Jogi észrevételek a romániai nemzeti kisebbségek jogállásáról szóló törvény tervezetével kapcsolatban

Messzemenõen egyetértek az egyéni jogok mellett a kollektív jogi megközelítés felvillanásával kapcsolatban írottakkal. Természetesen én is kívánatosnak tartanám egyes jogok kollektív jogként való elismerését és biztosítását, de figyelembe véve a Romániában fennálló alkotmányos kereteket, ez egyelõre nem reális. Kevéssé valószínû, hogy a (2) bekezdésében⁵ megjelenõ szemlélet elkerülné a többségi jogászok és döntéshozók figyelmét, illetve reális esély nyílna a 2. cikkel kapcsolatban leírtak keresztülvitelére. Az egységesség érdekében érdemes tehát következetesen megmaradni a „nemzeti kisebbséghez tartozó személyek” szófordulat használatánál.

Ugyanakkor elismerem, hogy ez adott esetben furcsa helyzetet eredményez. Erre a legegyszerûbb példa a tervezet 10. cikk (3) bekezdésében a kisebbséghez tartozó személyek számára biztosított gondolat, vélemény, hit „szabad kifejezésének” joga, de különösen a mûvek élõszóban, írásban stb. való közzétételének joga. Ha ezt a rendelkezést szó szerint értelmezzük, akkor arra a következtetésre juthatunk, hogy valamely színjátszó egyesületnek nincs joga egyesületként, „kollektívaként” saját mû alkotására, illetve elõadására, de a színjátszó egyesületet alkotó nemzeti kisebbséghez tartozó személyek számára ez a jog egyénenként biztosított. Ugyanez vonatkozik a 14. cikk (4) bekezdésében biztosított „a kapcsolatok és a hagyományos kötelékek megõrzéséhez” való jogra is, amely szintén csak egyes személyeket illet meg.

A tervezet valóban egyik legjelentõsebb hiányossága, hogy a kisebbség kulturális autonómia testületeinek megválasztásával kapcsolatban nem szabályozza az aktív és passzív választójogot. Ez valóban olyan hiányosság, amely az autonómia mûködésének, mûködtetésének alapjait hagyja rendezetlenül.

A tervezet másik legkritikusabb pontjának — ebben is teljesen egyetértve a szerzõkkel — a finanszírozási kérdések nagyvonalúságát, illetve azok szabályo zásának hiányát tartom. Vitán felül áll, hogy a pénzügyi feltételek egyértelmû, világos rögzítésének elmaradása zavart okozhat a törvény rendelkezéseinek érvényesülésében. A nyugat-európai tapasztalatok⁶ is azt bizonyítják, hogy ennek a kérdésnek a megfelelõ eljárásokra és garanciákra is kiterjedõ rendezése nélkülözhetetlen a kisebbségi közösség életében, a törvény által biztosított rendelkezések tartalommal való megtöltése során. Nem sze rencsés, hogy a tervezet hivatkozásokkal más jogszabályok hatáskörébe utalja e kérdések rendezését, már csak azért sem, mert közel sem biztos, hogy azok a tervezet esetleges hatálybalépését követõen az új törvény teremtette viszonyok között is „megfelelõen” alkalmazhatónak bizonyulnak. Ha minderre csak a hatálybalépést követõen kerül sor, akkor megnõ annak az esélye, hogy politikai érdekbõl nem kerül sor a megfelelõ módosítások, részletszabályok kidolgozására, így a szépen megfogalmazott elvek, célok, rendelkezések nem tölthetõk ki tartalommal. Mindezek elkerülése érdekében a jogállamokban a jogszabályok végrehajtásához szükséges pénzügyi forrásokról, illetve azok felhasználásáról is a szabályozással együtt szoktak rendelkezni. A jogalkotás során elemi követelmény a születendõ szabályozás gazdasági, költségvetési hatásainak bemutatása is, hiszen nem nagyon van olyan kormány, amely ne követelné meg a megalapozott számításokat és a költségvetési eszközök megfelelõ kezelésének, a „célba jutásnak” a garanciális szabályait.

Az állami intézmények alkalmazottaira vonatkozó nyelvismereti elõírásokkal kapcsolatban valóban szerencsés lenne egy olyan határidõ kijelölése, amely elégséges felkészülési idõt biztosít az adott területen élõ kisebbség nyelvének elsajátítására. Véleményem szerint azonban az állami hivatalnokok, köztisztviselõk, fordítók esetében is törekedni kellene annak elõsegítésére, hogy a kisebbséghez tartozó személyek adott kisebbség számarányának megfelelõen legyenek képviselve e hivatalokban. A tervezet jelenleg ezt csak a rendõrség esetében tartja kívánatosnak [36. cikk (2) bekezdés], hiszen csupán ezen állomány esetében célozza a megfelelõ beiskolázást a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek alkalmazása érdekében. Úgy vélem, hogy a kisebbség mindenképpen többet profitál abból, ha a hozzá tartozó személyek oktatását, képzését támogatja az állam, illetve annak adott szerve, mintha a többséghez tartozó, szakmailag ugyanúgy felkészített többséghez tartozó emberek nyelvi oktatására kellene sort keríteni.

Az oktatáshoz kapcsolódó, de a nyelvhasználathoz is kötõdõ rendelkezés a 17. cikk f) pontjában az állam számára elõírt kötelezettség, mely szerint az oktatás keretében biztosítani kell „a szakvizsgák, a megüresedett állásokért kiírt versenyvizsgák, az oktatói és szakmai fokozatok elnyeréséért kiírt vizsgák, a tudományos címekért kiírt vizsgák anyanyelven való letételét minden szinten, a minden szintû kisebbségi nyelvû oktatási intézményekben vagy részlegekben, szükség esetén biztosítva a fordítást”. A tervezet rendelkezései alapján vegyük például azt az „ideális esetet”, amikor valamely nemzeti kisebbséghez tartozó személy — példánkban legyen orvos — az iskola elõtti oktatástól kezdve az elemi iskolai, gimnáziumi, majd egyetemi oktatást végig anyanyelvén teljesítette, kivéve természetesen a román nyelvet és irodalmat [15. cikk (5) bekezdés]. Élve a 17. cikk f) pontjában biztosított lehetõséggel orvosunk szakvizsgáit és a megüresedett állásokért kiírt versenyvizsgáit is anyanyelvén teszi le, igénybe véve a biztosított fordító közremûködését. Praktizálása során azonban a többséghez tartozó kollégákkal is együttmûködésre kényszerül (pl. egy mûtét során), ahol neki, kollégáinak, de leginkább páciensének lehet hátrányára, hogy bár szakmailag képes lenne megoldani a feladatot, a szaknyelvi kommunikáció terén nehézségek lépnek fel. Példámmal arra szeretnék rávilágítani, hogy az anyanyelvi oktatáshoz való jog legmesszemenõbb biztosítása bizony a visszájára is elsülhet. Éppen ezért némileg szkeptikusan vélekedem a 17. cikk f) pontjában megfogalmazottakról. Úgy gondolom, hogy bizonyos speciális felkészültséget megkövetelõ hivatások esetében elvárható és elvárandó a kisebbségekhez tartozó személyektõl is a többség nyelvének és szaknyelvének legmagasabb szintû tudása és annak gyakorlatban való használata. A szakvizsgák, megüresedett állásokért kiírt versenyvizsgák anyanyelven való letételének lehetõségét éppen ezért maximalista elképzelésnek tartom. Ennek elfogadása esetén azonban elengedhetetlenül szükségesnek érzem az anyanyelven szakvizsgázók, versenyvizsgázók esetében a szaknyelvi számonkérést is a többség nyelvén. Egyetlen józan állam sem fogadhatja el ugyanis, hogy orvosai, jogászai, mérnökei stb. ne legyenek képesek (szak)nyelvi okokból minden állampolgárt a lehetõ legjobb elbánásban részesíteni. Meggyõzõdésem, hogy mindez nemcsak a „többségi állam”, hanem a nemzeti kisebbséghez tartozók józan és jól felfogott érdeke is egyben.