magyar kisebbség
nemzetpolitikai szemle

       folyóiratok   » Magyar Kisebbség
    szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű a â î s t
  összes lapszám» IV. ÉVFOLYAM - 1998. 1. (11.) SZÁM - Az erdélyi kérdés
 
 


| észrevételeim
   vannak

| kinyomtatom
| könyvjelzőzöm



   


Borbély Imre

Az erdélyi kérdés magyar szempontból

      A fontos az, hogy tudjuk, mi liberálisok és nem liberálisok: ameddig az erdélyi kérdés az ott élô népek önrendelkezési jogának érvényesítésével megnyugtatóan nem rendezôdik, a magyar állam igen, de a magyar nemzet nem tekintheti és fôként nem érezheti magát szuverénnek.

      (Molnár Gusztáv: "Nemzeti liberalizmus". Limes 1. évf. 1. szám)

A Magyar Kisebbség olvasói számára Erdély kérdése két okból is fontos lehet. Az egyik az univerzalista szempont. Érdekes végiggondolni, merre halad a világ és Európa. E szempontból Erdély sorsa mint történelmileg kialakult kulturális és gazdasági entitás ugyanannyira fontos, mint Padániáé, Skóciáé, Walesé vagy éppenséggel Korzikáé vagy Bretagne-é. Molnár Gusztáv nagyívû tanulmánya (Az erdélyi kérdés. Magyar Kisebbség 1997/3–4) tetszetôs módon helyezi el az erdélyi kérdést a római és bizánci kultúrkör feszültségterébe, és helyes következtetésekre jut, amikor a devolúciót jelöli meg az Erdély-kérdésre adott válaszként. A másik ok, amiért "az erdélyi kérdés" fontos lehet a Magyar Kisebbség olvasói számára, az a közvetlen érintettség. Hiszen az olvasótábor jelentôs hányada erdélyi és/vagy magyar. Az olvasóknak ez utóbbi minôsége talán bír akkora súllyal, hogy érdemes e kérdéskomplexumot ebbôl a specifikusan etnikai nézôpontból is végiggondolni.

Erdély ôsidôktôl fogva lakott terület, melyet az utóbbi két évezredben sorra különbözô kultúrájú népesség lakott, rövidebb-hosszabb ideig. Egyesek jelenléte a mai napig meghatározó, mások nem hagytak maguk után nyomot.

Valószínûleg a kelta vándorlásokat követô idôszakban állandósult itt és a környezô régiókban a trák jelenlét. Ezeknek a Dunától északra letelepült törzseit dákoknak nevezték. A dákokat Erdély területérôl a római invázió és 160 éves uralom, valamint a rá következô harcos barbár hódítások nyomtalanul elseperték. A fegyverrel hódító és általuk tovaûzött törzsek mellett egy csendes szláv betelepedés is végbement, melynek emlékét számos földrajzi elnevezés mai napig ôrzi.

A magyarok bejövetelét megelôzôen Erdély avar, frank, majd bolgár fennhatóság alatt állt. A magyar hódítást követôen létrejött egy, az egész Kárpát-medencét politikailag egyesítô apostoli királyság. A 12. században magyar királyok szászokat telepítettek Erdélybe. A tatárjárást követôen, az elnéptelenedett királyságban, így Erdélyben is, az újabb germán telepítésekkel párhuzamban megjelenik a román etnosz is. A románok etnogenezise vitatott. Létrejöttük kulturális gyökereivel kapcsolatosan a kizárólag római és a kizárólag dák eredet között számtalan hipotézis van. Hasonló a helyzet az etnogenezis helyével kapcsolatosan is, amelyet egyesek a Dunától északra, mások a Dunától délre helyeznek, a kompromisszumos hipotézis szerint a Dunától délre és északra fekvô területek egyszerre is szóba jöhetnek. Az érvek elfogulatlan elemzése a roesleri tézisekhez közeli következtetésre vezetnek.[1] Ezek szerint a románság az i.e. 140-ben kezdôdô, Thesszáliát és Macedóniát célzó több évszázadon át folytatott római betelepítések és a helyi lakoság latinizálódásának a terméke, amely magán hordozza a hosszas illír (mai albán) és szláv kohabitáció nyelvi jegyeit. A 12. században még a Dunától délre alakítottak a bolgárokkal együtt közös carátust, de lassú északra vándorlásuk a 13. században elérte Erdélyt.

