elôtti idôszaka a Tôkés László elleni Nagy Benedek-féle puccskísérlet36 lereagálásának, valamint az elnökválasztási kampánynak a jegyében telt el. Ezzel együtt a Szövetségen belüli kurzusváltás általunk adott értelmezésében e kongresszusnak kulcsszerepe van. Feltételezésünk szerint a negyedik, 1995. májusi kongresszus után a szisztematikus önépítkezés leállása és a központi szervek túlerôsítése annak köszönhetô, hogy a Markó-féle vezetés felismerte: pozícióban maradása nincs kötve a vállalt program teljesítéséhez. A kongresszus ugyanis kétharmados többséggel újraválasztotta azt a Markó Bélát, aki elsôsorbani felelôse volt a brassói menetrend be nem tartásának. 1995 májusáig már létre kellett volna jönnie a választási névjegyzékként is funkcionáló adatbázisnak, az erdélyi magyarság kataszterének, elfogadást kellett volna nyerjen a belsô választás szabályrendszere, a választás idôpontja ki kellett volna legyen tûzve, s a Szövetség "belsô parlamentje", az SZKT el kellett volna fogadja a Szövetség autonómia-statútu-mait.37

4.2.3. 1995 májusától napjainkig: a politikai szkizofrénia
állapota

A Szövetség történetének harmadik korszaka a szólamok és a gyakorlati cselekvés közötti szakadék tágulásának idôszaka. A IV. kongresszus ugyanis megmaradt az autonomista célkitûzésrendszer platformján, sôt kiegészítette azt a belsô választások közvetlenségével és a területi autonómia expressis verbis kimondott igényével. Ezzel szemben viszont 1995-tôl kezdve megállt a belsô pluralizálódás, az SZKT a Szövetség politikai arcélének és alapvetô irányultságának meghatározó szerve pozíciójából az egyre erôsödô operatív vezetés politikáját utólagosan legitimáló bólogató testületté süllyedt. E folyamat legkirívóbb megnyilvánulása az volt, midôn a Szövetség kormányzati szerepvállalásáról dönteni hivatott SZKT-ülésre igyekvô küldöttek a sajtóból értesülhettek arról, hogy az RMDSZ tagja már a koalíciónak és a miniszterek is kijelölést nyertek. Mint az várható volt, a hivatalos vezetés továbbra sem tett semmi érdemit az autonómiaprogram kiteljesítése érdekében, a kataszter összeállítása továbbra is várat magára, a belsô választás idôpontja pedig kitolódott a beláthatatlan jövôbe. 1996 elejétôl viszont egyre erôsödik az RMDSZ kormányra juttatását célzó Szövetségen belüli propaganda.

Az 1996. januárjában Székelyudvarhelyen megtartott SZKT-ülés egyik határozata egymondatos utalást tartalmaz arra nézve, hogy a Szövetség akár kormányzati szerepvállalás útján is megkísérelheti az erdélyi magyarság érdekeinek érvényesítését. Markó Béla ugyanazon év májusában arról nyilatkozik, hogy nem kizárt a PDSR-vel való koalizálás, amennyiben... S itt már teljesen lényegtelen, hogy mi következik, hiszen a feltétel teljesültségének esetleges beálltát a politikában pillanatnyi érdekeink szerint állapítjuk meg. 1996 nyarán az RMDSZ elnökjelöltet állít. A név szerinti szavazás alkalmával sajátos módon fordult meg a két tábor. Sokan – nem alaptalanul – úgy látták: a neptuni irányzat az elnökjelölt-állítással kívánja átrajzolni a szövetség erôvonalait. Így mintegy anticipálva az elnökjelölt személyét, a "radikális" csoport szavazott az elnökjelölt-állítás ellen, holott ez voltaképpen helyzetteremtô, valóban radikális politikai lépés volt. A Szabadelvû Körhöz tartozó önkormányzati alelnök, Székely István által elkészített s Toró T. Tibor által is megdicsért "elôzetes hatásvizsgálat", vagyis a Szövetség tervezett lépése által vélhetôleg kiváltott következményegyüttes feltérképezése senkit sem késztetett gondolkodásra: a neptuniak sikerrel visszavágtak. Elsô körben az SZKT nagy többséggel elfogadta a saját elnökjelölt állításáról szóló határozatot, majd második körben hasonló többséggel bizalmat szavazott Frunda Györgynek.

Frunda György választási kampányában az autonómiáról szinte egyáltalán nem esett szó, annál több viszont a várható és kívánatos kormányra lépésrôl. Toró T. Tibor szerint a Neptun-vonal az Iliescu-féle PDSR-vel készítette elô a koalíciót, a választási eredmény azonban keresztülhúzta számításaikat.38 A közvélemény "vette az üzenetet". Vélhetô, hogy a Magyari Nándor László által vezetett közvélemény-kutatás39 a kérdésfeltevés manipuláltsága dacára közel járt a valósághoz. Az erdélyi magyarság nagy része – amennyire ez az olvasói levelekbôl, az általános közhangulatból kikövetkeztethetô – valóban kívánta a "demokratikus" román erôkkel kötött koalíció létrejöttét.

A kérdésben dönteni hivatott SZKT-ülés viszont – mint arról már szó volt – kész helyzet elé állíttatott. Az RMDSZ alapszabályzata által válságstábként meghatározott Operatív Tanács ugyanis a szervezet nevében elkötelezte magát a koalíció mellett, s mire a döntésre hivatott testület összeült, már a jövendô kormánytagok is kijelölést nyertek. Toró e kérdéskomplexumot a következôképpen látja: "Elvárható lett volna, hogy a Szövetség megfelelô belsô fórumain ezt a mind stratégiai, mind taktikai szempontból igen jelentôs lépést komoly vita elôzze meg. Ehelyett azonban, az 1995-ös kolozsvári kongresszus után felgyorsuló belsô oligarchizálódási folyamat eredményeként, ezt a döntést egy szûk csoport (a "kemény mag") hozta meg, formálissá téve az RMDSZ-ben 1993 januárja óta létezô döntésmechanizmusokat (SZKT, SZET, Ügyvezetô Elnökség). A látszólag Markó Béla elnök által vezetett, de minden jel szerint a Frunda–Verestóy és csoportja által uralt hatalmi centrum nem kockáztatott: az erdélyi magyarság belsô parlamentjeként számon tartott SZKT-t teljesen kiiktatták a döntési procedúrákból, tovább fokozva a Szövetség kongresszusok közötti legfôbb döntéshozó szervének évek óta tartó intézményi válságát." A kérdések eldôlte után összehívott SZKT-ülésen még a mindmáig igaztalanul a koalíció kritikátlan ellenfeleként aposztrofált Tôkés László is csak annyit kért: szabja meg az SZKT a kormányba lépés árát. Határozza meg, mi az, amire írásbeli kötelezettségvállalást kell kérnünk koalíciós partnereinktôl. A Szövetség elnöke akkor ezt azzal hárította el, hogy amennyiben az SZKT meghatározza az RMDSZ elvárásainak minimumát, akkor a tárgyaló delegáció nem kérhet ennél többet. A "liba ára" metafora40 majd mindenkit meggyôzött: az SZKT óriási többséggel41 szabad mandátumot adott annak az Operatív Tanácsnak, mely nyilvánvaló módon alapszabályellenesen járt el.

Az 1997-es októberi kongresszus nem hozott semmiféle változást a szervezet életében: a tiszteletbeli elnök ellen indított támadások kudarcot vallottak, de a küldöttek nem vonták meg a bizalmukat a programteljesítés szempontjából újabb két év késlekedést maga mögött tudó vezetéstôl sem. Igaz, a belsô demokráciát felesleges nyûgnek érzô vezetés gondoskodott róla, hogy a kongresszus ne nyilvánítson véleményt az elmúlt két évrôl: az ülésvezetô nem bocsátotta szavazás alá az elnöki és ügyvezetô elnöki beszámolókat, azzal az indoklással, hogy ilyen napirendi pont nem szerepel a kongresszus programjában (!), majd hamar berekesztette az ülést.

5. Kormánymérleg magyar szempontból

Több mint egy év kormányzati tapasztalatával a hátunk mögött elmondhatjuk: sikertelen kísérlet volt az erdélyi magyarság közképviseleti szervébôl román kormánypártot csinálni. Ez rögtön kiderül, mihelyst számba vesszük azokat a kérdéseket, melyeknek megoldását vagy legalább a megoldás irányában tett elsô lépéseket az RMDSZ "mérsékelt" szárnya a kormányba lépéstôl várta.42

Konkrét lépéseket említve, ide tartozik az Iliescu idejében elfogadott nyíltan etnodiszkriminatív oktatási törvény módosítása, az önkormányzati törvény módosítása, valamint a közösségi javak visszaszolgáltatását garantáló jogszabályok elfogadása. A Ciorbea-kormány mûködésének elsô fél évében úgy tûnt, mindhárom területen elôrelépés történt.

A kormány 1997. május 23-án kibocsátotta a 22-es kormányrendeletet, mely módosította az 1991/69. számú törvényt a helyi közigazgatásról. A kormányrendelet lehetôvé teszi a kisebbségi nyelvhasználatot a közhivatalokban minden olyan helységben, ahol az adott kisebbség részaránya eléri a 20%-ot. E helységekben kitehetôk magyar nyelvû utcatáblák és helységnévtáblák is. Ahol pedig a helyi tanácsosok egyharmada valamely kisebbséghez tartozik, ott a tanácsülés az illetô kisebbség nyelvén is megtartható. E kormányrendelet taktikai funkcióját jelzi, ahogyan a végrehajtásért felelôs kormányhivatalnok, Gavril Dejeu belügyminiszter viszonyult a kérdéshez. 1997. augusztus 4-i nyilatkozata szerint alkalmazni e kormányrendeletet csak azután szabad, ha a végrehajtás módjával kapcsolatban is napvilágot látott egy "alkalmazási utasítás". Ezt viszont csak azután kellene szerinte kidolgozni, miután a parlament elfogadta a kormányrendeletet. E téren tehát csak formális elôrelépés történt, a gyakorlatban szinte semmi nem módosult.

Hasonló a helyzet az oktatási törvény módosításával kapcsolatban is, mely 1997. július 15-én jelent meg a román Hivatalos Közlönyben, a 36. sürgôsségi kormányrendelet formájában. A szenátusi vita eredményei közismertek: nemcsak a földrajz és történelem román nyelvû oktatását43 volt kénytelen az RMDSZ "lenyelni", hanem azt is, hogy a magyar egyetem alapításának törvényi lehetôsége is megszûnt.44 Hiába nyilatkozta Constantinescu elnök, hogy nem fogad el olyan törvényi megoldást, mely nem teszi lehetôvé a magyar felsôoktatási intézmények alakítását, e kijelentésnek nem volt alkotmányjogi fedezete: az elnök csak egyszer küldheti vissza a törvényhozás által elfogadott törvényjavaslatokat átgondolásra, utána köteles azokat szentesíteni.45

Miként Toró T. Tibor is rámutat, sikertelen a nemzetiségügyi minisztérium mûködése is. E hivatalnak lett volna a feladata a magyar kormányzati tisztségviselôk tevékenységének koordinálása, a kormányzati szerepvállalás következtésben megnyílt lehetôségek kihasználásának stratégia szintû elvi kidolgozása és gyakorlati menedzselése. A Hivatal ezzel szemben a protokolláris feladatokon kívül (melyek elsôdlegesen a román hatalom külföldi legitimációját szolgálják egyébként) semmi érdemit nem tett. A közösségi ingatlanok visszaszolgáltatása egy másik politikai issue, melyben elvi síkon egyetértés van a kormánykoalíció pártjai között, azonban a gyakorlatban – legalábbis magyar vonatkozásban – e téren sem történt semmi. A Kisebbségvédelmi Hivatal munkatársai kidolgoztak egy Toró által is megemlített javaslatot, mely tartalmazza néhány fontosabb közösségi ingatlan visszaszolgáltatását eredeti tulajdonosaiknak vagy a jogutódoknak, ám e javaslat elakadt a kormány útvesztôiben.

Egy szó mint száz, a kormányzati szerepvállalással kapcsolatban leszögezhetjük, hogy amint azt a Toró T. Tibor által említett tény is igazolja: a zsidó ingatlanokkal kapcsolatos törvényerejû kormányhatározatot leszámítva "egy év kormányzás után a Parlament két háza még semmilyen, a nemzeti kisebbségek számára közvetlen módon kedvezô törvényerejû aktust nem fogadott el, illetve nem is tárgyalt", a kormányzási kísérlet közösségi szempontból egyértelmûen fiaskó volt. Az eredménytelenségen túl a kormányzati mûködésnek sajátos, negatív pszichológiai következménye, hogy az RMDSZ döntéshozói "elveszítik rálátásukat a helyzet egészére és döntéseiket sajátos csôlátás – a koalíció bármi áron való fenntartása – kezdi jellemezni"46.

6. Összefoglalás

A nemzet, mint közösség, az individuum alapvetô közösségi (visszajelzési, viszonyulási és identifikációs) szükségleteit képes kielégíteni. Az egy nemzethez való tartozás erôs affektív kohéziós erôt jelent. Ugyanakkor minden nemzet egy egyedülálló kultúra hordozója. A nemzet védelmének igénye tehát mind individualista, mind kommunitariánus, mind pedig holisztikus megközelítésekbôl indokolt. A nemzet mindaddig nem lesz "túlhaladott", amíg képes az egyének közösségigényeit kielégíteni, s amíg hordozója lesz a specifikus nemzeti kultúrának. A nemzeti közösség megmaradásának elôfeltétele, a kollektív szabadságigény, a kommunitariánus emancipációs akarat feltétele instrumentális szinten az akaratformáló, -hordozó és -valóra váltó funkciókat ellátó állam, illetve az ennek funkcióit csak részben ellátni tudó érdekvédelmi szervezetek léte és megfelelô mûködése. Az érdekvédelmi szervezet létértelme éppenséggel ezen funkciókból eredeztethetô. A konkrét forma és a siker reményében bevethetô eszközök esetfüggôek.

Ellenséges közegben tevékenykedô érdekképviselet kétféle stratégiát követhet. Az egyik a színfalak mögötti vagy akár nyilvános egyezkedés, nonkonfrontatív alkudozás politikája, melynek a többségi hatalmi fölény és xenofób potenciál következtében általában a többségi akaratnak való behódolás az eredménye: bevetett "eszközökhöz" idomulnak a célok.47 Ez a politikai stílus soha nem fog paradigmális változást hozni a kisebbségben élô nemzeti közösség életében, bízvást kijelenthetô, hogy soha nem vezet el olyan jogilag körülbástyázott intézményi keret kialakulásához, melynek létrehozatala, miként fentebb is igazoltuk, éppenséggel a közösségi érdekképviselet létértelme.

A másik az egyenrangú félként való tárgyalás belsô igényébôl kiinduló politika, mely nem nélkülözheti az erô felmutatását, mely a célhoz keres eszközöket s nem fordítva. Az erô felmutatása többféleképpen történhet, legfontosabb válfajai: a külpolitika (ezen belül az anyaország támogatására való apellálás), a közösségszervezés (ezen belül a politikai mobilizáció), valamint a parlamentáris eszközök (többek között a szavazóerô). A román politikai rendszerben demokratikusnak számító erôkkel való közös kormányzás elvben jelenthette volna e három metodikai prioritás hangsúlyos érvényesítését, amennyiben tisztségviselôink a program képviselete helyett nem a kormányzati pozíció megôrzését tekintették volna elsôdleges szempontnak.48 Mert mi is történt a valóságban? Ad acta tették célkitûzéseink esszenciájának foglalatát, magát az autonómiaprogramot, leállt a belsô önépítkezés mind közösségszervezési (regisztráció), mind koncepcionális szinten (autonómiastatútumok), a lemaradás a brassói programhoz képest egyre nô, az önálló külpolitika kialakítása helyett, amint arra Toró is rámutat, az RMDSZ belesimult abba a szemfényvesztô román propagandába, hogy az erdélyi magyarság problémái a kormányzati pozíció elnyerésével megoldódtak. A kongresszusi döntés ellenére megállt a kárpát-medencei összmagyar érdekartikulációt és össznemzeti szervesedést célzó magyar-magyar közeledési folyamat, amelynek 1996-os indítása megfelelô folytatás hiányában49 hamvába holt kezdeményezésnek tûnik. Mindezek mellett pedig még a már tételesen idézett kérdésekben is (sürgôsségi kormányrendeletek, közösségi ingatlanok ügyében szimbolikus elôrelépés) egyre puhult a Szövetség álláspontja, az RMDSZ által a kormány többi erejének s az országnak nyújtott kül- és belpolitikai támogatás már többszörösen leszállított diszkontára lassan a "mindegy, csak vigyék" pszichológiájára építô kiárusítások töredékárának szintjére zuhant.

Ebbôl a perspektívából tekintve csak egyetérthetünk Toró T. Tibornak – a kitörési pontokban vázolt – burkolt következtetésével, miszerint az RMDSZ kormányba lépése hibás kísérletnek bizonyult. Ezen túllépve, véleményünk szerint az ismételt kormányzati szerepvállalás nem értelmezhetô közösségi célkitûzések premisszáiból kiindulva, az kizárólag szûk csoportérdek szempontjából nyer értelmet.

A továbblépés lehetséges irányait (a már említet "Kitörési pontok"-at) Toró meggyôzôen és lényegre tapintóan vázolja. Konfrontációminimalizálás helyett problémaorientált fellépést ajánl a partnerekkel szemben, alternatív vezetés megszervezését, szerkezeti reformot, ezen belül a módszeres autonomista önépítkezés újraindítását, a magyar-magyar szervesedés, a határokon átnyúló politikai integráció elôtérbe helyezését, az önálló külpolitikai mozgástér visszaszerzését s a kormányzatból való kiválás forgatókönyvének kidolgozását. Mindebbôl az utolsó pontban említett forgatókönyv látszik a gyakorlat által íródni – a kezdeményezô politika (az 1993–1994-es idôszakot leszámítva) sajnos sosem volt jellemzô a rendszeresen a kényelmesebb és látszólag felelôsségmentesebb megoldásokat, a sodródást, az eseménykövetést választó RMDSZ-vezetésre.

Toró javaslatainak valóságba ültetését akadályozza az RMDSZ-nómenklatúra kialakulása és szolidaritása, az 1995-re tehetô hatalmi koaguláció. Az RMDSZ establishmentcsúcsa nemcsak a közösség anyagi forrásai, hanem nagy részben a választóközönség, illetve a derékhad politikai preferenciái felett is diszponál. Az erdélyi sajtógárda nagy része a múlt rendszerben szocializálódott, kontraszelektált tollnokokból áll, akik az esetek jó részében eleve affinisak a kollaboráns politika iránt. (A kommunista háziszerzôk neptunista kurzusírókká átvedlésének szép példája az RMSZ, valamint a Népújság élcsapata.) Velük szemben nincs sok esélye annak a maroknyi tiszta múltú és tiszta akaratú autonomista szerzônek (markáns példaként említhetô a Securitate által megkínzott Gazda Árpád vagy György Attila), aki még nem mondott le rezignáltságában arról, hogy az erdélyi magyar közösség sorsát megpróbálja jó irányba terelni. Az eleve nem túl reménykeltô alaphelyzetet csak tetézi az esetenkénti RMDSZ-szubvenció klientúraformáló ereje. Az RMDSZ csúcsvezetése ugyanis úgy tervezte meg az anyagi források elosztási mechanizmusait, hogy egyrészt kikerülte a demokratikus elvek alapján50 arra szolgáló szervet, az SZKT-t, illetve fenntartotta magának a végsô döntés ("ellenjegyzés") jogát minden esetre nézve.

Ily módon az RMDSZ-establishment betonja megkötött, s amíg a bázis meg nem szabadul a ráoktrojált kognitív bilincsektôl s nem kezdeményezi a középgárda cseréjét, majd a csúcson is a változást, addig aligha van esély bármiféle pályamódosításra. A lépésváltás elitváltáshoz van kötve.

Irodalom

Az RMDSZ Ideiglenes Intézô Bizottságának kiáltványa – 1989. 12. 25. Magyar Kisebbség 1995/1.

Az RMDSZ nagyváradi kongresszusának jegyzôkönyve. = A Romániai Magyar Demokrata Szövetség I. Kongresszusa. Szerk. Varga Gábor, kiadó: RMDSZ Bihar megyei szervezete, 1990.

Az RMDSZ Nagyváradon elfogadott programja. Uo.

Az RMDSZ második kongresszusa – dokumentumgyûjtemény. Kisebbségi és Jelenkortörténeti Dokumentációs Tár – Szeged, JATE (a továbbiakban KJDT).

Borbély Imre: Merre vigyük végzetünk? Hitel 1991/11–12.

Az RMDSZ nyilatkozata a nemzeti kérdésrôl. Magyar Kisebbség 1995/1.

Eskütétel az önrendelkezésre. Uo.

Borbély Imre: A Kolozsvári Nyilatkozat néhány vetülete. Köztársaság 1993/1, 2, 3.

Cs. Gyímesi Éva: Új kollektivizmus avagy a nemzet iránti szeretet. Szabadság 1992.11.19.

Cs. Gyímesi Éva: Mi történt a forradalommal? Szabadság 1992.12.15.

Felhívás a nyílt párbeszédre (fontosabb aláírók: Cs. Gyímesi Éva, Fodor Sándor, Eckstein Kovács Péter, Szilágy N. Sándor, Balla Zsófia, Fey László, Magyari Nándor László, Bányai Péter). Szabadság 1992.11.22.

Cs. Gyímesi Éva: Kereszténység – nemzet – liberalizmus. Köztársaság 1993/5.

Cs. Gyímesi Éva: Az autonómiaprogram egyoldalúsága. Szabadság 1993.01.06.

Az RMDSZ III. Kongresszusa vitáinak szerkesztett változata. = Az RMDSZ III. Kongresszusa. Fel. szerk. Bodó Barna, Somai József, fel. kiadó: Takács Csaba.

Az RMDSZ III. Kongresszusának határozatai. RMDSZ Közlöny 1993/1.

Az RMDSZ brassói kongresszusa által elfogadott alapszabályzat. RMDSZ Közlöny 1993/1.

A Szövetségi Képviselôk Tanácsának frakciói. RMDSZ Közlöny 1993/3.

Az RMDSZ brassói kongresszusa által elfogadott program. RMDSZ Közlöny 1993/4.

Tánczos Vilmos: Konszenzuskeresô vagy többségi demokrácia az RMDSZ-ben. Kézirat KJDT.

Veress László: Egy etnikai pártszervezôdés esélyei – RMDSZ. 1993, kézirat, KJDT.

Tôkés László: A Hatalom uszályában. Romániai Magyar Szó (a továbbiakban RMSZ) 1993.08.07.

A Szövetségi Elnök közleménye a Neptun-ügyben. RMDSZ Közlöny 1993/5.

Frunda György – Borbély László: Lármafák égetése. RMSZ 1993.08.25.

Tokay György: A harag fényûzése. RMSZ 1993.09.08.

Az SZKT állásfoglalása a Neptun-ügyben. Bihari Napló 1993.09.28.

Tôkés László: Az RMDSZ pere. Az 1993. szeptember 24–25-i SZKT-ülés hivatalos anyaga (saját példány).

Borbély Imre: Neptun. RMSZ 1993.09.25.

Törvény a nemzeti kisebbségekrôl és autonóm közösségekrôl (tervezet). RMDSZ Közlöny 1993/7–8.

Toró T. Tibor: Gondolatok az erdélyi magyarság közösségi kataszterének összeállításáról. Szövetség 1994. július.

Méder Zsolt: Elvi és gyakorlati szempontok a belsô választások szabályozásához, megszervezéséhez és lebonyolításához. Szövetség 1994. szeptember.

Nagy Benedek: Mind nem vagyunk bûnösök. 1994.12.20. (Az eredeti röpirat fénymásolata, saját példány.)

Tôkés László: A Securitate markában. RMSZ 1995.01.04.

Domokos Géza: Hol tartjuk az eszünket? RMSZ 1995.03. 4–5.

Tôkés László: Mire használjuk az eszünket? RMSZ 1995.03.14.

Borbély Imre: Egy eszme gyôzelmének politikai hozadéka. Orient Express 1995.7. 5.

A kolozsvári IV. RMDSZ-kongresszus hivatalos anyagai (saját dokumentumgyûjtemény).

Bakk Miklós: Az RMDSZ mint a romániai magyarság önmeghatározási kísérlete 1989 után. Pro Minoritate 1996/ôsz.

Borbély Zsolt Attila: Egységben a kétely. Erdélyi Napló 1996/41.

Borbély Zsolt Attila: A karrieristák ugródeszkája. Erdélyi Magyarság 1997/2.

A marosvásárhelyi V. RMDSZ-kongresszus anyagai, saját gyûjtemény.

Toró T. Tibor: Az RMDSZ koalíciós szerepvállalása: zsákutca vagy kiút egy hatékonyabb politikai érdekképviselet felé? Magyar Kisebbség 1998/1.

Szentimrei Krisztina: Bal és jobb az erdélyi magyar politikában. Kézirat, KJDT.

Veress László: Az erdélyi magyar politika fô törésvonalai. Kézirat, KJDT.

Veress László: A sokszínûség látszategysége. Napi Magyarország 1998.03.04.

—————————————

1 Max Weber: A politika mint hivatás. Medvetánc 1989. 87.

2 Ezzel nem akarjuk lebecsülni más jeles szerzôk különbözô részproblémákat kivételes éleslátással elemzô tanulmányait. Azt kívánjuk leszögezni, hogy az oknyomozó-összegzô mûfajban a maga minôségében és részletességében egyedülálló Toró írása.

3 Összehasonlításképpen: mind az SZDSZ 1994-ben, mind a FIDESZ a minap kongresszust hívott össze annak eldöntésére, hogy kezdjen-e egyáltalán a párt koalíciós tárgyalásokat. (Mint tudjuk, amikor az SZKT-t az RMDSZ csúcsvezetése összehívta „dönteni" a kormányzati szerepvállalás kérdésében, már a miniszterek neve is ismert volt a sajtóból.) Könnyû felmérni, hogy egy eleve a kormányzati funkció ellátására szervezôdött politikai alakzat, egy párt esetében sokkal kevésbé számít dilemmának a koalíció kérdése (még akkor is, ha párton belül az adott koalíciós partnerrel szemben vannak fenntartások), mint egy kisebbségben élô nemzeti közösség érdekvédelmének monopóliumát birtokló szervezet esetén. Arról nem is szólva, hogy a pártok általában nem a belsô demokráciáról nevezetesek, nem is annak biztosítása a fô feladatuk. Az RMDSZ ezzel szemben maga az erdélyi magyar politikai közélet arénája, az erdélyi magyar demokrácia (ma már: látszatdemokrácia) intézményes kerete.

4 Radu Vasile közismert magyarellenes kijelentései akár alibiül is szolgálhattak volna az RMDSZ számára, hogy kihátráljon ebbôl a bebizonyosodottan politikai satuként mûködô csapdahelyzetbôl.

5 A kormányra lépés 1996. decemberi módszerét azóta többen bíráltuk. Bár akkor volt annyi (egyébként gyenge) mentsége a csúcsvezetésnek, hogy meg kell „szoktatni" a román politikumot és közvéleményt (mely értelemszerûen nem képes felmérni a reális hatalmi viszonyokat s fôképpen az egyes tények szimbolikus kisugárzása alapján ítél) azzal, hogy egy magyar párt lesz kormányon, a formálisan demokratikus Románia történelmében elôször. Ugyanakkor 1996 decemberében vélelmezhetô volt, hogy az erdélyi magyarság politika iránt érdeklôdô, véleményformáló része egyetért az egyébként antidemokratikus lépés tartalmával. Ezúttal egészen más volt a helyzet. Most megítélésünk szerint az ismételten puccsszerûen eljárók egyértelmûen és menthetetlenül azért nem vállalták a demokratikus utat, mert az nagy valószínûséggel nem járt volna a szándékaiknak megfelelô eredménnyel.

6 A futballszurkolónak nemcsak futballcsapatokra, klubokra, futballpályára és futballmédiára van szüksége szenvedélyének kiéléséhez, hanem a sok tízezres közönségre a meccsen s a sok százmillió futballkedvelô nagyközösség létére, annak tudatára, ahhoz, hogy élménye, azonosulása teljes legyen.

7 Más kérdés, hogy egyes esetekben éppen ezek állnak a nemzeti önrendelkezés útjában.

8 Mindezen megoldások, illetve megoldáskísérletek párhuzamosan is hathatnak, sôt valószínûsíthetô, hogy pl. a szubszidiáris nemzetstruktúra és/vagy az autonómia kialakítására való törekvés az etnikai diszkriminációt ideiglenesen felerôsíti, de éppenséggel az egyéni jogok garantálását is elôtérbe helyezheti a hatalmon levô többségi elit politikai preferenciáinak függvényében. A lényeg éppen az, hogy a kisebbségben élô nemzeti közösség törekvését ne a prognosztizálható többségi reakciók szabják meg, hiszen az egyetlen garantáltan konfliktusmentes – vagyis a többségnek megfelelô – megoldás az adott kisebbség eltûnése.

9 Max Weber: i.m. 64.

10 I.m. 65.

11 I.m. 67.

12 Ernest Renan: Qu’est-ce qu’une nation? = John Hutchinson and Anthony D. Smith: Nationalism. Oxford University Press, Oxford, NY. 1994. 17.

13 Yael Tamir: Liberal Nationalism. Princeton University Press, Princeton, New Jersey 1995. 66.

14 Ernest Gellner: Nationalism and High Cultures. = Hutchinson – Smith: i.m. 63.

15 Hobsbawm szerint az elképzelt tradíciókon egy sor rituális, szimbolikus gyakorlat és jelképvilág értendô, amelyeknek célja bizonyos jól definiált értéket, viselkedési szabályokat és viszonyulási normákat az egész társadalom tudatába vinni, úgy, hogy az automatikusan a múlttal való folytonosság érzületét keltse. (Lásd Yeal Tamir: i.m. 66.) Renan szerint a nemzettudatot lehetetlen szelektív történettudat nélkül létrehozni és fenntartani. Szerinte a közösség önmagába vetett hitét és önértékelését szolgáló történelmi tényeket kell kiemelten tudatosítani, szemben a meghasonulást, bátortalanságot elôidézô traumatikus kollektív emlékekkel, melyeket jobb elfelejtetni.

16 Piere van den Berghe: A Socio-Biological Perspective. = Hutchinson–Smith: i.m. 96.

17 Anthony Giddens: Szociológia. Osiris Kiadó, Budapest 1995. 693.

18 A modell a kinyilvánított vagy egyébként beazonosítható céltételezésekre, valamint a belsô motivációra épül, figyelmen kívül hagyva a stíluskérdéseket, a politikai program megjelenítésének mikéntjét.

19 Az RMDSZ három élvonalbeli politikusa (Frunda György szenátor, Tokay György képviselôházi frakcióvezetô és Borbély László képviselô) a Szövetség legitim szerveinek (Ügyvezetô Elnökség, SZKT) felhatalmazása nélkül vett részt az Iliescu-féle nyíltan magyarellenes román hatalommal folytatott tárgyalássorozaton, melynek célja a román kisebbségpolitika nyugati népszerûsítése és legitimálása volt Románia Európa Tanács-i felvétele elôtt. A Szövetség tiszteletbeli elnöke, miután az RMDSZ megfelelô fórumán, az SZKT-n ismételten hiába kérte a kérdés napirendre tûzését és megtárgyalását, A hatalom uszályában c. esszéjében a nyilvánossághoz fordult. A cikket hosszas sajtópolémia, majd egy, az ügyet lezáró s a különutasokat elítélô SZKT-határozat követte. A „neptunista" azóta a hatalomorientált, elvtelen, önfeladó politika szinonimája az erdélyi politikai irodalomban.

20 Úgy is fogalmazhatnánk, hogy egyik csoport a manipulátor, a cinikus megtévesztô (a Neptun-lobby), a másik pedig a megtévesztett, mely az egyre halmozódó terhelô tények dacára meg van gyôzôdve az elôbbiek belsô közösségi elhivatottságáról.

21 Frunda Györgynek a Neptun-ügyet követô hasonló ihletettségû akciója érdekes módon nem kavart fel port. Az RMDSZ Európa Tanács-i küldötte Románia felvétele mellett szavazott annak ellenére, hogy az RMDSZ memoranduma világosan leszögezte: a Szövetség nem támogatja Románia ET-tagságát mindaddig, amíg az erdélyi magyarság helyzetében és az általános demokratizálódás területén jelentôs (és a Szövetség által pontosan meghatározott) elôrelépés nem történik. Ilyen elôrelépésrôl márpedig azóta sincs szó. (Lásd az RMDSZ Közlöny 7–8, illetve 9. számának vonatkozó dokumentumait.)

22 Itt természetszerûleg nem azokra gondolunk, akik egy idô után életük kockáztatásával szembefordultak a hivatalos vezetéssel, de még a Domokos Géza típusú politikusokra sem, akik a maguk módján segíteni, építeni igyekeztek közösségüket a diktatúra alatt, hanem pl. arra a Luka Lászlóra, aki felszólította 1947. május 22-i hírhedt cikkében a Magyar Népi Szövetséget, hogy alakuljon át egyfajta önfeljelentô gépezetté, melynek fô funkciója a magyarság megtisztítása a „reakciós" elemektôl.

23 Már amennyiben jóhiszemûek vagyunk. Rosszhiszemûen a janicsárok vagy a labancok közé kellene sorolni ôket.

24 Külön kiemelnénk, hogy Cs. Gyímesi Évát nem tartjuk ide tartozónak, mert politikai vonalvezetése eklektikus, álláspontja s besorolása ily módon akár igen rövid idô alatt is megváltozhat. Emlékezetes elsô kongresszusi pálfordulása éppenséggel percek alatt játszódott le. Mint ismeretes, a Szövetség nagyváradi kongresszusán Cs. Gyímesi Éva Szôcs Géza elnökké választása érdekében röpcédulázott, majd felszólalásában világosan és egyértelmûen kifejtette, hogy a közösség érdekében a domokosi posztkommunista vonalnak mennie kell. Domokos Géza érzelgôs mentegetôzésének hatására visszavont mindent, és homlokon csókolta az imént még támadott elnököt, s ezzel az eredeti explicit megfogalmazott szándékával ellentétes pszichológiai hatást váltott ki a küldöttekben. 1992 táján határozottan és elvszerûen fellépett a belsô pluralizálódás, a platformosodás mellett, majd amikor a KOT megszavazta e folyamatok elvi alapjait lerakó Kolozsvári Nyilatkozatot, akkor nekitámadt éppenséggel azoknak, akik a belsô pluralizmus intézményesítésének és kiterjesztésének hívei mindmáig. A Bolyai Egyetemmel kapcsolatos hasonló vargabetûjét most nem részletezzük, ez úgy véljük, elég intenzíven él még a közemlékezetben. Hangleütései az individualista liberális táborba sorolnák, de pályafutásának ismeretében aligha tagadhatók közösségi kötôdései.

25 Az önálló Bolyai Egyetem ellen indított akció politikai hatásának megítélésében csak egyetérthetünk Toró T. Tiborral, aki a következôképpen fogalmaz: „A helyzetet külön nehezítette az RMDSZ Szabadelvû Köre platformjának értelmiségi holdudvarához tartozó doktriner liberális egyetemi lobby [Ide tartozik az SZDSZ-es kultúrpolitika által kitüntetett támogatást élvezô Cs. Gyímesi Éva, Magyari Nándor és társaik] nagy médianyilvánosságot kapott önállósodásellenes állásfoglalásainak sorozata, amely – azon túl, hogy elbizonytalanította a tekintélytisztelô és tájékozatlan magyar közvéleményt – megadta a kellô kapaszkodókat a kezdeti ígéreteitôl visszatáncolni szándékozó román koalíciós partnereknek." (MK 1998/1. 239.)

26 Megfelelônek nevezhetô e mûködés, amennyiben az adott közösség belsô erôinek kiteljesítése, anyagi és kulturális gyarapodásának irányába mutat.

27 Többé-kevésbé, mivel a magyar nemzet szimbolikus egységét megjelenítô gesztusok egész sorát „hagyta ki" az RMDSZ vezetése. Az anyaországgal kiépített formális kapcsolattartás késôn indult be. Egyes esetekben a csúcsvezetés kifejezetten fellépett szimbolikus gesztusok ellen: 1996-ban pl., midôn a FIDESZ történelmi gesztussal egy saját szakembere által betölthetô közjogi pozícióra (a Duna TV közalapítványának kuratóriumát ellenôrzô testületbe) egy erdélyi személyiséget (Szôcs Géza) jelölt, az RMDSZ elnöke mindmáig tisztázatlan indíttatásból levelet írt a Magyar Országgyûlés elnökének, hogy e pozíciójában Szôcs Gézát a parlament ne erôsítse meg. (E diverzió egyébként végeredményét tekintve sikertelen volt.)

28 A Kolozsvári Nyilatkozat, illetve a negyedik kolozsvári kongresszus közötti idôszak alatt több igen fontos lépést tett az RMDSZ a belsô demokrácia kialakításának útján, valamint a társadalomszervezés területén. Hogy ez a pozitív tendencia miért állt le, arról résztesen szólunk a továbbiakban.

29 Toró T. Tibor megfogalmazásában: „az 1996-os kampányok alatt az RMDSZ pártjellege teljesen háttérbe szorította a közösségi (nemzeti?) önkormányzati modell alapján felépült Szövetség érdekvédelmi társadalomépítô jellegét." Ez a folyamat azóta is tart.

30 Legalábbis Markó Béla esetében lehet az autonómiaprogram szólamszintû támogatásáról beszélni. Domokos Géza még 1995-ben is élesen támogatta az autonomista önépítkezést és annak képviselôit. (Lásd Domokos: Hol tartjuk az eszünket?)

31 A Szövetség történetének elsô korszakát behatároló dátumok közül az elsô némiképpen önkényes. Választhattam volna az elsô RMDSZ-szervezôdés, a Bánsági Magyar Demokrata Szövetség megalakulásának idôpontját, december 20-át, vagy a „központi", azaz bukaresti alapítók elsô találkozójának idôpontját, december 21-ét. Ezzel együtt úgy véltem, az elsô nyilatkozat, a szervezet késôbbi elnöke által összefogott értelmiségi csoport elsô nyilvános színrelépésének idôpontja a legegyértelmûbb és kétségbevonhatatlan origója a szervezet történetének. A második dátum „elmozdíthatatlan", a Kolozsvári Nyilatkozat 1992. október 25-i elfogadása több szempontból is cezúrát jelent a szervezet életében. (Ezt egyébként a „mérsékelt" szárnyhoz sorolt Markó Béla is elismerte 1994 késô ôszén. Lásd Markó: A Kolozsvári Nyilatkozatról. = Péntek–Borbély (szerk.): Magyar jövôkép, MVSZ–Vörösmarty-társaság kiadása, 1996.)

32Hosszabb távon az RMDSZ támogatja az önkormányzati rendszer csúcsszervként mûködô, a különbözô politikai platformokat, érdekvédelmi, gazdasági, kulturális, felekezeti és tudományos egyesületeket tömörítô kisebbségi parlament tervét és elgondolását, amely a kisebbségi társadalom koordinálását, önszervezését és önvédelmét hivatott biztosítani." (Lásd az RMDSZ elsô programjának Kisebbségi önszervezôdés c. fejezete 14. pontját, részletesebben pedig Irodalomjegyzékünket.)

33 A program szerint az RMDSZ által elképzelt helyi önkormányzati rendszer keretet adna „a szabad nyelvhasználatra, az anyanyelv mellett más nyelv megválasztására a közigazgatásban és a közéletben, az anyanyelvi oktatás megszervezésére, a közmûvelôdési intézmények és egyesületek autonóm mûködtetésére, az önálló gazdasági és pénzügyi élet kibontakoztatására." (Uo.) Itt voltaképpen az autonómiakoncepciót próbálták – feltételezhetôen a román fél „érzékenységére" való tekintettel – beleerôltetni a helyi önkormányzatiság kereteibe, de jelen kontextusban nem ez a lényeg, hanem hogy maga az „önálló gazdasági, pénzügyi élet". kialakítása, valamint az „autonóm közmûvelôdési intézmények" létrehozatala megjelent célként az elsô dokumentumokban.

34 Lásd Cs. Gyímesi Éva, Bányai Péter, Fey László, Szilágyi N. Sándor 1992 végén, majd 1993 elején megjelent írásait, továbbá a „Felhívás a nyílt párbeszédre" elnevezésû aláírásgyûjtô akciót.

35 A brassói elképzelés szerint csak az elsô SZKT alakult volna meg részben korporatív, részben választott elvek mentén (az SZKT tagjai közül 21-et a kongresszus választ, tagjai a területi szervezetek elnökei, a képviselôk és szenátorok, a platformok és pártok egy-egy képviselôje, képviseltetik magukat az önkormányzati képviselôk, valamint az ifjúsági szervezetek a tanács 15%-ának megfelelô számarányban). A brassói határozatok szerint a következô két éven belül (azaz 1995-re) felálló új testület már „általános, egyenlô, titkos és lehetôleg közvetlen" választás útján jön létre. Az SZKT egyébként mindmáig az imént ismertetett módon „áll össze".

36 Nagy Benedek képviselô 1994. december 20-án szétosztja képviselôtársai között Mind nem vagyunk bûnösök címû „röpiratát", melyben Tôkés László szekusmúltjának (!) állítólagos beismerésére hivatkozva egy 40–50 soros szövegben többek között „gátlástalan puhánynak", „hûtlen kezelônek", „igazságot elhallgatónak", „az Ördög szolgájának" és „a Gonosz rabjának" nevezi. Tokay György frakcióvezetô letiltja az ügy azonnali megtárgyalását, megakadályozva ily módon a politikai bomba azonnali hatástalanítását. A szöveg eljut a román sajtóhoz. Tôkés László kénytelen a nyilvánossághoz fordulni, sajtótájékoztatót tart, melyen elmondja a tényeket és kiosztja Nagy Benedek röpiratát a sajtó képviselôinek. Az RMDSZ elnökét 29 RMDSZ-képviselô keresi meg levélben, felszólítva ôt az azonnali állásfoglalásra. Markó Béla hezitál, hagyja, hogy az ügy hullámai tovább fodrozódjanak, hogy a röpirat, amennyire csak lehet, fejtse ki romboló hatását. Idôközben megrendezik az RMDSZ ötéves évfordulójának ünnepségét, melyre sajátos módon Tôkés László – aki 1990. február 24-e óta (egyébként egyedül) képviseli a kontinuitást az RMDSZ csúcsvezetésében – csak a legutolsó pillanatban kap meghívót. Minden jel arra mutat, hogy legalábbis az RMDSZ-en belül egy masszív csoport arra számított, hogy a Tôkés-ellenes Nagy Benedek-féle puccskísérlet sikerrel jár majd.

37 Az autonómiastatútumokat illetôen Toró találóan mutat rá, hogy „sokatmondó jel és a fôsodor mélyében lényegi változásokat sejtet, hogy az autonómiastatútumok mûhelymunkája lelassult – az illetékes jogász-szakértô-politikusok elfoglaltsága vagy érdektelensége (ellenérdekeltsége?) miatt – majd teljesen megállt, lekerülve ezáltal a »reálpolitikus« RMDSZ-elit prioritáslistájáról".

38 Ez egyben a szervezet egységének megôrzését is jelentette. Az Iliescu-féle (PDSR vagy magyarul TDRP) párttal való koalizálás teljes biztonsággal szétszakította volna az RMDSZ-t. Az Iliescu-féle magyarellenes kurzus formális utólagos legitimációjával felérô gesztus kilépési sorozatot indított volna el s nagy valószínûséggel egy ellenzéki magyar pártszervezôdés létrejöttét indukálta volna.

39 Részben bemutatást nyert az 1996. november végén Bukarestben megtartott SZKT-ülésen.

40 Markó Béla a jó alkuszra hivatkozott, aki nem mondja meg a liba legalsó árát, hisz ily módon nem tud annál többet kipréselni potenciális kliensébôl. Ezzel tehát azt sugallta, hogy az RMDSZ-delegációnak esélye van a Tôkés László által elôterjesztett legfontosabb igények teljesítésénél többet elérni. Ezzel szemben a szikár valóság az, hogy – Markó metafórájánál maradva – a libát ingyen adták oda: mindmáig nem ismeretes, hogy a román fél bármiféle vállalást tett volna az RMDSZ célkitûzéseinek teljesítésére. Írásos koalíciós szerzôdés létére semmi sem utal, a kormányprogram pedig általánosságokkal intézi el a kisebbségi kérdést.

41 Az SZKT 3 ellenszavazattal és két tartózkodással adott szabad kezet az OT-nak.

42 Az mindenki számára világos volt, hogy a Petre Roman vezette Demokrata Párt és a hagyományosan nacionalista Keresztény Demokrata Nemzeti Parasztpárt nem fogadja el az RMDSZ programjának több alapvetô követelését. Viszont több, az erdélyi magyarság létérdekei szempontjából kulcsfontosságú kérdésben remény mutatkozott az elôrelépésre: ide sorolható az egyházi oktatás kérdése, a közösségi javak visszaszolgáltatása, az anyanyelvû állami oktatási rendszer kibôvítése, valamint az anyanyelvhasználat lehetôségének közéletbeni kiszélesítése.

43 Annál is kísértetiesebb ez, hogy e két tantárgy román nyelvû oktatását Ceaušescu idején vezették be.

44 Toró szerint: „A történelem és földrajz oktatási nyelvének kérdésében sajnos az RMDSZ addig kôkemény álláspontja megpuhult, abból a – tévesnek bizonyult – kompromisszumos alapállásból kiindulva, hogy az errôl való lemondással megmenthetô a többi, például az egyetem ügye. Az 1997. december 3-án aláírt […] paktum ellenére a szenátus leszavazta az önálló egyetem létrehozásának a lehetôségét biztosító cikkelyt. Ez az oda-vissza táncoló kislépéses politika kudarcának iskolapéldája."

45 Késôbb egyébként éppenséggel magyarországi látogatása alatt Constantinescu elnök az önálló magyar egyetem helyett az egyes már mûködô román vagy kétnyelvû egyetemeken létrehozandó magyar tannyelvû karokban jelölte meg a megoldást.

46 Toró mindezt fennálló veszélyként fogalmazza meg, mi az azóta bekövetkezett politikai események (mindenekelôtt a Vasile-kormányban való részvétel) fényében tényként vagyunk kénytelenek leszögezni.

47 E nonkonfrontatív igyekezet csökkentette fokozatosan az RMDSZ programjának hangsúlyosan képviselt részét egyetlen kérdésre, az egyetem problematikájára.

48 Nem elképzelhetetlen, hogy amennyiben minimálköveteléseink sine qua nonja, a kolozsvári magyar egyetem létesítése is kudarcba fullad, a belsô nyomás hatására – ezúttal már az RMDSZ-en belüli vezetô pozíciók megôrzése érdekében – a csúcsvezetés a kormánypozíció feladása mellett dönt. Azonban ennek az alapjaiban helyes döntésnek csak akkor fogjuk learatni a gyümölcseit, ha vezetôink, immáron ellenzékben, tanúságot tesznek majd arról a következetességrôl, szívósságról és megvásárolhatatlanságról, ami – leszámítva egy igen rövid periódust – eddig nem kifejezetten jellemezte ôket.

49 A pápai találkozót nem tekinthetjük méltó folytatásnak: itt bizonyosult be, hogy az RMDSZ-elit még a magyar kormány irányában sem képes intranzigenciát mutatni. A Horn-kormány saját meghirdetett elveivel (nem dönt a kisebbségben élô magyar nemzetrészek ügyében azok feje fölött) és a magyar-magyar csúcs szellemével és alapdokumentumának betûjével szembefordulva, a Szövetség határozott ellenkezését figyelmen kívül hagyva megkötötte a román–magyar alapszerzôdést. Akkor megvolt a lehetôség, hogy ezt a szószegô, nemzetellenes kormányt a fontosabb kárpát-medencei magyar pártok és érdekképviseletek politikai karanténba zárják. Markó Béláék nem éltek a lehetôséggel, hanem lenyelték a békát, sôt még azt a megaláztatást is, hogy nem engedték ôket szóhoz jutni a magyar parlamentben.

50 Ne feledjük: a már az évezred elején a demokratikus törvényhozás elôképének tekinthetô rendi gyûléseknek is szerte Európában két alapvetô és kétségbevonhatatlan joga volt: az újoncozás és az adóügyekben való döntés.


 
kapcsolódók
  » impresszum
  » a Jakabffy Elemér Alapítvány hírlapgyűjteménye
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi könyvtárkatalógusa
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi kéziratkatalógusa

további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvető
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Művészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minorităților
» Glasul Minorităților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet
» Web

 
     
 

(c) Jakabffy Elemér Alapítvány, Media Index Egyesület 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék