magyar kisebbség
nemzetpolitikai szemle

       folyóiratok   » Magyar Kisebbség
    szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű a â î s t
  összes lapszám» IV. ÉVFOLYAM - 1998. 2. (12.) SZÁM - A kormányzás dilemmái
 
 


| észrevételeim
   vannak

| kinyomtatom
| könyvjelzőzöm



   


Szôcs Géza

Az RMDSZ faszadizmusáról
és egyebekrôl hét tételben

1. A faszadizmus

A faszadizmus kifejezés, mint ismeretes, eredetileg mûvészettörténeti, pontosabban mûépítészeti szakszó. (Etimológiai eredete a homlokzat jelentésû façade - fonetikusan: faszád - francia köznév.) Fogalomként azonban sokkal tágabb értelmû: bármely területen vonatkoztatható arra a gyakorlatra, melyet a mértéktelenül nagy, imponálónak szánt homlokzatok használata jellemez.

A faszadizmussal nem az a gond, hogy kedveli a homlokzatokat. Az a gond, hogy ezek mögött nincs fedezet, és ezáltal az egész térkialakítás hamissá, hiteltelenné lesz, és az épület nem impozánssá válik, hanem komikussá.

Az RMDSZ-szel nem az a baj, hogy felvállalta és deklarálta az erdélyi magyar közösség összes érdekeinek kizárólagos képviseletét. Hanem az a baj, hogy ezen érdekeknek az érvényesítése tragikusan deficitesre sikerült. Az a baj, hogy miközben az RMDSZ összes elnökei barátságosan és önfeledten integetnek az RMDSZ homlokzatának kivilágított ablakaiból, addig magát az építkezést már régen félbehagyták és a meglevô részt ma sem sikerült funkcionálissá tenni, egyszóval az egész intézményt eredeti rangjához és létének értelméhez méltóan mûködtetni.

2. A domesztikáltság

Domesztikáltság, vagyis háziállatosítottság, meghunyászkodóvá szelídítettség. A karámban tartott jószág domesztikált: a gazda kedve szerint nyírja, feji, beletörli a lábát, alkudozik a bôrére, koponyáját az egykor félelmetes szarvakkal kifüggeszti a portája fölé.

Az RMDSZ óriási lélektani tôkével érkezett a koalícióba. Mint tudjuk, közel nyolcvan éve az erdélyi magyarság a román politikai élet mumusa: a félelmetes, egy emberként szavazó, egy akaratú "idegen test a román nemzetállam szívében". Mi több: úgymond az a közösség, amely miatt Románia egyszer már megcsonkult, s e csonkulásról azt sulykolja a nacionalista román sajtó, hogy állandó jelen idejû fenyegetés az ország számára.

A román politikai elit bravúros fegyvertényt hajtott végre: semlegesítette a magyar mumust, karámba terelte, mosolygó arcképét kirakatba tette, s miközben - pórias nyelven szólva - hülyét csinált belôle, bekaszálta a dolog teljes szimbolikus, történelmi, erkölcsi, politikai és gyakorlati hasznát.

A koalíció létrejöttének pillanatában az RMDSZ a következô ütôkártyákkal rendelkezett:

a) A fönt leírt lélektani elôny: az, hogy mostanig ô volt a hivatalosan is annak nevezhetô mumus. Hiszen az "erdélyi magyar pártot" a közel 80 év alatt leadott voksok milliói legitimálták.

Ez volt a megbékélési ütôkártya.

b) Az az elôny, hogy az erdélyi magyar közösség a mozdony szerepét játszhatja Románia európai integrációjában.

Ez volt a külpolitikai ütôkártya.

c) Az az elôny, hogy az RMDSZ részvétele a kormányban olyan tôkebeáramlást és errefelé irányuló technológiai transzfert indíthat be, amely nemcsak politikailag, hanem gazdaságilag is sokkal jobb helyzetbe hozza és felértékeli Romániát.

Ez volt a gazdasági ütôkártya.

Hogy az RMDSZ hogyan használta ki ezeket az elônyöket, ez nem csak az erdélyi, hanem az egyetemes értelemben vett politikatörténet emlékezetes példája marad a "bambaság", "kétbalkezesség", "olcsójancsiság" címszavaknál.

Merthogy olcsón adtuk magunkat, az ma már mindenki számára evidencia. És itt nem a formákról van szó. Nem arról, hogy helyeseljük-e vagy ellenezzük a koalíciót. Hanem arról, hogy helyeseljük vagy ellenezzük-e történelmi és helyzeti tôkénk aprópénzre váltását, önmagunk fillérekért való kiárusítását, választóink akaratának eltékozlását-herdálását.

Elsô intermezzo. A kormányba lépésrôl

Hadd szögezzem le, hogy személy szerint nem vagyok feltétlen ellensége a koalíciós gondolatnak, noha meggyôzôdésem, hogy az RMDSZ-nek sohasem volna szabad belépnie egyetlen román kormányba sem. Úgy gondolom, nekünk mindig kívülrôl kellene támogatnunk azokat a kormányokat, amelyek programja az RMDSZ programjában foglaltakkal rokon, és amely kormányok vállalják az RMDSZ legfontosabb célkitûzéseinek megvalósítását. Meggyôzôdésem, hogy az erdélyi magyarságnak jogokra és intézményekre van szüksége, nem pedig bársonyszékekre.

Ugyanakkor hajlandó lettem volna - és hajlandó lennék - fejet hajtani az itt megfogalmazottól különbözô koncepció elôtt, ha az sikeres és eredményes lenne. Ha az RMDSZ kormányzati szerepvállalása sikertörténet lenne, elismerném, hogy hozzáállásom minden bizonnyal túl dogmatikus. Megelôlegezett - mint hangsúlyozom, meggyôzôdésemmel ellenkezô - bizalmamat erôsítette az is, hogy kormányzati szerepet vállaló politikusainkról, leszámítva két-három karrierlovagot, elismerô a véleményem, Birtalan Ákostól és Béres Andrástól Kiss János Botondig és Bárányi Ferencig. Ám ha e jószándékú és rátermett politikusok küzdelmének végsô mérlege mégsem lesz az általános elvárásoknak megfelelô, hanem csak olyan, mint amilyen ma, 1998 májusában körvonalazódik, az arra utal, hogy az RMDSZ már kormányba lépése pillanatában beépítette jövôjébe saját kudarcát.

Ez esetben már nem egyes kormánytisztséget elvállaló politikusaink alkalmassága kérdôjelezendô meg, hanem a koalíciót tisztázatlan feltételekkel elfogadó "RMDSZ" (valójában az RMDSZ nevében öntevékenyen eljáró néhány vezetô) alkalmassága.

Második intermezzo. Ki az RMDSZ?

Az elôbbi mondatban olvasható betûszó - "az RMDSZ" - fölveti a kérdést: ki is döntött a kormányba lépésrôl? Ki is állította kész helyzet elé a szövetség testületeit és fórumait az ezt fôztük nektek, ti pedig most áhítattal lenyelitek üzenettel?

Ez a kérdés - "az RMDSZ én vagyok" - már átvezet az RMDSZ harmadik rákfenéjéhez, ami nem más, mint

3. Az átvilágíthatatlanság

Hogy kik mit tárgyaltak, kivel miben egyeztek meg, milyen feltételek és garanciák kikötésével, ebbe éppúgy nem nyerhet betekintést a mezei RMDSZ-szenátor vagy -képviselô, mint ahogy azt sem fogja soha megtudni: hova lettek a Bernády Alapítvány iratai, vagy ki döntött arról, hogy az RMDSZ "szövetségi elnökének" Marosvásárhelyen kell vásárolni egy "elnöki hivatalt". Az RMDSZ elnöke nem örökre megválasztott elnök, legalábbis egyelôre. (Tény viszont, hogy a brassói kongresszus határozati javaslatai közül mély feledés fátyla borult ama bizonyosra, mely szerint az RMDSZ elnöke legfönnebb kétszer választható újra.)

Szimptomatikus jelentôségû, hogy az RMDSZ költségvetésérôl soha egyetlen fórumon eddig még nem eshetett érdemben szó. Az RMDSZ sorsát kezében tartó szûk kamarillán kívül senki emberfiának még csak megkérdeznie sem szabad, hogy ki és mire költött el száz- meg százmilliókat - miközben a kamarillával szemben álló politikus számíthat rá, hogy kabátlopástól lótolvajlásig és ékszercsempészetig mindenbe belekeverik, meghurcolják, megrágalmazzák, becsületébe belegázolnak.

De ez már a következô fejezet...

4. A totalitarizmus

Megdöbbentô az a kendôzetlenség és brutalitás, amellyel a kamarilla elfojtani és megbüntetni törekszik bármely ellenvéleményt, sôt bármely olyan véleményt, amely különbözik az övétôl. Felkavaró a bolsevik mentalitás eluralkodása azon az RMDSZ-en belül, amely a pluralizmus, a kisebbségek iránti tisztelet és tolerancia zászlóvivôjeként jött létre.

Ha a kamarillának úgy tetszett, nekiesett szétverni az egyik legfontosabb erdélyi magyar lapot. Ha úri kedve úgy tartotta, rövid úton leváltotta egy színház igazgatóját, amiért a kamarillának nem tetszô darabot tûzött mûsorára. (Hogy a leváltás után a színház ebek harmincadjára jut - kit érdekel?) Ha egy RMDSZ-vezetô aláírja egy diák ösztöndíjkérelmét, nyíltan ki is fejti neki, hogy az illetô diák (aki az ösztöndíjra szorgalma és rátermettsége alapján számított) vazallusi hálával és önálló véleménye elfojtásával tartozik a Nagy Vezetônek.

Az RMDSZ-t irányító kamarilla - különösen mióta "kormányon vagyunk" - olyan totális hatalmat mondhat magáénak, amilyenre a mai Európában legfönnebb eldugott balkáni törzseknél akadhat példa. Ám míg egy albán klán esetében legfönnebb néhány száz alattvaló kénytelen eltûrni törzsfônökei pöffeszkedését, addig az RMDSZ vezetôi egy kétmilliós közösség fölött szeretnék megszerezni a totális kontrollt. Természetesen úgy, hogy ôket ne ellenôrizhesse senki.

Mit jelent a totális kontroll?

Politikai kontrollt.

Gazdasági kontrollt.

Intézményi kontrollt.

A sajtó kontrollját.

Ha egy televízió olyasvalakit merészelt képernyôjére engedni, akit a kamarilla nem szeretett, az éjszakai órákban is felcsörömpölt a tévé elnökének telefonja, hogy számon kérjék tôle a merényletet.

A modern parlamenti demokráciákban a hatalmat gyakorló párt fölött a rivális pártok, az alternatív politikai filozófiák, a független nyilvánosság s még az igazságszolgáltatás is kontrollmechanizmusokként mûködnek.

Az RMDSZ azonban - mint tudjuk - az erdélyi magyarság szabad akaratából létrehozott egypártrendszer megtestesülése, annak minden szörnyûséges következményével együtt.

Mert ahol egypártrendszer: ott zsarnokság van.

A monopólium: halál.

Ahol valaki vagy valami versenytárs, kontroll és megmérettetés nélkül marad: ott megindul a degenerálódás, az értékek elfajzása.

Ezzel magyarázható az a jellegzetes kétarcúság, hogy amilyen szervilisek és esetlenül vigyorgók politikusaink azokban a körökben, ahol az erdélyi magyarság érdekeit kellene képviselni - éppolyan kegyetlenek, szívósak és fogukat csattogtatók, ha fajtájukbelirôl kezdik azt gyanítani, hogy érdekeik esetleg sérülhetnek az illetô miatt. Ilyenkor aztán nem számít semmi: az RMDSZ-politikus cinkosává képes válni habzó szájú román nacionalisták tömegének - a lényeg, hogy pusztuljon az, ki köreinket zavarhatja.

Természetesen sokak erkölcsi érzékét sérti a tény, hogy a kamarilla vállalja akár a România Mare garnitúrájával való tettestársi viszonyt is, ha éppen úgy döntött, hogy valamelyik - túl népszerû vagy túl autonóm - politikustárs ellen hajszát indítanak el.

De hogyan is merne szóvá tenni bárki bármit is, ha egyszer a saját egzisztenciája, lánya ösztöndíja, apja szívmûtéte, temploma tetôzetének megjavítása, egyszóval teljes életberendezése a kamarilla döntésétôl függ. Jaj, csak magára ne haragítsa ôket, a hajtóvadász urakat, élet és pénz urait.

Hol az az új Ady Endre, aki szembe merne szállni a Disznófejû Nagyúrral, a Pénzzel és azzal a hatalomkoncentrációval, amely a pénz- osztogatással összefonódott?

5. Az eltartottság

De írhatnánk kitartottságot is.

Mondjuk ki nyíltan: az RMDSZ apparátusa, ha úgy tetszik: nómenklatúrája olyan pénzt osztogat (tagadhatatlanul fontos) célokra, amelyet nem ô termelt meg.

Az értéket létrehozó és az értéket elosztó szférák között nincs organikus viszony.

Egyik oldalon ott állnak a magyarországi adófizetô polgárok, akiknek fillérjeibôl összegyûlnek a milliók. (Ismétlem: fontos, sôt létfontosságú erdélyi magyar kulturális, karitatív stb. célokra.)

A másik oldalon ott az RMDSZ-nómenklatúra, amely a kamarilla utasításai alapján a disztribúciós tevékenységet végzi. Azok az iskolák, templomok, újságok, kiadók, gazdasági vállalkozások, diákok, színházak és RMDSZ-szervezetek meg alapítványok részesülnek e milliókból vagy azok morzsáiból, amelyek és akik lojálisak a kamarilla iránt. Haver vagy? Nosza, tiéd a könyvkiadásra szánt évi támogatás több mint fele. Nem a mi emberünk vagy? Örülj, ha filléreket kapsz tôlünk.

Ez a szerencsétlen elosztási rendszer ily módon vazallusi kiszolgáltatottságot, nyomorúságos függést eredményezett. Az értéket létrehozónak nincs beleszólása abba, mi történik adóforintjaival. Az RMDSZ-kamarilla nem tartozik elszámolással a magyar adófizetônek.

Hanem akkor kinek?

Rossz a kérdés.

Nem kinek tartozik, hanem mivel.

Hálával. És ebben benne a válasz is: a magyar kormánynak.

Amilyen erôszakos az RMDSZ kézivezéreltsége a kamarilla által, éppoly magától értetôdô, hogy a kamarilla szófogadással tartozik budapesti urainak azért, amiért pozícióját a fönt leírt módon bebetonozták.

Úgy dönt a budapesti kormányzat egy embere, hogy odapörköl valamelyik ellenzéki pártnak?

Nosza, már cseng is a telefon a "szövetségi elnök" irodájában. Elnök úr, írjon már levelet a magyar parlamentnek, álljon benne ez és ez.

Elnök úr megírja levelét.

Jól hátba szúrtuk a Fideszt, úgy kell neki.

Úgy dönt a magyar külpolitikai irányítás, hogy meg kell kötni az alapszerzôdést? Ne vitassuk most, hogy helyesen-e vagy sem: induljunk ki feltételesen abból, hogy helyesen.

De bármily helyes legyen is egy döntés, az már nem fogadható el - ha egy politikusban a méltóságérzetnek vagy önérzetnek csak szikrája is megtalálható -, hogy elfogadja az ott üldögélô statiszta szerepét. Ott, ahol éppen az ô sorsáról is döntenek.

Róla, megkérdezése nélkül.

Ennyit az RMDSZ kívülrôl való vezéreltségérôl.

Hogy Bukarestbôl hogyan és milyen technikákkal rángatják dróton az RMDSZ egyes politikusait, arról már többen és többször cikkeztek. Elég legyen itt megemlítenünk azt a hiperaktivitást, amely akkor bontakozott ki román politikai körökben, mikor úgy tûnt, hogy az RMDSZ elnöke olyan személy lesz, akit e körökben nem preferálnak. (1993 Brassó).

Nyilvánvaló, hogy Bukarest csak annyiban - és addig - tûri az RMDSZ Budapestrôl történô szubvencionálását és irányítását, ameddig ez a bukaresti érdekeknek megfelel. A kamarilla létét és ténykedését a Budapest és Bukarest között létrejött elvtársi paktum biztosítja. Ha valamelyik fôvárosban valami borul, új helyzet áll elô.

Még egy szót arról a sajátosságról, amely az eltartottság legális fedezetét biztosítja.

E sajátosság: hogy az RMDSZ egyszerre politikai párt és társadalmi szervezetek gyûjtôhalmaza.

Nincs is ebben semmi kivetnivaló, csak néha horkan föl egy-egy román politikus, ha meghallja, hogy az RMDSZ politikai pártként is és társadalmi szervezetként is föl akarja venni az államtól járó pénzeket.

Ám azt azért senki sem hiheti komolyan, hogy ez a helyzet így, ahogy van, hosszú távon egészséges. Az RMDSZ-nek - ha az európai modellt akarja követni - elôbb-utóbb ki kell lépnie a kontinens legeltartottabb szervezetének szerepébôl. Elkerülhetetlen önálló politikai érdekképviseletet kiválasztania magából - amelyrôl már 1990 óta hangsúlyozom, hogy legcélszerûbb lenne, ha a korábban Erdélyben mûködött magyar politikai képviseleti szervezôdések jogutódjának deklarálja magát.

6. A dekonstrukció és kontraszelekció

A mai RMDSZ-kamarilla 1993 januárjában egy olyan szövetségnek léphetett az élére, amelynek nemzetközi kapcsolatrendszerét, európai értelemben vett szalonképessé tételét, nagykorúsítását az elôzô politikai vezetés már nemcsak elôkészítette, hanem ki is alakította.

1993 óta az RMDSZ nem tudott élni az ebbôl származó rendkívüli elônyökkel. Sôt kezdett kikopni az említett szervezôdésekbôl. Szép csendesen megkezdôdött a visszavonulás, az elôzôkben kialakított struktúrák lassú lebontása. Példa erre a KENF, a Közép-Európai Népcsoport Fórum, amely a kilencvenes évek elején igen hatékonyan mûködött, és amelyet 1993 után az RMDSZ szabotáló magatartása fosztott meg értelmétôl.

Az RMDSZ-kamarilla egyik legfôbb ismérve, hogy irtózik a teljesítménytôl, amelyet kizárólag mint számára kockázatos - mert vele rivális - teljesítményt képes felfogni.

Jellemzô példa a sok közül. Két olyan erdélyi magyar személyiség van, akik kezdettôl fogva anyanyelvi és irodalmi szintû németséggel kápráztatták el nyugatabbi szomszédainkat. Sokatmondó, hogy az 1993 utáni RMDSZ nemzetközi kapcsolatainak történetébôl mind Borbély Imre, mind Patrubány Miklós fokozatosan kiszorul. Nem jó a háznál, ha valaki túl jól beszél németül. Hogy Patrubány Miklósnak, a nemzetközileg elismert számítógép-szakembernek a kilökdösésével mit veszített az RMDSZ, az világosan kitûnik abból, hogy a kivételes szervezôképességgel rendelkezô tudós heteken belül képes volt létrehozni és megerôsíteni az egyetlen RMDSZ-en kívüli erdélyi magyar szervezôdést, a Világszövetség Erdélyi Társaságát.

7. Az impotencia és inkompetencia

Amíg Romániában olyan-amilyen, de mégiscsak többpárti parlament mûködött, Trianontól Párizsig, az erdélyi magyar közösségen belül viszonylagosan megerôsödött a középosztály. A magyar vállalkozók az ország gazdasági életének jelentékeny hányadát képviselték. Ha egy 1947-es kolozsvári telefonkönyvet kézbe veszünk, meglepôdünk a magyar cégek, üzletek, érdekeltségek óriási számán. Ez a háttér lehetôvé tette az erdélyi magyar politikai és szellemi élet viszonylagos önállósága alapjainak lerakását.

Az RMDSZ-kamarilla egyik legnagyobb, történelmi léptékû mulasztása, hogy a lojalitási alapon szétosztogatott százmilliók úgyszólván nyom nélkül szívódtak föl. Hol az önálló erdélyi magyar vállalkozói szféra? Leszámítva egy-két modern rablólovag vármegyényi kiterjedésû érdekeltségeit, leszámítva egy-két saját erejébôl, sokszor nyugatabbi családi vagy személyi kapcsolatok révén sikeressé vált üzletembert, hol van az RMDSZ segítségével 1993 óta érvényesült, társadalmi léptékben mérhetô, intézményeinknek megfelelô hátteret képezô vállalkozói réteg? A tehetetlenség és hozzá nem értés, a közöny, az önzés és a felelôtlenség milyen összetételû elegye kellett ahhoz, hogy még ma, 1998-ban is ugyanott tartsunk, ahol a part szakad? Mi lesz az erdélyi magyar közösségbôl, ha nem rendelkezik saját középosztállyal? Mikor fogja a zsebbôl zsebbe csúsztatott kortespénzek divatja átadni helyét az itt nálunk létrehozott és saját történelmi érdekei alapján mûködô tôkének?

*

Végezetül érdemes beleolvasni egy hat évvel ezelôtti dokumentumba.

Sajtónk 1992. július 11-én közölte az RMDSZ parlamenti képviseletének a nem magyar kisebbségekkel közösen kiadott nyilatkozatát. Íme:

Nyilatkozat

Az RMDSZ, valamint a nem magyar nemzeti kisebbségek parlamenti csoportjai úgy vélik, hogy amikor a Képviselôház és a Szenátus kinevezte az Országos Audiovizuális Tanácsot, megszegte a nemzeti kisebbségek arányos képviseleti elvét, figyelmen kívül hagyva a kisebbségek kultúrájának fenntartását szolgáló intézményrendszert.

Az Audiovizuális Törvény vitája során az RMDSZ-csoportok tagjai határozottan kérték, hogy az illetô cikkely az Országos Audiovizuális Tanács számára írjon elô egy helyet a nemzeti kisebbségeknek. Kérésünk mellett azzal érveltünk, hogy a nemzeti kisebbségeknek részt kell venniök a rádió és televízió ellenôrzésében, mert ezek az intézmények elsôrendû fontossággal bírnak azon alkotmányos elôírások biztosításában, amelyek identitásunk megôrzését és fejlesztését szavatolják. E tanács 11 tagból áll, tehát teljes mértékben indokolt lett volna egy helyet a nemzeti kisebbségek számára elôirányozni, mert ezek az ország lakosságának több mint 10 százalékát alkotják.

Javaslatunkat sajnos visszautasították, amit azzal indokoltak, hogy az RMDSZ-nek megvan a kellô súlyú parlamenti jelenléte ahhoz, hogy természetes jogot formáljon egy jelöltet javasolni az Országos Audiovizuális Tanácsba.

Sajnálattal tapasztaljuk, hogy sem a Képviselôházban, sem a Szenátusban nem tartották tiszteletben a nemzeti kisebbségeknek azt a jogát, hogy részt vehessenek a közérdekû határozatok meghozatalában, és nem vették figyelembe a parlament politikai összetételét sem. Megállapítható, hogy a jelzett jogalkotási ûr olyan következményekkel járt, amelyek károsan érintik a nemzeti kisebbségek jogait.

Óhajunkat, hogy képviselve legyünk az Országos Audiovizuális Tanácsban, visszautasították, ezért úgy véljük, hogy a nemzeti kisebbségek rádió- és televízióadásai nem irányíthatók e választmány által, szükség lesz tehát egy külön tanács létesítésére, amelynek tagjai a nemzeti kisebbségekbôl kerüljenek ki, azzal a feladattal, hogy összehangolják ezeket az adásokat.

Következésképpen az a véleményünk, hogy a Parlament két házának döntése sérti a nemzeti kisebbségek azon alkotmányos jogát, hogy megôrizzék, fejlesszék és kifejezésre juttassák etnikai, kulturális, nyelvi és vallási identitásukat, holott ez az eljárás ellentétben áll azokkal a nemzetközi egyezményekkel és szerzôdésekkel, amelyekbôl Románia részt vállalt, és ellentétben áll az Európa Tanács ajánlásaival is.

Az RMDSZ szenátusi és képviselôházi csoportja

A nem magyar kisebbségek parlamenti csoportja

*

Amirôl a Nyilatkozat hallgat, az a következô. Markó Béla szenátusi frakcióvezetô irányításával az RMDSZ titkos tárgyalásokat folytatott az akkori kormánypárttal. A megegyezés szerint az RMDSZ-nek támogatnia kellett a Front "létszám fölötti" jelöltjét, cserébe a Front vállalta az RMDSZ jelöltjének bejuttatását a tanácsba.

Az RMDSZ annak rendje s módja szerint betartotta a megegyezést, a kormánypártot hozzásegítve egy plusz jelölt befuttatásához. A kormánypárt viszont nem tartotta be ígéretét, így a médiatanácsba az RMDSZ nem tudott bejutni.

Az ügy hátterét az a négy interjú világítja meg, amely 11 nappal késôbb jelent meg a Romániai Magyar Szóban. Íme az interjúk tárgyunkra vonatkozó részletei:

"Nehéz fiúk" és a még nehezebbek

Ismeretes, hogy a parlament két házának szavazata alapján az Audiovizuális Tanácsba nem került be kisebbségi képviselô. A tényrôl, a kérdés hátterérôl, a politikai megoldások alternatívájáról sok szó esett az RMDSZ parlamenti frakciójában. A következôkben négy beszélgetést adunk közre a kérdés részleteirôl. A tények megítélésében feszülô ellentmondás - még ha helyenként éles hangú is - a következtetések, mindennel együtt, politikai gondolkodásunk, parlamenti gyakorlatunk javát szolgálják.

Keserû csalódás volt

Kozsokár Gábor, a Szenátus alelnöke:

- Amikor ezt a törvényt tárgyaltuk, fölvetettük a kérdést, hogy ha megalakul az Audiovizuális Tanács, amely független, autonóm szerv lesz a tevékenység irányításában, ebben föltétlenül helye kell hogy legyen egy olyan személynek, aki a Romániában élô kisebbségeket képviseli. Az alapvetô szempont: az ország lakosságának összetétele, a kisebbségek aránya. Ha a Tanács 11 tagból áll és a nemzeti kisebbségek az ország lakosságának több mint 10 százalékát teszik ki, nyilvánvaló, hogy egy hely e lakossági kategória képviselôjét mintegy önmagától megilleti. […]

Ezt az indítványunkat utasították el a vita során azzal: nem szükséges, hogy ezt a törvény tételesen kimondja. Majd amikor sor kerül a bizottság összetételének megállapítására, lehetôség lesz arra, hogy ezt az igényt is kielégítsék. Az ígéretben már akkor sem nagyon bíztunk. Sajnos több keserû tapasztalat áll már a hátunk mögött olyan vonatkozásban, hogy ha valamit szônyeg alá sepernek, általában megoldatlan marad.

A Képviselôházban hosszú jelöltnévsor volt: úgy tûnt, itt kevés az esély arra, hogy a jelöltünk bekerüljön. A Szenátusban több reményt fûztünk hozzá. Egyrészt azért, mert a jelöltünk gazdag tudományos tevékenységgel rendelkezô személy volt. Dr. Demény Lajos egyben tagja a Szenátusnak és ilyen minôségben is ismert azok elôtt, akik a szavazatukat adták.

Ezt megelôzôen tárgyalásokat folytattunk a legjelentôsebb szenátorcsoport, a Demokratikus Front vezetôivel. Emlékeztettük: a törvény vitája során milyen érvek és ígéretek hangoztak el. Úgy nyilatkoztak: megértik igényünket és támogatni fogják a mi jelöltünket. Sajnos az eredmény más volt. A titkos szavazáson három személy már az elsô fordulóban bejutott. A mi jelöltünk nem volt közöttük. Keserûen csalódtunk. . .

- A jövôre nézve a csalódás milyen további tanulságokkal szolgált?

- Többek között azzal, hogy a következôkben bármilyen természetû tárgyalás során alaposabban kikössük a feltételeket; ha mi támogatunk egy adott kérdésben, mi a garancia arra, hogy megfelelô esetben az ígéretet betartják.

A kisebbség alkotmányos jogait sérti

Borbély László, az RMDSZ képviselôházi frakciójának helyettes vezetôje:

- A képviselôházi audiovizuális bizottsági jelölésekrôl mindenféle hírek keringtek. Hogyan jártak el a jelölt megvitatásában?

- Tudatában voltunk a bizottság jelentôségének, felelôsséggel igyekeztünk eljárni. [...] Több név fölmerült, szerintünk olyan személyiségek, akikben teljes mértékben megbíztunk, a tisztségre fölöttébb alkalmasnak találtunk.

Mivel a parlamentben nem rendelkezünk többséggel, megpróbáltunk beszélni olyan politikai partnerekkel, akikkel együtt az elhatározásunkat megvalósíthattuk volna. Elsôsorban természetesen az ellenzékkel tárgyaltunk, majd a két Front-szárnnyal is...

- A megbeszélések alkalmával valamilyen biztosítékot adtak, hogy a titkos szavazás leple alatt nem döntenek másként?

- Sajnos a feltételt mindig a többség szabja. Ezúttal az egyezség úgy szólt, hogy a szavazás második fordulójában támogassuk a többség jelöltjét, a harmadikban pedig mi kapjuk a voksokat. Nem így lett... A mi jelöltünk nem került be. Ezután fogalmaztuk meg a parlament együttes ülésén nyilvánosságra hozott tiltakozó Nyilatkozatunkat, melyet eljuttattunk az államelnökhöz is.

- Önök nem tettek szemrehányást a szószegésért?

- Nem lett volna értelme. Ez már lezárt ügy. A tanulságokat persze levontuk. Szerintem akik becsaptak, azoknak az ügy még kellemetlenebb, mert tudatában vannak annak, hogy nem csupán egy politikai egyezséget szegtek meg, hanem a parlamenti struktúrát is lábbal tiporták, mert az ottani arányunk alapján, beleértve a többi kisebbséget is, föltétlenül jogunk lett volna arra az egy helyre. Azonkívül alkotmányos jogainkat is megsértették...

A kulturális autonómia egy szelete

Markó Béla, az RMDSZ szenátusi frakciójának elnöke:

- Ön olvasta föl a Nyilatkozatot, a szerkesztésében is részt vett... Annak idején a Tanács kisebbségi tagjára vonatkozó indítványt is Ön tette a Szenátusban. A sok törôdésnek ez lett hát az eredménye. . .

- A Nyilatkozatból indulnék ki és éppen csak érinteném a két legfontosabb mozzanatot belôle: az egyik az, amit említett, hogy mi már a törvény vitája kapcsán is figyelmeztettünk a kisebbségi képviselet elvére; másrészt az is kiderül a Nyilatkozatból, hogy amennyiben ez nem érvényesül, szükségesnek tartjuk egy olyan külön tanács létrehozását, mely a kisebbségek képviselôibôl állna és a kisebbségek nyelvén folyó rádió- és tévéadásokat, illetve az ilyen nyelvû stúdiók mûködését hangolná össze. Távlatilag ezt a második változatot tartom érvényesítendônek, mert végül is annak a kulturális autonómiának egy szeletét jelenti, amit elôbb-utóbb ki kell vívnunk. Az a kudarc, ami az Audiovizuális Tanács tagjainak kinevezésénél ért, tulajdonképpen azt bizonyítja: hosszú távon minden más út járhatatlan. Ha már más megoldás nincs: politikai egyezkedések, lobbyzások hozhatnak eredményt... Hiszen ilyen eredmény - és nagyon fontos eredmény -, hogy az Alkotmánybíróságban jelen van dr. Fazakas Miklós személyében a mi képviselônk is. Meg kell mondanom, hogy annak idején sem volt semmiféle törvényes garancia arra, hogy az általunk jelölt személyt beválasztják az Alkotmánybíróságba. Akkor is azon múlott: a többség hajlandó-e ráadni szavazatát vagy sem. Ugyanez történt most, amikor a Szenátusban Demény Lajos volt a jelölt és a Képviselôházban Horváth Andor. Elôzôleg mindkét házban beszéltünk a kérdésrôl a frakcióvezetôkkel. Kifejtettük, milyen fontos a jelenlétünk az Audiovizuális Tanácsban s mennyire nyilvánvaló jogsértés történne, ha esetleg nem kerülne sorra. Megkerestük az ügyben Alexandru Bârlãdeanu urat, a Szenátus elnökét is... Tulajdonképpen mindenki elismerte, hogy a Tanácsban nekünk jár egy hely. Szinte mindenkitôl ígéretet kaptunk - vagy legalábbis félígéretet -, hogy támogatják jelöltünket. Ennek ellenére ez egyik házban sem történt meg. Az ígéretekkel párhuzamosan többen támasztottak kifogást jelöltjeinkkel szemben. Horváth Andor ellen azoknak a teljesen alaptalan vádaskodásoknak a kapcsán, melyek a Funar polgármesterrel való tanácskozása után hangzottak el. A Szenátusban ketten is szót emeltek - természetesen azonnal megcáfoltuk - a Demény Lajos tanügyminiszterként való tevékenysége ellen. Ezúttal is az történt, ami sok más esetben - mert ez már tipikus jelenséggé vált -, hogy az RMDSZ minden jelentôs politikai személyiségét igyekeztek befeketíteni, rágalmakkal hangulatot kelteni ellenük. Kaptunk olyan jelzéseket is - ôszintén meg kell mondanunk -, hogy némelyek nem találták megfelelônek a mi jelöltjeinket. Hozzátették: jó lenne, ha más jelöléseken gondolkoznánk. Mi épp azért választottuk ezt a két jelöltet, mert megfelelônek tartottuk, és a jelzések után a frakcióban elbeszélgetve, újból az a döntés született, hogy mi nem a többség által legmegfelelôbbnek tartott személyekkel kívánjuk magunkat képviseltetni, hanem olyanokkal, akiket mi tartunk a legalkalmasabbnak.

Most már - így utólag visszatekintve - az, hogy nem került be a tanácsba a jelöltünk egyik Házból sem - egyrészt kudarcnak fogható fel. Kudarca annak az elôzetes lobbyzásnak, egyezkedésnek, amit megpróbáltunk lefolytatni. Ugyanakkor megerôsítette ama eddig is vallott meggyôzôdésünket, hogy ilyenfajta többségi szavazással, rábólintással, jóváhagyással tulajdonképpen a kisebbségi nemzeti képviseletnek semmilyen vetületét megoldani nem lehet.

- Végsô tanulság?

- Számomra a konkrét esetnél sokkal fontosabbak azok az általános konklúziók, melyek egy ilyen szavazási kudarcból levonhatók. És ami végsô soron azért nem kudarc, mert ennek nyomán megszületett egy olyan nyilatkozat, amibe belekerült egy nagyon fontos passzus: amennyiben a mostani politikai gyakorlat szerint a mi kérdéseink nem oldhatók meg, más utat kell keresni. Mégpedig egy külön tanács létrehozásával. Ez ebben a pillanatban csak egy elv leszögezése mindenféle alkotmányos vagy törvényhozási háttér nélkül. De ennek az elvnek a kimondása után késôbb talán sor kerülhet arra is, hogy ezt konkretizálni próbáljuk.

Nekünk eleve tilos alkudoznunk

Szôcs Géza szenátor, az RMDSZ politikai alelnöke:

- Mi a véleménye arról, hogy a demokratikus Front nem tartotta be az egyezséget?

- Helytelenítem a dolgot.

- Azt, hogy a Front nem tartotta be az egyezséget?

- Miért tartotta volna be?

- Akkor mit helytelenít?

- Azt, hogy az RMDSZ bizonyos parlamenti tagjai - és nem az RMDSZ! - megkötötték az egyezséget.

- Miért helyteleníti?

- Több okból is.

- Például?

- Mindenekelôtt erkölcsi szempontból tartom veszedelmesnek az ügyet. Véleményem szerint nekünk eleve tilos alkudoznunk és egyezkednünk a Fronttal, bármelyik szárnyáról is legyen szó.

- Nem túl merev ez az álláspont?

- Ez még akkor is igaz lenne, ha nem tartoznánk a Demokratikus Konvencióhoz. De ráadásul odatartozunk, és így az ügy már nem elvont morális probléma, hanem felmerül a politikusi szövetségeseink iránti erkölcsi felelôsségünk és szolidaritásunk kérdése is. Vannak közöttünk úgynevezett reálpolitikusok, akik a tisztán erkölcsi és elvi szempontokat készek mindenkor alárendelni egyfajta haszonelvûségnek, vagyis elônyben részesíteni a moralitással szemben a realitást. Jelen esetben, azt hiszem, ennek a reálpolitikának a csôdjével van dolgunk. Ezzel az egész kisstílû egyezkedéssel legfönnebb politikai szövetségeseink értetlenségét és megvetését vívtuk ki, ami hosszabb távon abban is megmutatkozhat, hogy mind kevésbé fognak bennünket komolyan venni. Hogy ez az ügy - és ez a magatartás - az RMDSZ politikai aktivitásának hatásfokára, reálpolitikai teljesítményére milyen befolyást fog gyakorolni, azt nem nehéz elgondolni.

- Azt mondta, hogy az erkölcsieken kívül még más szempontok alapján is helyteleníti a megállapodást.

- No persze. Egész egyszerûen: praktikus szempontok alapján is. Vagyis: csak politikai kezdôk hihették azt, hogy a DNMF be fogja tartani a szavát. Ez több, mint naivitás: ez szájtátiság volt. A mieink mintha nem mérnék föl: itt nehézfiúkkal van dolgunk, akik rámenôsek, céltudatosak és gátlástalanok. Ezekkel szemben nincs esélye az önképzôköri színvonalú politizálásnak.

- Ön személy szerint ellenezte a Demokratikus Front jelöltjét?

- Nem, dehogyis személy szerint... De ez itt nem személyi kérdés. Ha a Front magát Caragialét állította volna jelöltként az országos audiovizuális tanácsba, s ha ezt ô elfogadta volna - amit persze lehetetlennek tartok -, de ha mondjuk mégis, valamilyen oknál fogva elfogadta volna: nekünk akkor sem lett volna szabad alkudoznunk ezzel a párttal. Megtehettük volna - és minden bizonnyal meg is tettük volna -, hogy e párt jelöltjére szavazunk, belsô meggyôzôdésünk alapján. De e belsô meggyôzôdésünk alapján, szuverén értékválasztásból - netán a "legkisebb rossz" választásának elvébôl - semmilyen politikai vagy taktikai tôkét nem lehet és nem szabad kovácsolnunk, pontosabban ezt meg sem szabad próbálnunk.

- Megint azt kérdem: nem túl merev ez az álláspont? Tegyük föl, a jelöltek közül valóban a Front jelöltje a legelfogadhatóbb az RMDSZ számára, következésképp az RMDSZ minden bizonnyal mindenképp rá fogja adni a voksát. Miért rossz az, ha az RMDSZ megpróbálja kihasználni e felállásnak a helyzeti elônyeit? Hiszen ez volt az egyetlen lehetséges módja annak, hogy az RMDSZ jelöltje cserealapon esetleg megkapja a szükséges szavazatszámot és bejusson a tanácsba. Tegyük föl, hogy Demény Lajos szenátor bejutott volna a tanácsba. Akkor is helytelenítené a megállapodást?

Elôször is nem tehetjük föl: vagyis Demény Lajos nem juthatott be. Nem juthatott be, mert nem olyanok a parlamenti erôviszonyok és az erkölcsi viszonyok, nem olyan a közeg, melyben élünk, hogy ez lehetséges lenne. Vagy ha igen, akkor csak a hatalmi körök részérôl való nagyon is tudatos megfontolás alapján. Igencsak ördögi játékstílus, de sajnos való igaz: bizonyos hatalmi stratégiákat nem csak oly módon szolgálunk ki, hogy jelenlétünkkel legitimálunk egy ügyet vagy egy helyzetet, biztosítva a demokratikus látszatot, hanem ráadásul még az is elôfordul, hogy ezért a statiszta- és díszletszerepért "cserébe" saját szavazatainkat adjuk, politikai akaratunkat, tekintélyünket, súlyunkat tesszük kockára, és utána még elégedettek is vagyunk: lám-lám, eredményeket tudunk felmutatni, reálpolitikusok vagyunk! kivívtuk ezt is! kivívtuk azt is! Holott csak bábok és balekok voltunk egy nagystílûen játszott partiban. Visszatérve a Demény-kérdéshez: mint mondtam, jelenlegi politikai viszonyaink nem teszik lehetôvé (és a hatalmi körök sajátos megfontolásai sem indokolják), hogy egy magyar reprezentáns is jelen legyen az országos tanácsban. Ez olyan realitás, amellyel reálpolitikusainknak is szembe kell nézniök. Feltevôdik a kérdés: ha ez így van, akkor miért küzdjünk mi kétes erkölcsiségû módszerekkel azért, hogy ezzel ellentétes látszat alakuljon ki? Tegyük föl most már végre, rendben: az RMDSZ bejuttatja a maga jelöltjét ebbe a tanácsba. Fog-e tudni ez a tíz-az-egyhez kisebbségben levô tanácstag bármi fontos kérdésben is dönteni? Nyilvánvalóan nem. Éppen ezért látom úgy, hogy a mi fô célunk nem az, hogy az országos médiatanácsban legyen egy magyar is. A mi célunk az, hogy igenis, legyen egy olyan külön tanácsunk, amely a nemzetiségi tévé- és rádióadások ügyében illetékes. E javaslatom különben az RMDSZ parlamenti csoportjainak az ügyet követô nyilatkozatában megtalálható, és ekkor már mindenki természetesnek vette ennek megfogalmazását. - De kérdem én, inkább csak magamtól: vajon ha a tanácsba végül is bekerült volna egy képviselônk, vajon akkor is elfogadták volna társaim ezt az álláspontot? Elhitték volna-e, hogy célunk nem egy tanácsban való illuzórikus jelenlét, hanem egy olyan rezsimváltozás, amelynek a demokratikus erôket kell hatalomra juttatnia az országban? Ezért elleneztem én tavaly ôsszel oly kategorikusan és következetesen a kormányban való részvételünket, olyannyira, hogy helytelenítettem még az errôl folytatott tárgyalásokat is. Ezt az ellenzésemet - amely komoly feszültségekhez vezetett az RMDSZ-t irányító testületekben - belsô, RMDSZ-en belüli politikai ellenfeleim (különbözô bársonyszékek titkos és reménykedô várományosai) nem bocsátották meg nekem, és gyilkos kampányt indítottak lejáratásomra, kompromittálásomra, általános tönkretételemre; bennem látták ugyanis annak a lehetséges paktumnak a legfôbb akadályát, amely paktum tartalma a hatalom egy kis szeletkéjén való kisstílû kiegyezés lenne. Nem vitás, hogy mostani elutasító álláspontom újragerjeszti ezeket az indulatokat, és megint én leszek az a politikai senki és kalandor, aki "hatalmi harcot" és "személyi küzdelmet" folytat. Sajtónk meglehetôsen kiszolgálta ezt az alattomos hangulatkeltést - amely az elvek védelmét személyi küzdelemként ábrázolta -, úgyhogy most sincs semmilyen kétségem afelôl: megint én leszek a fekete bárány.

- Megpróbálta legalább az RMDSZ szenátusi csoportját meggyôzni a fönt részletezett szempontokról?

- Nem volt mikor. Magáról a Fronttal kötött megállapodásról a szavazás elôtti másodpercekben szereztem - mintegy mellékesen és befejezett tényként - tudomást.

- Ez hogy lehetséges?

- A szavazásra szerda délután került sor. Volt egy olyan magyarázat, hogy engem azért nem tájékoztattak a tárgyalásokról, mert ezek a megelôzô héten zajlottak, amikor Budapesten voltam, az Európa Tanács parlamenti közgyûlésén. Csakhogy pillanatokon belül kiderült: nemcsak a megelôzö héten folytak ezek az egyezkedések, hanem a szóban forgó héten - még félórával a szavazás elôtt is -, márpedig ezen a héten én is Bukarestben voltam. Azt, hogy nem tájékoztattak és az alkudozásokat a hátam mögött folytatták, nem tudom véletlennek tekinteni. Az ügyet még tovább bonyolítja, hogy az RMDSZ a parlament mindkét házában belekeveredett a hínárba. A képviselôházi alkudozások bizonyos tekintetben összefüggtek a szenátusival. Egyik legvitathatóbb vonatkozása az ügynek az, hogy parlamentereink nagy részét - vagy egy részét - nem tájékoztatták az alkuról, hanem csak utolsó pillanatban közölték velük: kire is "kellene" szavazni. Ezt nem ultimatív formában, tehát nem döntésként, hanem "javaslatként", amit a gyanútlan parlamenterek persze jóhiszemûen el is fogadtak. Intrikusaink jót nevettek átvert kollégáinkon, s csak akkor fagyott arcukra a mindentudó vigyor, mikor kiderült, hogy a nehézfiúk ôket is könnyedén átverték.

Kérdezett: Béres Katalin

Utóirat

A múlt pénteken, 1992. július 17-én háromtagú parlamenti küldöttség (amelyben az RMDSZ nevében Verestóy Attila szenátor, a nem magyar kisebbségi képviselôházi frakció képviseletében Andrei Ichim és Varujan Vosganian képviselôk vettek részt) találkozott Ion Iliescu államelnökkel. A több mint egyórás megbeszélésen a küldöttség tagjai kifejtették azt, hogy ha már az audiovizuális tanácsba nem került be sem a szenátus, sem a képviselôház kisebbségi jelöltje, egy külön nemzetiségi médiatanács megalakítását látják szükségesnek. Az államelnök - Verestóy Attila szerint - belátta a kérés jogosságát, s az ügyben felvette a kapcsolatot Titus Raveica úrral, az országos médiatanács elnökével. Mint szenátorunk kifejtette, az igény annyira magától értetôdô, hogy csupán az Alkotmány 6. szakasza megkerülésével utasítható el.

Utóirat az utóirathoz 1998. május 1-én

Hogy mi lett a nemzetiségi médiatanács elképzelésébôl és magától értetôdô igényébôl, amit Iliescu államelnök és bizonyára Raveica médiatanács-elnök úr is oly sokat ígérô készségességgel természetesnek tartott, azt az olvasó veleszületett intelligenciájára bízom.

*

Melyek az ügy tanulságai?

1. Az RMDSZ önmagukat reálpolitikusnak nevezô egyes személyiségei már 1992 nyarán felmutatták annak a politizálási stílusnak összes jegyeit, amely stílus, mentalitás és erkölcs késôbb a Neptun-ügyben, majd még késôbb az RMDSZ kormányba lépésekor okozott mérhetetlen károkat.

2. Ezek a jegyek a következôk:

- titkos alkudozások folytatása olyan román politikai erôkkel, amelyekkel csak világos mandátum és pontosan körvonalazott elvek és szempontok, valamint százszázalékos beszámolási kötelezettség alapján volna szabad tárgyalni;

- az alkudozások bizonyos részletei örök homályban maradnak;

- az RMDSZ nevében alkudozó fél komolyan vehetô garanciák nélkül megy bele az egyezségbe;

- az illetô politikusok a megegyezésrôl mint kész és meg nem változtatható tényrôl tájékoztatják a szûkebb (testületi) és tágabb közvéleményt;

- az akció az erdélyi magyar közösség szempontjából kudarcnak bizonyul;

- az alkut megkötô politikusok megsértôdnek, ha bárki kétségbe meri vonni professzionalizmusukat, rátermettségüket, netán még erkölcseiket vagy jószándékukat is.

3. A kudarc ideiglenesen és látszólagosan radikalizálja az RMDSZ- politikusokat. Ez valószínûleg nemcsak taktikailag helyesnek tartott elvhûség-hangoztatás: egy-egy ilyen pofon után bizonyára szüksége is van az ember önbecsülésének arra, hogy azt mondogassa: no sebaj, majd én megmutatom... azért is lesz nekünk külön tanácsunk, ha így viselkedtek... (Sajátos egyébként, hogy Markó Béla, a helyzet kínosságát tompítandó, úgy hivatkozik a nemzetiségi audiovizuális tanács felállításának igényére, mintha azt ô fogalmazta volna meg, s mintha ô maga nem tartotta volna politikai utópiának.)

4. Apropó, külön tanács. Most, hogy kormányon vagyunk, mi a helyzet ezzel a párhuzamos tanáccsal, "kulturális autonómiánk szeletével"? Vagy olyan elégedettek vagyunk a tanácson belüli jelenlétünk, eredményességünk hatásfokával, hogy már fölöslegesnek tartjuk?

5. A szenátusi frakcióvezetôvé csak nemsokkal azelôtt avanzsált Markó Béla már akkor úgy politizált, mintha ô lenne a szövetség elnöke: a politikai alelnököt és magát a frakciót megkerülve, Borbély Lászlóra és társaira támaszkodva saját hatáskörében akart eldönteni olyasmit, amire nem volt semmiféle felhatalmazása.

A helyzet azóta csak annyit változott, hogy az elnök néhány döntéséhez olykor utólag kreált testületi beleegyezést. Ez azonban keserves, nem mindig zökkenômentes eljárás: ennél egyszerûbb az a modell, amely fele az RMDSZ tart. Azazhogy a kamarilla maga nevezi ki magát ama testületnek, amelytôl felhatalmazását kapja, és amelynek beszámol. Vagyis a legitimáló és végrehajtó, a döntéshozó és ellenôrzô funkciók lenyûgözô átfedôdésének - mit átfedôdés vagy összeolvadás! -, azonosságának lehetünk tanúi. A balkáni demokráciafelfogás eme szép példája láttán maga a Kondukátor is megnyalta volna mind a tíz ujját. Nem a gyakorlat újszerûsége okán, hiszen az nála is ugyanez volt, hanem amiatt, mert míg Scornicesti nagy fia mint zsarnok került be a közemlékezetbe, addig az RMDSZ kamarillája Románia európaivá válásának, demokratizálódásának megtestesüléseként dönt, osztogat, hajt végre, cenzúráz, jutalmaz, büntet és ellenôriz egy személyben.

Még ha a szuverén döntéshozásnak, mint láttuk, megvannak is a maga sajátos korlátai.

6. A hat évvel ezelôtti történet újraolvasása alulírottnak azért is tanulságos, mert kiderül belôle: már akkor világosan látható volt, mi vár rám mint szálkára az akkoriban összekovácsolódó kamarilla szemében.

Konklúziók

Az erdélyi magyar közösség Trianon óta példás fegyelemmel, türelemmel és bölcsességgel a "magyar pártra" adja szavazatát. A nyolc évtizedes kitartás és a kedvezôre fordult helyzet 1996 ôszén meghozta gyümölcsét: az RMDSZ-nek lehetôsége nyílt saját programja legfontosabb célkitûzéseit kormányon belülrôl megvalósítani.

Az RMDSZ-ben 1996 ôszén éppen hatalmon levô kamarilla megpróbálta a kormányba kerülés tényét egyrészt saját sikereként, másrészt az erdélyi magyarság céljaként megjeleníteni.

E kísérlet kétszeresen hamis: a helyzetet egyáltalán nem a kamarilla alakította ki (sôt ellenkezôleg - emlékszünk még a konvencióból való csúfos távozásunkra). Másrészt a kormányzati részvétel csakis eszköz lehet, nem cél.

Az RMDSZ, az erdélyi magyar közösség céljait a szövetség jelenlegi vezetése nem valósította meg.


 
kapcsolódók
  » impresszum
  » a Jakabffy Elemér Alapítvány hírlapgyűjteménye
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi könyvtárkatalógusa
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi kéziratkatalógusa

további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvető
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Művészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minorităților
» Glasul Minorităților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet
» Web

 
     
 

(c) Jakabffy Elemér Alapítvány, Media Index Egyesület 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék