A fôcímben szereplô kérdés szándékosan félrevezetô - mesterséges szembeállítást tartalmaz. Hiszen az a törvény, amely a külhoni állampolgárság intézményét életre hívná, státustörvény lenne. Viszont a Magyarok Világszövetségének Erdélyi Társasága (VET), az EBESZ októberi bécsi értekezletén a Külhoni Állampolgárság intézményét ajánlotta az európai interetnikus feszültségek enyhítésére, a földrész stabilitásának növelésére. A Magyar Állandó Értekezlet pedig záródokumentumának harmadik cikkelye azt mondja ki, hogy "a résztvevôk, (...) felkérik a Magyar Köztársaság kormányát, hogy (...) vizsgálja meg a határon túli magyarok magyarországi jogállása törvényi szabályozásának megteremtését". 

A magyar nemzeteszme honi ellenfelei mindkét ötletet elvetik és máris a tulajdonképpen konvergens elképzelések szembehelyezésén fáradoznak. Ennek a ténynek a felismerése motiválta jelen írásomat és annak címét. A MÁÉRT-en vitatott felvetés jelzi, hogy immáron a politikum számára is nyilvánvalóvá vált: megoldást kell találni azokra a problémákra, melyek belátható idôn belül abból erednek majd, hogy Magyarország teljes jogú tagja lesz az Európai Uniónak, szomszédai - ahol a magyar nemzet számottevô része él - nem. Ezek a problémák hozzáadódnak a trianoni békediktátum egyéb, már eddig is ható, negatív folyományaihoz.

A Magyarok Világszövetsége, az 1997-ben közzétett indítványában, a megoldást a teljes körű magyar állampolgárság alanyi jogának kiterjesztésében látta (és látja azóta is) az egész nemzetre, tehát a földön élô minden magyarra. Ebbôl az indítványból bontakozott ki a "kettôs állampolgárság" vitája, amely hosszú hónapokig tartott, és a határon túli magyar társadalom minden rétegéhez eljutott. A VET idei ajánlása az elôzô vita eredményének tekinthetô. 

A vitából kitűnt: a "nemzetben gondolkodó" szemlélet szerint a központi probléma az, hogy Trianon megbontotta a nemzet politikai egységét, hogy azóta a nemzet egyharmada kívül esik a magyar állam kulturális, gazdasági és politikai védôernyôjén, és nem rendelkezik e védôernyôt részben pótló részleges szuverenitással - autonómiával. Ezt a logikát követve, a schengeni határ kérdésébôl eredô gondok mindössze e fô problémának egyik konkrét, új megjelenési formáját jelentik. A nemzeti tábor megoldási elképzeléseinek közös jellemzôje az, hogy azok a határon túli magyarok számára magyarországi közjogi státust hoznának létre. Attól függôen, hogy milyen szintű törvény rögzítené e jogállást, az elképzelt megoldások három kategóriára bonthatók:

• Az egyszerű törvény által létrehozott, bizonyos konkrét jogviszony alapjának szánt "célstátus".
• Sarkalatos törvénnyel létrehozandó átfogóbb külön státus. Ide sorolható pl. a "Külhoni Állampolgárság" státusa.
• Alkotmánymódosítással minden magyarra kiterjesztett teljes körű magyar állampolgárság alanyi joga.

Elôször, a földön élô minden magyar tagja a magyar nemzetnek. Ez nemzetté válásunk óta így él a kollektív tudatban és így érzi ezt magára vonatkoztatva minden magyar. Minden nemzet definitorikus igénye, akarata az együvétartozás, a közös ország és szuverén állam, politikum (1, 2). Ezen közösséghez való tartozás jogi formája, jogalapja és a jogalaphoz kötött jogviszony az állampolgárság. A non-diszkrimináció elvébôl következôen a közösséghez való tartozás jogi formája a közösséghez tartozó minden tagot megillet. 

Másodszor, alanyi jogon az állampolgárság általában az államterületen való születés és örökletesség vagy vérség révén szerezhetô. A csángókat leszámítva, a ma élô magyarok elsöprô többsége vagy az államterületen született, vagy pedig adatolhatóan magyar állampolgároktól származik - amibôl viszont az állampolgársághoz való alanyi jog következik. A vérség jogi vonalán például Izrael az állampolgárságát alanyi jogon minden zsidó anyától született (és csak zsidó anyától született) embernek odaítéli. E példát követve is a teljes körű magyar állampolgárság alanyi joga lehetne minden magyarnak. Németország a határon túli németeknek vérség, kultúra, szellemiség és vállalás alapján ítéli oda az állampolgárság alanyi jogát.

Harmadszor, a modern magyar nemzet, valamint annak történelmi elôzményeként a magyar nép a törzsszövetségig visszamenôen szervesen fejlôdô sorsközösséget alkotott. A nemzet ma élô generációinak ôsei egyformán járultak hozzá mai létükhöz, azonos a puszta fennmaradásért nemegyszer szükségesnek bizonyult véráldozat, azonos a hozzájárulás a közösnek érzékelt kultúrához, a tudástôkéhez. A méltányosság elve szerint azonos hozzájárulást azonos haszon kell hogy kövessen. Az így felfogott történelmi jognak csak részét képezné az állampolgárság alanyi joga. 

Negyedszer, a Kárpát-medencében élô külhoni magyarság akarata ellenére szakadt ki az országból és önszántából soha nem mondott le a magyar állampolgárságról. Rá vonatkozóan a jogfolytonosság elve kellene hogy érvényesüljön. 

Az elmúlt két év társadalmi vitájában az állampolgárság kiterjesztésének ellenzôi visszatérô motívumként felhozták a magyarság meghatározásának elvi és gyakorlati "lehetetlenségét". Erre cáfol rá a Német Szövetségi Köztársaság törvényes rendezése. A német Alaptörvény 116. (az állampolgárságról szóló) cikkelyének kiegészítô törvénye, a BVFG/1961.10.23. törvényes definíciója szerint a népi németség (deutsche Volkszugehörigkeit) feltételezi a német származást, nyelvet, neveltetést, kultúrát, valamint azt, hogy az illetô minden körülmények között, tehát a (nem német) szülôföldjén is vállalja és vállalta németségét. Jobb híján a magyar rendezés ebbôl a demokratikus és több millió esetben alkalmazott, kiforrott példán is elindulhatna. A kiterjesztésnek tehát nincs elvi és technikai akadálya.

A magyar állampolgárság alanyi jogának kiterjesztése minden magyarra eurokonform döntés lenne. Ez következik az Európa Tanács 166/1997.09.06., az állampolgárságról szóló egyezményébôl. Annak harmadik paragrafusa leszögezi, hogy az állampolgárság jogköre (továbbra is) az állami szuverenitás kizárólagos körébe tartozik, valamint azt, hogy az egyes államok által a saját állampolgárságra vonatkozó szabályzást a többi állam el kell hogy ismerje, amennyiben az nem sérti a nemzetközi konvenciókat, nemzetközi szokásjogot. Németország, amely az Európai Unió vitathatatlanul legnagyobb gazdasági hatalma és a lakosság számarányát tekintve is annak vezetô tagállama, az állampolgárságát a szövetségi állam megszületése óta kiterjesztette minden németre (Grundgesetz, art. 116). Ezt eddig még senki sem sérelmezte. Elfogadást nyert Izrael, Horvátország, Bulgária, Spanyolország és újabban Olaszország hasonló rendezése. Úgy tűnik, hogy a határok légiesítése egyformán kedvez az Unió tagországai egymás közti integrációjának és az egyes szétszórt kultúrnemzetek belsô, nemzeti integrációjának. Ez hovatovább jól kitapintható európai trend.

A teljes körű magyar állampolgárság alanyi jogának kiterjesztése az egész nemzetre sok eleddig függôben levô problémára valóban gyökeres megoldás lenne, erôs szimbolikus kisugárzással a nemzet és annak szűkebb vagy tágabb környezete felé. Az eurokonform (kultúr)nemzeti integráció alapját képezné, hatása az élet megannyi területén érezhetôvé válna. Nem pusztán a leszakított nemzetrészek látnák hasznát az állampolgárság kiterjesztésének, hanem az anyaország lakossága is. Az ország gazdasági jelenléte a szomszédos országokban megerôsödhetne. Ez annál jelentôsebb, mennél jobban konszolidálódik az ország gazdasága. Közhely, hogy a jövôben a prosperitás, de az érdekérvényesítés hatalmi alapját mindinkább a tudás-elitek alkotják majd. A magyar tudás-elit képzése, az állampolgárság kiterjesztésével, mindenfajta jogi gáttól felszabadultan, az egész nemzet fiatal generációiból meríthetne - elsôsorban az anyaország közvetlen hasznára. Miközben a magyar állampolgárság kifutást, perspektívát jelenthetne az esetleg létrejövô határon túli magyar autonómiák számára, hatását azok híján is kifejtené. Az autonómiáktól eltérôen a megvalósítás nem függene az utódállamok politikai akaratától. 

Mindazonáltal a teljes körű magyar állampolgárság kiterjesztése politikailag támadható.

A teljes körű állampolgárság megszüntetné az áttelepülés minden jogi gátját, ezért alkalmasint az áttelepülés serkentô hatásúnak bizonyulhatna. Ez ellentétes például a MÁÉRT zárónyilatkozatában megfogalmazott politikai céllal, mely szerint a határon túli magyarok anyaországi státusának "elsôleges célja a szülôföldön maradás esélyeinek és lehetôségeinek erôsítése". Ez azonban a jövôben még módosulhat. A demográfiai tendenciákat kivetítve, könnyen kiszámítható, hogy (ha nem áll be drasztikus változás a magyar népesség szaporulatában) egy pár évtized alatt az anyaország (magyar etnikumú) lakosságának csökkenése kiegyenlíti a határon túli magyarok számát. Másrészt Magyarország népsűrűsége (pl. Németországéhoz képest) csekély, ráadásul domborzati adottságai miatt könnyen betelepíthetô - ezért valószínűsíthetô, hogy az EU-tagság elnyerése után sok nem magyar számára is célországgá válik. Ez a tendencia az ország életszínvonalával arányosan nôni fog. A svájci és osztrák választások mutatják, hogy a legrégibb demokráciában és a sokak számára modellt jelentô nyugati szomszéd országban egyaránt masszív tömegek ragaszkodnak országuk etnikai-kulturális megôrzéséhez - így magyarázható az idegeneket el- vagy kiutasító szlogenek sikere. Elképzelhetô, hogy a mi esetünkben sem elenyészô azok száma, akik bármikor szívesebben látják a magyarok betelepülését Magyarországra, mint pl. az indiai szubkontinensrôl vagy Afrikából érkezett gazdasági menekültekét. Mindennek tetejében, a határon túli magyarság teljes áttelepítése az anyaországba jelentôsen csökkentené a régió etnokulturális feszültségszintjét: a Trianon óta fennálló magyar problémára lenne ez egy non-konfrontatív, szomszédbarát és kooperatív feloldási módozat. A fejtegetés sajnos nem realitásidegen. Európának eme vihar- és nyomorsarkában a drámai politikai fordulatoktól az egyes utódállamok csôdjéig minden elképzelhetô. Nem mindegy, hogy az ilyen fordulatok a magyarságot milyen jogi és társadalomlélektani felkészültségben érnék.

De létezik az állampolgárság kiterjesztése várható demográfiai hatásának a fentihez képest homlokegyenest ellentétes feltételezése is. Eszerint az állampolgárság kiterjesztése erôsítô és megkötô hatású lenne. Erre enged következtetni pl. a dél-bánáti horvát népcsoport viselkedési mintája. A kilencvenes évek elejéig a teljes elrománosodás felé tartó Krassó völgyi közösség életébe az új horvát alkotmány értelmében nekik (a már meglévô román állampolgárság mellé) odaítélt horvát állampolgárság drámai változást hozott. A hét faluban élô krasovének körében teljes a disszimiláció, miközben elenyészô a kitelepedések száma. 

Személy szerint úgy gondolom, hogy a tömeges elvándorlás vagy maradás több hatás összesített eredménye. A legfontosabbnak tűnnek: az anyaországhoz viszonyított gazdasági helyzet, a többségi környezet által nagymértékben determinált lelki hatások, a tanügyi-kulturális lehetôségek (a szellemi életminôség), és talán leginkább a jövô perspektívája, a jövô generációkra kivetített kilátások. Mindezen objektív hatások és nagyon is szubjektív érzületek küszöbértékeinek eléggé megfoghatatlan együtthatójától függ, hogy melyik társadalomlélektani hatás válik dominánssá: a bizakodás vagy csüggedés, a konszolidáció vagy a migráció. Ez szinte mérhetetlen, elôre fel nem becsülhetô hatás. A romániai németek exodusa mindenesetre arra tanít, hogy ha egy népesség menni akar, akkor még a totális diktatúra sem tud hatékony gátat képezni. 

Függetlenül attól, hogy végeredményben milyen hatása is lenne az állampolgárság kiterjesztésének, tény, hogy a fenti érvelés egy részét politikailag ki lehet használni ezen alanyi jog megadása ellen. A másik ilyen érvrendszer az anyaország lakosságának adófizetôi minôségébôl eredeztethetô. Eszerint az adófizetésbôl szerzett jogként a választójog kizárólagossága következik. A teljes körű állampolgárt viszont megilletik a politikai jogok is, tekintet nélkül az adófizetésre. Ez az érv szembefordítható pl. a határon túli magyarság (fent már körülírt) örökletes történelmi jogával. A döntés végsô soron értékfüggô. Az elmúlt tíz év tapasztalatából leszűrhetô, hogy az esetleges politikai vita valószínűleg patthelyzethez vezetne.

Összegezve leszögezhetô, hogy a teljes körű magyar állampolgárság alanyi jogának kiterjesztése minden magyarra legitim, eurokonform, technikailag kivitelezhetô, a nemzeti integráció fontos lépése lenne, de a mai anyaországi politikai kultúra és hatalmi viszonyok közepette egyelôre nem látszik keresztülvihetônek.

A Külhoni Állampolgárság intézményének és a külhoni magyarok magyarországi jogi helyzetét rendezô Státustörvénynek több a közös vonása, mint a különbözôsége. Az állampolgárság a modern jogelmélet szerint státus és jogviszony. A státusnak önmagában csak lélektani hatása van. Az egyéb hatások a státushoz (jogalaphoz) csatolt jogosultságokból és jogviszonyból erednek. Tehát a Külhoni Állampolgárság intézménye, éppen úgy, mint a MÁÉRT által kérelmezett, eddig még névtelen "státust rendezô törvény", kiinduló (születô) állapotában, nem több annál a törvénybe foglalt kijelentésnél, hogy egy megnevezett csoport (a külhoni magyarság) a magyar törvényes rendezés alanyaivá vált és (külön) jogállásnak örvend. Ez a jogállás egyben jogalap is jövendô jogosultságokra, valamint a jogviszony kiépítésére a magyar állammal, illetve annak szuverenitása alá tartozó jogi személyekkel.

Mindkét esetben (a külhoni állampolgárság és a névtelen státustörvény esetében) a törvénykezési folyamat itt megállhat és a törvényhozó átutalhatja a konkrét jogosítványok, jogviszonyok kiépítését (az immáron létrehozott jogalapokra) az ügy szempontjából kedvezôbbnek remélt jövôre. Ha így történne, akkor a két hipotetikus törvény eredményeként létrejött státusok közötti különbség annyi lenne, hogy az egyik törvény szerint már nem beszélnénk határon túli magyarokról, hanem külhoni magyar állampolgárokról. A különbség mind a társadalomlélektani hatás, mind pedig a magyar diplomácia megnövekedett lehetôségei szempontjából jelentôsnek tűnô.

A két státus (az egyelôre névtelen és külhoni állampolgár) maximalista kiépítése jogosultságokkal a nemzeten belüli non-diszkrimináció elvének maradéktalan keresztülvitele esetén, tartalmi szempontból egyenértékű lenne a teljes körű magyar állampolgárság kiterjesztésével minden magyarra. Azzal a különbséggel, hogy az egyik esetben arról beszélhetnénk, hogy a határon túli magyarok jogai és kötelezettségei egyenértékűek a magyar állampolgárokéval, a másik esetben pedig arról, hogy a külhoni magyar állampolgárok jogai és kötelességei megegyeznek a honiakéival. Ez sem mindegy.

Az ábrázolt szélsô esetekben kedvezôbben ítélhetô a külhoni állampolgárság a neve nincs státusnál. Léteznek viszont az egyes elnevezésekhez kötött tartalmi elvárások és fordítva. Emiatt elképzelhetô, hogy egy bizonyos célra teremtett státus, annak a célnak a nevét fogja kapni. Ha nem a törvényhozótól, akkor folklórszerűen a néptôl, pl. "örökvízum státus" (amely eléggé szegényes kisugárzású), vagy pedig "nemzettagsági státus" (erôteljesen nemzeti radikális sugallatú). Az elképzelhetô nevek egyike sem éri el az "állampolgárság"-hoz kötôdô, az emberi jogokat, demokráciát és jogállamiságot asszociáló, szimbolikus, legitimációs dimenziókat. Az interpolált közti esetekben, azonos tartalom mellett, a "külhoni állampolgárság" szimbolikus erejénél fogva, társadalomlélektani és politikai elônyben lesz. A felsorolt nevekhez, az "örökvízum státus"-hoz, a "nemzettagsági státus"-hoz, valamint a "külhoni állampolgárság"-hoz kötôdô tartalmi elvárásokat végiggondolva, a külhoni állampolgárság opció elônyösebbnek mutatkozik a többinél.

Magyarnak minôsülhetne, pl. - német minta szerint - aki legalább 25%-ban magyar eredetű, beszéli a magyar nyelvet és vállalja a magyarságát, s kötôdik a magyar kultúrához (ami esetleg a magyar szellemiségű utódnevelésben ragadható meg).

Elvi hiányossága az elképzelésnek a szimbolikus térben mutatkozik. Kemény nemzeti kisugárzása sokkal több (és hiábavaló) magyarázatba kerülne, mint a külhoni állampolgárságé. A nemzeti integráció szempontjából, mivel ugyanazok a jogviszonyok és jogosultságok építhetôk rá, a nemzettag státus a külhoni állampolgárság státussal egyenértékűnek tekinthetô.

Kimondottan káros és többrétűen veszélyesnek bizonyulna, ha a nemzettagsági igazolványt a határon túli nemzeti közösségek egy-egy "legitim" szervezet tagsági igazolványával azonosulna, vagy ha eme szervezeteket ruházná fel a magyar törvényhozó az igazolványok kiállításával. Ez abból a jóindulatú, de naiv meggondolásból is történhetne, hogy ezáltal úgymond az önrendelkezés politikája társadalomlélektanilag megerôsödjék. Ez látszólag logikus érv. De végiggondolva e megoldás következményeit, világossá válik, hogy a fegyver nagy valószínűséggel visszafele sülne el, éppen ellentétes hatást idézne elô. A "vízumhatalom" behozhatatlan politikai elônyhöz juttatná a kiválasztott szervezetet, bármilyen létezô vagy potenciálisan létrejövô más szervezethez képest. Ez önmagában is feszültségkeltô: az ekként kiszorítottakat kilátástalanságba, esetleg éppenséggel a militáns radikalizmus felé terelhetné. Eddigelé ezt a veszélyt a magyar nemzeti közösségeknek sikerült elkerülni. A belsô békéhez elengedhetetlenül szükséges a politikai életben résztvevôk által érzékelt esélyesség, a minimális méltányosság. Elvileg ez a rendezési forma csak abban az esetben lenne elképzelhetô, ha a vízumhatalommal felruházott szervezet valódi önkormányzati (állam)struktúraként működne. Az eltelt tíz év gyakorlata viszont másról szólt, mint a nemzeti önkormányzati struktúrák (ön)tudatos és elhivatott kiépítésérôl. A határon túli magyar szervezetek közül csak az RMDSZ-nek van ezen igényt megközelítô alapszabályzata. Viszont a 1996-os kormányba lépés óta a Szövetség nemcsak kifelé, a román parlamentben s a kormányban, hanem (a legutóbbi kongresszusi és SZKT-határozatok által is bizonyítottan) "befelé", a saját közösség felé is, mindinkább egy szűk hatalmi elit kizárólagos akaratát megtestesítô, központosított pártként szervezôdik és működik. A pártszerű működéssel párhuzamban gôzerôvel folyik a mai hivatalos RMDSZ-politika ellenzôinek a döntésbefolyásoló pozíciókból történô eltávolítása (a politikai Gleichschaltung). Történik mindez annak dacára, hogy a szervezet alapszabályzata és programja megfelel a nemzeti önkormányzat megvalósításának. A többi határon túli szervezet eleve pártstruktúrákban szervezôdött. De amennyiben létezne is "neutrális" államszerű határon túli szervezet, még akkor is fennállna a magyar állam által felelôsségre nem vonható és utol nem érhetô visszaélések lehetôsége. Mindezeket tekintetbe véve, reális megoldásnak csak a magyar állam által külön e célra létrehozott, azzal szerzôdéses munkaviszonyban álló, (esetleg felesküdött) személyzetbôl alkotott "regisztratúra" (anyakönyvvezetô testület) tekinthetô. Ez az intézmény rendszeres magyarországi ellenôrzés alatt működne (esetleg a kulcspozíciók betöltésének rotációs rendszerével).

A határon túli magyarok státusát rendezô törvény azon formája, amely a Külhoni Állampolgárság intézményéhez vezet, elegáns módon a fenti ellenvetéseknek elejét veheti, miközben az érintetteknek a jelen optimumát nyújtva, a jövôbeli kiteljesedés lehetôségét is megteremti. 

Az elképzelés szerint a törvény létre kellene hogy hozza a Külhoni Magyar Állampolgár státust, amelyre jogosult lenne minden magyar (nem honi állampolgár). A törvény továbbá tartalmazná a státussal járó alapvetô jogosultságokat. Kiegészítô törvényekkel és apparátus felállításával létrejönne a Külhoni Állampolgárság intézménye. Ez messzemenôen beilleszthetô az állampolgárság modern elméletébe. A mai nyugat-európai szakirodalom új irányzatai az állampolgárságot, önálló közjogi jellegének elismerése mellett, olyan státusnak (jogi helyzetnek) tekinti, amely egyidejűleg jogi kapcsolatot is indukál az egyén és az állam között. (4-86). A modern státuselmélet szerint tehát az állam és személy viszonyában az állampolgárság intézménye bipoláris kontinuumként fogható fel, amelynek egyik pólusa a jogi helyzet, jogállás, jogalap a státus, a másik pólus pedig a jogviszony. Az elképzelt külhoni magyar állampolgárság elméleti szempontból a bipoláris kontinuum "státus"-pólusa közelében helyezkedne el, míg a teljes körű állampolgárok a "jogviszony" környékén.

A külhoni állampolgárság intézménye, azáltal hogy "állampolgárság", a nemzeti integráció mindazon dimenzióját megnyitja, amelyet a teljes körű is. Ez utóbbival (a teljes körű állampolgársággal) szemben, a "külhoni" viszont rendelkezik azzal a taktikai elônnyel, hogy nem hozza be "csatolt áruként" a teljes körűvel járó egész jogviszonyt, hanem külön, "helyzetre szabott" jogviszony építhetô ki körülötte. Ez lehetôvé teszi a társadalmilag kívánatos és a politikailag lehetséges között a pillanatnyilag legmegfelelôbb rendezés létrehozását, nyitva hagyva a késôbbi optimizálás lehetôségét is. A törvényhozó kezébe olyan eszköz kerül, amely a valódi veszélyeket kikerülhetôvé teszi, az álaggodalmaskodással álcázott nemzetellenes kerékkötést pedig leleplezhetôvé.

A várható hatások attól függnek, hogy milyen jogviszonyt épít ki a törvényhozó erre a jogalapra.

Az alábbiakban a Külhoni Magyar Állampolgárság státussal kapcsolatban személyes véleményként felvázolok olyan jogosultságokat, amelyeket a mai helyzetben és a belátható jövôben optimálisnak tartok:

Elképzelésem szerint a külhoni magyar állampolgár jogosult lehetne: 

• Magyar útlevélre. A magyar útlevél jelentheti azt a minimumot, amit a "józan ész" ehhez az állampolgársághoz kötne. A fentebb említett hipotetikus nemzettagsági igazolvánnyal szemben, az útlevélnek pozitív nemzetközi és hazai konnotációja (lélektani társítása) van, továbbá nem feltételezi az Európai Unió tagországainak a külön elismerését. A külhoniság nem jelenne meg ezen az iraton, mely a honi állampolgárokéval megegyezô lenne. 
• A külhoniságot tartalmazó magyar személyi igazolványra, amely az egyéb jogosultságok életbeléptetéséhez szükséges bizonyító okirat lenne.
• A külhoni magyar jogosult lenne munkavállalásra Magyarországon (korlátozható és ellenôrizhetô körülmények között). Elképzelhetônek tartom, hogy a külhoniak a nem-állampolgárokkal szemben preferenciális módon jutnának munkához.
• A magyar felsôoktatásban tanulni. Több szempont és többféle érdek ütközik a külhoniak felsôoktatásának rendezése körül. A méltányosság szempontjából nem elfogadható, hogy a külhoni magyar fiatalokat negatívan diszkriminálják - a kétféle magyar állampolgárságú tanulni vágyók egyforma eséllyel kellene részt vegyenek az anyaországi felsôoktatásban. A határon túli magyar egyetemek magyar állami támogatása lehetôvé tenné az összmagyar egyetemi hálózatnak kölcsönösen kiegészítô működését. A nemzeti utilitarizmus szempontjából elsôdleges szempont a nemzet tudás-elit mennél szélesebb alapokra helyezése, a rekrutációnak az egész nemzetre való kiszélesítése. A kimagasló tehetségek ingyenes képzését a magyar állampolgárság milyenségétôl függetlenül kéne szavatolni. 
• A magyar betegbiztosítási rendszerben részesülni - fizetéses alapon.
• Megválasztani politikai vagy önkormányzati funkciókba. A magyar választópolgár legyen abban a helyzetben, hogy - ha úgy akarja - akkor külhoni magyar állampolgárt is megválaszthasson.¹ Ez a jogosultság kiteljesítené a nemzeti szuverenitást és segítené a nemzeti integrációt. 

A további várható hatásai is pozitívnak tekinthetôk: megerôsítené a határon túli magyar településeket és az általuk lakott régiókat a gazdasági integráció elôtt megnyíló új lehetôségek által. Nem okoz gazdasági, kulturális vagy politikai kárt a többségi nemzeteknek. Ebbôl eredôen a többségi államok nem fogalmazhatnak meg racionális ellenérveket, annál is inkább, hogy saját határon túli nemzettársaik felé hasonlóan járnak el.⁵ A külhoni magyar állampolgárság megerôsítené ezen nemzetrészek híd-szerepét, amely az eddigi szimbolikus és kulturális dimenzión túl, a gazdasági térben hatványozottan, valamint a nemzetközi jogi térben is betölthetôvé válik. Az új státus és jogviszony nem lenne ellentétes a szóban forgó nemzeti közösségek autonómia-törekvésével, sôt támogatná azt. Ugyanakkor nem feltételezi az autonómiát. Az autonómia messzemenôen függ a többségi politikai akarattól. Megvalósítása annak függvénye, hogy az önállósodni akaró közösség belsô erejének, a külföldi politikai nyomásnak és a belföldi hatalmi konjunktúrának az eredôje eléri-e a szükséges küszöbértéket vagy nem. Mivel a külhoni állampolgárság jótékony hatása nem függ az érintettek autonómiájától, megvalósíthatósága még közvetve sem függ az utódállamok akaratától. Az új intézmény eurokonform lenne, mint egyébként a teljes körű állampolgárság jogosultságának kiterjesztése is az lenne - így hát a Külhoni Magyar Állampolgárság megvalósítása pusztán magyar politikai akarat függvénye.

Az utódállamok többségi nemzeteivel a kooperatív, szimbiotikus kapcsolatokat szolgálná az a kiegészítô, külön törvény, amely elképzelésem szerint a történelmi Magyarország területén élô nem magyar lakosság magyarországi státusával foglalkozna. Ez kimondhatná, hogy (Horvátországot leszámítva) a kiegyezés (1867) utáni magyar határokon belül született és ott is élô nem magyar lakosság Magyarországon külön státust élvez, a földkerekség egyéb népeivel szemben. A külön státus ez esetben célstátus lenne: a schengeni vízum gyorsított (és alanyi jogon történô) megszerzését szavatolná. 

Vélhetôen például, az erdélyi románok ily módon a magyarokban inkább láthatnának szövetségest, mint (kivételezett) vetélytársat. Ez a külön státus vélhetôen megnövelné a magyarsághoz fűzôdô gyenge kötôdések, "gyenge kötések" számát. Csizmadia Ervin (6), a gyenge kötések tárgykörének hazai szakértôje, a FIDESZ gyôzelmét is felhozza példának arra, hogy eme sokszor alábecsült kohéziós erôk jelentôségére felhívja a figyelmet. Szerinte a politikai izolációból való kijutáshoz az erôs, szerzôdéses, baráti vagy elhivatottsági kötések nem elegendôk. Szükség van az érdekeltségre vagy a személyes haszon kilátására, reményére alapozó, gyenge kötések sokaságára is. Feltételezhetô, hogy pl. Erdélyben az ottani románok magyarországi (vízumügyben) kivételezett státusa jelentôsen megnöveli a magyar és román közösség között a gyenge kötések számát. Ugyancsak elképzelhetô e törvény jótékony hatása az érintett lakosság devolúciós hajlandóságára. 

Úgy tűnik, hogy a határok légiesítése egyaránt kedvez az Unió tagországai egymás közti integrációjának, s azon kultúrnemzetek belsô újraszervesedésének, nemzeti integrációjának is, melyek eddig a szétszóratás állapotában voltak. Izrael, Horvátország, Bulgária, Spanyolország, Románia és újabban Olaszország hasonló rendezései az állampolgárságuk jogosultságát kiterjeszti az egész etnikai kulturális nemzetre. E sajátos esetek minden jele szerint egy általános európai trendbe illeszkednek.

A magyarság körében, hasonló helyzeténél fogva, hasonló megoldások körül bontakozik ki a politikai diskurzus. A megoldási elképzelések közös jellemzôje, hogy a határon túli magyarok számára magyarországi közjogi státust hoznának létre. Attól függôen, hogy milyen szintű törvény rögzítené e jogállást, az elképzelt megoldások három kategóriára bonthatók:

• Az egyszerű törvény által létrehozott, bizonyos konkrét jogviszony alapjának szánt "célstátus".
• Sarkalatos törvénnyel létrehozandó átfogóbb külön státus. Ide sorolható pl. a "Külhoni Állampolgárság" státusa.
• Alkotmánymódosítással minden magyarra kiterjesztett teljes körű magyar állampolgárság alanyi joga.

A teljes körű magyar állampolgárság kiterjesztésének esélytelenségével szemben, a határon túli magyarok magyarországi státusának törvényes rendezése keresztülvihetôbbnek mutatkozik. A teljes körű állampolgárság tartalma (a benne megfogalmazott jogviszony) adott (zárt) lenne. A döntéselôkészítésben fellépô bizonytalanság ez esetben az ellentmondásos hatásprognózisok, illetve a belpolitikailag determinált realizálhatóság körül jelentkezne. A státustörvény viszont "tartalmi" szempontból (a státushoz kötött jogviszony, jogosultságok szempontjából) teljesen nyitott. Így hatásában is az.

A bizonyos partikuláris probléma megoldására, bizonyos célra létrehozott "célstátus" ( pl. a schengeni vízum alanyi jogon való megadására létrehozható "vízumstátus") a magyar nemzet szétszakítottságából adódó problémakomplexumnak értelemszerűen csak egy bizonyos hányadát lenne képes orvosolni. A rendszerváltozás óta fennálló lehetôségekhez, valamint a valós szükségletekhez képest indokolatlanul szegényes megoldást jelentene.

A MÁÉRT felkérte a kormányt a külhoni magyarok honi státusának törvényi rendezésére. Az MVSZ Erdélyi Társasága az EBESZ-nek azt ajánlotta, hogy az interetnikai feszültségek csökkentésére tanulmányozza a Külhoni Állampolgárság intézménye által megnyíló lehetôségeket. A két indítvány konvergens. 

A Külhoni Állampolgárság intézményének és a külhoni magyarok magyarországi jogalapját rendezô Státustörvénynek több a közös vonása, mint a különbözôsége. Az állampolgárság a modern jogelmélet szerint státus és jogviszony. A státusnak önmagában csak lélektani hatása van. Az egyéb hatások a státushoz (jogalaphoz) csatolt jogosultságokból és jogviszonyból erednek. Tehát a Külhoni Állampolgárság intézménye éppen úgy, mint a MÁÉRT által kérelmezett "státust rendezô törvény" kiinduló (születô) állapotában, nem több annál a törvénybe foglalt kijelentésnél, hogy egy megnevezett csoport (a külhoni magyarok) a magyar törvényes rendezés alanyaivá váltak és (a földön élô többi személyhez képest) külön jogállásnak örvendenek. Ez a jogállás egyben jogalap is jövendô jogosultságokra, valamint a jogviszony kiépítésére a magyar állammal, illetve annak szuverenitása alá tartozó jogi személyekkel.

Mindkét esetben (a külhoni állampolgárság és az eddig még névtelen státustörvény esetében) a törvénykezési folyamat itt megállhat, és a törvényhozó átutalhatja a konkrét jogosítványok, jogviszonyok kiépítését (az immáron létrehozott jogalapokra) az ügy szempontjából kedvezôbbnek remélt jövôre. Ha így történne, akkor a két hipotetikus törvény eredményeként létrejött státus közötti különbség annyi lenne, hogy az egyik törvény szerint a határon túli magyarokként emlegetett nemzettagokat a továbbiakban a külhoni magyar állampolgár megnevezés illetné meg. A különbség mind a társadalomlélektani hatás, mind pedig a magyar diplomácia megnövekedett lehetôségei szempontjából jelentôsnek tűnô.

Léteznek viszont az egyes elnevezésekhez kötött tartalmi elvárások és fordítva. Emiatt elképzelhetô, hogy egy bizonyos célra teremtett státus annak a célnak a nevét fogja kapni. Az elvben elképzelhetô s példálózás szintjén már említett nevek egyikének kisugárzása sem éri el az "állampolgárság"-hoz fűzôdô pozitív asszociációs tartalmakat. Az emberi jogok, a demokráciát, a jogállamiságot, melyek mind fogalmilag, mind a laikus közgondolkodás szintjén az állampolgárság kategóriájához kapcsolódnak, a szimbolikus és legitimációs térben minden egyéb megnevezés fölé emelik a külhoni állampolgárságot. Véleményem szerint a Külhoni Magyar Állampolgárság intézménye az eurokonform magyar-magyar integráció (újraszervesedés) eddigelé ilyenformán nem létezô gazdasági, kulturális, politikai és társadalomlélektani távlataival kecsegtet. Új minôséget képezne. Jótékony hatása mind a leszakított nemzetrészek, mind pedig az anyaország lakosságára nem csak addig lenne érvényes, amíg az egyes magyar nemzetrészek közt az euro-atlanti integráció lépéskülönbsége fennáll, hanem a magyar újraszervesedés, a magyar reintegráció évszázadokra kiható közjogi kerete lenne. A határon túli magyarságot attól függetlenül erôsítené, hogy az a többségi állammal szembeni szuverenitás-átvállalás (autonómiafolyamat) megvalósításában hol tart. Ezzel szemben, a megvalósíthatóság szintjén, a Külhoni Állampolgárság intézménye azzal a hatalmas elônnyel rendelkezik, hogy kizárólag magyar politikai akarattól függ.

A külhoni állampolgárság intézménye, azáltal hogy "állampolgárság", a nemzeti integráció mindazon dimenzióját megnyitja, amelyet a teljes körű is. Ez utóbbival (a teljes körű állampolgársággal) szemben, a "külhoni" viszont rendelkezik azzal a taktikai elônnyel, hogy nem hozza be "kötött áruként" a teljes körűvel járó egész jogviszonyt, hanem külön, "helyzetre szabott" jogviszony építhetô ki körülötte. Ez lehetôvé teszi a társadalmilag kívánatos és a politikailag lehetséges közötti egyensúly megteremtését, s nyitva hagyja a késôbbi optimizálás lehetôségét is. A törvényhozó kezébe olyan eszköz kerül, amely a valódi veszélyeket kikerülhetôvé, a mondvacsinált indokokra hivatkozó akadékoskodást pedig leleplezhetôvé teszi.

Irodalom

1. Borbély Imre: Pro vagy kontra. A magyar állampolgárság alanyi jogának kiterjesztése minden magyarra. Magyar Kisebbség, 1999. 2-3 (16-17.) sz.
2. Max Weber: The Nation, In.: John Hutchinson-Anthony D. Smith: Nationalism. Oxford University Press, Oxford, NY. 1994. 21. 
3. Yael Tamir: Liberal Nationalism. Princeton University Press, Prinseton New Jersey 1995. 66.
4. Kukorelli istván: Alkotmánytan. Századvég Kiadó, Bp 1992.
5. Borbély Zsolt és Péntek Imre (szerk.): Magyar Jövôkép - Egy minôségi magyar paradigma. Az Interconfessio Társaság. SMIKK és Vörösmarty Társaság Tanácskozásai 1994-1995. Kiadja az MVSZ és Vörösmarty Társaság, 1996, 1997.
6. Csizmadia Ervin: Pártok és agytrösztök - Think tank szervezetek Nyugat -Európában és Magyarországon. Politikatudományi Szemle, 1998. 4 sz. 5-29.

¹Írország egy északír személyt választott elnökéül. Hasonlóan Magyarország is elnökéül választhatná pl. Tôkés Lászlót vagy Duray Miklóst.

²Értékelésem szerint a külhoni magyarság történelmi joga (évezredes sorsközösség, hozzájárulás a közös kultúrához, tudáskincshez, továbbá a puszta megmaradáshoz nemegyszer szükséges véráldozat vállalása) sokkal "erôsebb" jogalap az adófizetésnél. Viszont az anyaország lakossága, mai lelkiállapotában és gazdasági helyzetében, könnyen félrevezethetô a nemzetellenes demagógok által az adófizetés ürügyén. Ezért taktikai meggondolásból a fenti megoldást tartom helyesnek.

³A határon túli nemzetrészek, ha eljutnak a politikai önérzet, kultúra és önszervezôdés azon fokára, általános, titkos és közvetlen ("belsô") választásokkal létrehozhatják Diétáikat ("belsô parlamentjeiket"), amelyek küldötteket delegálnának a Magyar Parlamentbe (5).

⁴Az identitásában (pl. csángók) veszélyeztetett közösségeket átgondolt nemzeti program keretében, a netán fizikai létében veszélyeztetett közösségek tagjait viszont sürgôsséggel kellene betelepíteni.

⁵Románia a határon túli románoknak a "tiszteletbeli állampolgárságot" ajánlja. Ezzel vette elejét annak, hogy a moldáviai vagy ukrajnai hatalom a saját állampolgárait, akik ugyanakkor (teljes jogú) román állampolgárok (kettôs állampolgárok), az egyik vagy másik állampolgárság választására kényszeríthesse. Az új helyzetben az eredeti (ukrán, moldáviai) állampolgárság megvonása az érintetteket kvázi-hontalanná tenné, mivel a szerzett állampolgárság mindössze tiszteletbeli. Hontalanná pedig nem tehetô senki akarata ellenére.