magyar kisebbség
nemzetpolitikai szemle

       folyóiratok   » Magyar Kisebbség
    szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű a â î s t
  összes lapszám» V. ÉVFOLYAM - 1999. 2-3. (16-17.) SZÁM - A kettôs állampolgárságról
 
 


| észrevételeim
   vannak

| kinyomtatom
| könyvjelzőzöm



   


Birtalan Ákos

Gondolatok az önálló gazdasági életrôl
kisebbségi létfeltételek közepette

Akár kockázatos szellemi vállalkozásnak is minôsíthetô egy olyan kérdéskörnek a fejtegetése, amely a címben megfogalmazott témát próbálja körüljárni manapság, amikor egyre többet hallunk és beszélünk (sajnos csak beszélünk) az európai gazdasági integráció kihívásairól, lehetôségeirôl és/vagy a globalizáció elônyeirôl, csapdáiról. Valós kérdés, hogy vajon érdemes-e ma, a nemzetközi munkamegosztás, piacok és verseny, a transznacionális társaságok korában arról gondolkodni, hogy mit kell(ene) tegyenek azon erdélyi magyar vállalkozók/gazdálkodók, akik fejüket kapkodják már a hazai instabil piacon is, megpróbálván kihívásaira válaszolni és talpon maradni. Ugyanakkor mit és hogyan kellene vagy hatékony tenniük, ha az anyagi és/vagy egyéni érdek mellett környezetükben megjelenik – ha érdemes – a közösségi érdek, azon közösségé, amelyhez az illetô vállalkozó/gazdálkodó tartozik.

Szûkítve az elemzés feltételrendszerét, megfogalmazható olyan felvetés is, amely az önálló erdélyi magyar gazdasági élet "létjogosultságát" attól teszi függôvé, hogy azt állítja: önálló gazdasági alrendszere csak szervesen fejlôdô, mûködô társadalomnak van. E társadalom Erdélyben 1918 után fokozatosan megszûnt, az elmúlt 80 évben pedig az "átalakulás" kezdeti évtizedekben ideiglenesnek képzelt idôszakának mai stációjánál sem létezik mint sajátos közhatalmi minôséget gyakorló és saját intézményrendszert mûködtetô közösség.

A felvezetô gondolatok közé, látszatra eltérô jellege ellenére, még az is idekívánkozik, amely arról szól, hogy lehet-e és ha igen, akkor mennyire hatékony, és ha nem, miért nem, olyan kisebbségi – elsôsorban közösségi – töltetû gazdasági érdekvédelem, amely csak részben (sajnos nagyon kevés esetben) alapszik az illetô kisebbségi közösség életének szakszerû, tudományos megismerésén.

Valós tulajdon nélkül nincs biztos jövô

A kilencvenes évek romániai rendszerváltásának egyik elengedhetetlen feltétele – a tulajdonviszonyok rendezése –, annak ellenére, hogy többször politikai csatározások, választási kampányok vagy éppen kínos próbálkozások tárgyát képezte, sajnos máig sem talált tartós megoldást, nem jutva nyugvópontra a gazdaság piacosításának egyik feltétele – a tulajdon versenyhelyzetének létrejötte által.

A rendszertelen és korlátozott reprivatizáció, az állami tulajdonban és/vagy kezelésben maradt volt magántulajdon tönkre-, csôdbevitele külön, kiemelten és többszörösen érinti az erdélyi magyar közösséget, részeként vagy szinte betetôzéseként annak a tulajdonvesztési folyamatnak, amely évtizedek óta – ha nem több – tart Erdélyben ezen közösség kárára. Tévedés ne essék, a volt magántulajdon visszaadása – egyéni és közösségi – akkor, amikor az az anyagi javak és szolgáltatások létrehozása/biztosítása mellett egy közösségnek meg- és fennmaradási feltételeit is jelenti – nem egyszerûen jogi úton történô sérelemorvoslás. Olyan szükséglet, amely nélkül a ma még farkastörvények szerint mûködô gazdasági versenyben az esélyegyenlôség kezdeti feltételeit távolról sem tudja teljesíteni az, akitôl (vagy elôdeitôl) javakat ingyen elvettek és ma azokat másoknak adják – általában ingyen vagy szimbolikus összegekért. Mindez azért sem hallgatható el, mivel a romániai magyar közösség anyagi terheit az önkényesen államosító és kollektivizáló kommunista rezsim, a néhány évig szimulált nyitás ellenére, nem vállalta át magára, hanem hagyta, hogy anyagi háttér nélkül e közösség polgári és gazdarétegei elszegényedjenek, intézményei elsorvadjanak, sôt ezzel párhuzamosan erôszakosan megváltoztatta – az iparosítás leple alatt – az erdélyi városok lakosságának nemzetiségi összetételét, a régi és új vállalatokba Erdélyen kívüli román vezetôket és munkásokat telepített, mint egyfajta hírnökeit az ingyen magánosítás mai haszonélvezôinek.

A tulajdonviszonyok állapotánál maradva, a gazdasági esélyegyenlôtlenség termékeny területe a volt állami tulajdonú vállalatok magánosítása. A kísérleti magánosítás kb. két tucat esetén kívül (ezekben érdekelt és sikeres volt két székelyföldi vállalat is) következett az ún. "MEBO-módszer", a vállalatvezetés és alkalmazottak felé történô magánosítás, az ún. tömeges magánosítás – részben ingyen (osztogatva), részben eladással (elônyös részletfizetésre), majd az eladásos magánosítás, amelynek során több olyan eset történt, amelyekben a helyi vállalati vezetôk és formailag az alkalmazottak mellett, a minisztériumok, más helyi és központi intézmények képviselôi vagy teljesen kívülállók és rendszerint a vállalattól, településtôl, vidéktôl távoli személyek közvetlenül vagy közvetetten tulajdonhoz jutottak és jutnak, nem minden esetben törvényes feltételek közepette. Ezen esetek kisebbségi vetülete(i) – mennyire "áldozat vagy tettes" a magyar vállalatvezetô, szakszervezeti vezetô, más belsô vagy külsô érdekcsoport megjelenítôje, beleértve egyes politikusokat is – nehezen érhetôk tetten, és csak akkor derül(het) fény ezekre, ha a magánosítás után belsô nézeteltérések, gazdálkodási gondok, munkavállalói elégedetlenségek adódnak az illetô vállalatnál.

Kell-e erdélyi/romániai magyar bank?

Szervesen kapcsolódik a magánosítás folyamatához és különösen az azt követô tôkésítési szükséglethez és vállalati fejlesztési feladatokhoz a kereskedelmi hitelhez jutás kérdése. Mára már részben ismert a volt állami tulajdonú bankokat csôdbe vivô hitelpolitika – annak szakmai és politikai oldala –, amelynek árát a polgárok, a mi zsebünkbôl közpénz formájában fizetnek ki mások, fedezvén az ún. bankkonszolidáció költségeit. Azt is ismerik az erdélyi magyar vállalkozók/gazdálkodók, hogy ôk mennyire könnyen vagy nehezen jutottak/jutnak hitelközelbe, bármilyen megalapozott üzleti terv bemutatása esetén. Ezen egyszerû gondolatvezetés és az általában nem kedvezô hitelhez jutási feltételrendszer könnyen és elsô látásra logikusan ahhoz a felismeréshez vezet(het) többeket, hogy szükséges egy vagy több erdélyi/romániai magyar érdekeltségû bank létrehozása. Nincs szándékomban részletesen elemezni, támogató vagy ellenzô érveket felsorakoztatni a bankalapítás fontossága, nehézségei vagy lehetôségei mögé, csak azt kívánom megemlíteni, hogy az eddigi kísérletek és egyetlen gyakorlati eset kudarcba fulladtak, illetve nem tudták teljesíteni az iránta támasztott kezdeti elvárásokat. Igaz, hogy a kudarcokból lehet(ne) tanulni és jól is meg lehetne szervezni valamit, ha minderre reális igény és támogatás mutatkozik az erdélyi/romániai magyar vállalkozók/gazdálkodók körében.

Nem a bankalapítás helyett, hanem mellett, járhatóbb útnak, kivitelezhetôbb lehetôségnek tûnik olyan pénzintézet(ek) létrehozása, amelyek azt a klasszikus tôkepiaci funkciót látják el, hogy megtakarított vagy felhalmozott pénzeket koncentrálnak és azt célirányos tôkebefektetések formájában vagyonszerzésre, gazdasági fejlesztésre használják. Pénzügyi befektetési társaságokon, értékpapír-forgalmazó társaságokon keresztül rugalmasabban lehet részt venni a tôke- és hitelpiaci folyamatokban, és könnyebben lehet – ha kell? – közösségi érdeket is érvényesíteni anélkül, hogy a piac szereplôire vagy annak mûködésére bárki rákényszerítene azoktól idegen viselkedési módot.

Érdekes színfolt lehet a hitelpiacon egy modern hitelszövetkezeti tevékenység, akár egész hálózat elindítása, amely alapelveit, méreteit, tagjaihoz való közelségét tekintve, különösen falusi környezetben igazi hiánypótló szerepet tölthet be nemcsak a mezôgazdaság (növénytermesztés, állattenyésztés), hanem a termékértékesítés, a szolgáltatások vagy egyáltalán a településfejlesztés tôke- és hitelszükségletének biztosításában.

A "többlet" közteherviselés dilemmája

Közismert, hogy a személyesen és/vagy cégszerûen végzett tevékenységekre, birtokolt javakra és biztosított szolgáltatásokra a fiskális politika terhei adókból, illetékekbôl, járulékokból, díjszabásokból állnak, az államháztartás bevételi oldala pedig (központi és helyi költségvetések szintjén) elméletileg arányosan terhel minden polgárt és vállalkozót/gazdálkodót. Gyakorlatilag azonban csak részben és ad hoc módon differenciált az általános közteherviselés, amely nem veszi figyelembe azon effektíven eltérô helyzeteket, amelyekben az adófizetôk különbözô társadalmi vagy gazdasági csoportjai találtatnak. Tévedés ne essék, nem egyénekre lebontott fiskális politika szükségességét tartom fontosnak, de azt már igen, hogy ezen politika középpontjába a család kerüljön, mint természetes ún. vonatkoztatási adóalany, és olyan gyakorlati adófajtákat, adózási módszereket alkalmazzanak, amelyek messzemenôen a családok jövedelemszintjét veszik alapul az államháztartás bevételeinek meghatározásakor.

Akár a mai, akár egy jövôbeni, a személyi jövedelemadót bevezetô vagy éppen családközpontú fiskális politika kerül alkalmazásra, az erdélyi magyar polgár és vállalkozó/gazdálkodó ugyanazon adófajtákkal és kulcsokkal terhelôdik, mint az olténiai oltyán. Szinte természetes, hogy lehetne arról szólni, milyen adómorál jellemzi a két különbözô alapmentalitású és kultúrájú közösséghez tartozókat, de most és itt nem ez az alapvetô kérdés. Tételesen arról van szó, hogy az általános közteherviselés mellett, amely az adófizetô állampolgári minôségébôl vagy üzleti tevékenységébôl eredeztethetô, az erdélyi magyar adófizetô hajlandó-e ún. többlet közterhet vállalni és teljesíteni is, ha annak célja saját közösségi intézményeinek megteremtése, mûködtetése és fejlesztése? Ezen alapvetô kérdés megválaszolása nem egyszerû dolog, hiszen demokratikus társadalmakban egy kisebbségi közösség, amelynek tagjai adófizetô állampolgárok, jogosan elvárja, hogy az illetô állam és/vagy helyi önkormányzat (ma Romániában helyi és megyei tanács) megfelelô arányban, esetenként kiemelten juttasson anyagi és pénzforrásokat sajátos közösségi gondjainak megoldására. Ha ezen feltétel teljesítése Romániában nem vagy csak részben történik meg, akkor az egyre nagyobb kiszolgáltatottság felé sodorja a magyar közösséget és számára – sajátos közhatalmi hatáskör hiányában – az önkéntesen vállalt "többlet" közteherviselési alternatíva marad. Igen ám, de mindez alapvetôen bizalmi kérdés is – az egyénnek saját közösségébe, annak kialakítandó intézményrendszerébe, vezetôibe vetett bizalma –, amely megköveteli azt, hogy a befizetett közpénzzel szakszerûen, tisztességesen, átvilágíthatóan kell gazdálkodni, célirányosan és kizárólagosan közösségi szempontot figyelembe véve felhasználni, ugyanakkor a terhet vállaló polgár által bármikor könnyen elérhetô és alkalmazható ellenôrzési lehetôségeket kell biztosítani.

A helyi tanácsoktól a fejlesztô önkormányzatok felé

Annak ellenére, hogy az utóbbi több mint két évben némi elmozdulás történt a helyi tanácsrendszertôl az önkormányzatiság felé, még mindig áthidalhatatlannak tûnô szakadék tátong a lehetôségek és szükségletek között arra vonatkozóan, hogy a mai szegénységi állapot "menedzselése" helyett egy település, egy megye döntéshozó és végrehajtó testülete saját vagy kistérségi, regionális vagy országhatárokon átnyúló gazdasági fejlesztés kezdeményezôje és összehangolója, állandóan mûködô, az illetô közösség érdekeit megjelenítô intézmény legyen. Ma még nagymértékben valós oknak hozható fel az erdélyi magyar települések (megyék) vezetôi által is az, hogy a "Köztulajdon jogállásáról szóló törvény", a "Helyi közpénzekrôl szóló törvény", a "Regionális fejlesztésrôl szóló törvény", a "Hátrányos helyzetû térségekrôl szóló törvény", és hadd ne soroljam tovább, nem oldották meg az évtizedek óta felhalmozott, de az utóbbiban is tovább mélyülô település- (megye-) fejlesztési gondokat. Igen ám, de a szûkös költségvetési keret vajon arra sem volt elegendô, hogy olyan alapozó tanulmányok, felmérések, tervek és programok készüljenek, amelyek mellé nem egyszerû feladat, de nem is lehetetlen pénzforrást, ha kell, tôkebefektetést találni? Mindezt meg lehet próbálni itthonról – közös érdeket keresve a helyi vállalkozó/gazdálkodó réteggel – vagy a nagyvilágból úgy, hogy a tôkepiaci elvárásoknak megfelelô fejlesztési programokat kínálnak. Mondhatnám, szinte természetes, ha bárki felteszi a kérdést, hogy hány falu vagy kisváros képes olyan humán erôforrást bevonni fejlesztési programjainak kidolgozásába, hogy azok eséllyel bírjanak hazai vagy akár brüsszeli pályázatvizsgálók elôtt. Sajnos nem sok ilyen erdélyi település van, de van, ami pedig talán még fontosabb, az, hogy lehetôség van különbözô társulásokra, azaz összefogásra, amelynek – elsôsorban a tömbmagyar vidéken és a nyugati határ menti régiókban – az lenne a közvetlen hozadéka, hogy versenyképes partnerként jelenhetnének meg az erôforrás-elosztási helyeken és idôpontokban.

Az önkormányzatiság esélyének köztudott vagy legalábbis annak minôsített egyik feltétele, hogy az állami feladatkör decentralizálási folyamatával párhuzamosan a központi költségvetési források lehetôleg közvetlenül (helyben maradva), másrészt a nagy elosztási rendszereken – társadalombiztosítás, egészségbiztosítás stb. –, de piaci mechanizmusokon keresztül, minél nagyobb mértékben kövessék az átadott vagy önként vállalt hatáskörök megvalósítási helyét. Mindezek azt is jelentik, hogy fejlesztô önkormányzat – úgy általános, mint kisebbségi hatáskörrel – csak akkor mûködhet, ha a közigazgatási feladatok mellé pénzügyi, általában gazdálkodási autonómia rendelôdik.

A kormányzati szerepvállalás néhány gazdasági vetülete

Egy kisebbségi közösség megmaradási és fejlôdési stratégiájának szerteágazó cél- és eszközrendszerébe beletartozik – ha a nyilatkozatokon túl eredményorientáltság is jellemzi – az, hogy részt kíván venni a társadalom általános ügyeinek, gondjainak megoldásában, és azzal párhuzamosan, külön és kiemelt fontosságot tulajdonít annak, hogy az ôt érintô hatalmi döntésekben tevôlegesen is szerepet kapjon. Jelen vitaindítónak nem célja, hogy a romániai magyar közösség érdekvédelmi és közképviseleti szervezetének 1996. novemberi döntését elemezze, hanem arról kívánok néhány gondolatot, kérdést megfogalmazni, hogy a kormányzati szerep mennyire volt vagy sem olyan gyakorlati eszköz, amelyet az erdélyi magyar vállalkozók/gazdálkodók felhasználhattak, és ha igen, felhasználták-e üzleti tevékenységükben, önkormányzataink pedig a településfejlesztési gondjaik enyhítésében. Ismert tény, hogy alapvetô szegénységi gondokkal küzdô társadalomban a közcélokra költendô közpénz korlátozott és távolról sem elégséges a szükségletek fedezésére. Ebbôl az következik, hogy a szûkös erôforrások elosztása az illetô ország egyik legfontosabb, gazdasági töltetû, de igazából hatalmi döntését képezi. Ilyen feltételek közepette, ha effektív és nem kirakathatalmi (kormányzati) tényezôt jelent egy kisebbség, akkor kötelezôen ott kell legyen (képviseletén keresztül) a döntés elôkészítésénél, véleményt kell nyilvánítson és hatást kell gyakoroljon a prioritások megállapítására, az elfogadott döntést – mint alapvetô, meghatározó információt – törvényes keretek között, idôben és pontosan el kell juttatnia a potenciális érdekeltekhez, (igény esetén) segíteni lehet a pályázatok, a szükséges dokumentáció formai összeállításában, és biztosítani kell azok elfogulatlan, szakszerû elbírálását. Vajon a kínálkozó esetek többségében sikerült-e teljesíteni azon szervezési és vezetési feltételt, amely összehangolt cselekvést jelenthetne erôforrást igénylôk és elosztók között? Sikerült-e megfelelôen felhasználni azt a helyzetet, hogy több gazdasági tevékenységért felelôs intézményt magyar szakemberek vezetnek vagy ott vannak vezetô testületeiben? Tagadhatatlan, hogy az utóbbi több mint két évben pozitív változások is történtek és az erdélyi magyar vállalkozók/gazdálkodók (ez utóbbiak kevésbé), önkormányzatok képviselôi nagyobb elvárással, de reménnyel és bizalommal is fordultak minisztériumok, különbözô ügynökségek, hivatalok által kezelt közpénzalapokból kiírt pályázatok felé és esetenként nem is alaptalanul. Ahhoz azonban, hogy a kormányzati eszköz gazdasági felhasználása átfogó, hatékony lehetôségnek minôsüljön, szükséges, hogy ne legyen, látszatra sem (!), néhány magyar érdekeltségû kör belterjes információprivilégiuma, hiszen az ehhez hasonló csak éppen velünk szemben gyakorolt elzártság megszüntetését kértük és kérjük ma is.

Következtetések helyett

Mielôtt megszakítanám gondolataimat és átadnám Önnek – tisztelt vitapartner – a lehetôséget, hogy véleményt mondjon, bírálja és/vagy kiegészítse a fentebb rögzített véleményt, engedtessék meg egy pontosítás. Gyakorlatilag arról van szó, hogy egy gazdasági jellegû vitaindítónak szánt írás nem gazdaságpolitikai esszé kell(ett volna) legyen, hanem tudományos igénnyel megírt és alátámasztott tanulmány. Amit Ön olvasott, nem az, de annyit megpróbáltam, hogy gondolataimnak szakszerû megfogalmazást adjak, ezért talán helyenként nehézkes is lett a szöveg. Szándékosan megpróbáltam elindítani egy olyan együttgondolkodást – elméleti és gyakorlati szakemberek között –, amelynek elsô szellemi kihívása lehetne az erdélyi magyar társadalom önálló gazdasági alrendszere szervezési és mûködési kereteinek kidolgozása.


 
kapcsolódók
  » impresszum
  » a Jakabffy Elemér Alapítvány hírlapgyűjteménye
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi könyvtárkatalógusa
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi kéziratkatalógusa

további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvető
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Művészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minorităților
» Glasul Minorităților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet
» Web

 
     
 

(c) Jakabffy Elemér Alapítvány, Media Index Egyesület 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék