Dr. Müller Hermann¹

Erdély lehetséges jövôje

Részlet a szerzô Erdély autonómiája. Tanulmány Erdély politikai múltjáról és javaslatok a román állam keretén belül kialakítandó autonómiájára c. munkájából. Eredeti kiadása: Müller Hermann: Das autonomie Siebenbürgen. Studien aus der politischen Vergangenheit des Siebenbürger Landes und Anregungen zu seiner Ausgestaltung im Rahmen des rumänischen Staates. Druck Drotieff, Hermannstadt 1926. 32. A munkát Pásztor Sára fordította magyar nyelvre. A fordítás a TLA Közép-Európa Intézet Könyvtárában található 1140/1991 sz. jelzet alatt. A közlésre kerülô rész az eredeti munka III. fejezete,² a fordítás 32-46. oldala között található. A szöveget a szerzô által eszközölt kiemelésekkel adjuk közre. A magyarázó jegyzetek ehhez a közléshez készültek.

Manapság egész Erdélyben, a Bánság, a három Körös vidéke, Szatmár és Máramaros szomszédos részein határtalan az ôshonos három nép elégedetlensége, de napról napra növekszik is. Egy kormányváltás lényeges változást nem hozhat. Az egyesülés óta eltelt idô alatt a különbözô kormányok ugyan árnyalatnyi, ha nem is lényeges változásokat, olykor átmeneti könnyebbítéseket is elértek, de az azóta elmúlt hat év alatt általában minden területen folyamatosan romlott a helyzet, s ezért javulása egy újabb kormányváltástól nem várható.

Mire van hát szükség a kedvezô változásokhoz, és honnan várható a segítség? Erdély sorsának jobbra fordulása kizárólag egy gyors és általános rendszerváltástól remélhetô. De ki tudná ezt véghezvinni? Az ókirályságbeli gondolkodásmód merôben más, mint az erdélyi, a francia mintára megalkotott és aszerint működô közigazgatási rendszer a német mintájú erdélyitôl gyökeresen eltér, a még odaát kialakult korábbi szokások - melyek az eleddig egységes, kicsiny, elmaradott és igénytelen, egyetlen éjszaka leforgása alatt több mint háromszorosára növekedett területű ország patriarchikus-oligarchikus kormányzását tették lehetôvé - az új hatalmas államszervezet bonyolult elképzeléseinek alapos átgondolását követelik meg, az új Romániában érvényben levô különbözô joggyakorlatok, végül pedig az erdélyi viszonyokkal, sôt még az erdélyi születésű, idevalósi, "nehézkesebbnek", a regátiak szemében "elmaradottnak" tartott románokkal szembeni elôítéletek jelentik mindazt, ami rendkívül megnehezíti a forróvérűbb, mozgékonyabb, ám kevésbé alapos, déli, ókirályságbeli embertípussal a lelki, bensô összehangolódást, ami az egész ország harmonikus egységének nélkülözhetetlen elôfeltétele. De az erdélyi románság vezetôi - bár az ókirályságbeli viszonyokat alaposan ismerik, sôt regáti testvéreik hibáit, azok elônyei nélkül, részben már el is sajátították - ma sem tűnnek erre alkalmasabbnak, mint bármikor valaha, egyedül - az ehhez szükséges morális erô híján - képtelenek lennének a regátiak egyöntetű támadásaival huzamosan szembeszállni, ha a kormányzást átvennék.

Egy komoly, megalapozott rendszerváltást csak az összes pártból vagy csaknem valamennyi nagy párt kiemelkedô képviselôibôl tartósan fennálló központi kormányzati szerv lenne képes megvalósítani. Ez azonban nemcsak a parlament, hanem a lakosság többségének a bizalmát is élvezné, az erdélyieket csakúgy, mint az összes többi új tartomány lakóit tökéletesen egyenjogú polgártársként ismerné el, s aszerint is bánna velük, valóban szabad választásokat tartana, s a négy tartomány szabadon megválasztott képviselôivel együtt jól megfontolva, világosan végiggondolva, a számtalan különbség gondos figyelembevételével végrehajtaná az egyesítést, vagy legalábbis részben elôkészítené azt. Mivel azonban nemcsak a lelkiekben, hanem a kultúrában, a gazdaságban és az államigazgatás területén végrehajtandó egységesítés bármely ország számára részint elháríthatatlan szükségszerűség, részint - minthogy az állam működését rendkívüli módon megkönnyíti - legalábbis igen elônyös, ezért nemcsak komoly elôkészítést, hanem szisztematikus megvalósítást is igényel. Ehhez azonban hosszú idôre van szükség. Hiszen az elmúlt hat esztendô tanúsítja, hogy a már meglévôt könnyű elpusztítani, annál nehezebb viszont valami újat bevezetni, s még sokkal keményebb diót jelent más-más területek kulturális, gazdasági és közigazgatási egységesítésének - nagyobb károk nélküli - véghezvitele. Ezt a feladatot nem is lehet néhány év alatt megoldani, jóval több idôre van szükség. Ezt a laikusok is, akik az elmúlt 2-5 év valamennyi sikertelen próbálkozásának tanúi voltak, meg fogják érteni. De hogy világosabb legyen mindez, elegendô arra hivatkozni, hogy egyetlen számottevô törvény - mint például a büntetô, a polgári magánjogi, a kereskedelmi törvénykönyv vagy éppen a perrendtartás - megalkotása még egy nyugat-európai országban is - ahol századok óta zökkenômentesebb a fejlôdés s a gazdasági normák, a jogi rendelkezések rendre szinte változatlan körülmények között születnek meg - az átfogó elôkészületekkel, a szükséges elôtanulmányokkal, a szakértôk és az illetékes minisztériumok bizottságainak üléseivel, vitáival, a szövegváltozatok újrafogalmazásával, valamint a szaklapok, de fôképpen a kritikai művek, végül pedig a törvényhozó testületek bizottságai nyilvános kritikájának figyelembevétele után gyakran több évtizedet vesz igénybe. Ugyanez vonatkozik a gazdasági, a közoktatási vagy egyéb területekre is.

Romániában, ahol az olyannyira különbözô - nyugat-európai, kelet-európai és orosz, valamint balkáni típusú - jogi, gazdasági és közigazgatási rendszerek keverednek egymással, a kulturális és civilizációbeli nagy különbségek miatt erre az átmeneti idôszakra optimista becslések szerint is legkevesebb negyed évszázadot kell számításba venni, amennyiben biztos és eredményes egységesítés áll szándékunkban, s nem csupán - mint eddig - átmeneti, siralmas és dilettáns próbálkozások képe lebeg a szemünk elôtt, amelyek csak magán- vagy pártérdekeket szolgálnak, utólag keserű bosszút állnak, s a valóságos egységesítést csak hátráltatják.

Addig is, amíg ténylegesen megvalósul a belsô egység - ez azonban különösen megfontolandó - biztosítani kell a különbözô területeken a teljes szabadságot, a visszatérést a régi kerékvágásba. Ezért elôször is törölni kell valamennyi rendkívüli elôírást. Azért, hogy a jelenlegi ingerültségnek és a nyomasztó ellenségeskedésnek gátat vessünk, s hogy a gondolat és az érzület gördülékeny egyesülését megkönnyítsük a községeknek, a városoknak és a megyéknek a régi önkormányzatot, s végül az egyes, különbözô eredetű tartományoknak az ország keretein belül erre az átmeneti idôszakra messzemenô autonómiát kell biztosítani, hogy a különbözô múltú, eltérô hagyományú és más-más közigazgatási intézményekkel rendelkezô testületek fokozatosan összecsiszolódjanak; miként azok a testvérek, akik sokáig távol éltek egymástól, más fejlôdésen mentek keresztül és némiképpen elidegenedtek a másiktól; újra egy tetô alá kerülve is csak lassanként tudnak érzéseikben és gondolkodásukban eggyé válni.

Erdély a hajdani Osztrák-Magyar Monarchia vele szomszédos területeivel az átmenet ideje alatt a bukaresti országgyűlés által alkotott országos törvények értelmében önigazgató lenne, saját igazságszolgáltatással rendelkezne, és saját tartományi országgyűlése által határain belül érvényes, mértékadó rendeleteket bocsátana ki. Ez az országgyűlés valamennyi ôshonos nemzetiség képviselôibôl állna.

A királyi szuverenitást, Románia és az államalkotó román nép politikai egységét sértetlenül hagyva, az országban élô más népek, az ôshonos kisebbségek is - tekintet nélkül a nyelvi és vallási különbségekre - ugyanazokat a jogokat gyakorolják és ugyanazokat a kötelességeket teljesítsék. Biztosítani kell a tartományi országgyűlés és az állam felügyelete mellett az oktatás teljes szabadságát. A kötelességeit teljesítô állampolgár azonos mértékű, törvényes befolyással rendelkezhessen úgy az államigazgatásban, mint a tartományi, a megyei, a városi vagy a községi közigazgatásban. Ahol a lakosság egyötöde az ország történelmi múltú nyelveinek egyikét beszéli, ott a bíróságon, a közigazgatásban, a templomokban és az iskolákban az illetô nyelv egyenjogú használatát biztosítani kell, s ezeken a helyeken az érintett kisebbség egyes tagjainak is biztosítani kell ezt a jogot valamennyi állami hivatalban. A gazdasági vállalkozásokra gyakorolt állami befolyást az elengedhetetlenül szükséges minimumra kell csökkenteni.

Az egység megôrzésérôl az államélet valamennyi ágazatának jelentôsebb kérdéseiben a központi hatóságok, az autonóm tartományok képviselôibôl álló közös országgyűlés, valamint a fôvárosban és vidéken egységesítés céljából létrehozott, a legtapasztaltabb szakemberekbôl és a kisebbségek bevonásával kinevezett és megválasztott tagokból összeállított bizottságok kellene gondoskodjanak. Az egyes tartományok viszonyaival és hagyományaival, szokásaival és törvényeivel való megismerkedés céljából a szükséges idôt rendelkezésükre kellene bocsátani, hogy - fölhasználva a külföldi tapasztalatokat is - alaposan elôkészíthessék az államélet valamennyi ágazatának újjászervezéséhez és az egységesítéshez szükséges törvényeket, s hogy azokat - még az országgyűlés döntéshozatala elôtt - állásfoglalás céljából a tartománygyűlések, az országgyűlés szakértôi bizottságai és a minisztériumok elé terjesszék.

Ez lenne az ország teljes belsô egysége megvalósításának a leginkább járható útja a gyűlöletessé vált és az erdélyi románok által "ganéjhányónak" csúfolt regátiak és a "vasöklű fiúk" nélkül; így békésen és türelemmel, a legcsekélyebb ellenállás keltése nélkül elháríthatatlanul bekövetkezne az ország sorsának lassú, de biztos jobbra fordulása.

Az autonómia ilyetén fenntartás nélküli megvalósítását - összekötve az ország egészének érdekeit szem elôtt tartó gazdasági törvényhozással - nemcsak idehaza fogadnák örömmel és bizalommal, hanem - amint az a külföldi gazdasági korifeusok kijelentéseibôl egyértelműen kiderül -, a külföld bizalma is nagymértékben megnövekedne, s ez a pénz értékének javulását, külföldi hiteleket és általános gazdasági föllendülést eredményezne.

Erdély ilyetén autonómiája a román állam keretein belül minden további nélkül elképzelhetô és magvalósítható. Egész lakossága alkalmas erre, az önkormányzati rendszer hosszú évek tapasztalatából ismeri, nem kell megtanulnia, hiszen a vérében rejlik.

Az autonóm Erdély is egyik tartománya maradna az egységes román államnak, így nem jelentene számára veszélyt. Mivel a lakosság túlnyomó része román fajú, az autonómiák továbbra is románok lennének. Azok a vidékek, ahol a nemzeti kisebbségek többséget alkotnak, még az egyébként nemigen feltételezhetô elszakadási törekvések esetén sem veszélyeztetnék az állam egységét, hiszen szinte mindenütt román kisebbséggel élnének együtt, és más román autonóm területek közé lennének beágyazódva. Szabad legyen fölhívni a figyelmet a római birodalom példájára, hiszen a mai román nép a rómaiaktól származtatja magát. Th. Ruyssen írja Európa nemzeti kisebbségei és a világháború című művében,³ hogy az ókori Róma hosszú évtizedeken át történô fennmaradását a "logikus egyszerűség", a messzemenô igazságos törvények és a különbözô csatlakozott népek széles körű autonómiája biztosította, s ezen népek sajátos különbözôségeit, szokásait, közrendjét és jólétét maga a római birodalom védelmezte meg. Ezek voltak a három földrészen elterülô, hatalmas világbirodalom alappillérei, melynek "összetartó erejét nem egy nép, egy nyelv vagy egy vallás egységességének, hanem az évszázadok során hozzácsatolt népeknek és tartományoknak a világszerte elismert római jogba, a római bírák hajlíthatatlan igazságszeretetébe és a közigazgatási tisztviselôk tagadhatatlan hozzáértésébe vetett sziklaszilárd bizalmának köszönhette". Így a birodalom valamennyi népe szerencsésnek érezhette magát, s az ellenséges támadásokat a népvándorlás kori barbár rohamokig évszázadokon át vissza tudták verni, emiatt azonban a rómaiak kénytelenek voltak visszavonulni a mai Románia területérôl. De említsünk meg egy kortárs mintaképet is, Svájcot, amely ma is messzemenô autonómiát élvezô kantonokból áll, s ezek etnikailag részben tisztán francia, német, illetve olasz lakosságúak. Amikor a világháború hullámai a legmagasabbra csaptak, a nemzeti sovinizmus a legnagyobb orgiáit ülte, és a három testvérnép sorsa dôlt el az ország határainak közvetlen közelségében zajló élethalálharcban, s késôbb, amikor a gyôztes hatalmak rokon népei lendületes fejlôdésnek indultak, soha nem forgott fenn egyik vagy másik kanton kiválásának veszélye. Pedig a kísértés soha nem volt nagyobb, mint akkoriban, mégis következmények nélkül maradt. Így Erdélyben, ahol egyetlen tiszta kisebbségi lakosságú, határ menti kanton sincsen, ilyen veszély a jövôben sem fenyeget. Mert ha a román népesség túlnyomó gyarapodása állandósul, akkor hamarosan nem marad olyan "judeţ", ahol ne a román lakosság lenne erôs többségben - akár többségben, akár kisebbségben volt korábban -, és az "idegen nyelvű" kisebbség pedig magától megszűnik. De ha csökken a románok száma, akkor kifejlôdik egy erôs, szabad, hazafias érzület és hazaszeretet, amint azt a svájci példa is megmutatja; mindazonáltal egy igazán demokratikusan kormányzott autonóm terület - mely lehet akár nyelvileg elkülönülô, ám melynek lakossága elégedetten és boldogan él - elszakadása még egy világháború esetében sem jelentene veszélyt.

Megfizethetetlen és fölbecsülhetetlen lenne viszont a lakosság lelki megnyugvásában kimutatható nyereség, amely lakosság a szellemi élet szabadsága esetén otthonosan és jól érezné magát, ez pedig olyan döntô és tartós "nyeresége" lenne a "lelkeknek", hogy Erdély gazdasági föllendülését akkor már a legügyetlenebb vezetés a legrosszabb szándékkal sem tudná huzamosan visszafogni, s a három nép oly jólétben élne, hogy a Föld egyetlen hatalma a legrosszabb esetben sem gondolhatná azt, hogy itt bármiféle "irredentizmust" életre tudna hívni.

Éppen ellenkezôleg a svájci minta szerint megvalósuló autonóm Erdélyország nemcsak a román korona legszerencsésebb és "legszilárdabb" tartománya, hanem egyszersmind a román királyság legerôsebb támasza is lenne, s az általa megerôsödött állam hamarosan valamennyi délkelet-, de még a közép-európai országok fejlôdésének is kristályosodási gócává válna.

Egykor, a népeket gyötrô "vallásháborúk" korában Erdély egész Európában a vallásbéke és -szabadság példaképét nyújtotta. Ugyanígy ma is kiindulópontja lehetne a nemzeti türelmességnek és a különbözô népek egyetértésének az Európa egészét fölkorbácsoló nemzeti gyűlölködés közepette, amit idôvel éppoly érthetetlennek fognak tartani, mint amilyen érthetetlennek tartjuk ma az egykori vallásháborúkat.

A mai Románia és Erdély ettôl azonban meglehetôsen távol áll még, s a hozzácsatolt területeknek az eddig ismert módszerekkel történô további sanyargatása nemcsak az itt élôk elszegényedettségét növelné meg határtalanul, de még talán az államot is veszélybe sodró következményeket vonhatna maga után, mivel termékeny talajául szolgálhatna a jelenlegi állami és társadalmi rendszer elleni - akár külsô, akár belsô - bujtogatásoknak. Ez azonban azt a veszélyt rejti magában a román állam számára, hogy ezen törekvések a rosszul sikerült egyesítésnél talán gyorsabban céljukat érhetnék, s ezzel a mai Romániát létében fenyegetnék vagy tennék kérdésessé.

Bárki, aki nyitott szemmel jár és a romániai konszolidációért mélységes aggodalmat érez, arra a belátásra kell hogy jusson, hogy a jelenlegi kormányzati rendszer az államot veszélyeztetô játékot űz. Románia meg kell kísérelje, hogy a veszedelmes örvénybôl - amelybe a kellô elôvigyázatosság híján került, s amelyben számtalan belsô és külsô veszély rejlik - egyedül is kievickéljen, mert a tárgyilagos szemlélô el kell ismerje, hogy tengernyi veszély közepette áll.

Noha belülrôl táplált zendülés jelenleg nem valószínű, a mostani kormányzati rendszer ostoba gazdaságpolitikájának köszönhetôen munkanélkülieknek és elégedetlenkedôknek a kívülrôl szított lázadása nagyon is elképzelhetô, s az általános elégedetlenség miatt az egész országban táptalajra találna, s így nehéz lenne leverni és könnyűszerrel szolgálhatna alapul vagy ürügyül valamely ellenséges beavatkozáshoz.

Mert túl a forrongó belsô elégedetlenkedésen, még kívülrôl is veszély fenyegeti. Szomszédait - legyenek ellenségei vagy szövetségesei - alapvetôen ellenséges érdekek vezérlik. Mindenekelôtt ôsi ellensége, Oroszország, amely évszázadok óta törekszik megszerezni a Románián keresztül a Boszporuszig vezetô utat, s ezt a régi tervét soha, ma sem adta fel. Az orosz veszély - miként korábban - ma is fennáll, ami ellen - mihelyst a pánszlávizmus köntösében jelenik majd meg - a "kisantant" szláv államai semmiféle segítséget nem nyújthatnak majd, és túlságosan keveset addig is, amíg a bolsevizmus képében fenyeget. Sokkal inkább elképzelhetô - a hangzatos ígéretek ellenére -, hogy ezek a kis szláv államok megteremtik valamennyi szláv nép szövetségét, ami Románia számára rendkívül veszélyes lenne. A "nagyantant" államai viszont túl messze vannak, semhogy ez esetben hatékony, vagyis gyors segítséget nyújthatnának, oroszországi érdekeltségeiket pedig nem tették kockára Románia kedvéért.

Kevésbé mutatkozik veszélyesnek az egyetlen nem szláv szomszéd, Magyarország, amely ma csak félakkora, mint Románia, s melynek Erdéllyel való újraegyesítésére irányuló esetleges törekvéseinek Románia könnyen elejét veheti, szükség esetén egyedül is szembeszállhat vele és elháríthatja azokat, amennyiben az országban béke és elégedettség honol, viszont ez is sokkal nagyobb gondot okozna az általános elégedetlenség elharapódzása esetében.

Így Románia más szövetségest kellene keressen, amellyel nemzedékeken és évszázadokon keresztül azonos érdekek fűznék össze. A többi román néptôl való nagy távolság miatt ilyen baráti viszonyon alapuló szövetséget építhetne ki - s ezzel a román állam jövôjét biztosíthatná - a német népekkel, s az ország igazi, lelki egységének megvalósulása után - figyelembe véve a lakosság érdekeit - ugyanezt tehetné az akkorra már veszélytelenné vált Magyarországgal. Ez a szövetség a jelenlegi ellentétek békés rendezése után magva és kiindulási pontja lehetne valamennyi közép-, kelet- és dél-európai nép - tehát Románia és a kisantant népei - szűkebb gazdasági és talán a késôbbiekben politikai összefogásának is.

Csak ekkor lennének Románia számára a világháború egészen váratlanul jött következményei végérvényesnek tudhatók s a ma még fenyegetô veszélyek hiánytalanul elháríthatók. Így biztosítaná a hajdan jelentéktelen balkáni ország nagy, sikeres és dicsôséges jövôjét, s egy egészen rendkívüli befolyást Európa vezetésére és jövôbeni irányítására, amely emberi számítás szerint örökre vagy legalábbis addig tartana, ameddig a szlávság nem válna nagyobb erôvé, mint a "Közép-európai vagy Európai Egyesült Államok".

-------------------------------

¹ Marosvásárhely, 1882 - ? Magyar és német egyetemeken folytatott tanulmányai után, 1910-ben Nagyszebenben nyitott ügyvédi irodát, majd Kolozsváron praktizált, erdélyi szász lapok publicistája volt. Müller Hermannról és a szász regionalista törekvésekrôl részletesebben lásd Zsolt K. Lengyel: Auf der Suche dem Kompromiss. Ungarisches Institut, München 1993. 260-272.

² A három fejezetbôl álló tanulmány elsô fejezete az I. világháborúig foglalja össze Erdély nemzetiségi és politikai viszonyainak történetét. A második fejezet az 1918 után kialakult helyzetet, az erdélyi nemzetiségek elégedetlenségének és az erdélyi románok mellôzöttségének hátterét mutatja be.

³ Theodor Ruyssen: Les Minorites nationales d'Europe et la Guerre Moundiale. Presses Universitaires de France, Paris 1924.