A társadalomlélektan és a politika határterületeit kutatók számára minden bizonnyal felvillanyozó hatással lesz Alina Mungiunak a Humanitas könyvkiadónál az idén megjelent, Românii dupa '89 (Istoria unei neîntelegeri)^* címû politikai nagyesszéje. Fôleg a nemzeti önismeret dekonstruktív perspektíváját felvállaló román értelmiségiek, valamint a "tranzitológiai" vizsgálatokban érdekelt politikai elemzôk és politológusok forgathatják majd haszonnal és izgalommal e kötetet.

Szerzônk abból az általános kelet-európai jelenségbôl indul ki, hogy - Csehországot kivéve - a többé-kevésbé posztkommunista eredetû baloldal kormányzóképes alternatívaként tudott megjelenni a volt kommunista országok társadalmai elôtt, sôt, még a kormányzáshoz szükséges szavazattöbbséget is meg tudta szerezni. Azonban míg erre minden országban van egy pontos, konjunkturális okokra visszavezethetô magyarázat, Romániában a posztkommunista elit folyamatos hatalmon maradása inkább valamiféle "rejtély"-nek, "nemzeti specifikum"-nak tûnik.

De rejtély-e a románok 1989 decemberét követôen tanúsított, "irracionális" politikai beállítódása ? - teszi fel Alina Mungiu a kérdést. Szerzônk munkahipotézise az, hogy igenis, létezik egy sajátos "román pszichológia", melyben a választói érdekek egészen másképp artikulálódnak, mint ahogy azt az elmúlt hat év során az ellenzéki elitek a maguk ideológiai sémái alapján feltételezték.

A külföldi elemzôk - Huntingtontól Stephen Fischer-Galati-ig - meglehetôs egyértelmûséggel állítják azt, hogy Romániának nincsenek demokratikus hagyományai, s e megállapításukat - ellentétben a román demokratikus ellenzékkel (s itt elsôsorban a Demokratikus Konvenció értelmiségi holdudvarát említhetjük) - a két világháború közötti korszakra is érvényesnek tekintik. Ugyanakkor jelentôs román szerzôk is vannak, akik szerint a román politikai kultúrát a tekintélyelvûség, a tekintélytisztelet, valamint a tekintélyuralomba való beletörôdés - a paternalizmus elfogadása - jellemzi, s mindezt a paraszti társadalom hagyományos viszonyulásmódjából eredeztetik. A ma már klasszikusnak tekinthetô szerzôk közül Radulescu-Motru és Draghicescu ír részletesen errôl, s e népi jellemvonásokat a következetlenség és felületesség tulajdonságaival tartják kiegészítendônek, amit más szerzôk az értelmiségi magatartásmódban is felfedeznek. Okfejtéseiket a nemzetkarakterológia ingoványos területére lehetne utalni, ha következtetéseik nem térnének vissza makacsul újabb és újabb szerzôknél. Cioran Románia színeváltozása címû mûve ma már szintén eme klasszikus munkák sorába tartozik, de ide sorolhatjuk Mihai Botez egy 1987-es tanulmányát is, melyben a román totalitárius rendszer és a lakosság között létrejött társadalmi szerzôdésrôl s annak természetérôl ír. Sôt, nemcsak a téma, hanem bizonyos attitûdök folyamatossága is megfigyelhetô: H.-R. Patapievici legújabb kötetének (Politice. Humanitas Kiadó, 1996) nemzetostorozó szenvedélye - például - a Cioranéval rokon.

Huntington a demokratizálódás "harmadik hullámáról" írva (1993) megjegyzi, hogy ennek perspektívái Romániában és Szudánban a legrosszabbak, a Civilizációk összeütközésében pedig meg is indokolja ezt: az ortodox népek "kevésbé készek arra, hogy stabil demokratikus rendszereket teremtsenek". Ez utóbbi megállapítást Alina Mungiu csak néhány tény egybeeséseként tudja elfogadni: a politikai rendszer, vallás és gazdasági szféra összefüggéseire vonatkozóan - mondja - csupán Max Weber állított fel néhány, elméletinek tekinthetô tételt, s ezek is mindössze a protestantizmus vonatkozásában tekinthetôk probációként. E ponton viszont a magyar olvasóban óhatatlanul felmerül Szûcs Jenô Vázlat Európa három történeti régiójáról címû esszéje, mely a vallás és politikai kultúra összefüggéseinek vonatkozásában bátran egy - a weberi tannal kongeniális - elmélet alapvonalait vázolja fel. Ennek alaptétele - röviden összefoglalva - a következô: a nyugati hûbériségnek ama sajátos jellemzôje, hogy az antik-barbár korban szétfoszlott közhatalom helyébe olyan magánjogi függô viszonyok rendszerét bontakoztatta ki, mellyel e függôségi viszonyokba egyben az emberi méltóság is beépült, mint a politikai viszonylatok konstitutív eleme, olyan tulajdonságjegy, amely csakis a nyugati egyház "cezaropapizmustól" megszabadult, független létû identitása mellett válhatott ideológiailag is felöltöztetett valóság alapjává. A kérdés csupán az, hogy e viszonylatok milyen mértékig determináló elemei a mai nyugati politikai kultúrának, s mennyire vannak jelen a kelet-közép-európai "átmenetek" rejtett dimenziójaként.

A tranzitológia jelenleg domináns magyarázó sémái eltekintenek minden olyan logikai érvtôl, mely a rejtett történelmi dimenziók meghatározó jelenvalóságára utal. E szempont módszertanilag teljesen legitim, hiszen olyan jelenségek, tények vizsgálatáról van szó, amelyekre vonatkozóan jóformán semmilyen társadalomtudományi munka nem szolgál elôzményül, azaz - pontosabban fogalmazva - csupán olyan mûvek vehetôk tekintetbe, amelyek révén a módszertani transzfer megalapozható. Ezzel a kérdéssel szembesült például a csíkszeredai Kommunikációs Antropológiai Munkacsoport, amikor egy bizonyos (nem erdélyi: közép-európai) politikai-kulturális hagyománytól függetlenedve, az európai és amerikai társadalom-tudomány között kissé parttalanná vált antropológiából merítve próbált módszertant és stílust kreálni a romániai magyar társadalom vizsgálatához, fôleg az elitek és intézmények - mert lényegében ezek a társadalom struktúraadó elemei - vonatkozásában.

Alina Mungiu hasonlóképpen jár el: a politikai történések társadalom-pszichológiai vizsgálatában egy - a kommunikációelmélet kora ifjúsága idején banalizálódott - modellhez nyúl vissza. A modell, amelyrôl lefújja a port: az adó - üzenet - vevô sémája; aktualizálhatóságának esélyét pedig az adja, hogy a politikatudományi fejlôdésében az intézményi és kulturális dimenziók felváltva, ciklikusan kerülnek elôtérbe: a stabil idôszakokban rendszerint a "kemény" intézményi, gyors történelmi változásokkor pedig a "lágy" kulturális szféra tûnik fontosabbnak. A román "forradalom" utótörténetét meghatározó "lágy közegnek" a televízió révén formálódó "össznemzeti" retorika bizonyult. Szerzônk egyenesen úgy fogalmaz, hogy a televízió a román rendszerváltás "eredendô bûne". A televízió révén maga az üzenet vált a körvonalazandó új politikai rendszer (intézmények) egyik konstituáló elemévé, mégpedig sajátos közvetítôi szerepe révén. A román társadalom "forradalom"-élményét ugyanis a Szabad Román Televízió és nem a cselekvô átélés tette tömegélménnyé: az átélés közvetettsége pedig azt eredményezte, hogy a nézôk nagy többsége, mint társadalom, egyénileg átélt döntéskényszer nélkül lett az események "részvevôje". Ezzel lényegében az is eldôlt, hogy a leghitelesebb "adó" s a legsikeresebb "üzenet" az, amelyet maga a televízió hitelesít.

A küzdelem, mely e "hitelesítés" birtoklásáért megindult, egy kezdetben nem mindenki által felismert, permanens "választási kampányba" hajszolta bele a közélet szereplôit (a társadalmat magát pedig egy permanens kampánylázba), méghozzá akkor, amikor az új államhatalmi struktúrák még alig körvonalazódtak. Alina Mungiu elôtt már többen is megírták, hogy e "kampány" csak akkor vált felismerhetôvé egyes - késôbb ellenzéki - politikusok elôtt, amikor az NMF bejelentette, hogy indul a választásokon. Van azonban néhány további súlyos következménye is e televíziós "eredendô bûnnek", amelyre elsôként szerzônk mutat rá. Az egyik az, hogy e korai "kompetitív rábeszélésben" az emberek érdekeik és nem értékpreferenciáik szerint kezdtek el dönteni. S erre tevôdik rá a másik, ami már teljesen a totalitárius rendszerek kampánytechnikájára emlékeztet: az, hogy e tévés közbeszédbôl teljesen eltûntek a primér, ellenôrizhetô információk. Ezzel a közéleti diszkurzusmezô teljes mértékben szubjektivizálódott, s a professzionista propagandisták egyre rendezettebb sorokban való színrelépésével egy sajátos "objektivizálás" is bekövetkezett - mondhatni logikus módon. Klasszikus eljárása ugyanis az autoritárius rendszerek propagandájának, hogy minden igazságot egy párhuzamos igazsággal relativizál, s ezzel a tényeket az ellentétes vélemények "demokratikus ütköztetésében" oldja fel.

Posztmodern perspektívába helyezve Alina Mungiu "román forradalomról" tett megállapításait, azt az izgalmas tanulságot is leszûrhetjük, hogy a formálódó retorikák meghatározóak egy új politikai rendszer kialakulásában. Mindenekelôtt azért, mert a "forradalom" élménye nem egyetlen nagy kerettörténetbe foglalódott össze, hanem legalábbis kettôbe, ahogy az ma az elsô hetek nyilvánosságának diszkurzuselemzésébôl kiolvasható. Ha csupán átélt történelemként lenne ez értelmezendô, akkor Lévi-Strausst igazolná: "a folyamatok nem analitikai tárgyak, hanem az a sajátos mód, ahogyan egy alany egy idôbeliséget átél". Alina Mungiu azonban esettanulmányt ír e történetek "kikerekedésérôl"; azt követi nyomon, hogy miként tölti fel az egyik kerettörténetet a folytonosság üzenete, a másikat pedig a változásé. E folyamat kezdetén a diszkurzuselemek csupán hangsúlyok és klisészerû fordulatok formájában jelentkeztek, késôbb azonban jelentésegységekként egyre inkább "adók"-nak nevezhetô csoportosulásokhoz kezdtek kötôdni.

Az "adóknak" két kategóriája van: elsôdleges és másodlagos adók. Az elsôdleges adó megfogalmazza az üzenet alapeszméjét, a másodlagos formát ad neki. A folytonosság üzeneteinek egyre formagazdagabb elaborálásával párhuzamosan mind világosabbá vált, milyen csoportokat jelenítenek meg ezek az "adók". A kezdeti sokféleségbôl - az új rendszert örökösként átvevô, minden jel szerint korábbi megegyezések alapján létrejött csoport (Ion Iliescu, Dan Martian, N. S. Dumitru, Virgil Magureanu, Petre Roman) mellé felsorakoztak a korábbi pártnómenklatúra második vonalába tartozó aktivisták, számos opportunista (köztük azoknak a városoknak a "forradalmárai", ahol egyetlen puskalövés sem dördült el), a nagyipari vezetôk döntô többsége, a vidéki értelmiség konzervatív rétegei - három sajátos szerepû és politikai individualitású csoport bontakozott ki: a liberális (reformista) kommunistáké, a nemzeti kommunistáké, valamint az "Un viitor pentru România" csoporté. Az elsô kettô az alapüzenetek megfogalmazója, az utóbbi pedig ezeknek professzionális szintû kidolgozója. E táborban tehát az üzenetek megfogalmazásához és célba juttatásához úgyszólván minden adva volt ("képzett" szakemberek, eszközök, a televízió), s így a jelentéskontextusok kibontakoztatása nagyon gyorsan végbemehetett.

Nem így történt a változás üzeneteit megfogalmazó "adók" oldalán: az alternatív üzenet megfogalmazói kevesen voltak, megosztottak, s nem rendelkeztek az üzenet formai kidolgozásához szükséges staffal. Az elsô kapocs közöttük egy negatívum volt: az NMF elutasítása. A közös kritikai üzenet elsô tartalmi eleme - az "eredeti demokrácia" bírálata - azonban túlságosan elvont (fejlett politikai kultúrát feltételezô) volt ahhoz, hogy a diktatúra egyhangúságából épphogy kilépô román közvélemény "vevôként" befogadhassa, s hogy ezáltal egy ideológiai jellegû vonzási pólus is kialakulhasson körülötte. Az ideologikus megalapozás elsô, nagyobb szabású kísérlete a Temesvári Kiáltvány volt, de üzenetének gyors kifulladása is azt igazolja, hogy a formálódó ellenzéki retorika mögött egyrészt még nincs együttmûködés, másrészt pedig ez a retorika még mindig nem ismerte fel a "vevô" mint közvélemény mentális beszabályozottságát.

A kudarcnak sajátos, a közelmúlt történetébôl adódó okai is voltak. Az egyik az, hogy a Ceausescu-rendszerben nem alakul ki az a - civil társadalmi alapú - belsô ellenzék, amely aztán gyorsan politikai elitet generáló csoporttá alakulhatott volna át, ahogy ez más közép-kelet-európai országokban is történt. Ennek folytán a kommunizmust átvészelô, a hagyományos politikai elitet - a két világháború közötti korszakot - képviselô idôs pártvezérek jóformán konkurens elitek nélkül léphettek 1990 elején a politikai porondra, sôt, a szükséges és kívánatos konkurenciát még saját pártjaikon belül is befagyasztották. Politikai elitizmusuk (a két világháború közötti, "igazi" Románia egyedül autentikus képviselôinek tartják magukat), valamint a generációs s az ebbôl adódó nyelvi-kommunikációs probléma vált elsôdleges akadályává annak, hogy az ifjúsággal és a disszidens értelmiségi körökkel közös ellenzéki platform - mely koherens üzenetekkel meg is jeleníthette volna ezt az egységet - létrejöjjön. Ehhez járult hozzá még az, hogy a disszidensnek számító értelmiségi körök csak nagyon nehezen jutottak el politikai szerepük megfogalmazásáig.

Szerzônk, amint az az elôbbiekbôl is kiderült, az "elitteremtô diskurzus" nyelvi teljesítményeire figyel: mintha ebbôl magyarázná még a történelmi következményeket is. A politikai elitek kialakulásának e "posztmodern" megközelítése - mely olykor, mint említettem, a csíkszeredai Kommunikációs Antropológiai Munkacsoport Valami történik címû füzetének programatikus tanulmányaira emlékezteti a magyar olvasót - a "vevô" vizsgálatakor a szociálpszichológia és a történelem izgalmas, olykor meglepô összefüggésekben gazdag vidékére kalauzol el. A visszautalás a történelmi elôzményekre elkerülhetetlen annak kimondásához, hogy "a románok értékrendje még ma is a kommunizmuséhoz esik közelebb". Mentális klisékrôl van szó, melyek a kommunizmus idején rögzültek, még ha elôzményeiket tekintve régebbieknek is kell mondanunk ôket. Így az a stratégia, mely csupán az információátadásra összpontosítva próbálja meg "ellensúlyozni", "kiegyenlíteni" a "félretájékoztatást", teljes sikertelenségre van ítélve.

De mi tartja fenn e kliséket ?

A válasz egy klinikai leírásra alkalmas tünetcsoportból olvasható ki, melyet a szerzô a szociálpszichológia és a történelem határterületén vesz szemügyre, s amelyet röviden a politika stresszként való érzékelésének nevez. Erre vonatkozóan fôleg 1990-92-bôl hoz fel számos példát; 1990 nyarán például - idézzünk fel egyet szerzônk megfigyelései közül - a bányászok azért kérték a tüntetések beszüntetését, hogy a kormány "nyugodtan végezhesse a dolgát".

A frusztráció sajátos logikával kapcsolja össze a jelent és a múltat. A románok - írja szerzônk - az ideális társadalmat még ma is paternalistának képzelik, s az államot jelenleg nem azért hibáztatják, mert olyan hatásköröket bitorol, amelyek valójában nem reá tartoznának, hanem azért, mert ma nem látja el azokat a feladatköröket, amelyekhez Ceausescu idejében hozzászoktatta a társadalmat. Ezért minden demokratikus berendezkedésre utaló üzenet (például decentralizáció elônyeire való makacs rábeszélés) maga is stresszkeltô, akárcsak a politikai pluralizmussal járó "hangzavar".

Könnyed toll és kritikai attitûd uniója Alina Mungiu könyve: logikus példák és intuitív felismerések sorozatával tárja fel a mai román társadalom frusztrációinak politikai struktúrát alakító hatását, a "hangzavaros" identitásválság és a politikai rendszer alakulásának összefüggéseit.

Logikusan tevôdik fel a kérdés: milyen politikai elkötelezettséggel teszi ezt? Az író-értelmiségi-politikusi szerepkörök diffuzitása a mai román - ellenzékinek számító - közírók körében a kilencvenes évek közepén már túl ment azon, ami a felelôsségpszichózis szélsôségeiben, a váteszszerepekben, a végzetkutatásra való felkentségben vagy a moralizáló és/vagy esszéizáló apolitizmusban jelent meg. Az attitûdök ma már - a természetes módon megélt identitások talaján - világos tipológiákba sorolódnak be, s látjuk, hogy vannak "moralisták" (Paler, Plesu, Liiceanu), vannak "pedagógusok" (harcosabb alváltozatban: Gabriel Andreescu, intellektuálisabb formában: Horia-Roman Patapievici) és végül vannak "dekonstruktivisták", mint Sorin Antohi vagy szerzônk, Alina Mungiu.