A románság bevándorlása a következô évszázadokban folyamatos volt. E beszüremlés legfôképpen gazdasági motivációjú lehetett, a bevándorlók zömmel nincstelenekbôl állottak. Így az Erdélyben feldúsult románság csak nagyon gyér elittel rendelkezett, amely éppen kis számánál fogva, folyamatosan asszimilálódott a magyar vagy szász elithez. Ez a magyarázata annak, hogy nem létezett román elit, amely a késôbb létrejött nemesi nemzetek uniójában részt vehetett volna. Le kell szögezni azt a tényt is, hogy a magyar, székely és szász elem nem pusztán a politikai elitet (nációt) adta, hanem döntôen ôk határozták meg az erdélyi civilizáció arculatát, mely ennél fogva szerves része maradt a nyugati (katolikus és protestáns) civilizációnak azután is, hogy a 18. és 19. században az ortodox románság az országban számbeli többséget ért el. A román nemzetmitológia alapját, a tényeken alapuló, imént vázolt történelmi úttal szemben, Románia mai területére vonatkoztatott, abszolút autochtónia és töretlen kontinuitás hite képezi.

A trianoni, majd párizsi békediktátumok Erdélyt és Magyarország keleti részeit az óromán királysághoz csatolta. 102 000 négyzetkilométernyi terület és csaknem kétmilliónyi magyar került a mondvacsinált történelmi jog ürügyén délromán fennhatóság alá. A békefeltételeket diktáló nagyhatalmak sok esetben figyelmen kívül hagytak saját fennen hirdetett elveik szempontjából felettébb releváns tényeket, például azt, hogy az erdélyi magyarság az önrendelkezési jog alapján 1918 decemberében a kolozsvári népgyûlésen kinyilvánította azon követelését, hogy Magyarországhoz csatoltassék. Figyelmen kívül maradt az etnikai proporcionalitás elve is.

A történelem kevés olyan szerencsés fordulatot ismer, mint amilyennel az elmaradott Ó-Romániából Nagy-Románia lett. A 80%-os analfabetizmussal, akút korrupcióval és archaikus mezôgazdasággal küszködô balkáni országocska a területtel együtt nyugati civilizációt is nyert, olyan szász, magyar és (a 19. század második felében létrejött) erdélyi román teljesítményeliteket (Leistungseliten) és szakembergárdát, amelyek a világszínvonalat képviselték. A szinte hihetetlen méretû nem remélt szerencseélmény talán a mélyebb indoka annak, hogy a román politikai elitben az önfegyelmezô viselkedésformák vékony rétege alatt a mai napig ott lappang az olykor hisztériába torkolló magyarellenesség. Racionális okát ennek kár is keresni, minden jel arra utal, hogy Lucian Boiának van igaza, aki a következôket írja a történelmi félelmekbôl fakadó s a történelmet átrajzolni igyekvô román nemzetideológiákról:

"Amennyiben nem az erô – amely mindig talál magyarázatot, beleértve a történelmieket –, hanem a jog hivatott arra, hogy döntsön, annyiban a múlt szerepének hátrálnia kell a jelen tényeivel és a választás szabad kinyilvánításával szemben. Erdélyben a román jogokat csak látszólag támasztják alá a dákok vagy a dák-rómaiak. Viszont ténylegesen alátámasztja ezeket az a helyzet, hogy a lakosság döntô többsége román és akármikor, ha szükség lenne rá, a régió legtöbb lakosa határozottan kinyilvánítaná a Romániához való tartozás igényét. Ha Erdélyben megtörtént volna egy etnikai számaránycsere – egy olyan jelenség, amely a világ különbözô részein megtörtént –, akkor a dolgok másképp állnának. Kinek lehet az az igénye, hogy több száz évvel ezelôtti határokhoz és etnikai arányokhoz térjünk vissza? Kosovo esete tanulságos: itt a szerb ôsiség és kontinuitás ténye ma abba a sokkal meggyôzôbb érvbe ütközik, hogy itt egy hatalmas albán többség él. Ebbôl a szempontból Erdély kérdése le van tárgyalva. A magyar vagy román mitológiai gyakorlatok semmit sem változtatnak: Erdély kétségkívül román, mint ahogy megkérdôjelezhetetlen az is, hogy itt él egy magyar kisebbség, amelynek az ôt illetô specifikus jogait illik elismerni. Sem a kontinuitás, sem a bevándorlás nem változtathat egy fikarcnyit a probléma adatain!"[2]

Boia téziseit az igazság kedvéért azért annyiból árnyalni kell, hogy az Izrael felének megfelelô erdélyi és partiumi tömbmagyar területekre ugyanaz vonatkoztatható, mint Kosovóra. Le kell szögezni, hogy a román politikai teljesítmény- és szellemi elitek történelmi tudata, világképe (Weltanschaung) éppen azoktól a mítoszoktól van áthatva, amelyeket Boia leleplez. Az erdélyi kérdés megértéséhez éppen ezért a történelmi háttér, annak elferdült tudata a román társadalmon belül és ennek politikai-lélektani ismerete elengedhetetlenül fontos. Lucian Boia Történelem és mítosz a román tudatban címû könyve eddig az egyedüli komoly, pártatlan, valóban tudományos munka, melynek célja a román történetírás demitizálása, nyugati alapokra helyezése. Míg Patapievici a román mitológiával itt-ott szembeszálló és azzal a szerelem-gyûlölet hangján polemizáló könyvét intenzív médiabotrány kísérte, addig Boiát agyonhallgatják. [16]

Boia felnôtt álláspontjához képest sajnos a Helsinki Bizottság bukaresti elnökének, Gabriel Andreescunak Molnár Gusztáv által idézett ajánlása az erdélyi magyarság számára nem nevezhetô annak. Szerinte: "Ha az erdélyi magyarság az önrendelkezés és a különbözô autonómiaformák fetisizálása helyett a versenyszellemre, a multikulturalitásra, a román–magyar határ mentén elhelyezkedô területek közötti kapcsolatok maximális elmélyítésére helyezné a hangsúlyt, mozgásba lendíthetné Erdély egészének polgári öntudatát. Óriási fényûzés, megbocsáthatatlan mulasztás volna nem kihasználni e társadalmi mélyszerkezetben a régi Mitteleuropa civilizatórikus erejét még mindig ôrzô csodálatos tartomány elônyeit. Erdély ily módon modernizációs lokomotív-szerephez jutna."

Ez sajnos felelôsségáthárítás, melyet semmiféleképpen sem lehet felnôtt magatartásnak tekinteni. Milyen versenyszellemre helyezze a magyarság a hangsúlyt? (Netán a román–magyar versenyére?) A román–magyar határ mentén elhelyezkedô területek közötti kapcsolatok maximális elmélyítését hogyan szorgalmazza a magyarság anélkül, hogy szecessziós iszonyt ébresszen a románságban? (például a szatmári magyar tömb esetében) és milyen eszközökkel? Amikor 7 évi posztkommunista és egyévi demokratikus román liberalizálás még a tömbmagyar területeken is (tehát ott, ahol a magyarok számaránya meghaladja a 75%-ot), a privatizált vagyon mindössze 15–18%-át juttatta magyar vállalkozók kezébe? Mit ért Andreescu multikulturalizmuson? Netán a magyar kultúra megôrzését, minthogy egyik hordozója a "régi Mitteleuropa civilizatórikus erejének"? Az RMDSZ egész autonómiaprogramjának nincs is más célja, sem értelme, mint éppen ez. Az autonómia az egyetlen megvalósítható, non-konfrontatív, toleráns, kompromisszumos, liberális és demokratikus, a modern integrálódó Európa paradigmájából egyenesen következtethetô eszköze annak a kultúramegôrzésnek, melybôl e multikulturalizmus felépülhet. Akkor miért helyezi Andreescu (s vele együtt Molnár Gusztáv) szembe az eszközt a céllal? Hogyan igényelhet az elnök a Helsinki Bizottság liberális pódiumáról egy egész közösség részérôl altruizmust?! Altruizmust igényelni egyenértékû a másik eszközzé tételének szándékával, és ezért mélységesen antiliberális. A romániai politikai realitások vajon milyen magyar szerepet tesznek lehetôvé a modernizációs erdélyi lokomotívon? A mozdonyvezetôét, a fûtôét, netán a fûtôanyagét?!

Nem világos, hogy Molnár Gusztáv ezt a "figyelmeztetést" miért tartja jól idôzítettnek. Talán azért, hogy felhívja figyelmünket arra, hogy igenis lehetne szerepünk az erdélyi kérdés megoldásában? Ez esetben még kevésbé értelmezhetô a vitaindító politológus azon megállapítása, hogy "Erdély kérdése nem magyar, hanem román kérdés." Vajon hogyan és mennyire? Olyan mértékben, amint a többségi hatalomhoz viszonyítva nagyságrenddel kisebb Csecsnia kérdése nem csecsenkérdés, hanem orosz, vagy amennyire Kosovo nem albán-, hanem szerbkérdés? E retorikus kérdésekre adott empirikus válasz a látszat ellenére is Molnár Gusztávnak ad igazat, hiszen Erdély kérdésében és azon belül az erdélyi magyarság kérdésében ‘89 elôtt és után, az erdélyi politikai elit öngáncsoltsága és az anyaország beteg, autoimmun reflexei miatt mind a mai napig valóban csak a román nemzetstratégia érvényesült.

De a vitaindító tanulmány érvelése, felépítése és következtetései nem empirikusak, hanem elvi alapúak. Az egyik elvi premissza a Romániát átszelô kultúrhatár devolúciós ereje. Nehéz lenne elvileg vagy empirikusan ezt az erôt tagadni.

Románia északnyugati fele valóban hordozza mindazon kultúrértékeket, melyekrôl Andreescu vagy (az ugyancsak említett) Hurezeanu beszél. Max Weber (akit egyébként szemellenzôs doktrinerek vagy kultúrvaksággal vert elrugaszkodottak éppen úgy támadnak, mint Huntingtont1) már a század elején meggyôzô érvrendszerrel bizonyította, hogy a modern nyugati civilizáció elôfeltétele, kovásza a protestáns etika létrejötte volt [3]. A protestáns és katolikus magyarok eleve nyugati mentalitásúak. Az erdélyi románság, habár manapság, a kommunista diktatúra erôszakos valláspolitikája következtében, zömében ortodox, valóban nyugatiasabb gondolkodású a regátinál; ez nemcsak a politikai opciókban testesül meg, hanem a munkamorálban is és olyan fontos "apróságokban", mint az adott szó súlya, a pontosság vagy az igazmondás. A mentalitás eme építôkockái, ha nem is akkorák, mint a protestáns etikára jellemzôek, de ugyanolyan "formájúak" és ugyanúgy épülnek egymásra. Dél-Romániában más formájúak és mást eredményeznek [4, 5, 6]. Így hát a transzilvanizmus nem pusztán a modernizáció, hanem a nyugatosítás hajtóerejévé válhat.2

Erdély pozitív szerepe viszont feltételekhez van kötve. Ahhoz, hogy a civilizációs mozdony elinduljon, elôször létre kell jönnie. Erdélynek el kell jutni az öndefiniálódáshoz és önrendelkezéshez. Ezt Molnár pontosan le is írja, de a megoldást – "mert Erdély román kérdés" – Romániától várja. Romániának nyújtja az alternatív jövôképet: devolúció, illetve föderáció – és akkor majd az Erdély-mozdony kihúzza az egész ország-szerelvényt a balkáni megfeneklettségébôl és Nyugat felé vontatja. Vagy pedig a centralista etatizmus folytatódik, minek következtében az egész ország lecsúszik a Montenegrótól Kamcsatkáig húzódó válságövezetbe.

Nem világos Molnár Gusztáv elképzelése a devolúciós vagy föderatív modell "felajánlásáról". Elsôsorban ki az, aki a devolúció "felajánlását" megteheti? A román nép egésze? Hogyan? Plebiszcitum által? Ha félre is tennénk az ez irányú népszavazás kiírásának jogi (sôt alkotmányjogi) buktatóit – vajon eljuthatunk a kollektív bölcsesség ama fokára, hogy a horizontális transzfer (kizsákmányolás) dél- és keletromán haszonélvezô tömegei a kényelmes forrásról önként lemondjanak, hogy majd a gazdaságilag önállósuló provinciák konkurenciaharcában kevesebbért többet kelljen dolgozniuk?

Ha Mancur Olson [7] fejtegetései a kollektív cselekvést illetôen igazak (és annak látszanak), nem várható el, hogy a közvetlen önérdekkel szemben magasabb színtû, méghozzá hipotetikus jövôbeli haszon reményében a regáti többség "történelmileg helyesen" a devolúcióra szavazzon.

Sajnos nem tapasztalható az elsôdlegesen érdekelt erdélyi románságon belül sem devolúciós tömegnyomás.

A gondolat itt-ott felbukkan, sokan helyeslik, de nem nyíltan. Vadim Tudort viszont mind többen követik, teljes nyíltsággal. Lehet, hogy a devolúciós paradigma csak egy unionista paroxizmus törvényszerû bukása után nyer majd kontúrt és tömegbázist Erdélyben.

De a tömegbázis magában nem elég. Curzio Malaparte [9] többek között az 1920-as varsói eseményeket elemezvén bizonyítja, hogy világos céllal és a megvalósítás koncepciójával felvértezett elit híján még az akut forradalmi helyzet (tehát a tömegek maximális tettrekészsége esetén) sem vezet politikai cselekedethez. 3

Erdély devolúciója tehát elsôdlegesen az autochton, a decentralizációban és annak devolúciós hatalmi (államstrukturális) biztosításában érdekelt, érdekét felismerô, vállaló és önreflexióra képes elit akaratához van kötve. Sajnos e sorok írója az egyetlen erdélyi politikus, aki (parlamenti képviselôként) nyíltan síkra szállt Románia föderalizálása mellett. [11] A Parlament folyosóin folytatott magánbeszélgetések alkalmával nem egy erdélyi román képviselô jelezte egyetértését. Ezzel viszont ki is merült föderációtámogató potenciálja. Ennek a passzivitásnak nincs racionális magyarázata. Forrása a történelmileg kialakult, zsigerekben hordozott félelmekben, elôítéletekben és ellenérzésekben keresendô, amelyeket a románságban az önazonosságához ragaszkodó erdélyi magyarság ébreszt.

Vilfredo Pareto [10] a történelmet kétféle politikai elit – oroszlánok és rókák – hatalmi körforgásával (cirkulációjával) magyarázza. Az oroszlánok a civilizáció értékrendjét hordozzák magukban (reziduumként), és annak megfelelôen akarják a társadalmat és berendezkedéseít módosítani. Autoritásuk morális radikalizmusuknak köszönhetô, és nem utolsósorban hajlamuknak az erôszak alkalmazására. Tevékenységük rendközpontú, tehát fellépnek a korrupció, spekuláció, csalás és anarchia (libertinizmus) ellen. A rókáknak nincsenek a közjóval kapcsolatos törekvéseik, igyekezetük a hatalom birtoklására és öncélú kihasználására korlátozódik. Hatalmukat éppen az oroszlánok által megvetett és üldözött módszerek bevetésére alapozzák (korrupció, libertinizmus, hedonizmus, spekuláció, csalás stb.).

Molnár is jelzi, hogy a Maniu-intermezzótól eltekintve, Nagy-Romániában a kezdetektôl máig délromán érdekeltségû (és többnyire eredetû) politikai elit uralkodik. Ez az elit viszont, az elsô számú haszonélvezôje az erôs központosításnak, hiszen ez garantálja a "saját zsebre menô" újraelosztást. A kommunista hatalomgyakorlás (az ellentétes szlogenek dacára) mindenütt kontraszelekciós mechanizmusokat indított be. Ceauºescu Romániájában még inkább, mint máshol. 89 után, Kelet-Németország és Csehország kivételével, az összes rendszerváltó országban a korábbi politikai elit átmentette hatalmát. Romániában eredményesebben, mint máshol. Ennek köszönhetôen a romániai (román és magyar) politikai elitben túlsúlyba kerültek a rókák, és immáron ôk diktálják az iramot. Egy olyan délromán Atatürk színrelépése, aki (a török szekularizáció kardcsapásához hasonló módon) átvágja a centralista, etatista érdekcsomót, az ország szubszidiáris, föderális alapokra helyezésével, egyelôre még várat magára.

Ha munkahipotézisként elfogadjuk Molnár Gusztáv vitaindítóban képviselt premisszáját, hogy Erdély kérdése román kérdés, akkor erre a kérdésre a következô válaszok lehetségesek:

– Erdély szecessziója

– Románia föderalizálása

– benne Erdély külön politikai entitás [11]

– Erdély feldarabolása más provinciák között

– Devolució – Erdély területére vonatkoztatott külön státus

– Egységes központosított nemzetállam

Erdély és a történelmi Magyarország egyéb Romániához csatolt területén viszont nagyszámú magyar nemzeti közösség él.4 Így hát Erdély kérdése nem pusztán román kérdés – legfennebb a délromán uralkodó politikai elitet terhelô felelôsség. De még e felelôsség sem kizárólagos, hiszen a születô romániai demokrácia valós felelôsséget ró az érintett magyar közösség politikai elitjére is (a magyarországi politikai elitnek pedig e felelôsség jegyében való cselekvés egyenesen alkotmányos kötelessége).

Az Erdély körüli román–magyar disputára elvileg a következô megoldások kínálkoznak:

– a vitatott terület etnikumarányos felosztása (lakosságcserével stb.) a két ország között;

– a szecessziós megoldás (független Erdély létrejötte és a Partium visszacsatolása az anyaországhoz, ami a visszakerült területeken élô magyarság problémáját megoldaná, tehát magyar szempontból megoldást jelentene);

– a magyar nemzeti közösségek strukturális (szubszidiáris) beemelése a magyar "politikai nemzetbe", határmódosítás nélkül (egy határokon átnyúló magyar "konföderáció" az integrált Európa paradigmáján belül);

– a magyar nemzeti közösség önkormányzatát szavatoló autonómiaformák életbeléptetése (ezen belül tömbmagyar területek devolúciós különstátusa);

– egész Erdély területére vonatkoztatott különstátus és azon belül a tömbmagyar területek önigazgatása (dél-tiroli modell);

– lassú elrománosítás, a valós megoldásokat lebegtetô román politikum halogató taktikájával párhuzamban a tömbmagyar területek etnikai adottságainak mesterséges megváltoztatása és a szórvány lassú elcsángósítása (ez a megoldás van most folyamatban);

– az anyaországi magyarság fogyásával lépést tartó szervezett áttelepítés;

– a magyarok elûzése és/vagy kiirtása (az ethnic cleansing délszláv mintájára).

Ezen megoldások közül a szubszidiaritás elvén alapulók (föderáció, devolúció – a magyar közösség önkormányzatának életbeléptetésével) azok, amelyek mind magyar, mind román szempontból racionálisak és kielégítôek.5

Modernizációs szempontból (életszínvonal-növekedés) a devolúciós megoldás mind az erdélyi román, mind pedig a magyar közösség számára tagadhatatlan elônyt jelentene, hiszen az Andreescu által is jelzett kultúrértékek szabadon kibontakozhatnának és gazdasági szempontból gyümölcsözhetnének. Ennek áttételesen az óromán rész is haszonélvezôje lehetne (mozdonyszerep).

Ó-Románia rövid távon a horizontális transzfer megszûntének gazdaságilag kellemetlen következményeit lenne kénytelen viselni. Közép- és hosszútávon viszont know-how átáramlás és a gazdasági kényszer hatására ott is erôteljesebbé válna a modernizáció. Következtetésképpen leszögezhetô, hogy hosszútávon valamely szubszidiáris megoldás egész Románia számára elônyös: belpolitikailag gazdasági következményei folytán, külpolitikai szinten pedig az ország integrációs esélyeinek megnövelésével.

Az, hogy az erdélyi magyar kérdés megoldása a román devolúciós folyamat puszta körülménye marad-e vagy pedig egy, a magyarság számára kielégítô megoldás e devolúció feltételévé válik – már nem a román, hanem a magyar politikai elit akaratától függ.

A tranzíció éveiben meghozott döntések hosszú évtizedekre nézve meghatározóak lehetnek. A magyarság most olyan európai paradigmának megfelelô megoldást kell hogy találjon specifikus problémájára, amely a határmódosítás kikerülésével a szubszidiaritás elvén nyugszik.

"Három és fél millió magyar, a Kárpát-medencében élô magyarság egynegyede nem integrálható sem a magyar nemzetállam, sem a környezô nemzetállamok politikai rendszerébe"[12] – írja Molnár Gusztáv. Egyértelmû, hogy az ez irányú politikai cselekvés nem román, hanem magyar feladat. A nemzet sorsa iránt felelôsséget érzô bármilyen politikai irányzat követôi számára is megszívlelendô Molnár Gusztáv nemzeti liberálisoknak szánt intelme: "Nemzeti liberális az, aki a magyar nemzet egészének, annak a bizonyos 15 milliónak a kérdésére akar liberális választ adni. Nemzeti liberális az, aki tudja, hogy a parlamentáris demokrácia intézményrendszerének megteremtése, valamint állami szuverenitásunk helyreállítása önmagában nem elegendô ahhoz, hogy nemzetünk életében a liberalizmus teljes és végleges gyôzelmérôl beszélhessünk. Ehhez ugyanis a teljes magyar nemzet önrendelkezési jogának maradéktalanul érvényesülnie kell."[13]

"A nemzet […] nem lehet szabad emberek közössége, nem lehet civil társadalom, ha nem szuverén. Ez a szuverenitás nem ruházható át senkire és semmire. Ha egy állam betársul valamilyen konföderációba, vagy más államokkal együtt létrehoz egy konföderációt, a kölcsönösség és önkéntesség elve alapján lemondhat szuverenitása bizonyos ismérveirôl. A nemzetre ez nem vonatkozik, a nemzet ezt semmilyen körülmények között nem teheti meg, éppen úgy, ahogy az emberi személy sem mondhat le feltétlenségérôl és a civil társadalom sem a maga autonómiájáról. Ahogy a személy nem rendelhetô alá semmilyen külsô instanciának, és a társadalom sem a kormányzatnak, éppen úgy a nemzet sem rendelhetô alá egy másik nemzetnek. Ez a nemzetek önrendelkezési jogának mélyebb – liberális – értelme."[14]

"A liberális értelemben, tehát szabad emberek közösségeként felfogott magyar nemzet szempontjából másodlagos kérdés, hogy a nemzettestet alkotó egyes részek milyen államkeretben élnek önrendelkezési jogukkal, de életbevágó, hogy élhessenek vele, hogy az egyes nemzetrészek ne legyenek kiszolgáltatva más nemzeteknek." [15]

Molnár Gusztávnak e régebbi okfejtéseivel maradéktalanul egyetérthetünk. Meggyôzôen bizonyítják, hogy az itt élô magyarság ragaszkodása önazonosságához, valamint ôsi szülôföldjéhez Erdély kérdését kiemeli az egyéb román kérdések közül és nemzetközivé teszi azt.

Az integrálódó Európa paradigmájának megfelelô választ e kérdés csak a szubszidiaritás elvének alkalmazásával nyerhet, de nem pusztán territoriális vonatkozásban, hanem etnikaiban is.

Könyvészet

[1] Robert Roesler: Romanische Studien, Untersuchungen zur elteren Geschichte Romaniens. Verlag von Duncker & Humbolt Leipzig 1871.

[2] Lucian Boia: Istorie si mit în constiinta româneascã. Humanitas, Bucuresti 1997.

[3] Max Weber: Etica protestantã si spiritul capitalismului. Humanitas, Bucuresti 1993.

[4] Borbély Imre: Merre vigyük végzetünk? Az RMDSZ II. Kongresszusán (1991. május) szétosztott anyag, megjelent a Hitel 1991/13, 14-es számában.

[5] Gelu Pãteanu: Amit Romániáról tudni kell. Világszövetség I/1–2, 1992. aug. 15.

[6] Kozma Szilárd: Kultúrzóna. Beszélgetés Borbély Imrével, az RMDSZ elnökségi tagjával, Hitel 1992/8.

[7] Mancur Olson: A kollektív cselekvés logikája. Osiris, Budapest 1997.

[8] Fernand Braudel: Gramatica civilizatiilor. Meridiane, Bucuresti 1994.

[9] Curzio Malaparte: Tehnica loviturii de stat. Nemira, Bucuresti 1996.

[10] Vilfredo Pareto: Traité de sociologie generale. 1933.

[11] Horia Alexandrescu: Scopul final al minoritãtii maghiare din România este dobândirea statului de natiune-partener – în viziunea radicalului Borbély Imre, candidat la presedentia Uniunii. Cronica românã 1995. május 12.

Az interjú föderációs vonatkozású része:

– Ebben az értelemben támogatta ön Románia föderalizálásának ötletét Bruxelles-ben?

– Én elválasztanám a föderalizálás ötletét a társnemzetétôl, mivel Romániában a magyar diaszpóra nagy területeken él. Csak Székelyföldön és Biharban élnek tömbben. Egy etnikai alapú föderáció csak ez utóbbiakat érintené. Én nem hiszem, hogy a föderalizáció egyik módozata lenne az etnikai problémák megközelítésének.

– És mégis beszélt a föderalizációról; milyen értelemben?

– Olyan értelemben, hogy én azt hiszem, hogy a föderalizáció megoldás lehetne a romániai románoknak. Különben az a véleményem, hogy mindannyiunknak jobb lenne a román országok föderizációjában élni.

– Miért ?

– Bebizonyosodott, hogy a szubszidiaritás elve nagyon jó hatással van.

– Hol?

Mindenhol. Ez azt jelenti, hogy a megoldásokat azon a szinten kell megtalálni, ahol a probléma megjelenik. A gyakorlat bebizonyította, hogy a problémák megjelenhetnek helyi szinten, gazdasági, földrajzi, történelmi régiókban, a mentalitások szintjén és országos szinten. A föderáció, úgy, ahogyan az Ausztriában, Németországban létezik, és ahogyan Spanyolországban körvonalazódik, pontosan megfelel ezeknek a szinteknek. Én azt hiszem, hogy a bánsági jelleg például nagyon jól kialakult a történelem folyamatában, eljutva az autochton mentalitás szintjére. Ugyanez a helyzet a munténiaiakkal, olténiaiakkal, moldovaiakkal is. Egyidejûleg ezek a régiók gazdasági entitások is. És a problémákat, amelyekkel szembesülnek, meg lehetne oldani helyi szinten. Egy ilyen felosztásnak feszültségoldó hatása lenne, továbbá felszabadítana bizonyos helyi energiákat, amelyek máskülönben nem érvényesülhetnek, mivel szisztematikusan vannak elhelyezve. Mindezek mellett a régiók fejlesztése a helyi sajátosságok jegyében történne.

– És, hogyan látja ön ennek a tervnek a megvalósulását?

– Romániában én a népmûvészetbôl indulnék ki e régiók körvonalazásában.

– Tehát térjünk vissza Munténiához, Moldovához…

– …Olténia, Bánság, Crisana, Belsô-Erdély, Bukovina. Ha a zene a lélek tükre, akkor a helyi népmûvészet, amely nagyon jól elhatárolódik, egy nagyon jó vezetô volna. Ez támogatná a helyiek politikai preferenciáit is. A bánsági parlament teljesen más struktúrájú lehetne, mint mondjuk a moldovai.

– Azaz minden vidék a saját parlamentjével!

– Igen, úgy, mint Németországban vagy Ausztriában. Ezeknek a parlamenteknek nem kell méretben megegyezniük a bukarestivel.

– De Németországban létezik a Bundestag is.

– Természetesen, itt is létezne egy kapcsolat. Én azonban szigorúan csak a helyi törvényhozásra és végrehajtásra gondoltam, amely csak helyi problémákkal foglalkozna.

– Igen, de kinek tartoznának ezek elszámolni?

– A helységek a régiónak vagy a tartománynak számolnának el. Például Lugos Temesvárnak számolna el, és Temesvár Bukarestnek. A szövetségi törvényeket Bukarestben hoznák. A tanügyrôl, honvédelemrôl, egészségügyrôl stb. van szó, amelyek általános jelleggel bírnak. A gazdasági jellegû problémákkal viszont az úgynevezett landok foglalkoznának, ahol az adókat is be lehetne szedni, melyeknek 1/3-a az illetô landnál maradna, egy-egy jutna a helységeknek és a szövetségnek.

– És ha a régiót külsô támadás éri, akkor ki biztosítja a védelmét?

– Hadsereg csak egy van, mint ahogy csak egy szövetségi rendôrség és egy szövetségi polgárôrség van.

– Tehát ön azt állítja, hogy ha egy vállalat sztrájkba lépne, az már nem a központban reklamálna, hanem helyi szinten.

– Igen.

– És milyen hatalmuk legyen a helyi vezetôknek? Vannak régiók és régiók?

– Leszûkítve a problémákat egy történelmileg és gazdaságilag egységes régióra könnyebben lehet megoldásokat találni. Látja, létezik két szemléletmód: liberális és egalitarista szocialista. Egyes régiók választhatnák az utóbbit anélkül, hogy ezzel más régiók fejlôdését gátolnák.

– Mi történne a moldvai csángókkal ? Mit csinálnának ôk mint kisebbség?

– Azt csinálnának, amit akarnak. Alávetnék magukat a helyi hatalomnak.

– Mint az erdélyi románok, nem? Már azokra a vidékekre gondolok, ahol kisebbségben vannak.

– Ott spontán módon területi autonómiák jönnének létre Erdély belsejében. Ez az én feltételezésem. A Mócok országa pl. egy egészében román entitás a maga jellegzetességeivel. Ugyanígy a Øara Momarlanilor és Fogaras. Én azt hiszem, hogy ezen az úton logikusan eljuthatunk a múlt újraelevenítéséhez.

[12] Molnár Gusztáv: Miért kell a konfederáció? Limes 1992/7–8. 57.

[13] Molnár Gusztáv: Az igen és nem határán – a liberalizmus esélyei Közép-Európában és környékén. Limes 1991/nov.–dec. 3.

[14] Molnár Gusztáv: Nemzeti liberalizmus., Limes 1991/okt. 20.

[15] Uo. 22.

[16] H.R. Patapievici: Cine suntem. = Politice. Humanitas, Buc. 1996.

—————————————

1 Samuel P. Huntington az Eatoni Egyetem Kormányzástudományi Karának professzora és a Harvard Egyetem John M. Olin Stratégiai Kutatási Intézetének igazgatója, az ominózus Clash of civilizations? címû tanulmányát az általa vezetett intézet "A változó biztonsági környezet és az amerikai nemzeti érdek" elnevezésû projektje keretében dolgozta ki, és a Foreign Affairs 1993 nyarán megjelent számában publikálta. A tanulmány születési körülményei már jelzik, hogy célja a valóság megközelítése, nem pedig a rózsaszínû univerzalista-liberális mainstream-konformitás támogatása volt.

2 Au faux de mieu átveszem a vitaindító terminológiáját, habár tulajdonképpen a nyugati civilizáció két síkjáról, az anyagiról ("modernitás") és szellemirôl ("nyugatosodás") van szó Fernand Braudel jól megalapozott civilizációfelfogásában [8].

3 A politikai elit nélkülözhetetlenségére már korábban Vilfredo Pareto [10] is rámutatott.

4 Az 1991-es népszámlálás szerint 1,67 millió – ez a szám viszont, ha a történelmi helyzet úgy alakul, hogy egzisztenciális elônyt jelent magyarnak lenni, nagy valószínûséggel drasztikusan nôvekedne. Példa erre a lengyelországi és oroszországi németek számának a természetes szaporulatot nagyságrendekkel meghaladó gyarapodási üteme, amióta megnyílt számukra a németországi letelepedés lehetôsége.

5 Magyar értékkonzervatív (önazonosság-ôrzô) szempontból a devolúciós megoldás csak az etnikai önkormányzat kíséretében nyújt hasznot, hiszen egy föderációban a liberális demokrácia és jogállamiság keretein belül is lehet "eredményesen" nemzeti asszimilációs politikát folytatni. Ez ellen csak strukturális és szubszidiáris (szuverenitástranszferrel járó) megoldások nyújtanak megnyugtató garanciát.


 
kapcsolódók
  » impresszum
  » a Jakabffy Elemér Alapítvány hírlapgyűjteménye
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi könyvtárkatalógusa
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi kéziratkatalógusa

további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvető
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Művészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minorităților
» Glasul Minorităților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet
» Web

 
     
 

(c) Jakabffy Elemér Alapítvány, Media Index Egyesület 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék