magyar kisebbség
nemzetpolitikai szemle

       folyóiratok   » Magyar Kisebbség
    szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű a â î s t
  összes lapszám» IV. ÉVFOLYAM - 1998. 3-4. (13-14.) SZÁM - Öndefiníciós kísérletek
 
 


| észrevételeim
   vannak

| kinyomtatom
| könyvjelzőzöm



   


Mester Béla

Többség, kisebbség, filozófia

A vitaindító tanulmány olyan beszélgetést folytat, amelynek alapelemei szinte mindennap felbukkannak valamiképp a magyar nyelven folyó kulturális diskurzusokban, még ha annak termékei – sajnos – túl kevéssé reflektáltak és sokszor messze elmaradnak a szóban forgó írás színvonalától.

Ezért amikor elolvastam Veress Károly szövegét, majd újra fellapoztam az általa hivatkozott irodalmat,1 beleütköztem néhány, engem már régebben foglalkoztató problémába, amelyeknek tisztázásában remélhetôleg nagyban segíteni fog a mostani vita.

Többség és kisebbség

A szövegek olvastán talán közelebb jutottam annak megértéséhez, miért volt mindig is hiányérzetem az "anyanemzet" és a kisebbség – hogyan is kellene mondani? fiúnemzet? – közösségi tudatának különbségeit taglaló, bármilyen jó írásokkal szemben. (Olyan sok írás azért nincsen.) Rájöttem, hogy minden találó megállapítás, sikerült fogalomalkotás2 ellenére a jelenségek rendezésének módja, maga az oppozíciós szerkezet zavar. Ha jobban belegondolok, túlságosan közelrôl ismerôsek nekem a kisebbségi identitásról leírtak ahhoz, hogy oppozícióba állíthassam azokat a magam magyarországi "diffúz nemzettudatával". Úgy látom ugyanis, hogy szinte minden nemzettudat a kisebbségi "fókuszált nemzettudat" jellemzésekor leírtakhoz hasonló szerkezetû: valamely domináns vagy egykor domináns pozíciójú népességgel, kultúrával szemben oppozíciós fogalompárok segítségével leírt karakterológiára épül. Ennek akkor is van jelentôsége, ha ma már a nemzeti közösség számára esetleg nem is nyilvánvaló, hogy önképének a közösség tagjai által általánosan elfogadott elemei egykor kivel szemben fogalmazódtak meg. Ezeknek az egykori ellenképeknek az árnyai is kirajzolódnak a mai nemzetek karakterén, nem csupán egykori asszimilált kisebbségeiknek a sajátságai. Közismert dolog, kultúrtörténeti esszékben olykor élcelôdni is szokás rajta, hogy a franciák egykor az angolokhoz, a németek pedig a franciákhoz képest határozták meg magukat, csak éppen nem szoktuk folytatni a sort: ahogyan valami attól lett német, hogy nem francia, magyarrá viszont attól vált, hogy nem (osztrák-)német. Még akkor is, amikor a leguniverzálisabb elvekhez való történelmi viszonyunkról beszélünk, némi elemzés után rögtön feltárul: kivel szemben lett az egykor nemzeti kultúránk, gondolkodásunk része. (Ha a modern magyar nemzeti kultúra alapítóinak a vallásszabadság és az alkotmányosság eszméjéhez való ragaszkodásáról van szó, ennek kijelentése látensen mindig tartalmazza a mondat rejtett folytatását: mi ragaszkodtunk az alkotmányossághoz és a vallásszabadsághoz, ellentétben az osztrákokkal. Ezek a látens oppozíciók egy már kialakult nemzettudat esetén természetesen többfelé is mûködhetnek, szükségszerû ellentmondásokkal persze: ha egy magyar az oroszokkal vagy az ukránokkal a beszélgetés hátterében határozza meg magát, könnyen lehet, hogy a keleti szomszédoknak tulajdonít olyan sajátságokat, mint amilyeneket önmagára tartott jellemzônek egy korábbi helyzetben, ahol a német kultúra állt a beszélgetés hátterében, és olyanokat önmagának, mint korábban a németeknek – önmagával szemben. Ugyanez, ugyanígy jellemzô lehet mondjuk a lengyel vagy a cseh identitásra is.)

A történelemhez való visszanyúlás problémáját sem csak a kisebbségi tudat velejárójának látom a magyar kultúrában. A klasszikus magyar nemzettudat volt historizáló, ezt örökölte meg mind a magyarországi, mind a kisebbségben élô magyarság. (Elég összehasonlítani a magyar papírpénz-, bélyeg-, telefonkártya-sorozatok képi világát mondjuk a hollandokéval, vagy akár a románokéval, hogy érzékeljük, mennyire beleivódott ez a sajátság mindennapjainkba is.)

Ebbôl eredôen nem érzem olyan kizárólagosan a kisebbségre jellemzônek a Mészáros András3 és ennek nyomán a Veress Károly által említett jelennélküliséget sem. A jelenséget regisztráló számos, kisebbségi és többségi körülmények között, illetve átmeneti idôben született szellemi terméket lehetne sorolni a közép-európai nemzeti önjellemzések körébôl, legyen itt elég utalnom Karácsony Sándor Magyar észjárásában a "végtelen térben és idôben való szenvedés" háttere elôtt megrajzolt magyar szalmalángtermészetnek a fönti jelzôre rímelô idôstruktúrájára, illetve a román önértelmezésben jelentôs szerepet játszó spaøiul mioritic fogalomra. Úgy látom, a közép-európai népek önképére általánosan jellemzô elemekrôl van itt is szó.

Tudom persze, hogy a Másikkal szembeni önmeghatározás-kényszer mindig erôsebb lesz kisebbségben élô közösségben, pontosabban fogalmazva: itt közvetlenül a mindennapi élet kikerülhetetlen részévé válik a közösség minden tagja számára. Ezzel a látszólag triviális ténnyel kapcsolatban azonban rögtön felmerül egy empirikus és egy elméleti probléma:

1. Az elôbbi egyszerûen abban áll, hogy léteznek "fókuszált nemzettudatú", ám többségben élô népcsoportok is. A szlovák politika rosszabb és a magam pesszimistább napjaiban néha ilyeneknek látom a szlovákiai szlovákokat. A fókuszált és diffúz nemzettudat, illetve tágabban, a kisebbségre, illetve többségre jellemzônek tartott viselkedési és öndefiníciós módok esetében mindig lehet találni szignifikáns példákat az ellenkezô viselkedésre. (Egy többségi populáció az általunk kisebbséginek definiált lelkialkattal rendelkezik és viszont.) Ennek egyik oka, különösen Közép-Európában, nyilván a kisebbségi és többségi helyzetek változékonysága: az identitás kisebbségi, illetve többségi helyzetben egyszer már a kultúrában kialakult motívumai általában igen tartósnak bizonyulnak, és a megváltozott helyzetben is továbbélnek, illetve felélednek.4

2. Az elméleti probléma a nehezebb dió, ez maga a kisebbség fogalmának a kérdése, amelynek körbejárásával talán az írásom elején jelzett dilemma is közelebb juthat a feloldáshoz: miért érezhetem ismerôsnek, rokonnak a kisebbségi sorban élôk és magyarországiak identitását egy mélyebb, a jelenségeken túlmenô elemzésben, vagyis: miért gondolom azt, hogy ami a magyar nyelvi közösség kisebbségi tagjai számára mindennapi öndefiníció, az nem más, mint sarkított formája annak a magyar önképnek, amely mélyen bele van kódolva ebbe a kultúrába mind a magaskultúra szerkezetébôl, mind a mindennapokban fel-felbukkanó reflexekbôl kielemezhetôen?

A) Azzal, hogy a kisebbség nem mindig számszerû kisebbséget, hanem a domináns helyzetûekhez képest formálisan vagy informálisan hátrányosan megkülönböztetett csoportot jelent, természetesen egyetértek. (A fogalmi bizonytalanság oka a terminus szerencsétlen megválasztása: igazán megszámolható kisebbségnek eredeti értelemben csak a politikai értelemben vett ellenzéket lehetne nevezni. A szó etnikumra, szociológiai csoportokra stb. való használata azonban már annyira beleivódott az európai nyelvekbe, hogy megváltoztatása reménytelennek tûnik.) Hagyományos államnemzeti keretekben gondolkodva, a definíció viszonylag egyszerû: kisebbségi az, aki nem az állam hivatalos nyelvét beszéli és ezért hátrányos helyzetben van. (Persze nem akarom lebecsülni az itt felmerülô problémákat sem: pl. mit jelent az, hogy "hivatalos nyelv", mi számít orvosolandó hátránynak stb., hiszen a kisebbségi közéletnek éppen ezek a fôkérdései.) Azonban az egyre kevésbé államnemzetekbôl álló világszerkezetben zajló mindennapi életben már egyáltalán nem nyilvánvaló, hogy ki mennyire és milyen értelemben kisebbségi és ennek tudata mennyire része identitásának. Nem arról van szó, hogy Magyarországon érezhetném magam "kisebbségben"5, hanem, úgymond, a világban. Olyan kicsi és nyílt országban, amilyen a mai Magyarország, ezer módja van a világhoz képest való kisebbségi helyzet megtapasztalásának. Ez persze nem mindenkire, nem is a többségre érvényes, de egyre több olyan emberre, aki egyre kevésbé polgártársaihoz méri magát, hanem inkább ilyen kijelentéseket tesz: mennyire vagyok hátrányban azért, mert magyar intézményrendszerben, magyarul gondolkodva dolgozom? A jelenség már túllépett a vezetô értelmiség dilemmáinak körén: már nem csak arról van szó, hogy milyen nyelven publikáljon, aki választhat. Nem is csupán vendégmunkás-probléma.

Talán a kommunikáció világában láthatóak a legtisztábban ezek a jelenségek: ha az égi csatornák tucatjai foghatók és kiterjedt a helyi kábeltévérendszer, akkor az olyan típusú kérdéseknek, hogy az egyre kevésbé nézett közszolgálati televízió milyen nyelv(ek)en sugároz, nem sok jelentôsége marad. Ha valaki ül a számítógépe elôtt és a Világhálón barangol, még annak is csekély a jelentôsége, hogy ezt éppen mely országban teszi. (Eltekintve néhány diktatúra extrém cenzúratörekvéseitôl, valamint a technológiai és az anyagi lehetôségek különbségétôl.)

Ilyen kommunikációs közösségekben, amilyenek rendszerévé válik a világ egyre inkább, már egyre kevésbé határozható meg, hogy ki tekinthetô kisebbségnek. Az államnyelvnek nincs jelentôsége akkor, ha az elérhetô információk nagyobbik fele csak olyan nyelven érhetô el, amely nem azonos sem a kisebbség, sem a többség nyelvével abban az országban, ahol a kommunikáló egyén él. Az pedig mégis túlságos kitágítása lenne a kisebbség terminusának, ha mondjuk mindenkit kisebbséginek tekintenénk a világon, aki nem beszél angolul, vagy akinek az angol nyelvû kommunikáció nagyobb gondot okoz, mint az angol anyanyelvûeknek, illetve egyszerûen méltánytalannak érzi, hogy amihez elvileg az anyanyelvén is hozzájuthatna, azt csak angolul találja meg. Pedig éppen ezek egy nemzetállamban élô kisebbségi "klasszikus" hátrányai: vagy nem érti a többség nyelvét és a kisebbségi nyelvhasználat lehetôségeinek híján elesik a többségiek számára magától értetôdô dolgok jelentôs részétôl, vagy beszél a hivatalos nyelven, de versenyhelyzetben nyelvi hátrányban van a többségiekkel szemben, illetve önazonossága sérül nyelvhasználatának korlátozásával.

Látjuk tehát, hogy ezekhez a klasszikus helyzetekhez igen hasonló jelenséggel állunk ugyan szemben a modern kommunikációs közösségek esetén is, viszont éppen az új helyzet nem-nemzetállami volta miatt elvesznek a hagyományos megoldások és leírások lehetôségei. Ha egy ország közszolgálati televíziójában nincs kisebbségi adás, lehet követelni, hogy legyen, vagy le lehet írni: helytelen, hogy nincs. De micsoda ötlet lenne mozgalmat indítani, hogy a CNN kötelezôen közölje híreit magyarul (és még egy sor nyelven) is? Nem az a baj e mozgalommal, hogy az valószínûleg kivihetetlen, hanem az, hogy a logikája abszurd: a nemzetállamban élô kisebbség gondolkodásának, cselekvésének logikája csak azzal az összeesküvés-elméletbe hajló csúsztatással vihetô ki a világba, hogy voltaképpen a világ is egy nagy nemzetállam, melyben domináns csoportok és elnyomott kisebbségek vannak, amelyeknek a helyzete tökéletesen leírható a nemzetállami kereteken belül élô, jól körülhatárolható csoportok elemzésében megszokott módszerekkel.

B) Jó közép-európai módjára az eddigiekben a nyelvi kisebbséget tekintettem csak igazán kisebbségnek. Azonban a világban egyre inkább más rendezôelveket látok kibontakozni, amelyek ugyan nekem igen ellenszenvesek, de attól még léteznek. Úgy látom, a mai önmeghatározásokban egyre inkább csak az válhat legitim identitásképzô tényezôvé, ami valóságos vagy quasi-biologicum. (Valóságos biologicumnak olyan sajátságokat nevezek, hogy valaki nô vagy férfi, quasi-biologicumnak olyanokat, hogy homo- vagy heteroszexuális.) Ezek az önmeghatározások nyilván semmilyen teret nem hagynak az egyéni választásoknak és ezzel az olyan kulturális meghatározottságoknak, mint a nyelv. Egy jórészt neokantiánus hagyományban nevelkedett közép-európai számára persze a biológiai alapú önmeghatározás önmagában is elég borzasztó, de a helyzet még rosszabb: a kulturális meghatározottságokat, például a nyelvi különbséget is a biologicumra való hivatkozás kezdi helyettesíteni az önképek és az egymásról alkotott képek szintjén.

Erre vonatkozóan igen érdekes példát adnak azok a dél-afrikai hírek, amelyek egy-két éve járták be a világsajtót: néhány fehér iskolába nem vették fel az oda jelentkezô környékbeli fekete tanulókat, mire azok tiltakoztak a diszkrimináció ellen, majd hosszú, viszonylag békés demonstrációk és tárgyalások után a bíróság közbeiktatásával vagy megegyezéssel valahogyan megoldódtak az ügyek. Mármost az iskolák afrikaans (tulajdonképpen holland) oktatási nyelvû vidéki búr iskolák voltak, a feketék itt szerették volna taníttatni gyermekeiket – angolul. A konfliktusban a közép-európai ember számára az a megdöbbentô, hogy a nyelvi szempont föl sem merült a viták során. (Történt mindez abban országban, amelynek modern történelme kis túlzással azonos a búr háború és az uitlander ["külföldi"]–búr ellentét történetével.) A feketék részérôl fel sem merült a zulu nyelveken való közoktatás kiépítésének a követelése. Az angol ajkú fehérek magatartása talán a legérthetôbb: ôk így kimaradnak a faji konfliktusból, hiszen az angol nyelvû iskolába feketéket is felvesznek, de a két "fehér" nyelv, az afrikaans és az angol közötti rivalizálást is olyan faji konfliktussá rajzolják át, ahol ôk nincsenek jelen, az angolnyelvûség ügyét mégis képviseli valaki. Viszont a búr kisebbségnek is csak annyi érvre tellett: maradjon az iskola fehér. Ez vállalhatatlan döntés – hiszen kimondatlanul is azt jelenti: hozzuk vissza az apartheid-rendszert –, viszont megvan az az elônye, hogy a világ számára érthetô a logikája, éppen mert faji alapú. Azt a bonyolult helyzetet, hogy ôk tulajdonképpen nyelvi kisebbség a fehér kisebbségen belül, meg sem próbálták a világ számára kommunikálni. (Számukra persze magától értetôdik, hogy azon a környéken minden fehér történetesen búr, de ez az evidencia azt is jelenti, hogy minden "igazi" vagy "rendes" fehér ember búr – lám, az angol tannyelvû iskolákban tanulhatnak feketék is –, következésképpen egy búr attól búr, hogy angol ajkú társaival szemben ô igazán fehér emberként viselkedik, jelentsen ez bármit is, nem attól, hogy milyen jól beszél afrikaansul.) Igen jellemzônek tartom a közösség kritériumairól való új konszenzusra az említett esetek tálalását a nagy televíziók hírmûsoraiban: számukra csak fekete és fehér emberek léteztek, angol, afrikaans és különbözô zulu nyelvû közösségek nem. A hírekben a nyelvi konfliktus ténye fel sem merült, a nézô esetleg csak azon csodálkozhatott, hogy az iskola falain látható feliratok miért nem angolul vannak és miért visel "a fehér fél" részérôl nyilatkozók mindegyike olyan furcsa neveket, amilyenekkel az amszterdami telefonkönyvben lehet a legsûrûbben találkozni.

A biologicumon alapuló önmeghatározás érezteti hatását a szellemi produktumokon is. Ez a vita ugyan a kisebb(ségi) nyelveken való filozofálás és a sajátos kisebbségi filozófia lehetôségérôl szól, a világ mai diskurzusaiban azonban inkább a fekete vagy a nôi szempontú elméletek lehetôségérôl folyó vita számít legitim kérdésfelvetésnek, míg a mi eszmecserénk tárgya hovatovább már csak valami ósdi furcsaságként jöhet számba.

Szkeptikus vagyok tehát a nyelvi közösségek filozófiai önkifejezésének elismertetése tekintetében, viszont összehasonlíthatatlanul tisztességesebbnek és szimpatikusabbnak tartom, mint a ma divatos, biológiai alapozású öndefinícióra épülô közösségek filozófiai önkifejezéssel való próbálkozásait.

Kisebbség és filozófia

Az eddigiek alapján úgy gondolom, hogy a nemzetiségi és nemzeti filozófia dilemmái tulajdonképpen ugyanazok. (Ezt Mészáros András a vitaindítóban is idézett írásának konklúziójában egyébként ki is mondja.) A kisebbségi filozófiát illetô véleményem tehát röviden: kisebbségi filozófia mint olyan nem lehetséges, létezhet viszont a kis nemzeteknek, kis nyelveknek a filozófiája, amelyeket mindegy, hogy kisebbségi vagy többségi körülmények között mûvelnek, hiszen valamely kis nyelven, jelesül magyarul mûvelt filozófia mindig kisebbségben lesz az egyetemes filozófiatörténethez és a világban folyó filozófiai diskurzusokhoz képest. Ennek a fajta kisebbségi helyzetnek, azaz a világban folyó kommunikáció egészéhez képest való kisebbségi létnek a filozófiai feldolgozása hozhat olyan új szempontokat is, amelyekbôl más- és másként írható meg, mint a világ kommunikációjának középpontjában levô intézményekben és nyelveken. Ez lehet a mi sajátos filozófiai tevékenységünk létjogosultsága a világon, persze csak akkor, ha be is teljesítjük a potenciálisan benne rejlô lehetôségeket.

Más kérdés a filozófiai intézményrendszer és kultúra. Ha a filozófia végcélját tekintve semleges dolognak kell tekintenünk, hogy a fent említett sajátos szemléletet mely közép-európai nyelven, kisebbségi vagy többségi helyzetben sikerül valakinek kiaknáznia, a filozófiának az adott kultúrában elfoglalt helyét illetôen egyáltalán nem mindegy, hogy egy kisebbségnek vannak-e filozófusai. A kérdés nem azonos azzal, hogy vannak-e megfelelô nyelvû katedrák, hanem azt is magában foglalja, hogy van-e olyan szellemi élete a kisebbségnek, amelyen nem uralkodik el a filozófiai reflexiót mereven elutasító monologikus diskurzus. Ez azonban ismét az egész magyar kultúra és valószínûleg a többi közép-európai kultúra problémája is, melyet többször elemeztünk az utóbbi években, és remélhetôleg fogunk is még a nemzeti filozófia lehetôségérôl szóló diskurzusban. (E diskurzus egyik bázisa éppen a kolozsvári egyetem szellemi környezete.)

A továbbiakban meggondolandó lehet Mészáros András idézett írásának lezárása, ahol kisebbségiség és filozófia dilemmájának megoldását – megoldhatatlanul – a filozófus személyére bízza. Egyszer, más alkalommal itt, a közép-európai filozófusnak a mai világban való személyes dilemmáiról, döntéseirôl szóló beszélgetéssel kellene folytatnunk.

—————————————

1 Itt engedtessék meg nekem egy kritikai észrevétel: természetesnek tartottam volna, hogy a vitaindítóban idézett írások szerzôi közül Mészáros András is alkalmat kap nézetei kifejtésére, hiszen a vitaindító tanulmány sok tekintetben támaszkodik, más részrôl pedig vitatkozik az általa írottakkal.

2 Az egyik leghasználhatóbb Szilágyi N. Sándor fogalompárja: a diffúz és a fókuszált nemzettudat.

3 „Mintha-lét" és filozófia, Avagy van-e helye a filozófiának a kisebbségi kultúrában? Regio 1990. 3. sz. 1–13.

4 Részben ide tartozik két, szerintem igen jellemzô példa a mai magyarországi nemzettudat jelenségeinek körébôl. Az elsô a fiatalok politikai szocializációjáról Szatmár és Bereg magyarországi részein készült, eléggé széles körû felmérés egyik adata. Ebben többek között szerepelt egy kérdéssor: mi lenne a véleménye, ha beköltözne a szomszéd házba egy ... család. A pontok helyén nemzetiségek és szociális kategóriák szerepeltek, köztük semleges ellenôrzô kérdésnek szánva: egy német család. A válasz minden várakozást felülmúló mértékben elutasító volt. (A tudtommal eddig publikálatlan felmérési adat Murányi István nyíregyházi szociológus tavalyi konferencia-elôadásából származik.)

A másik példa személyes megfigyelés: bizonyos magyarországi szlengekben az utóbbi idôben újra használatos a „labanc" kifejezés. Az osztrákokat jelölik vele, nem éppen pozitív kicsengéssel. („Tépett elôttem a labanc" – kezdôdhet egy kamionsofôr élménybeszámolója az országúti kávézóban.)

Mindkét példa azt illusztrálja, hogy mennyire szívósan élnek nemzeti önképünknek egy-két évszázaddal ezelôtti, akkor a németül beszélô világgal szemben (persze a mainál százszor jobb német nyelvtudással) megfogalmazott elemei.

5 Németh László hírhedt kifejezése egyébként, más vonatkozásai mellett, talán az egyik legsarkítottabb példája a magaskultúrában annak, hogy egykori önmeghatározási sémáink reflektálatlan továbbvitele más helyzetekre miféle önképpé alakulhat.


 
kapcsolódók
  » impresszum
  » a Jakabffy Elemér Alapítvány hírlapgyűjteménye
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi könyvtárkatalógusa
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi kéziratkatalógusa

további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvető
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Művészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minorităților
» Glasul Minorităților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet
» Web

 
     
 

(c) Jakabffy Elemér Alapítvány, Media Index Egyesület 1999-2021
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék