magyar kisebbség
nemzetpolitikai szemle

       folyóiratok   » Magyar Kisebbség
    szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű a â î s t
  összes lapszám» IV. ÉVFOLYAM - 1998. 2. (12.) SZÁM - A kormányzás dilemmái
 
 


| észrevételeim
   vannak

| kinyomtatom
| könyvjelzőzöm



   


Balázs Sándor

A hatalomban vagy a hatalomból

Az alábbi eszmefuttatás címe magyarázatra szorul. A szerzô különbséget tesz aközött, hogy valamilyen politikai formáció részt vesz a hatalomban, illetve hogy birtokol-e valamit a hatalomból. Elsô pillantásra úgy tûnik, fölösleges ez a megkülönböztetés, hiszen a felületes szemlélôdés szerint, aki benne van a hatalomban, az ugyanakkor gyakorolja is azt vagy legalább részesedik belôle. Ez általában így is van, fôleg a törvényhozás szférájában – a parlamentben –, ahol a választási eredmények alapján bekerült magyar honatyák (nyilván csak százalékarányuknak megfelelôen) a parlamenti mandátumuk elnyerésével törvényalkotói minôséget birtokolnak. (Még ha politikai szándékaik igen gyakran nem is öltnek testet a jogi normákban.) Csakhogy a képlet nem ilyen egyszerû. A romániai magyar közösség és a hatalom viszonyában más vonatkozásban a jelzett diszkriminációnak bizony súlya van. S különösképpen akkor, amikor az RMDSZ kormánykoalíciós szerepvállalásáról értekezünk Toró T. Tibor igen meggondolkodtató, lényegre tapintó vitaindítója alapján.

A hatalomról

Bonyolultabb elméleti elemzés nélkül hadd szóljunk néhány szót errôl a fogalomról, amelynek nem kizárólag politikai töltete van. Hatalmon általában azt értik, hogy valaki/valakik saját akaratukat érvényesíteni tudják mással/másokkal szemben, minek következtében létrejön a hatalom birtokosától/birtokosaitól elvárt (megkövetelt) állapot, tevékenység, mivel a hatalomnak alávetett személy/személyek enged/engednek (jószántukból vagy kényszerbôl) a hatalom birtokosai részérôl jövô parancsnak. Az egyes és többes szám jelzi, hogy létezik egyszemélyi s van kollektív hatalmi viszony, aszerint, hogy ennek a relációnak a két oldalán ki vagy kik helyezkednek el. A hatalom mûködtetésének eszközei vannak. Ez lehet "helyzeti energia", amikor a hatalommal felruházott személy funkciója, státusa révén éri el akaratának objektivizálódását mások viselkedésében, cselekedeteiben.

A köznapi élet kishatalmi kapcsolataiba nincs feltétlenül beleszôve valamilyen intézményi közvetítô. (A zsarnok családapa mindenféle áttétel nélkül basáskodhatik családján, az üzem portásának nincs szüksége, mondjuk, karhatalmi intézményre, amikor akarata szerint beenged vagy nem enged be valakit a vállalatba.) A politikai hatalom azonban csakis intézményesített áttételeken keresztül az, ami. Vonatkozik ez az egyszemélyi akaratérvényesítésre (mondjuk egy miniszter által hozott döntésre), de nem kevésbé a kollektív akaratot kifejezô és mozgásba hozni kívánó testületekre is (parlament, kormány stb.).

Ebbôl a fogaskerékrendszerhez hasonló társadalmi viszonyhálózatból kiolvasható valami: hatalmi nexus ténylegesen csak ott tételezôdik, ahol a döntéshozók politikai akarata mint kollektív vagy egyéni elhatározás (jogi törvény vagy mondjuk a feljebbvalóktól jövô utasítás) alacsony szintû intézményeken, azok egyénein keresztül ténylegesül. Egyébként még a legnemesebb megszövegezett, érvényesítendô politikai akarat (jogszabály, rendelkezés) is megmarad végpont nélküli (nem teljesített) "félbevágott álhatalmi" jelenségnek.

A számbeli kisebbségben élô nemzeti közösségünk szempontjából ennek a bonyolult egybefonódásnak igen fontos meghosszabbításai vannak. Benne lenni a hatalomban azt jelenti, hogy a minket képviselôk (nemcsak a honatyák, hanem az államigazgatásban tevékenykedôk is) ott vannak a hatalmat mások felé sugárzó struktúrákban. De vajon egymagában ez tényleges hatalmi állapot-e, ha hiányzik az érvényesítés lenti intézményi kerete? Vajon ez nem kettôsség, amikor benne vagyunk a hatalomban (szavazunk valami mellett vagy ellen), de alig-alig részesedünk belôle? Hiszen a mi akaratunk, fôleg ha nem fedi mindenben a koalíciós társaink akaratát, ugyanbizony miként fog valósággá átlényegülni? Értve ezen azt, hogy amit szándékunkban áll megteremteni, az meg is valósul. Vajon nem szakad-e meg a hatalmi láncolat a mi esetünkben oly módon, hogy döntés születik ugyan a mi érdekeinknek is megfelelôen, de ez nem vagy csak ideig-óráig befolyásolja az emberközi kapcsolatokat. Ugyanis az alsó szintû ellenintézkedésekkel (ez is hatalmi kör) semlegesíteni lehet azt.

Elôzmények

Az RMDSZ szövetségi elnöke – miként azt az említett tanulmány is jelzi – megjegyezte, hogy a magyarság politikai képviseletének beépülése a hatalomba "legelôzménytelenebb" vállalkozás. Elsô megközelítésben ez így igaz, de ha mélységében elemezzük kisebbségi létünk történetét, bizonyos elôjáték mégiscsak volt, s lehet belôle tanulni. Még ha ezek negatív tapasztalatok is.

A két világháború között egyetlen esetrôl tudunk, amikor magyar személy hatalmi helyzetbe került. Igaz, nem az elsô, inkább csak a harmadik szinten. 1931-ben Nicolae Iorga mindössze egyéves kormányzása alatt a miniszterelnökség mellé kisebbségi alminisztert neveztek ki, aki mellett Bitay Árpád teológiai tanár a miniszteri szaktanácsos funkcióját töltötte be. Ez volt az elsô nyilvánvaló eset, amikor bebizonyosodott: a mások felett uralmat biztosító szerkezetben részt venni és akár csak a hatalmi morzsákat birtokolni nem esik egybe. A magyarság körében nagy tiszteletnek örvendô miniszteri tanácsosnak nem volt semmilyen hatásköre. Még íróasztala sem a miniszterelnökségen. Nem mondható el ugyanez az alminiszternek akkor kinevezett Brandsch Rudolfról, akit a Német Népközösség késôbb kizárt soraiból, s akit a romániai magyarság is a kisebbségi érdekek elárulójának tartott. Iorga miniszterelnök viszont kitartott mellette, mondván, hogy "jó román". Ekképpen ha a hatalomban elfoglalt helye valamelyest társulhatott is a hatalombirtoklás elemeivel, ez csak azért történt, mert nemzetisége ellenére a többség kiszolgálója volt.

Ugorjunk egy nagyot. A háború utáni kommunista hatalomátvételkor, amikor a Magyar Népi Szövetség feltétel nélkül azonosult az új politikai kurzussal, majd (a mór megtette kötelességét) annak feloszlatása után, az államhatalmi szervekben voltak "magyarjaink". Ezek azonban csak akkor birtokolták a személyi diktatúra körülményei között még itt-ott elhullatott hatalmi hatásköröket, ha Luka Lászlókból Vasile Lucák, Mogyorósból Moghiorosok lettek, s ekképpen – mint említett német elôdjük – már nem minket magyarokat (vagy általában a nemzeti kisebbséget) jelenítették meg. Majd jöttek a díszmagyarjaink, voltak belôlük faze(a)kasok, akik amolyan százalékemberekként ott ügyetlenkedtek akár a legmagasabb állami vezetésben is, de magából a hatalomból – minket szolgáló következményekkel – aligha juttattak nekik valamit. Szokás volt, hogy a Babes–Bolyai Egyetem prorektora – függetlenül attól, ki az – hivatalból az Államtanács alelnöke lett. Láttuk ott bólogatni az Ország Elsô Embere mellett. Ott üldögéltünk tehát a hatalom szerveiben (az már kérdés, mi voltunk-e ezek), de ugyanbizony milyen döntési jogosítvánnyal. Az RMDSZ-nek tehát voltak szomorú történelmi tapasztalatai arra nézve, hogy bejutásunk a hatalmi szerkezetbe egymagában még egyáltalán nem javít helyzetünkön.

Államelnök-jelölésünk

Az 1996-os választásokon felvillant a lehetôség, miszerint esetleg helyünk lesz a központi és helyi végrehajtó apparátusban, s minden eddigi, ezzel ellentétes történelmi tapasztalatunk ellenére végre nemcsak ott leszünk, hanem szavunk is lehet. Toró T. Tibor kiválóan felvázolja, milyen elônyök, illetve hátrányok fakadtak abból, hogy Frunda György államelnöki jelölése mellett döntöttünk, illetve választási kampányt folytattunk támogatására. Mindenki tudta: jelöltünknek nyerési esélyei nem voltak, de arra számítani lehetett, hogy a rá adott szavazatokat a második fordulóban "el lehet adni", s így hozzájárulhatunk egy demokratikusabban gondolkodó államfô megválasztásához. S ennek fejében, ha a parlamenti választások eredményei is kedvezôek, akár kormánytényezôk lehetünk. Merem állítani, hogy az RMDSZ akkor döntött egy kormánykoalícióban való esetleges részvételrôl, amikor elhatározta a saját államfôjelölt állítását. Igen ám, de egy köztársasági elnökjelölt, ha kisebbségi, nem indulhat nemzeti kisebbségi programmal, az országegész érdekeit kell elôtérbe helyeznie, s a mi bajaink orvoslását csak ezeknek alárendelve mutathatta be. Természetesen hangoztatva (a lehetôség határain belül), hogy ami az országnak jó, az a kisebbségnek is jó, és fordítva. (A választási kampány alaposabb elemzése fog választ adni arra, milyen arány létezett a mi nemzetrésznyi és az ország egészét érintô programpontok között.)

Ennek a helyzetnek meglettek a következményei. Az államelnöki funkcióért folyó harcban az RMDSZ-program nem kaphatott megfelelô hangsúlyt. Így a román oldalon az a benyomás alakult ki, hogy lám csak, a magyarok tudnak engedékenyebbek is lenni, bevonásuk a kormányzásba talán nem is jelent olyan nagy veszélyt a nagyromán (képzelt) érdekekre nézve, hiszen például a mindenkori mumus, az autonómia, a kollektív jogok problematikája szóba sem került ezekben a széles körû elnökválasztási csatározásokban.

"El lehet adni" a szavazatainkat – írtam fentebb. Az adásvétel azonban nem szó szerinti politikai terminus. Mi felvállaltuk Emil Constantinescu támogatását, de egyelôre legfeljebb halvány szóbeli ígéreteket kaphattunk arra nézve, mi lesz ennek az ellenértéke. Protokollum aláírásáról ekkor még szó sem lehetett, hiszen a megválasztandó államelnök nem vállalhatott semmiféle kötelezettséget egy olyan kormány nevében, amely még meg sem alakult.

Ennek sajnos visszás utóhatásai lettek. Amikor Emil Constantinescunak sikerült megnyernie a választási küzdelmet (nyilván a magyar szavazatokkal), s az erôviszonyaiban immár átformálódott parlamentben elkezdôdtek a kormányalakítási tárgyalások, román oldalon tovább élhetett a képzet, mely szerint az RMDSZ szakembereinek részvétele a legfelsô és az alacsonyabb szintû végrehajtó szervekben segítheti a reformfolyamat mellett (szóban) elkötelezett kabinet munkáját. Feltételezésünk szerint a kisebbségi problematika nem kap majd prioritást a magyar miniszterek, államtitkárok, prefektusok és egyéb funkciót vállalók munkálkodásában. Hiszen ez nem volt nyomatékos a Frunda-kampány idején sem. S véleményem szerint itt követte el a legnagyobb hibát az RMDSZ vezetôsége. Akkor, amikor már koalíciós szerzôdést lehetett volna kötni a kormányba befogadni hajlandó partnereinkkel, s ebben pontosan leszögezhettük volna: nemcsak benne lenni, hanem részesedni is akarunk a hatalomból saját nemzeti közösségünk javára, ez nem történt meg. Vagy ha igen, nem hozták nyilvánosságra, nem tudhatjuk, mit foglalt magában, hogy aztán a szószegés bizonyítékainak birtokában felemelt fôvel azt tegyük, amit akarunk, ha úgy értékeljük a helyzetet, akár ki is léphettünk volna a politikai szövetségbôl. Ez utóbbi esetben elôállhatott volna olyan helyzet, amelyet a romániai magyarság eddig valóban soha nem próbált ki: a parlamentben támogathattuk volna a kormány minden olyan kezdeményezését, amely az ország gazdasági helyzetének javítását, az európai integrációt, a demokrácia kibontakozását szolgálja, s ennek fejében (esetleg egy pontosan megszövegezett újabb protokollum szerint) elvárhattuk volna, hogy az alacsonyabb szintû állami funkciók betöltésében méltányosan részt vegyünk s ezzel bizonyos mértékben hatalmi konstellációba kerüljünk. Ez a jövôre nézve sem kizárt eshetôség nem azt jelenti, mint amit olyan sokan hangoztatnak, miszerint egy ilyen politikai felállásban a szélsôséges nacionalistákkal, az egységpártiakkal, nagyromániásokkal egy kosárba kerülünk, hiszen ôk is ellenzékiek. Hiszen amikor az elôzô kormányzat alatt ellenzékiek voltunk, több szélsôséges nacionalista párt honatyái is az ellenzéki padsorokban ültek, de a mi ellenzékiségünket mégsem tévesztette össze senki az övékével.

Részt venni – részesedni

Az RMDSZ tehát harapófogó-helyzetbe került. Határoznia kellett nemcsak arról, ott leszünk-e a kormányzásban, hanem arról is, vajon az ottlétünk szavatolja-e a döntési pozíciók bizonyos méretû birtoklását. A "hatalomban" és a "hatalomból" kérdése, lám csak, elénk tornyosult. A be nem avatott magyarjainkba befészkelôdött a sanda gyanú, miszerint az RMDSZ felsô vezetése csak a "részt venni"-ben döntött, minden biztosíték nélkül afelôl, hogy ez a "rész" a ténylegesen gyakorolt hatalom része is. Egy koalíciós kormányban a pártok nyilván nem érvényesíthetik saját programjuk minden összetevôjét. Ezt az RMDSZ is tudta, amikor vállalta az együttmûködést. De azért van bizonyos határ, amelyen túl saját programunk vállalásait nem adhatjuk fel. Ha ezt a már említett elôzetes írásbeli megegyezést szögezi le, s ha a partnerek megszegik szavukat, az RMDSZ-t senki sem marasztalhatta volna el, amiért hátat fordít a kormánynak, vagy ha ez nem történik meg, mindenki elôtt igazolni tudta volna kitartását a kabinetben maradása mellett. Nem is beszélve a tagságáról, amely érzékelte volna: a jelenlét a kormányzásban – az általános országos érdekek képviselete mellett – nem jelent lemondást a minket érintô sajátos sérelmek eloszlatásának szorgalmazásáról, sôt az ezekre hozandó határozatokban az aktív részvételrôl. Az eddigi kormányzási tapasztalat nem gyôzte meg választópolgárainkat afelôl, vajon az egyszerû ottlét mellett hatalomgyakorlók is vagyunk – saját politikai akaratunknak megfelelôen. S hogy erre nézve partnereink részérôl írásos vállalás létezik.

Talán csak egyetlen kivételes alkalommal történt ilyesmi. Ez a sajtónyilvánosságot kapott egyezség a tanügyi sürgôsségi kormányrendeletre nézve (amelyben a politikusaink az önálló magyar egyetem létrehozásának oltárán sajnos feláldozták a földrajz és történelem anyanyelvû oktatását). Ebben a szövegben valamennyi koalíciós fél aláírásával szentesítették: a parlamenti vitában és a szavazáson kiállnak a diszkriminatív elôírásokat megszüntetô kormányrendelet elfogadása mellett. Ez – legalábbis a szenátusban – nem történt meg, s ennek súlyos tanulsága van. Politikai naivitásunk jele, hogy mi szentül hiszünk partnereink ígéreteiben, az egymás közötti megegyezéskor nem gondolunk a szószegés szankcionálására, megelégszünk egyetlen feltételezéssel, jelesül azzal, hogy ha mi szavatartók vagyunk, akkor a társunknak is erkölcsi kötelessége vállalásaihoz igazítani tetteit.

Nemzeti közösségi és országos viszonyítási rend

Minden fanyalgás, post festum önostorozás, a másképpen cselekvés lehetôségének utólagos hangoztatása ellenére talán el kell ismernünk: az RMDSZ-nek nem lett volna szabad lemondania a ritka konjunkturális helyzet kihasználásáról, a kormányba kerülésrôl. Errôl mintha többségi vélemény alakult volna ki Szövetségünkön belül. Az más kérdés, hogy a megvalósításakor a hogyanra vonatkozóan már megoszlottak a vélemények. Sôt még azt az állítást is megkockáztatom, hogy azon kevesek, akik most a kormányból való kilépés mellett voksolnak, azért teszik ezt, mert nincsenek megelégedve a kormánykoalíciós együttmûködésünk premisszáival. A sok rosszból a legkevésbé rosszat kiválasztani – a politikában a jónak a választását jelenti. Kormánykoalíciós státusunkról – úgy tûnik – elmondhatjuk ezt. Hiszen ugyanbizony milyen politikai erôk léteznének a mostani koalíciós partnereken kívül, akiktôl valamivel többet várhatunk el, mint tôlük. Az más kérdés, hogy ha bebizonyosodik: ha a mostani "legkevésbé rossz" ugyanolyan rossz, mint akármelyik másik, akkor a partnerkiválasztásunk mellett nincs érv. Akkor magános farkasként kellene a törvényhozó hatalomban – erônk mértékében – gyötrôdnünk érdekeink kifejezéséért. S ha más politikai alakulatok nem állnak ki mellettünk (a feltételezés szerint a mostani így-úgy támogatóinkban végleg csalatkozunk), legfeljebb egyes személyektôl, kisebb csoportoktól vagy parlamenten kívüli román civil szervezetektôl (no meg külföldrôl) várhatunk támogatást. Ez az elgondolás vezérli az RMDSZ vezetôségét akkor, amikor mindent megtesz a kormánykoalíció felbomlása ellen. Persze – teszem hozzá én – ennek megvan a tûréshatára. Létezik szakítópróba, s ezt az RMDSZ országos elnöke (igaz, elég régen) szó szerint kimondta: ha a tanügyi és a közigazgatási sürgôsségi kormányrendeleteket nem a minket kielégítô formában fogadják el, akkor az RMDSZ-nek nincs mit keresnie a kormánykoalícióban.

Országos és kisebbségérdekeltségû politizálás – íme, eljutottunk egy olyan összefüggéshez, amely a kormánykoalíciós társ viszonyunkban ha nem is gordiuszi, de nehezen kibogozható csomó. Hallottuk egyik miniszterünk szájából, hogy ô a kormányra tett esküt, kormány-tisztségviselônek tartja magát, még ha ezt a funkciót az RMDSZ javaslatára tölti is be. Mi hát akkor az állami funkciót vállaló személyeink értékelésében a prioritás, az államot szolgálni, még akkor is, ha ez a szolgálat nem egy esetben keresztezi nemzetrésznyi érdekeinket, vagy megpróbálni nemzeti-közösségi politikusnak lenni úgy, hogy egyben az országegész lássa ennek a hasznát?

"Alárendelt kérdés"

Már hallom is, amint egyesek felhördülnek az elôzô mondatomat olvasva: micsoda képtelenség különbséget tenni Románia általános és nemzeti közösségünk sajátos érdekei között! Hiszen – jöhet az állításomra a replika – az itt élô magyaroknak ugyanbizony nem érdekük-e az Európához tartozás, a magánosítás, a piacgazdaság kiépítése, a demokrácia térhódítása és így tovább, ami egytôl egyig országunk (de ugyanakkor az itt élô nemzeti közösségek) életbevágóan fontos célkitûzése?

Ezt az egymást fedést senki sem tagadja. Azt viszont jó aláhúzni, hogy ezek az országegész javát szolgáló erôfeszítések egymagukban, automatikusan nem oldják meg a mi – igenis! – különleges problémáinkat. Mind szép és jó, ha a hatalmi apparátusban helyet kapó politikusaink, szakembereink mindent megtesznek annak érdekében, hogy az államegész mértékrendjében ne csak a "benne lenni", hanem a "hatalmat birtokolni" minôségük is érvényesüljön. S talán ez az a sáv az, ahol a "hatalomban" és a "hatalomból" részlegesen takarja egymást. Minisztereink, államtitkáraink s egyéb állami tisztségviselôink döntéseket hozó funkciója ebben a közegben így-úgy mûködôképes, a nem nemzeti közösségi jellegû határozatok meghozatalában aktívak lehetnek.

A román politikai életben azonban mintha kezdene feléledni egy régi koncepció, amely tartalmában más ugyan, mint a kommunista korszakban szajkózott ideológiai dogma, de formailag ugyanazt a szerepet tölti be. Közismert marxista tétel volt az, mely szerint a nemzetiségi kérdés (akkor ez a terminológia dívott) az osztályharcnak alárendelt kérdése. Ebbôl azt is ki lehetett olvasni, hogy az osztályellentétek felszámolásával a nemzetiségi probléma mintegy önmagától megoldódik. A "döntô láncszem", a "fôcsapás iránya" és az ezekhez hasonló fogalmak éppen ennek az "alárendeltségi viszonynak" a megideologizálására szolgáltak. Nos, ma már senki sem használ ilyen kifejezéseket átmeneti korszakunk jellemzésére, de azt már fennen hirdetik, hogy Románia számára a prioritás (a "fôcsapás iránya", ha úgy tetszik) az európai integráció. Ennek kell alárendelni mindent. A gazdaságot, a jogrendszert, az intézményi hálózatot s még mi mindent úgy kell átszervezni, hogy ezek megfeleljenek az európai normáknak. Ez tehát a döntô láncszem, megragadásával az egész láncot a kezünkben tudjuk tartani. Ami pedig a nemzeti kisebbségi közösségek sérelmeit illeti, hát ezek eloszlanak maguktól, mihelyt teljes jogú európaiak leszünk. (Az ilyen levezetésbôl a többségi oldalon rendszerint hiányzik az, hogy a nemzeti közösségek jogegyenlôségének biztosítása ugyancsak az Európába történô beszervezôdésünk feltétele.)

Az RMDSZ számára dilemmák gerjesztôjévé vált ez a megközelítés: elôbb biztosítsák Romániában a számbeli nemzeti kisebbségek egyenjogúságát, hogy ezzel közelebb kerüljünk Európához, vagy szorgalmazzuk a felzárkózást a fejlett Nyugathoz, s azután elvárhatjuk igényeink kielégítését. Az autonómiakoncepcióra transzformálva ezt a szukcesszivitást: most követeljük az autonómiát, hogy ennek magvalósításával közelítsük Romániát Európához, vagy egyelôre ne hangoskodjunk a többség szemében vörös posztót jelentô ilyen programpontunk körül, várjuk meg, amíg befogad Nyugat, s akkor reális esély lesz az érvényesítésére.

Az RMDSZ-vezetés a hatalomba történô belépésünkkel hallgatólagosan (vagy talán ki is mondva) mintha a második változat mellett tette volna le a garast. Még csak olyan jelzéseket sem igen hallottunk, melyek szerint adjuk fel ezt az idôbeni egymásutániságot, vagyis az Európa felé haladást a legnagyobb mértékben szorgalmazva, vele együtt (és nem csak a célba érés után) mondjuk ki világosan, miben látjuk saját céljaink elérését. Más szóval a szukcesszivitás helyett a szimultaneitást válasszuk.

Ebbôl groteszk helyzet alakult ki. Az RMDSZ két tûz közé került. A tagságának tekintélyes része elmarasztalta, amiért a hatalomba beszervezôdve nem összpontosítja kellôképpen a figyelmét a "magyar gondokra", inkább az országos ügyekre koncentrál. (Ez lehet egyik oka annak, hogy a tagság száma csökkent.) A másik, a román politikai pártok oldaláról az ezzel ellentétes vád érte: kormányfelelôsséget vállalt ugyan, de kizárólag etnikai politikát kíván folytatni, nem kezdeményez semmit az ország egészének javára. Ezt a furcsaságot valami még tetézi: a magyarellenes hullám a parlamentben (s nem csak ott) szakadatlanul azt ismételgeti, hogy az RMDSZ a magyarság problémáit helyezi a fókuszba, holott éppen akik ezt állítják, azok teszik a gyújtópontba a "magyar kérdést". Statisztikai kimutatás készült arról, hogy a parlamentben hány felszólalásnak van magyarokat érintô (támadó) vonatkozása, s hány foglalkozik Romániát a maga egészében érintô égetô problémákkal. A számok fényesen igazolják: az RMDSZ "magyar tárgyú" felszólalásainak aránya az ország általános gondjait taglaló intervenciókhoz viszonyítva jóval kisebb, mint a román pártok esetében. Vagyis sokkal inkább a koalíciós és ellenzéki pártok súlypontozzák a nemzeti kisebbségi tematikát a törvényhozó testületben, és nem csak ott. Ez persze nem mond ellent a fentebbi megállapításnak, mely szerint ez az igencsak exponált kérdés – a többségi politikai elképzelésben – ne lenne alárendelve a Romániát egyetemesen foglalkoztató tematikának.

Az idôbeni egymásutániság, illetve ehhez kapcsolódva az elsôdleges és az alárendelt kérdések közötti különbségtétel egy másik vonatkozásban is nehézségeket okozott az RMDSZ-nek. A hatalomba történô beszervezôdés szorgalmazói kezdettôl propagálták, miszerint az így kialakult pártkoalíció az egyetlen olyan politikai felállás, amelytôl valamit is remélhetünk. Így a kormánykoalíció fenntartása, bármilyen eszközzel, minden más politikai célkitûzés elé tolakodott. Még a mi különleges, saját elvárásaink teljesítése elé is. Más fogalomrendszerben: a célok, a nemzetrésznyi elvárásaink teljesítése másodlagos lett az ilyen igények kielégítését feltételezô eszközökhöz – a koalíciós kormányzáshoz – viszonyítva. Egyszerû nyelvre lefordítva ez így hangzott: védjük a kormányt, ne rontsuk esélyeit azzal, hogy most kisebbségi követelésekkel állunk elô. Ez megint csak az országos, sôt a nemzetközi méretû dimenzióknak az elsôdlegességét jelentette az alárendelt kisebbségpolitikai kérdéshez viszonyítva. Hiszen Románia európai integrációjához leginkább a meglévô, demokratikusnak kikiáltott kormány járulhat hozzá, amelyet Nyugat rokonszenvvel fogad, ugyanis (szerintük) ez biztosít "hatalmat" a magyarságnak is. (A hatalomban "benne levés" és "részesedés" közötti különbségtételt madártávlatból – Nyugatról nézve – nemigen érzékelik.) Talán egyetlenegyszer fordult elô, hogy az RMDSZ egészen rövid idôre feladta a koalíció iránti elkötelezettségének elsôdlegességét, akkor, amikor figyelmeztetésként a magyar miniszterek két napig nem vettek részt a kormányülésen, ezúttal a magyarságot érintô sérelmek elleni tiltakozásként. Ez azonban csak amolyan "ejnye, ejnye" volt, s éppen azt bizonyította, hogy kormányképviseletünk a világért sem akarja komolyan veszélyeztetni a kormánykoalíció mûködését holmi nem országos horderejû feszültségekkel.

Nem kívánok az igazságokat osztogató bölcs pózában tetszelegni, de érzésem szerint a hatalomból való minimális részesedésünk aligha teszi lehetôvé akár az egyik alternatívát, azt, hogy prioritásként az etnikai jellegû politika szószólói legyünk, akár a másikat, azt, hogy az ország nagypolitikájába érdemlegesen beleszólni képes formációnak a szerepkörét osszák ki ránk. Ehhez megfelelô döntéshozó energiával és a határozatok érvényesítéséhez szükséges apparátus mûködtetését biztosító jogosítvánnyal kellene rendelkeznünk.

Hatalmi döntés és érvényesítése

A hatalom rövid fogalmi elemzésekor jeleztem, hogy a valóságos, tehát nem fiktív hatalom nem azonos valamilyen (esetünkben politikai) akarat kimondásával, dokumentumban rögzítésével, ténylegesen csak akkor mûködik, ha a folyamat végpontján meg is jelenik tény formájában az, ami kezdetben csak impulzusként létezik. Vagyis ha a társadalmi jelenségeket ténylegesen modelláló mozgatóerô (akaraterô) hatja át a hatalom birtokosát.

Nos, ez ismét olyan zóna, ahol az egyszerû jelenlét még nem biztosítéka a hatalomból való maradéktalan részesedésnek. A kormánykoalícióban a minket képviselôk egyénekként vannak jelen. Ilyen minôségben hangjuk igen halk, hiszen a kollektív hatalmi struktúra részeként igen kis mértékben képesek (ha képesek) befolyásolni mondjuk a kabinetnek késôbb a parlament által elfogadott, megerôsített, törvénnyé transzformált javaslatait. Egyszemélyi "hatalmuk" emanációját – ha ezt így lehet nevezni – igen könnyen semlegesíthetik a végrehajtó fórumok, amelyek egyszerûen nem vesznek tudomást kvázi hatalombirtokló minôségükrôl.

Hadd konkretizáljunk. A kisebbségügyi miniszterünk leküldte a helyhatóságoknak az egyes helységek listáját, illetve magyar vagy más nyelvû elnevezését azzal az utasítással, hogy a közigazgatási sürgôsségi kormányrendelet értelmében kifüggeszthetik a többnyelvû helységnévtáblákat. Egyszemélyi hatalmi helyzetbe került volna a miniszter úr, ha az említett végpont – akaratkinyilvánítás realizálása – mindenütt megtörténik. (Most tekintsünk el saját eléggé el nem ítélhetô felelôtlenségünktôl, amikor egyes települések magyar helyhatósági szervei, talán félelembôl, nem hajtották végre az utasítást, s ezáltal vált képletessé miniszterünk hatalombirtokló kvalitása.) Nem egy helyen (hogy csak Kolozsvárt említsem) a helyi államhatalmi szervek, jelesül a megyefônök egyszerûen nem teljesítette a leiratban foglaltakat. Az más kérdés, hogy a prefektus minden obstrukciója ellenére a megye egyes településein magyarjaink mégis kitették a kétnyelvû táblákat. (Igaz, sok helyen lefestették, leverték ôket.) Ezzel legalább bizonyították: a hatalomból való részesedésnek egyes elemei mégiscsak biztosíthatók, de nem egyszerûen azáltal, hogy miniszterünk van ott, ahol van. Hanem mert akadnak a helyhatósági vezetésben gerinces RMDSZ-tagok, akik saját akaratukat érvényesítve visszaigazolják a kormány magyar tagjának: ha nem is kizárólag az ô hatalmi pozíciójának köszönhetôen, a helyi hatalom szintjén mégis létezhet akaratrealizálás. De ez nem a kormánykoalícióban való részvételünk, valamint az ezzel állítólag szükségképpen együtt járó magas szintû hatalomrészesedés azonosságát igazolja.

S mit tehetnek ilyenkor a koalícióban (ezúttal nem a kormány-, hanem általában a koalícióban) való részvételünkkel szerzett, a helyi állami szervekbe (az elhíresült "algoritmus" révén) bekerült tisztségviselôink, mondjuk egy alprefektus? Szorgalmazhatja a sürgôsségi kormányrendelet alkalmazását, de ha felettese, a megyefônök másként rendelkezik, az ô egyszemélyi "hatalma" képletessé válik. Megmarad a hatalomban részt vevô, de azt gyakorlatilag igen kis mértékben gyakorló személynek.

Meg aztán ott van az oktatásügyi minisztériumban a magyar államtitkár, akinek, az RMDSZ-színekben szerepelve, a Szövetség programpontjaiból a lehetô legtöbbet kellene végrehajtott politikai döntéssé formálnia. De mit tehet, ha a minisztere a romániai magyarság elvárásainak homlokegyenesen ellentmondó oktatáspolitikát karol fel? Megmarad állásában – benne van a hatalomban –, de csak a hatalomgyakorlás minimális lehetôségével.

S mit tehet az egyébként igen hasznosan munkálkodó államtitkárunk az egészségügyi minisztériumban, amikor az ebben a szektorban dolgozók országos sztrájkmozgalma nyomán a fizetésemelésrôl kell dönteni? A minisztérium 25 százalékos béremelést vállal, az RMDSZ viszont 30 százalékot kér. RMDSZ-elkötelezettként mondjon ellent a kormánydöntésnek, amelyet minisztériumi kötelezettségébôl fakadóan támogatnia kell? Nyilván nem teheti. Marad tehát az a variáns, hogy az RMDSZ ebben az esetben is csak a hatalomban benne levô, de önálló hatalmi döntéssel fel nem ruházott személyt küldött a legfelsô végrehajtó szervbe.

S mi történik akkor, amikor a mûvelôdésügyi minisztérium magyar államtitkárát ítélet-végrehajtónak elküldik Marosvásárhelyre, leváltani az ottani Magyar Színház megbecsült igazgatóját? Megteszi. De vajon a minisztériumi döntéssel megegyezô saját akaratának meghosszabbítása ez, ezzel is bizonyítva, hogy nemcsak ott van, de ugyanakkor birtokolja is a hatalmat? Ki tudja. A feltett kérdésre mi nem adhatunk biztos feleletet, hiszen nincs kizárva az azonosulás, amikor is az ítélet-végrehajtás kifejezés már nem helyénvaló. De az általánosítás szempontjából most nem is ez a fontos, hanem az, hogy a vezetésben helyet foglaló magyarjainktól adott körülmények között elvileg ki lehet kényszeríteni a saját meggyôzôdésükkel ellentétes hatalmi akarat érvényre juttatását.

Jó példa erre az a magyar prefektus, aki felmenti tisztségébôl az egyik RMDSZ-es megyei tanácstagot. A szabad hatalomgyakorlás esete ez, vagy inkább a funkció megkövetelte kényszercselekedet? Amelynek csak akkor lehet ellenszegülni, ha leteszi az asztalra a felmondólevelét?

Nem maga ez az egyedi eset a sokatmondó, hanem az, hogy bizonyít valamit: adott esetben maga a hatalomban való részvétel korlátozza a saját elhatározásból fakadó döntések meghozatalát.

*

Kell-e ezek után valamilyen következtetést levonni? Talán szükségtelen, de egyetlen mondatba hadd sûrítsünk mégis amolyan tanulságfélét: ha már kollektív nemzetrésznyi politikai akaratunkat, fajsúlyunk miatt, egymagunkban nem vagyunk képesek maradéktalanul hatóképessé tenni, ha a hatalomtöredékek részleges birtoklását csak valamilyen pártközi szövetkezésbe történô bekapcsolódásunk teszi lehetôvé, akkor belépésünk egy kormánykoalícióba, illetve bennmaradásunk legyen annak a függvénye, vajon a velünk együttmûködni hajlandó demokratikus politikai alakulatok képesek-e elôzetes megegyezés alapján biztosítani nemcsak részvételünket, hanem a minket megilletô mértékben a hatalomgyakorlásunkat is.


 
kapcsolódók
  » impresszum
  » a Jakabffy Elemér Alapítvány hírlapgyűjteménye
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi könyvtárkatalógusa
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi kéziratkatalógusa

további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvető
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Művészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minorităților
» Glasul Minorităților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet
» Web

 
     
 

(c) Jakabffy Elemér Alapítvány, Media Index Egyesület 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék