magyar kisebbség
nemzetpolitikai szemle

       folyóiratok   » Magyar Kisebbség
    szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű a â î s t
  összes lapszám» VII. ÉVFOLYAM - 2003. 1. (27.) SZÁM - REGIONÁLIS POLITIKA ÉS TERÜLETFEJLESZTÉS ROMÁNIÁBAN
 
 


| észrevételeim
   vannak

| kinyomtatom
| könyvjelzőzöm



   


Magyar Kisebbseg

Bakk Miklós - Horváth Andor - Salat Levente

Az RMDSZ 2003-ban - útkeresés
integrációs határpontokon*

Az alábbi írás szerzôi elôször négy évvel ezelôtt, az RMDSZ VI. kongresszusát megelôzôen léptek közös dolgozattal a nyilvánosság elé. Ha akkor gesztusukat azzal indokolták, hogy a szövetség olyan politikai kihívásokkal néz szembe, amelyek alapos megfontolást és vitát igényelnek, a rövidesen összeülô VII. kongresszus elôtt erre az érvre meggyôzôdésük szerint még indokoltabb hivatkozni.

Egy kommunitárius paradigma vége

A küszöbön álló VII. RMDSZ-kongresszus elôtt meglepô, hogy jóformán nem is volt nyilvános vita arról, kell-e változtatnia az RMDSZ-nek eddigi programján és alapszabályán, illetve - ezek összefüggésében - stratégiáján. Kitapinthatóan két álláspont körvonalazódott: az egyik szerint - amelyet Markó Béla fogalmazott meg - az RMDSZ jelenlegi programján lényegében nem kell változtatni, az csak kisebb kiegészítésekre, kiigazításokra szorul az eddig elért eredmények alapján, a másik szerint viszont - s ez markánsan a Reform Tömörülés retorikájában jelent meg - vissza kell térni a "közösségi önrendelkezés" brassói, 1993-as alapjaihoz.

Igazából egyik álláspont sem megalapozott. Az eddigi program nemcsak részleteiben, hanem alapjaiban is újrafogalmazandó, mivel megváltozott az RMDSZ kül- és belpolitikai környezete, valamint viszonya az erdélyi magyar társadalomhoz. Ugyanakkor az RMDSZ-struktúra és -stratégia újrafogalmazásához már nem elegendôek a "brassói alapok", mivel azok az RMDSZ egy korábbi korszakra jellemzô integrációs és mobilizációs lehetôségeit jelenítik meg. Úgy is mondhatnánk: egy olyan "kommunitárius paradigmáról" van szó, amely kimerítette politikát megújító tartalékait. A brassói "önrendelkezési modell" ugyanis: a) válasz volt a politikai piac ama kiszélesedésére, amely egyrészt a parlamenti politizálás professzionalizálódásával, másrészt a települési önkormányzatokba 1992-ben beválasztott helyi képviselôk nagy számával kihívásként jelent meg az RMDSZ számára, de ugyanakkor b) egy identitásbiztosító mozgalom mobilizációs igényeire építette az RMDSZ-t. Ideológiailag olyan kommunitárius - "állam az államban" típusú - modell volt, amely c) az autonómia stratégiájának igényével lépett fel, anélkül azonban, hogy lehetôvé tette volna az alternatívák - a közösségi és a területi dimenzió - szétválasztását, a politikai érdekképviselet tekintetében, pedig d) elrejtette az RMDSZ-nek a romániai politikai rendszerbe pártként való - mindenképpen szükségszerű - integrálódása következményeit. Végül: hatalmi szerkezetként egy olyan politikai szervezetet hozott létre, amely e) a területi szervezetek föderációjaként működött, s intézményesítette a politikai platformok működését, azonban (amint ez 1995-tôl egyre nyilvánvalóbbá vált) rendelkezett a centralizáció tartalékaival is.

Ahhoz, hogy áttekinthessük, mi következhet az integratív erejét elvesztô, retorikailag is kiürülô brassói paradigma után, mindenekelôtt azt kell áttekintenünk, miben változott meg az utolsó RMDSZ-kongresszus óta eltelt közel négy év alatt Románia s az erdélyi magyarság helyzete. Ugyanis mind a külpolitikai helyzet globális megváltozása (koszovói válság, az 1999. decemberi, Helsinkiben meghozott döntés, a szeptember 11. utáni geostratégiai helyzet), mind pedig a belpolitikai erôtér átalakulása (a jobboldal összeomlása a 2000-es választások után, a posztkommunista baloldal újszerű önépítkezése annak eredményeképpen, hogy az európai integrációs folyamatot sikerült önnön legitimizálására felhasználnia, és ehhez kész menetrendet kapott az Európai Uniótól), kétségtelenül új kontextusba helyezte az RMDSZ politikáját.

Ezt követô elemzésünk a lehetséges stratégiai alternatívákat veszi számba, elsôsorban az RMDSZ belsô lehetôségeire és a román politikai rendszer meghatározottságaira összpontosítva.

Integrációs határpontokon - új helyzetben

Az RMDSZ kapcsolatrendszerére, mozgásterére, politikai és társadalmi integrációjára négy fontos folyamat, illetve fordulópont hat ki: a) Románia meghívása a NATO-ba; b) Magyarország európai uniós tagsága; c) az erdélyi magyarság drámai fogyása és további demográfiai kilátásai; d) az erdélyi civil szféra megerôsödése, az erdélyi magyar társadalom új polgári körvonalainak kirajzolódása. E négy fontos körülmény, illetve folyamat külön-külön is megvizsgálandó, hiszen mindegyik fordulatot követel az RMDSZ politikájában.

a) Románia tavaly novemberi meghívása a NATO-ba azzal, hogy erôteljesen egy nyugati struktúrához kötötte az országot, az RMDSZ mozgásterére is kiható változásokat indított el a belpolitikai életben. Ezek a változások, bár nem napi fordulatokban lemérhetôen következnek be, a megnövekedett külpolitikai stabilitás révén újabb lehetôségeket nyitnak meg az RMDSZ elôtt. A Románia által nyert biztonságpolitikai többlet ugyanis kedvezôbb belpolitikai környezetet teremt arra, hogy az RMDSZ felvethessen olyan alkotmányjogi kérdéseket, melyek az erdélyi magyarság közösségi státusával függnek össze. Különösen a regionalizmus és a területi autonómia tartozik ezen kérdések közé, amelyeknek a politikai napirendrôl való törléséhez vagy elutasításához a belpolitikai hisztéria mindig is szítható-fenntartható volt, s ehhez a stabilitáselvű nemzetközi politika (EBESZ, Európai Unió, az Európa Tanács) is diszkrét támogatást nyújtott. Ezzel egy idôben átalakul Magyarország és Románia viszonya: az ellenségesség korábbi, "történelmi" tematizációi helyébe "globalizáltabb" karakterű ellentétek lépnek, amelyek nem a múltról, hanem a jelenrôl és a jövôrôl szólnak.

b) Magyarország közeli uniós tagsága kiegészíti az elôbbi hatást. Itt legalább két, az RMDSZ számára alapvetôen fontos következményt kell számításba venni: 1. A Románia és Magyarország közötti EU-határnak minden esélye megvan, hogy (klasszikus) országhatárból regionális-civilizációs határrá alakuljon. Míg a határ klasszikus fogalma olyan sávot jelent, amelyen belül a gazdasági, kulturális tranzakciók és az emberi kontaktusok száma gyorsan csökken, a civilizációs vagy regionális határok esetén a tranzakciók száma a határ felé lassan csökken, majd - a határsávban - növekedni kezd. Mindez egy különös regionális dinamika kibontakozását jelenti a Partiumban, amely nemcsak a gyorsabb és egyértelműen a kelet-magyarországi övezethez kapcsolódó fejlôdést jelent, hanem a román-magyar kapcsolatot is átalakítja e térségben, új kulturális tipológiák szerint. 2. Egész Erdélyre kiható hatása is van e közelségnek, hiszen Magyarország a mostaninál is hangsúlyosabban a modernizációs minták szállítójává válik abban a térségben, amelyhez gazdasági kapcsolatai erôteljesebben kötik. Ez esélyt jelent az erdélyi magyarság számára, hiszen a modernizációs átviteli folyamatban fontos közvetítôi szerepet tölthet be. E tranzakcionális szerep azonban újra is fogalmazhatja a román-magyar versengés feltételeit és céljait.

A biztonsági többlet, valamint a versenyt gerjesztô integrációs perspektíva elindította a román-magyar viszony újraszubjektivizálását. Ez az újraszubjektivizált ellentét a jelen globálisabb rezonanciájú konfliktusait tolja az elôtérbe: a státustörvény román-magyar vitája arról is szólt, hogy nemzetkoncepciói alapján Románia és Magyarország miként kapcsolódik Európához, számos újabb, kisebb konfliktus pedig - mint például a "pálinka-vita" - azt vetíti elôre, hogy az elkövetkezendôkben a piaci elônyökért folytatott, jelentôs mértékben EU-bürokratizált verseny kerül az elôtérbe.

c) A 2002-es népszámlás eredményei, a magyarság számának jelentôs fogyatkozása a "megmaradás a szülôföldön" közösségi programját kiemelte abból a távlatból, amelyben eddig kimondatlanul létezett. A népszámlálási eredmények ugyanis világossá tették: habár a politikának nincs közvetlenül kihatása a demográfiai folyamatokra, a kisebbségi társadalomépítési elgondolások és az intézménytervezés szintjén mindenképpen versenyfutásban vagyunk az idôvel. Ezzel kapcsolatban az RMDSZ-re közvetlen felelôsség hárul, minthogy a forráselosztásokért folyó harcban megszerezte a döntô pozíciókat, s ezzel gyengítette a kisebbségi társadalom belsô kontrollmechanizmusait. A nemzeti szállásterület - a belsô etnikai határok - megôrzésével kapcsolatos stratégiai gondolkodás azonban (amely például a maga sajátos vonatkozásaival a református egyházon belül már kibontakozóban van1) csak akkor lehet hatékony, ha az erdélyi magyarságra immár nem mint egységes társadalmi képletre ("etnikai tömegtársadalomra") tekint, hanem sokkal inkább mint egy regionálisan szétfejlôdô és erôteljesen rétegzôdô társadalomra. Ezzel összefüggôen az RMDSZ-nek minden bizonnyal meg kell fontolnia azt, hogy programjában külön fejezetet szentel legalább három - regionálisan és tipológiailag elkülönbözôdô - társadalomrésznek: a Székelyföldnek, a Partiumnak és a szórványnak.

d) Az erdélyi magyar civil szféra fejlôdése is integrációs határponton van: egyoldalú RMDSZ-függése, amely a kilencvenes évek elejét jellemezte, megszűnôben van, miközben a saját, globális szervezôdési formái még nem alakultak ki. Emancipálódása két, egymással ellentétes irányú folyamat eredményeként jelent meg.2 A kilencvenes évek elején a mozgalomszerűen működô RMDSZ3 a hiányzó civil társadalom animátoraként önlegitimáló és mobilizáló céllal segítette az elsô civil szervezetek létrejöttét. Ez volt a "felülrôl lefelé" szervezôdés korszaka, ekkor jöttek létre az elsô nagy civil szervezetek, amelyek az egész Erdélyre kiterjedô, átfogó képviseletet vállaltak, összhangban az RMDSZ akkori programjával. Ezek a szervezetek név szerint is megjelentek az RMDSZ programjában, s integrációjukra a "brassói modell" a Szövetségi Egyeztetô Tanácsot teremtette meg. A kilencvenes évek közepétôl azonban újabb polgári szervezôdés-típus jelent meg: a helyi és regionális érdekeket felvállaló "alulról szervezôdôké".

Az RMDSZ által (az Illyés Közalapítvány Romániai Alkuratóriuma és a Communitas Alapítvány révén) ellenôrzött támogatási rendszer ugyanakkor további feszültségek forrása, mivel e rendszerrel a társadalomépítés jelentôs mértékben alárendelôdött az érdekvédelmi, politikai munkának. Mindez a kisebbségi társadalom stabilitását, belsô kontrollmechanizmusait gyengíti, s az erdélyi magyar társadalom hosszú távú fejlôdése szempontjából azt a veszélyt hordozza magában, hogy a politika nem rendelkezik megfelelô társadalmi visszajelzô rendszerrel, társadalmi kontrollal.4 A társadalom ennek folytán az "elitek politikai konstrukciója marad"5 és nem az az organikus egység, amelyben a politikai képviseletbôl, önkormányzati pozíciókból, civil szervezôdésekbôl, kulturális-szakértôi csoportokból és a közvéleményt formáló nyilvánosságból áll.

Mindezekbôl következôen (1) az RMDSZ-nek szembe kell néznie azzal, hogy a polgári önszervezôdési szférát megszálló támogatási politikája tulajdonképpen eltorzítja arról a társadalomról alkotott képét, amelynek képviseletét felvállalta, tehát (2) egy másfajta - a nyugati társadalmakban ismert partnerségi formákhoz közelebb álló - viszonyt kell kialakítania a civil szférával.

Túl a brassói modellen - stratégiai alternatívák

A brassói kommunitárius paradigma kimerülése azzal a szükségszerű belsô centralizációval párhuzamosan ment végbe, amely törvényszerű szervezeti elôfeltétele volt annak, hogy az RMDSZ integrálódjon a román pártrendszerbe. Ez a közvetlen politikai cselekvés szintjén két párhuzamos, egymást erôsítô folyamattal járt, éspedig: 1. egy diszkurzív átalakulással, melynek eredményeképpen az RMDSZ programjának azon elemeit állította az elôtérbe, amelyek a román politikai pártok retorikájában körvonalazódó reform-minimumhoz voltak kapcsolhatóak; 2. a koalíciós potenciál 1996-tól kezdôdô folyamatos növekedésével. Minden feszültség ellenére - mely abból adódott, hogy a brassói modell legitimitástermelô működése ellentmondásba került a pártrendszerbe való integráció követelményeivel - ennek az integrációnak fontos eredményei voltak. Ezek közül kettôt kell kiemelnünk: egyrészt azt, hogy hozzájárult az erdélyi magyar elittel (s általában: a magyarsággal) szembeni bizalom kialakulásához és megerôsödéséhez, másrészt azt, hogy lehetôvé tette az RMDSZ-program azon részének gyakorlatba ültetését, amely beilleszthetô volt az elôbb említett reform-minimumba.

Ugyanakkor azonban az integrációnak ára is volt. A reform-minimummal elért eredmények stabilizálásának szükségessége eredményezte, hogy a kijáró politizálás került az elôtérbe, ami a román politikai rendszer klientalista jellegébôl adódóan azt is jelentette, hogy az RMDSZ-nek "személyi politikáját" a kormányzó párt klientúra-építô politikájához kellett igazítania (ennek mechanizmusai például az RMDSZ-PSD együttműködés megyei jegyzôkönyveibôl olvashatók ki). További konzekvenciája ennek, hogy a különbözô értékminôségű politikai célok a kijáró politizálásban általánossá vált tranzakcionális együttműködés tárgyaivá váltak. Így következett be az, hogy bizonyos partikuláris kisebbségi célok elérését (például egy ingatlan átadását) valamely, a demokrácia minôségét hátrányosan érintô törvény megszavazása ellentételezte.

Még súlyosabb a másik következmény: a koalíciós potenciál növelése a román politikai rendszerben azzal járt, hogy az RMDSZ - minden deklaratív szándéka ellenére - maga is részesévé vált a centralizmus újratermelésének. Tulajdonképpen erre szavazott mind a választási küszöb 5%-ra való felemelésekor, mind pedig a párttörvény antidemokratikus megszigorításakor, mivel ezek azt a célt szolgálták, hogy szűkebbre vonják a lehetséges partnerek körét. Az RMDSZ ezzel annak esélyét növelte, hogy - kevesebb szereplô között - részese maradjon a fontosabb politikai alkuknak. Csakhogy ezzel a jelenlegi politikai rendszer centralizmusát növelte, jelentôsen korlátozva a rendszer átalakítására megfogalmazható alternatívák számát, ami stratégiailag kétségtelenül hátrányos az erdélyi magyarság részére, hiszen a közösségi jogállásával, közjogi státusával kapcsolatos kérdések "rendszeren kívüli" kérdések.

A brassói "önrendelkezési modell" kimerülésébôl, valamint a román politikai rendszer centralizmusának újratermelôdési tendenciájából következôen a romániai magyarság ügyét felvállaló politikai stratégiának három, egymást kölcsönösen kizáró változatával kell számolni: I. az önrendelkezési modell újragondolása és következetesebb, rigorózusabb gyakorlatba ültetése; II. a román politikai rendszerbe való integrálódás konzekvenciáinak a nyílt, programszerű felvállalása; III. a román politikai rendszer megváltoztathatatlan adottságként való kezelésének az elutasítása és az ebbôl való "kitörés" lehetséges alternatíváinak a végiggondolása.

Az RMDSZ jelenlegi politikai gyakorlatára e három alternatíva bizonyos elemeinek folyamatos összekeverése a jellemzô, ami már csak azért is tarthatatlan, mert e konzekveciáikat tekintve nagyon különbözô irányokban vezetô közösségi célmegjelölések más és más stratégiákat követelnek meg egy önmagát és az elszámoltathatóság követelményét komolyan vevô közképviselettôl.

I. Közjogiság helyett morális instanciák

A brassói kongresszus óta eltelt közel tíz esztendô azt bizonyítja, hogy az önrendelkezési modell kidolgozói és alkalmazásának szorgalmazói nem csak a román politikai rendszer megszorító körülményeire, de a romániai magyar kisebbségi társadalom állapotára, teljesítôképességére sem voltak tekintettel. A soron következôkben azt próbáljuk még számba venni, hogy a felhalmozott tapasztalatok alapján mi mindenre lenne szükség ahhoz, hogy egy megfelelôen árnyalt és a társadalmi ellenôrzés funkcióit kellôképpen kiegyensúlyozó kisebbségi intézményszerkezet el tudja látni mindazokat a funkciókat, amelyeket a közösségi önrendelkezés brassói elgondolása lett volna hivatott betölteni a romániai magyarság életében.

A brassói modell rehabilitálásának esélyeit latolgató gondolatkísérletnek a helyzet logikája szerint abból a kritika tárgyává itt és most nem tehetô elôfeltevésbôl kell kiindulnia, hogy az önrendelkezés intézményes megjelenítése és annak eredményes működtetése kizárólag a közösség akaratán múlik, és ilyenként független mind a román politikai rendszer adottságaitól, mind a nemzetközi erôtér releváns aktorainak a viszonyulásától. Ez a hipotézis a politikatudomány nyelvén nem kevesebbet jelent, mint hogy a romániai magyarság öntörvényű politikai közösségként gondolja el magát - legalábbis a politikai elit rivalizáló diskurzusainak egyike szerint.

Fogadjuk el kiindulásképpen ezt az elôfeltevést, és vizsgáljuk meg, mi minden következik belôle. A politikai közösség fogalmának megannyi akcepciója fordul elô a modern politológiai szakirodalomban, ám azok többsége a szuverenitás-eszmével van szoros összefüggésben: politikai közösségekként mindenekelôtt a nemzetközi államközösség által elismert államalakulatokat szokták emlegetni. Újabban, az önrendelkezési elv és a szuverenitás-eszme közötti azon feszültségek és ellentmondások elméleti értelmezésére és gyakorlati meghaladására irányuló kísérletekben, amelyekre fôként a demokratizálódás útjára lépett többnemzetiségű államok viszonylatában figyelt fel a nemzetközi közvélemény, megjelentek olyan vélemények is, amelyek szerint az etnokulturális szempontból mélyen megosztott társadalmakban számolni kell a rivalizáló politikai közösségek adottságával. Hasonló kontextusban6 a politikai közösség fogalma azt feltételezi, hogy az illetô státusra aspiráló közösség: 1. rendelkezik a központosított döntéshozatal és végrehajtás olyan intézményeivel, amelyek szavatolni képesek a közösségi célmeghatározás és az erôforrás-elosztás hatékony működését; 2. illetôségének határain belül rendelkezik a politikai autoritás és a legitim erôszak monopóliumával; 3. a politikai identitásnak és lojalitásnak az idôszakosan megújuló támogatottságra alapozott letéteményese. A három funkciót instrumentális, koercitív és identitás-megjelenítô funkciókként szokták emlegetni, és amennyiben az illetô státusra aspiráló közösség valóban jól működô, teljes értékű politikai közösség, ezek egymást kölcsönösen fenntartják, teljesítôképességük feltételeit folyamatosan újratermelik.

Ha a belsô önrendelkezés brassói modelljét ennek a kritériumrendszernek a nézôpontjából próbáljuk egyrészt értelmezni, másrészt továbbgondolni, a következôket állapíthatjuk meg.

1. Az instrumentális funkció tekintetében a brassói modell elvileg kellôképpen kiegyensúlyozott, tartalmazván azokat a döntéshozói és végrehajtói testületeket, amelyek a célmeghatározás és a forrás-elosztás tekintetében voltak illetékesek. Funkciózavarokat az elmúlt évek során többnyire az okozott, hogy a döntéshozói testületek szerepe fokozatosan leértékelôdött, diffúzzá vált és azoknak egyre több hatáskörét sajátították ki a végrehajtó testületek (az Ügyvezetô Elnökség és az Operatív Tanács).

2. A koercitív funkció tekintetében már egyértelműbben tetten érhetôk a modell hiányosságai: sem a Szövetségi Szabályzatfelügyelô Bizottság, sem a Szövetségi Etikai és Fegyelmi Bizottság nem tudta egyrészt biztosítani a szövetségi csúcsvezetés csoportérdekeitôl független döntések meghozatalát, másrészt mindkét testület alkalmatlannak bizonyult az általuk meghozott döntések hatékony és maradéktalan érvényesítésére. Ezek alapján joggal merül fel a kétség azt illetôen, hogy a brassói modell szerint megszervezett szövetség rendelkezett-e vagy sem tulajdon illetôségi körén belül a politikai autoritás és legitim erôszak monopóliumával.

3. Formai szempontok szerint az identitás-megjelenítô funkció elvárásainak elvileg eleget tett a brassói modell szellemében eljáró RMDSZ, hiszen választási teljesítménye az eddigiekben fölöttébb konstans. Egyre több olyan elemzô akad azonban, aki arra hívja fel a figyelmet, hogy - alternatíva, és ebbôl fakadóan a megmérettetés híján - az etnikai szavazás nem tekinthetô sem a lojalitás megbízható fokmérôjének, sem a célmeghatározások támogatottságát hitelesen tükrözô visszajelzô rendszernek.7

A teljes értékű politikai közösség egyes funkciónak a teljes hiánya, illetve mások fokozatos leépülése azt eredményezte, hogy a szövetség egyre több vonatkozásban politikai pártként kezdett működni, amelynek legitimitása kizárólag a román politikai rendszer viszonylatában tekinthetô kellôképpen megalapozottnak.

A fentiek alapján a brassói modell rehabilitálásához két lényeges korrekcióra lenne szükség: egyrészt a legitimitás kisajátításának a megakadályozását lehetôvé tevô mechanizmusokra, másrészt a koercitív funkció hatékony ellátásának lehetôvé tételére.

Vegyük sorra. A legitimitás kisajátításának a megakadályozásához mindenekelôtt az lenne elengedhetetlen, hogy testületek hatásköreit leíró szabályzatokat ne módosíthassa a szövetségi csúcsvezetés kénye és kedve szerint. Szükség lenne tehát a Románia Magyarság Alkotmányára. Ehhez pedig egy Alkotmányozó Nemzeti Tanács összehívásán keresztül vezetne az út, amely rendelkezne saját megválasztásának körülményeirôl, a késôbbiekben pedig ellátná a végrehajtó testületeket kinevezô és elszámoltató Romániai Magyar Kisebbségi Parlament feladatait. A koercitív funkció hatékony ellátásának az ambíciója pedig az adott körülmények között nem kevesebbet feltételezne, mint hogy a közösség belsô vitás ügyeinek a vonatkozásában mindenkor elégségesnek bizonyuló morális instanciákkal helyettesítsük a közjogi autoritásokat.8

Költôinek is tűnhet, mégsem kerülhetjük meg a kérdést: az elmúlt tizenkét esztendô történései alapján bízhatunk-e abban, hogy a romániai magyar kisebbségi társadalom rendelkezik a fentiekhez szükséges - mindenekelôtt humán erôforrásbeli és nem utolsósorban morális - tartalékokkal? E tekintetben válaszra vár elsôsorban az a kérdés, hogy mennyire tekinthetô a romániai magyarság érzületileg homogén közösségnek abban a Bibó-i értelemben, hogy egységes a "valóság érzékelésén alapuló helyes feladatmegválasztásban és vállalásban", illetve hogy van benne igény és hajlandóság a "közös vállalkozásokban való részességre".9 Ehelyett a "közösségi formák szétesésének"10 az élménye a jellemzô, annak a mindennapos tapasztalatnak az alapján, hogy a közösség tagjai egyéni érdekeiknek megfelelôen integrálódnak a különbözô lokális, szomszédsági, szakmai és megannyi más természetű, etnikailag közel sem szegregált hálózatba és szerkezetekbe.

A helyzet súlyosságát az fokozza, hogy ez idô szerint egyedül az RMDSZ csúcsvezetése van abban a helyzetben, hogy kezdeményezhetné egy Alkotmányozó Nemzeti Tanács összehívását. Több szempont szerint is eljárhatna ennek érdekében: a korporatív elvet alkalmazva, a kisebbségi társadalom funkcionális alrendszereibôl - a választott képviselôi testületek, önkormányzati pozíciók, civil társadalom, kisebbségi nyilvánosság, kulturális intézmények, oktatási és tudástermelô intézmények, egyházak - kiindulva, vagy a teljesítményelv alapján, olyan személyiségeket kérvén fel ennek a történelminek bízvást mondható szerepnek a betöltésére, akik az elmúlt évtized során maradandó érdemeket halmoztak fel a közösségszervezés terén. Hogy nem teszi, illetve amennyiben nem teszi, az annak bizonyítékaként is felfogható, hogy érdekeivel nem egyezik.

II. Az esetiség permanenciája

A román politikai rendszerbe való de facto integrálódást a "pártszerű" működés közelmúltra jellemzô gyakorlatával lényegében már felvállalta az RMDSZ: bizonyos szempontból látványos eredmények elérését lehetôvé tevô módon integrálódott a román pártrendszerbe. Ez a közvetlen politikai cselekvés szintjén egy kettôs folyamat eredménye: egyrészt egy - mindenekelôtt gyakorlati politikai és csak másodlagosan diszkurzív - átalakulásé, amely során az RMDSZ programjának azon elemeit állította az elôtérbe, amelyek a román politikai pártok retorikájában körvonalazódó reform-minimumhoz voltak kapcsolhatóak, másrészt a koalíciós potenciál 1996-tól kezdôdô folyamatos növekedéséé.

A román politikához való retorikai közelítés következményeképpen az RMDSZ szavazóinak egy jelentôs része úgy érzi, a szervezet immár nincs jelen a magyarságot eligazító üzenetekkel a közéletben, s ez kétségtelenül frusztráló hatású. A koalíciós potenciál növekedésében viszont az a lényegi kérdés, hogy milyen tárgyú és jellegű politikai tranzakciók mennek végbe az RMDSZ és szövetségesei között, s hogy a tranzakciósorokból kiolvasható stratégia milyen összefüggésben van az RMDSZ által meghirdetett stratégiai célokkal.

Az RMDSZ 2000-re kialakult koalíciós potenciálja (mely az 1996-2000 közötti kormányzati szerepvállalásból, majd a PSD-vel megkötött együttműködési egyezménybôl következik), az elmúlt két év során több elemzôben is a konszociatív demokrácia romániai kialakulásának a lehetôségét vetette fel.11 Eszerint a romániai magyarság helyzetének alakításához stabilitást és pozitív eredményeket hozó modell lenne egy olyan kormányzási konszenzus, amely az RMDSZ-nek mindenkori kormányzati pozíciókat és néhány, a kisebbségi kultúra megôrzését és reprodukcióját tekintô kérdésben (esetleg kölcsönös) vétójogot jelentene, s ehhez néhány politikai-intézményi garanciát (az arányosság néhány területen való biztosítását rendelné).

A konszociatív modell elitkartell általi kormányzást jelent a mélyen megosztott, politikai szubkultúrákba tagolódott társadalmakban.12 Célja, hogy stabil demokráciát teremtsen a szegmentált politikai kultúra körülményei között. Elemei: a társadalom legtöbb szegmensét felölelô nagykoalíció (1), az arányosság elvének érvényesülése a választási rendszerben, a közalkalmazottak toborzásában és a közpénzek elosztásában (2), szektoriális vagy szegmentális autonómiaformák (3) és a kölcsönös vagy kisebbségi vétójog (4).13

A kortárs politikatudományban vita folyik arról, hogy a konszociáció Lijphart által kidolgozott modelljének csupán normatív, vagy empirikus relevancia-értéke is van.14 Ennek a messzire vezetô és fölöttébb izgalmas elméleti vitának - amelynek részleteire itt és most nem térhetünk ki - két fontos konzekvenciája van a romániai magyarság szempontjából. Az egyik Lijphartnak arra vonatkozó korai, ám mindmáig töretlenül vállalt meggyôzôdésébôl adódik, hogy konszociációs modellnek igenis van közpolitikai relevanciája, amit konkrétabban úgy lehetne megfogalmazni, hogy a kulturálisan megosztott társadalmak politikai vezetôit bátorítani kell a konszociációs modell szellemét érvényesítô politikai innovációra. A romániai magyarság nézôpontjából tehát nem az a fô kérdés, hogy Romániában adottak-e a modell alkalmazásához (elméletileg szükségesnek vélt) feltételek, hanem hogy van-e azok elôsegítésére, létrehozására irányuló politikai akarat. A másik megfontolandó konzekvencia azzal függ össze, hogy a konszociációs modell ellenzôi a Lijphart által bevezetett mindhárom fogalom - konszociációs, konszenzuális és hatalommegosztásos demokrácia - esetében azoknak az engedményeknek a következményeire hívják fel a figyelmet, amelyek a többségi demokrácia hagyományos, westminsteri modelljétôl való eltávolodást eredményezik, és hogy ebben többé-kevésbé nyílt kisebbségellenesség jut kifejezôdésre.

A fentiek alapján kisebbségi társadalomépítô stratégiák távlatainak tekintetében a következô kérdések merülnek fel: 1. Az RMDSZ megnövekedett koalíciós potenciálja, s a kormányzásban való - egyre folyamatosabbnak és fenntarthatónak tűnô - részvétele elvezethet-e egy romániai konszociatív rendszer kialakulásához; 2. hogyan viszonyul e rendszer az erdélyi magyarság megmaradás-céljaihoz?

Ahhoz, hogy az RMDSZ ténylegesen is képviselje az erdélyi magyarságot mint a romániai társadalom egyik, intézményesen is definiált "oszlopát", néhány feltételnek kell teljesülnie. Az említett intézményi (kormányzástechnikai) feltételek - arányosság a közalkalmazotti pozíciók és közpénzek elosztásában, vétójog - teljesülésérôl máris megállapítható, hogy ezek jelenleg nem az együttműködés szabályai, hanem maguk is eseti alkuk tárgyai és eredményei. Vagyis: az RMDSZ koalíciós potenciálja gyakorlatilag azt a lehetôséget jelenti, hogy az RMDSZ idônként, konkrét és eseti formában érvényesítheti azokat az elveket, amelyek a működô konszociatív államszerkezetekben magát a rendszert konstituáló elvek.

Mindez egyrészt a román hatalmi szféra sajátos - törvényi-strukturális és kulturális - szerkezetébôl adódik. A konszociativitás intézményesülését gátló strukturális feltételek elsôsorban annak következményei, hogy az Iliescu-rezsim a hatalmi ágak közötti átjárás néhány feltételét - a jogállamiság elveivel ellentétben - az Alkotmány kétértelműségeibe rögzítette. Ez a kérdés csak a jelenleg zajló alkotmányreform idején kezdett igazából tudatosulni, nem kis mértékben EU-s nyomásra is. Az alkotmány kétértelműségei reprodukálódnak továbbá a közigazgatás teljes szervezetében is15, gátolván a helyi adminisztrációban a köztisztviselôi kar függetlenségét, megteremtve annak lehetôségét, hogy a helyi szakigazgatást is behálózzák a politikai klientúrák. A klientúra-építés azonban nemcsak kulturális-társadalomszerkezeti hagyomány, hanem a középosztályosodásban való lemaradás konkrét jele is: hiányzó középosztályi hátterét a politikai elit a jelek szerint klientúrák gyors építésével próbálja pótolni.

A konszociatív berendezkedés esélyeinek az aláaknázásában azonban az RMDSZ felelôsségrésze is jelentôs: a szövetség koalíciós potenciálja ugyanis a középosztályosodásban lemaradt román társadalom által fenntartott, fejlôdését tekintve megkésett "politikai szerkezethez" való igazodást fejezi ki, s ez pervertálja a konszociatív modell felé vezetô utat. Annak következtében, hogy a hatalmi ágak maradéktalan és effektív szétválasztására mindezidáig nem került sor Romániában, az RMDSZ nem szorítkozhat arra, hogy céljait kizárólag a törvényhozás és a politikai döntések szintjén próbálja elérni: a törvények végrehajtása, a konkrét eredmények felmutatása érdekében rá kell épülnie a román kormánypártok klientúra-építô folyamataira is.16 Ezzel viszont maga is egy olyan "elitszerkezet" reprodukcióját támogatja a szövetségen belül, amely a romániai magyar politikai elitet hasonlóvá teszi a román pártokon belüli "elitszerkezetekhez".

Azzal a huzamosan fenntartott, az esetiség permanenciájára alapozott kétértelműséggel tehát, amellyel az RMDSZ a politikai diskurzus szintjén folyamatosan újratermeli egyfelôl a belsô önrendelkezés kollektív illúzióját, másfelôl szervesen integrálódik, a politikai gyakorlat szintjén, a román politikai rendszerbe, kétszeresen is vét a konszociativitás logikája ellen: 1) nem vállalja fel nyíltan, programatikus következetességgel mindazt, amit ez a modell nyújthatna a romániai magyarságnak, és 2) elmulasztja kihasználni azokat a politikai alkulehetôségeket, amelyek során a végsô konzekvenciákig elmenôen számon kérhetné a román politikai vezetéstôl mindazt, amit ez a Románia számára szemmel láthatóan elônyös modell következetes alkalmazása feltételezne.

A konszociatív modell romániai alkalmazása az erdélyi magyarság szempontjából nem csupán konjunkturálisan fontos. A magyarság képviselôinek látványosabb és effektívebb integrálódása a román politikai rendszerbe középtávon hangsúlyosan bizalomerôsítô hatást fejthet ki, ami hosszú távon lehetôvé teheti a román államszerkezet és politikai rendszer olyan mérvű - lényege szerint eu-konform - megreformálását, amely a belsô önrendelkezés egyelôre naiv elgondolásának közjogi intézményesítését is eredményezheti akár, és ami elôl a román politikai elit egyelôre éppen a "magyar veszélyre" hivatkozva zárkózik el visszatérôen.17

III. A regionális út

Az eddigiek nyomán meg kell vizsgálnunk azt is, hogy lehetséges-e az erdélyi magyarság közösségként való integrációja a román állam közjogi szerkezetének átalakítása nélkül. Ezen belül tisztázandó az, hogy (1) milyen közjogi - területi felosztást, módosított közigazgatási rendszert és kormányzati hatalomgyakorlást érintô - szerkezetváltás lehet az, amellyel a magyarság közösségként is "hazát lelhet" Romániában, és (2) milyen politikai-stratégiai eszközökkel érhetô ez el.

A "közjogi integrációról" mindeddig két - részleteiben ugyan kevéssé kimunkált, de stratégiai irányként mindenképpen karakteresen képviselt - elgondolás született. Az egyik a kilencvenes évek elsô felében megfogalmazott (elsôsorban a Csapó József nevéhez kötôdô) hármas autonómiakoncepció, a másik az "Erdély devolúciójára" irányuló (a Provincia-csoport által megfogalmazott) stratégiai elképzelés. Az elôbbit elsôsorban az RMDSZ-n belüli ellenzék vállalta fel, a másik az RMDSZ-n kívül fogalmazódott meg, azonban mindkettô jelen van az RMDSZ programjában: a három autonómiaforma rövid tézismondatok formájában, az "erdélyi devolúció" lehetôsége pedig azon fejezetbe burkoltan, amely az erdélyi regionális érdekkel foglalkozik.

A hármas autonómia-koncepció közvetlenül a "brassói modellre" alapoz.18 E modell mögött egy stratégiai gondolat körvonalazódott, éspedig az, hogy a belsô önrendelkezés igényeinek megfelelôen kialakított RMDSZ-struktúra a közösségi autonómia irányában tereli a belsô intézményfejlôdést. E markáns ideológiai elképzelésre alapozó törekvés sikertelenségének ma már kellô távlatból megfogalmazható konklúziói vannak. A legfontosabbak a következôk: 1. Az intézményépítési stratégiára épülô autonómia-gondolat kidolgozását jelentôs mértékben akadályozta az, hogy gyorsan alárendelôdött annak a belsô törésvonalnak, amely az identitáspolitikát szembeállította a pártpolitikai betagolódás konzekvenciáival. Ennek folytán az autonómiatervezetek kidolgozása is teljesen alárendelôdött az RMDSZ belpolitikai prioritásainak. 2. A belsô önrendelkezésre való folyamatos - legitimáló - hivatkozás viszont nem tette lehetôvé, hogy az autonómia kérdésében a közösségi és a területi dimenzió világosan szétválasztható legyen. Ennek folytán nem került sor annak részletes végiggondolására sem, hogy a két legfontosabb autonómiaforma - a területi és a személyi elvű - közül melyik "testreszabottabb" az erdélyi magyarság számára, tekintettel a területi-demográfiai adottságokra és belsô regionális tagolódására. 3. Végül nem került sor annak végiggondolására, hogy az autonómia milyen új együttélési formákat eredményez románok és magyarok, többség és kisebbség között, amelyeknek számbavétele nélkül nem is gondolható el, hogy milyen eszközökkel élhet az autonómia szolgálatába állított politika.

Mindezek alapján világosan látható, miért vált képviselhetetlenné a hármas autonómia koncepciója: a) nem volt mögötte egységes, az RMDSZ teljes politikai elitjét elkötelezô politikai akarat; b) a koncepció kidolgozatlansága, a román közjogi szerkezethez és a létezô közigazgatási intézményrendszerhez való illeszkedésének tisztázatlansága csak növelte a vele szembeni bizalmatlanságot18, aminek következtében c) nem sikerülhetett olyan belpolitikai szövetséget kialakítani a tervezet körül, amely a javaslatot a román államszerkezet általános reformja részeként fogalmazta volna újra. Az autonómiakoncepció ezek után olyan stratégia nélküli ideállá minôsült viszsza, amelynek képviselôi egyre inkább Bibó "túlfeszült lényeglátói" közé sorolódtak.

A kudarc summásan a román nemzetállami törekvés szilárdságával is magyarázható. Azonban ha e szilárdságot nem csupán a román politikai elit közös nevezôjeként létezô nemzetállami beállítódásnak, egységes mentalitásnak tekintjük, hanem a román pártrendszer által folyamatosan újratermelt érdekstruktúrának is, akkor a magyarság közösségi integrációja számára oly fontos "közjogi probléma" a román pártrendszer átalakításával bevezetett - elôbb politikai, majd államszerkezeti - reform kérdéseként is megfogalmazható.

Az "Erdély devolúciójaként" megfogalmazott regionális stratégia a hármas autonómiakoncepciónál jóval radikálisabb államszerkezeti reformra irányul, viszont az ellene felhozható ellenérvek nem hasonlíthatók a korábbi autonómiakoncepcióval kapcsolatban megfogalmazott kritikákhoz, ugyanis a devolúciós cél mellé kétségtelenül rendelhetô stratégia is, amennyiben stratégián azt értjük, hogy a politikai lépéseket a közvetlen racionalitásukon és célszerűségeken túli indoklással is le tudjuk vezetni egymásból. Az erdélyi regionális stratégia ebben az értelemben egy területi érdekközösséggel - az erdélyi lakosok történeti és gazdasági érvekkel alátámasztható, de kétségtelenül konstruált érdekközösségével - kívánja helyettesíteni a jelenlegi román pártrendszer által fenntartott nézet- és érdekközösségeket. A történeti vízión alapuló elképzelés szerint Erdély eltérô gazdasági-civilizációs karaktere - melyet igazából az Európai Unió határa mentén az elkövetkezô években kibontakozó regionális-modernizációs dinamika "hoz helyzetbe" - elégséges alap egy olyan "transzetnikus" politikai szolidaritás kialakításához, amelynek alapján új politikai pártok vagy szövetségek hozhatók létre. Olyan politikai formációk, amelyek a jelenlegi pártrendszer (majd a politikai rendszer) átalakításával érnék el azt, hogy legitimmé váljon az államszerkezet reformjára vonatkozó regionális tervük: az erdélyi régió kialakítása.

Az RMDSZ erre irányuló stratégiájának tehát elsô lépéseiben nem annyira egy "közjogi tervet" - a regionális autonómia tervét - kell képviselnie, hanem az új politikai érdekközösség kialakítását segítô feltételekre kell irányulnia. Ez azonban épp ellentétes a jelenlegi, a centralizmust folyamatosan újratermelô pártrendszer fenntartásával, amelyhez az RMDSZ is hozzájárul a tranzakcionális jellegű kompromisszumaival és a koalíciós potenciál növelésére irányuló egyezségeivel. Ebben az összefüggésben az RMDSZ jelenlegi politikai racionalizmusa arra a bibói "hamis realizmusra" emlékeztet, amelynek taktikailag minden lépése igazolható, csak éppen e lépések láncolata vezet a csôdhöz.

A nem klientalista elitszerkezetek által fenntartott politikai érdekközösség létrehozása nem alapozható a parlamenti és a kijáró politizálás eddigi eszközeire. Ezért a pártrendszer átalakítását célul tűzô RMDSZ-nek határozottan regionális párttá kell válnia, amely politikai tôkéjét elsôsorban az önkormányzati szférában, a regionális fejlesztésekben és a határ menti együttműködésekben kamatoztatja. Parlamenti politizálásában elsôsorban a politikai piac minél nagyobb nyitottságát kell szem elôtt tartania, s ez olyan döntéseket jelent, amelyek épp ellentétesek az általa eddig konjunkturális megfontolásokból támogatott lépésekkel (például a választási küszöb megemelése, a párttörvény szigorítása). Ugyanakkor fel kell készülnie arra, hogy e lépések ellentétesek elitjének eddigi közvetlen érdekeivel is. Ilyen lépés lenne például az önkormányzati választási törvény közelítése a nyugat-európaihoz, mely lehetôvé tenné a civil szervezetek részvételét a helyhatósági választásokon - jóllehet ez a Székelyföldön például fontos politikai pozíciók elvesztéséhez vezetne.

Kétségtelen, a jelenlegi érdek- és elitszövetségek nézôpontjából teljesen kontraproduktívnak tűnik egy ilyen stratégia felvállalása. A követelmény megfogalmazása pedig - idealizmusnak. Azonban amiképp a politikában - mint Bence György írta egyik elemzésében20 - a szerénység nem mindig a realizmus jele, úgy az idealizmus sem mindig jelent szerénytelenül megfogalmazott, elérhetetlen célokat.21

Összefoglalás helyett

1. Az RMDSZ politikája kétségtelenül fordulóponthoz jutott, mivel integrációs határpontra került maga Románia is. A Magyarország és Románia közötti, az integrációs perspektívában látszólag feloldott, de valójában csak újratematizált ellentét, Románia NATO-tagsága és a román pártrendszer fejlôdésének felemássága új belpolitikai erôtér kialakulását jelzi elôre.

2. A következô években az RMDSZ elôtt álló legnagyobb kihívás alighanem az, hogy ne csak alkalmazkodjék a politikai erôtér feltételeihez, hanem saját céljainak megfelelôen alakítsa is azokat. Ehhez azonban a kiüresedett szólamok helyett új elvekre és hozzájuk rendelt feladatokra kell alapoznia.

3. Közképviseleti feladatot teljesítô politikai intézményként az RMDSZ-nek elsôsorban nem személyek, hanem stratégiák és szervezési formák között kell választania, ha meg kíván felelni a romániai magyarság elvárásainak.

4. Az RMDSZ-nek nem az van kárára, ha vezetô elitjének különbözô csoportjai másként gondolkodnak, hanem az, ha politikai programja megtervezésében és kivitelezésében nem tisztázottak a célok és az eszközök, ha nincs koherensen kidolgozott és következetesen vállalt stratégiája. Demokratikusan működtetett szervezetben emberek nem, csakis (rossz) politikai opciók zárják ki egymást.

5. A politikai rendszer megváltoztatására irányuló RMDSZ-stratégiának mindenekelôtt a kilencvenes évek közepén feladott, az erdélyi magyarság közjogi státusának kialakítására irányuló törekvéseket kell megújítania. A fentiekben számba vett stratégiai opciók, bár logikailag kölcsönösen kizárják egymást, eltérô idôrendben ugyan, de egyaránt szolgálhatják a közjogi berendezkedés reformját. Mind a korábbi autonómiatervek, mind az erdélyi regionalizmusra vonatkozó tervezetek kiindulópontként jöhetnek szóba - a stratégia képzelôerônek arra kell összpontosítania, hogy a cél eléréséhez szükséges körülmények és erôk kialakulását segítse. A stratégiai irányok újragondolása során evidenciaként kell számolni azzal, hogy az erdélyi magyarság közösségként való integrációja nem valósítható meg a román állam közjogi szerkezetének átalakítása nélkül. Középtávon a konszociatív berendezkedés elvszerűbb felvállalása lehet az, ami közelebb visz e célhoz.

6. Dolgozatunk az RMDSZ helyét és eljövendô opcióit kizárólag a román politikai élet viszonyai között próbálta meg értelmezni. A stratégiák átfogó vizsgálatának magától értetôdôen ki kell terjednie arra is, hogy miként intézményesül a romániai magyarság és a magyar állam viszonya. E tekintetben tisztázásra vár mindenekelôtt, hogy "lehet-e a kisebbségi társadalmat egyes személyein keresztül jogilag csoportként megragadni és intézményesíteni" (Bárdi Nándor). Alapvetô kérdés továbbá, hogy milyen esélyei vannak az erdélyi magyarságnak arra, hogy a kulturális értelemben egységes magyar nemzeten belül önálló regionális centrumként fogalmazza meg önmagát.

 

Jegyzetek

1 Kató Béla közlése - elhangzott a Romániai Magyar Évkönyv 2002 c. kötetének sepsiszentgyörgyi bemutatóján, 2002. december 20-án.

2 Lásd Pillich László: Polgári önszervezôdésünk mai állapota. Krónika, 2002. november 30. - december 1.

3 A párt-RMDSZ és a mozgalom-RMDSZ megkülönböztetést Szilágyi N. Sándor vezette be. Vö.: Szilágyi N. Sándor: Mi lesz veled, RMDSZ? Korunk 1991. 2.

4 Lásd Bárdi Nándor: Javaslat a határon túli magyar támogatási intézményrendszer átalakítására. Kézirat, Kolozsvár, 2002. december.

5 Uo.

6 Don MacIver (ed.): The Politics of Multinational States, London, MacMillan Press, 1999. 4.

7 Bárdi Nándor: Tény és való. A budapesti kormányzatok magyarságpolitikája és a határon túli magyarok társadalomtörténete. Problémakatalógus. Kézirat, 2003.

8 A Tôkés László által indított per, amely révén a szervezet tiszteletbeli elnöke a román igazságszolgáltatás igénybevételével próbálta kikényszeríteni az RMDSZ csúcsvezetésétôl korábban meghozott döntéseinek és alapszabályzatának tiszteletben tartását, beszédes bizonyíték e tekintetben.

9 Bibó István: Válogatott tanulmányok. Gondolat, Budapest, 1990. II. kötet, 615.

10 I. m. 616.

11 A román publicisztikában elôször Gabriel Andreescu és Dan Pavel vetette fel e kérdést. Késôbb a Provincia hasábjain egy szakmaibb színvonalú vita is folyt errôl. Lásd: Molnár Gusztáv: A konszociációs demokrácia esélyei Erdélyben. Provincia, 2000. október; Bakk Miklós: Az eredettôl a kezdetig. Provincia, 2000. november; Gabriel Andreescu: Az RMDSZ kormányon maradása jelentené a román konszenzuális demokrácia elsô szakaszát? Provincia, 2000. november; Szász Alpár Zoltán: A demokrácia modelljei Romániában - esélyek és realitások. Provincia, 2001. március; Kántor Zoltán: A konszociáció Erdélyben. Folyamatok és modellek. Provincia, 2001. április; Gabriel Andreescu: A Szociáldemokrata Párt és az RMDSZ megállapodása. Provincia, 2002. február.

12 A román sajtóban megjelent értelmezésekben inkább a "konszenzuális demokrácia" olvasat jelent meg: ez a szakirodalom szerint a demokrácia intézményeinek azt a fajta működését jelenti, amely szemben áll a demokráciák többségi elvű működésével. Ez jelent meg Dan Pavel és Alina Mungiu-Pippidi cikkeiben, azonban a "konszenzuális demokrácia" nem foglalkozik az e modell mögött álló társadalom szerkezetével.

13 Arend Lijphart: Democratia în societătile plurale. Polirom, Iaşi, 2002.

14 Ezt a dilemmát a romániai nyilvánosságban lezajlott, már említett szakmai vitában Szász Alpár Zoltán exponálta a legmarkánsabban. A vita érdekes friss fejleményének számit: Matthijs Bogaards: The Uneasy Relationship between Empirical and Normative Types in Consotiational Theory. Journal of Theoretical Politics, 2000. 10. szám, 395-423; módszeres kritika, illetve a rá adott válasz: Arend Lijphart: Definitions, Evidence, and Policy. A Response to Matthijs Bogaards' Critique. Journal of Theoretical Politics, 2000. 10. szám, 425-431.

15 A 215-ös helyhatósági törvény - például - a helyi szakigazgatást névleg a helyi tanácsnak, valójában azonban a polgármesternek rendeli alá, nem osztja meg egyértelműen a jogköröket. Lásd Veress Emôd: Végrehajtás-döntéshozás viszonya a helyi közigazgatásban. Miért beteg Romániában a helyi közigazgatás? Magyar Kisebbség, 2002. 3. sz.

16 Az RMDSZ-PSD együttműködés "protokollumai" e szempontból is elemezhetôek, különösen a második kormányzati évben megkötött helyi egyezmények és a központi együttműködési modell kapcsolatai bizonyulhatnak érdekesnek.

17 Egyrészt O. Cozmâncă közigazgatási miniszter és A. Năstase miniszterelnök, másrészt I. Iliescu államfô Románia küszöbön álló regionalizációjára vonatkozó, 2003. január 20-i kolozsvári nyilatkozatainak tartalma, fogadtatása és visszhangja ennek beszédes bizonyítékaként fogható fel.

18 Meg kell jegyeznünk, hogy az autonómiakoncepciók története jóval a brassói kongresszus elôtti idôkbe nyúlik vissza.

19 Az RMDSZ által benyújtott kisebbségi törvénytervezet sorsa, az általa kiváltott viták ezt egyértelműen dokumentálják.

20 Elhangzott a Teleki László Intézetben 2002 tavaszán, a Provincia c. lap bemutatásán.

21 "A politika legyen realista; a politika legyen idealista; két elv, amely igaz, ha kiegészítik egymást, hamis, ha külön-külön alkalmazzák ôket" - írta Johann Kaspar Bluntschli svájci politikus és író.

* A tanulmány a Krónika c. napilap 2003. január 25-26-i számának Szempont c. mellékletében megjelent írás bővített változata


 
kapcsolódók
  » impresszum
  » a Jakabffy Elemér Alapítvány hírlapgyűjteménye
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi könyvtárkatalógusa
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi kéziratkatalógusa

további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvető
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Művészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minorităților
» Glasul Minorităților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet
» Web

 
     
 

(c) Jakabffy Elemér Alapítvány, Media Index Egyesület 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék