magyar kisebbség
nemzetpolitikai szemle

       folyóiratok   » Magyar Kisebbség
    szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű a â î s t
  összes lapszám» II. ÉVFOLYAM - 1996. 4. (6.) SZÁM - Alapszerződések
 
 


| észrevételeim
   vannak

| kinyomtatom
| könyvjelzőzöm



   


Vincze Gábor

Gazdaságpolitika vagy kisebbségpolitika?
Az 1945-ös romániai földreform
a Groza-kormány kisebbségpolitikájának tükrében

A huszadik századi román gazdaság- és társadalompolitika alakítását - több egyéb tényezô mellett - a kisebbségi kérdés is befolyásolta.1 Az alábbi tanulmányunkban arra keresünk választ, hogy az 1945-ös földreform agrár- és társadalompolitikai vagy inkább kisebbségpolitikai indíttatásúnak tekinthetô-e.2

I.

 

Az elsô világháború végén a balkáni-levantei hagyományokat öröklô Ókirályság (Regát) olyan területekkel bôvült, amelyek társadalmi-gazdasági fejlettsége és hagyományai igen eltérôek voltak. Így volt ez a földbirtokviszonyok esetében is: 1905-ben a Regátban a 10 hektárnál kevesebb földdel rendelkezô törpebirtokosok - az összes földtulajdonos 95%-a, 921900 fô - birtokában az összes mezôgazdasági területek csupán 40,4%-a volt. (A 10 és 100 hektár közötti birtokkal rendelkezô kisbirtokosok aránya elenyészô volt.) A 100 hektárnál nagyobb birtokokkal rendelkezô nagybirtokos - az összes földtulajdonos mindössze 0.005%-a, 5300 birtokos! - tulajdonában található a mezôgazdasági területek 48,6%-a, 3810 ezer hektár.3 A fenti torz birtokszerkezetet látva érthetô, hogy miért éppen Romániában tört ki 1907-ben Európa utolsó - a feudalizmus klasszikus idôszakára jellemzô - jacquerie típusú parasztlázadása.

Ezzel szemben Erdélyben a 100 holdnál kevesebb földdel rendelkezô kis- és törpebirtokosok - az összes földtulajdonos 98%-a, 417330 birtokos - kezén volt az összes mezôgazdasági mûvelés alatt álló terület 70%-a. (Ezen a kategórián belül 65% volt a 10 holdnál kisebb terjedelmû birtokok aránya) A 100 holdnál nagyobb földterülettel rendelkezô nagybirtokosok tulajdonában az összes mezôgazdasági terület 30%-a volt. (A nagybirtokok esetében azonban a területek 59%-a köztulajdonban - egyházak, alapítványok, közbirtokosságok stb. - volt és nagyrészt erdôterületekbôl állt.4 A klasszikus latifundiumok ekkor elsôsorban a Bánátban és az ún. Partium területén találhatóak.) Ezek az arányok természetesen nem ideális állapotokat tükröznek, azonban az világosan látszik, hogy a romániainál "egészségesebb" az erdélyi földbirtokszerkezet.

Külön figyelmet érdemel Erdélyben a birtokkategóriákon belül a különbözô nemzetiségek aránya. Móricz Miklós számításai szerint például a földnélküli nincstelenek 63%-a román, 26%-a magyar, a 10 holdon aluli törpebirtokosok kerekítve 75%-a román, 18%-a magyar volt. A kis és középbirtokosi kategóriában (50-100 hold) a románság már számarányának megfelelôen volt képviselve, az 1000 holdnál nagyobb birtokkal rendelkezôk között azonban ismét "alulreprezentált" volt az erdélyi románság.5

A földtulajdon szerkezetében mutatkozó különbségek6 is közrejátszottak abban, hogy a békeszerzôdések nyomán létrejött Nagy-Romániában nem lehetett a földbirtokstruktúra problémáját egységes földreformtörvénnyel rendezni. Ezért 1921-ben négy törvény jelent meg: külön törvénnyel szabályozták a reform végrehajtását a Regátban, Erdélyben, Bukovinában és Besszarábiában.7 Hogy a törvényhozók valódi célja világos legyen, legkézenfekvôbb összehasonlítani a regáti és az erdélyi törvényeket.

1) A regáti törvény meghatározta az összes kisajátítható földbirtok mennyiségének felsô határát (2 millió hektár). Emellett csak azoknak a birtokait sajátította ki, akiknek minimum 100 hektárnyi ingatlan vagyonuk volt, Erdélyben viszont a kisajátított összterület nagysága nem volt korlátozva.

2) Az erdélyi törvény 6. § a) pontja teljes egészében kisajátította mindazokat a falusi birtokokat és városi kültelkeket, melyek valamely közérdekû célt szolgáló jogi személy tulajdonát képezték. (Itt fôleg a magyar és szász történelmi egyházak oktatást szolgáló birtokairól volt szó, de ide tartozott többek között az Erdélyi Magyar Kulturális Egyesület algyógyi földmûvesiskolája is.) Ezzel a paragrafussal kisajátították a római katolikus egyház birtokainak 95 és a református egyház birtokainak 45%-át. A kisajátítás alá esett egyházi vagyon 92,8%-a volt a magyar egyházak tulajdonában.

3) Az erdélyi törvény 10 §-a kisajátította az 1885 után végzett telepítések során keletkezett ingatlanokat is. Ez utóbbi két rendelkezés a regáti törvénybôl hiányzik. (Ez utóbbi miatt 1802 telepes vándorolt ki Romániából.)

4) Kisajátították a Csíki Magánjavakat, viszont érintetlenül hagyták a hasonló eredetû Naszódvidéki Közalapokat.8 (A kisajátítás alá esett közbirtokvagyon 79,7%-a volt magyar tulajdonban.) Az erdélyi törvény a magántulajdonban lévô erdôbirtokokat is érintette, míg a Regátban csak kivételképpen engedélyeztek erdôkisajátításokat.

5) A tulajdonosnál maradó földterület Erdélyben 50 vagy (hegy- és dombvidéken) 100 hold volt, míg a Regátban 100 hektár (173,77 hold).

6) Erdélyben az egy birtokos több községben, szétszórva lévô birtokait a törvény egynek számítja, míg a Regátban csak az egy községben és a szomszédos községekben lévô birtokokat tekintik egy birtoknak.

7) A Regátban a földek megváltási árát az 1917-22-es évek átlagos árából számították ki, míg Erdélyben az 1908-1913-as évek áraiból, ami a háború utáni infláció miatt a tényleges értéknek alig 5%-át tette ki. Emiatt - a korabeli értékelések szerint - a törvény végrehajtásának következményét tekintve Erdélyben nem kisajátításról, hanem vagyonelkobzásról, "vagyondézsmáról" beszélhetünk.

A fenti példákból az tûnik ki, hogy a törvényhozók a Regátban szociális indíttatású törvényt alkottak, míg Erdélyben - elsôsorban a "nemzeti igazságtétel" szándéka vezérelte ôket.9 (Az erdélyi földreform magyarellenes jellege még a magyarság elleni elfogultságáról közismert Scotus Viatornak is feltûnt: "Az agrárreform nem csak a magyar birtokosokat tette tönkre, hanem az egyházakon keresztül az egész magyar értelmiségi osztályt, és néha a nemzeti bosszú látszatát keltette."10 - a szerzô kiemelése.)

Az 1921-es földreformot a román liberálisok alapvetôen abból a politikai megfontolásból iktatták törvénybe, hogy:

- levezessék a paraszti elégedetlenséget,11

- a kisebbségeket gazdaságilag meggyengítsék.

Végeredményben - jórészt a vidék túlnépesedettsége miatt, vagyis hogy az igényekhez képest nem állt rendelkezésre elég szétosztható földterület - sem a paraszti "földéhséget" nem tudták orvosolni,12 sem a kisebbségi kérdést nem tudták "megoldani". A paraszti elégedetlenség továbbra is a társadalom egyik feszítô problémája maradt (nem véletlen, hogy a szélsôjobboldali román pártok/mozgalmak is szilárd bázisra találtak a többségi románság által lakott falvak jelentôs részében), míg a másik kérdést az egymást követô nacionalista kormányok továbbra is a nemzeti kisebbségek szisztematikus elszegényítésével, illetve az erôltetett asszimilációval akarták "megoldani".13

Arra a kérdésre, hogy ez a törvény milyen következményekkel járt a magyar kisebbségre, nehéz pontos választ adni. A román hatóságok már 1944 elôtt is elôszeretettel eltitkolták a számukra "kellemetlen" statisztikai adatokat, ezért csak becslésekre szorítkozhatunk: Erdélyben a kisajátítás alá esett földterületek kb. 86%-a volt a magyar kisebbség tulajdonában, a kisajátított földterületnek azonban csupán 10%-át juttatták magyar igényjogosultnak.14 A földhözjuttatottak 26,6%-a volt nem-román nemzetiségû - miközben az arányuk 1910-ben 46% volt.15 Észak-Erdély esetében az Erdélyrészi Földreform Tanulmányi Bizottság 1940 utáni adatgyûjtésének köszönhetôen részletes adatokkal rendelkezünk: a kiosztott földterületnek csak 27,1%-a került magyar kézbe - miközben a területen a magyarság aránya az 1941-es népszámlálás szerint 51,4% volt.16 Traian Rus szerint: "Numarul mare de tarani împroprietariti apartinînd nationalitatilor conlocuitoare, este o stralucita dovada a impartialitatii românesti." Ha azonban összevetjük az általa közölt részadatokat az adott terület etnikai arányaival, már kevésbé olyan "derûs" a kép: a 93%-os magyar többséggel bíró Udvarhely megyében a földhöz juttatottak mindössze 83%-a volt magyar. Maros-Torda megye nyárádszeredai járásában a földhöz juttatottaknak csak 72%-a volt magyar (miközben etnikai arányuk a járásban 91%); a marosi alsó járásban a juttatottak 52%-a volt magyar, bár az összlakosságon belül az arányuk 72%-ot tett ki 1930-ban.17

A fenti adatok után nem megalapozatlanok azok a korabeli vélemények, hogy az 1921-es földreformnak következtében a magyar kisebbségen belül a földnélküli vagy törpebirtokos réteg aránya relatíve nôtt - miközben a románok esetében csökkent.

II.

A front elvonulása utáni hónapokban, 1944 késô ôszétôl Észak-Erdélyben a paraszti "földéhséget" több helyen spontán földfoglalásokkal próbálták "orvosolni".18 Csakhogy a vegyes etnikumok lakta településeken - az 1921-es "hagyományt" követve -, a falusi románság soviniszta része19 az esetek nagy részében ismét csak a magyar birtokosok földjeit sajátította ki, és "természetesen" a kisebbséget megint "kifelejtették" a földjuttatásból. Ezt a gyakorlatot az is megkönnyítette, hogy ezekben a falvakban a magyar férfiak nagy része a falujától távol, a fronton vagy éppen hadifogságban volt. Ráadásul a front átvonulása után kialakult exlex állapot is segítette a nacionalista románok törekvéseit. (A magyar közigazgatás ugyanis már elmenekült, a visszatérô románt pedig a szovjetek kiutasították.)

Hogy milyen közállapotok uralkodtak az úgynevezett észak-erdélyi "respublika"20 alatt, azt egyebek mellett Demeter Béla részletes jelentésébôl is megtudhatjuk. aki az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület megbízásából 1944. december 1. - 1945. január 2. között Észak-Erdély jó részét gyalog és szekérrel bejárta.21 Demeter beszámol arról, hogy az EMGE raktáraiban a front átvonulása után véletlenül megmaradt gabonát sok helyen a helybeli soviniszta románság (fôleg a nagygazdák) széthordták. Az elhagyott birtokokat egyes helyeken az elöljáróság bérbe adta a földmûveseknek (ám azok sok helyen egyáltalán nem mûvelték meg azokat, csak a termést takarították be), máshol viszont a módosabb román gazdák tették rá a kezüket a gazdátlan földekre. A kifosztott magyar földmûvesek a Vörös Hadseregtôl reméltek védelmet, ám az hiába adott ki szigorú parancsot az ingó és ingatlan javaik visszaadására, megfelelô hatósági kényszer hiányában a parancsot senki sem hajtatta végre. A visszavonuló hitlerista csapatok által kitelepített szász lakosság hátrahagyott igen jelentôs vagyonát (a lábon álló gabonát, a le nem szüretelt szôlôt, a gazdaságok ingatlanait stb.) a környékbeli románok és cigányok felprédálták. (Demeter konkrét példákat sorol fel Szászszentjakabról, Kerlésrôl és más falvakból.)

A magyar-román vegyes lakosságú területeken kívül, a Székelyföldön kevesebb feszültséget okozott a földkérdés. (A nemzetiségi ellentét helyett inkább a földhiányból származó, különbözô társadalmi rétegek közötti konfliktusokról volt szó.) Erdélyben elôször Háromszék megyében tûzték napirendre a földosztást. 1944. november 27-én a "megyefônökség" (fôispánság) elrendelte, hogy a helyi elöljáróságok az ötven hektár fölötti földeket a földnélküli igényjogosultaknak osszák ki.22 A korabeli lapok tanúsága szerint az 1945. márciusi földreformtörvény megjelenése elôtt kiosztott földeket a Groza-kormány illetékesei késôbb általában jóváhagyták.

Amint a késôbbi események is megmutatták, a földkérdés nem is a színmagyar területeken vált a komoly feszültségek forrásává, hanem a vegyes, magyar-román lakta területeken. (1945 elején a marosvásárhelyi szakszervezet kezdeményezésére megkezdôdött a város környéki, vegyes lakosságú falvakban is az igényjogosultak, valamint a kisajátításra rendelkezésre álló birtokok összeírása. Az összeírók - szem elôtt tartva a helyi nemzetiségi arányokat - igyekeztek igazságosan elosztani a rendelkezésre álló kevés földet a magyar és román igénylôk között. A földosztásra ezen a területen azonban nem került sor, mivel a helyi román nacionalisták - a magyar összeírók elfogultságára hivatkozva - Victor Groza fôispánnal felfüggesztették az összeírások folytatását.23

Az 1944. december 1-én megalakult Országos Demokrata Arcvonal Észak-Erdélyi Végrehajtó Bizottsága (a továbbiakban: ODA) 1945. február 12-ére Kolozsvárra konferenciát hívott össze, ahol a közigazgatási problémák, gazdasági, oktatási kérdések megvitatására egy-egy bizottságot állítottak fel. Az agrárreform-bizottságban részt vevô szakembereket a vidéken tapasztalható anarchia és a visszaélések is arra késztették, hogy megpróbálják sürgôsen rendezni az észak-erdélyi agrárkérdést.

Az ODA kommunisták vezette "népfront" volt, a következô pártokkal: Román Kommunista Párt (a továbbiakban: RKP), Romániai Szociáldemokrata Párt (a továbbiakban: RSZDP), Magyar Népi Szövetség (a továbbiakban: MNSZ), Zsidó Demokrata Népközösség, Ekésfront, Hazafiak Szövetsége, Egységes Szakszervezetek, valamint a Nemzeti Parasztpárt észak-erdélyi híveibôl alakult Román Demokrata Szövetség.24 (A román közigazgatás visszatéréséig, 1945. március közepéig a Román Demokrata Szövetség élesen szemben állt az ODA-ban tömörült baloldallal, munkálataiban nem vett részt, hanem azt obstruálta.) A Hazafiak Szövetségét a "társutas" román értelmiség alkotta, és a korabeli vélemények szerint kommunista "fantomszervezet" volt. A valamelyes tömegtámogatással csak Erdélyben rendelkezô Ekésfront vidéki szervezkedésébe pedig sok helyen a kommunisták is "besegítettek".25 A Zsidó Demokrata Népközösség vezetôje az ismert kommunista ügyvéd, Kohn Hillel volt. Az MNSZ észak-erdélyi vezetôségében - akárcsak Dél-Erdélyben - a Magyar Dolgozók Szövetsége (MADOSZ)26 tagjai voltak többségben. (Bár Észak-Erdélyben hivatalosan az ODA Észak-Erdélyi Végrehajtó Bizottsága kezében volt az irányítás, valójában az igazi hatalom az RKP Észak-Erdélyi Tartományi Titkársága és a szovjet katonai szervek kezében volt.)

Az ODA-konferencián felállított agrárreform-bizottságba 6 tagot delegált az MNSZ, 3 tagot az Ekésfront, 1 tag volt jelen a szakszervezetek, 2 a kommunista párt, 1 a Hazafiak Szövetsége részérôl, 4-en pedig szakértôként vettek részt a tanácskozáson. (A bizottság nemzetiségi megoszlása: 10 magyar és 7 román tag.) A 13-i tanácskozáson elôször Venczel József, az EMGE statisztikai osztályának vezetôje, a probléma legjobb szakértôje, majd az Ekésfront részérôl Iulian Chitta olvasta fel az elkészített határozattervezetüket.27

Ha a két tervezetet összehasonlítjuk, kiderül, hogy közöttük az eltérés igen jelentôs volt:

1) Leglényegesebb különbség az volt, hogy Venczeltôl eltérôen Chitta az egyéni juttatással szemben községi szövetkezeteket szervezett volna. (Ez az elképzelés szerintünk Constantin Stere és a két világháború közötti román népi mozgalomnak, a taranizmusnak a hatását tükrözte.) Chitta tervét a bizottság egyöntetûen elutasította, és még neki kellett mentegetôznie, hogy nem a kolhozrendszert akarja bevezettetni.28

2) Komoly nehézséget okozott az az alapvetô probléma, amelyre Venczel mutatott rá: ha ragaszkodnak ahhoz, hogy életképtelen, egy-két holdas parcellák helyett a nincsteleneknek legalább 3 holdat osztanának, illetve lehetôség szerint igyekeznének azt 5 holdra kiegészíteni, a rendelkezésre álló, kiosztható földterület elégtelen.29 (Számításai szerint az életképes családi kisbirtok alsó határa 7 hold szántó, és 3 hold rét.) A hiányzó földterületet Venczel két úton tervezte pótolni:

- a Beszterce-Szászrégen körzetbôl a német hadsereg által kitelepített, illetve elmenekült szászok mintegy 75 ezer holdnyi területébôl, amelynek felét a földnélküli székely és móc telepeseknek tartotta volna fenn,30

- valamint a két háború közötti kormányok által fenntartott "rezervákból" (állami tartalék földekbôl). Venczel szerint ennek a 186 ezer holdnyi területnek még nagy része felhasználható lett volna. Ezzel a két utóbbi kérdéssel Chitta nem foglalkozott, illetve ellenezte az állami földtartalékok felosztását.

3) Chitta a bukaresti kormányok által is meghirdetett "restitutio in integrum" eszméjét képviselte, ezért felülvizsgálandónak, illetve eltörlendônek ítélt minden, 1940. augusztus 30. után hozott törvényt. Ez - többek között - azzal járt volna, hogy a Horthy-kormányzat telepítéseit megsemmisítették volna. (1940-44 között Szolnok-Doboka megyébe és Besztercére telepítettek földnélküli székely családokat.) A vitában a szociáldemokrata Lakatos István, az RSZDP Országos Magyar Bizottságának vezetôje kijelentette, hogy akkor a két háború közti román kormányok telepítéseit is meg kellene semmisíteni, hiszen azok sem voltak "sovinizmusmentesek". Végül Chitta javaslatát ebben az esetben is elvetették.

4) Jelentôs volt az eltérés a két tervezet között az ún. abszentisták (távollevôk) kérdésében is. Chitta szerint minden háborús bûnös és abszentista birtoka elkobzás alá esett volna. Venczel ezzel szemben a vitában rámutatott arra, hogy a távollevôk fogalma nem szabatos, hiszen ebbe a kategóriába beletartozhatnak olyan polgári lakosok is, akiket a visszavonuló magyar és német hadseregek kényszerítettek távozásra, vagy besorozottként vonultak nyugatra, esetleg a közelgô front elôl menekültek el valamelyik nagyobb városba. A bizottság végül itt is Venczel álláspontját fogadta el: minden esetben a vármegyei agrárbizottság határozzon a kisajátítás felôl (ami az esetleges helyi bosszúk, nacionalista elfogultságok érvényesülését meggátolhatta volna).

A vitát összefoglalva, egyrészt azt állapíthatjuk meg, hogy Venczel alaposabban ismerte az észak-erdélyi agrárkérdést. (1940-tôl ugyanis részt vett az Erdélyrészi Földreform Tanulmányi Bizottság adatgyûjtésében.) Tisztában volt azzal, hogy a terület agrárnépesség-felesleggel rendelkezik, amit megszüntetni a legnagyobb jóakarattal sem lehet, és a probléma csak akkor rendezhetô megnyugtatóan, ha a reform után is föld nélkül maradtakat majdan az ipar fölszívja.31 Világosan látta, hogy hosszú távon az életképtelen kisparcellák létrehozása sem járható út, hiszen a tönkrement tulajdonosoknak az 1921-es földreformmal létrehozott "nadrágszíjparcellák"32 egy részét is elôbb-utóbb el kellett adniuk, az ország gabonatermelése pedig visszaesett.

A földbirtokrendezés másik célja, (a szociális igazságosság megteremtése mellett) a két nemzet, a magyar és román közötti megbékélés elôsegítése volt azáltal, hogy ne ismétlôdhessen meg az 1921-es helyzet, amikor a magyarság rovására osztottak földet a románság javára. Az ODA-határozattervezet ezt a kérdést is igazságosabban rendezte volna, mint a megjelent törvény.

Érdemes összehasonlítani az Ekésfrontot képviselô Iulian Chitta tervezetét a Nemzeti Parasztpártéval, melyet Gheorghe Zane, a párt egyik szakértôje-ideológusa tett közzé 1945. február 10-én. Ami a magyar kisebbséget legjobban sújtotta, az abszentisták - távollevôk - kérdésében mindkét tervezet egyetértett. (Ez annál is inkább figyelemreméltó, mert a kisebbségellenes Nemzeti Parasztpárttal szemben az Ekésfront a kisebbségek védelmét felvállaló baloldal szövetségese volt.33)

Az észak-erdélyi ODA autonomista vezetôsége Jordáky Lajostól ifj. Teofil Vescanig magát a konferenciát is egyfajta parlamentnek, a meghozott határozatokat pedig kvázitörvénynek tekintették, ezért igyekeztek azt a gyakorlatba is átültetni. Szinte rögtön kiderült, hogy erôs végrehajtó hatalom hiányában a határozat rendelkezéseit a vidéki románság nem tartja tiszteletben. (Az ODA-ban részt vevô Ekésfront tagjai - bár a tanácskozáson képviselôi elfogadták a tervezet végleges változatát - a konferencia után nyíltan szabotálni kezdték a végrehajtást és mind többször hangoztatták, hogy "a konferencia határozatai nem befolyásolhatják a földbirtokreform természetes folyamatát."34 Mivel az EMGE vezetôi és Venczel is úgy látták, hogy a tervszerû földreform helyett sok helyen ismét csak a magyar kisebbség kárára folytatódik a földkisajátítás és földosztás, Venczel visszalépett az MNSZ agrárbizottságából. Kós Károly, az észak-erdélyi EMGE direktóriumi elnöke az MNSZ intézôbizottságának írt levelében még abban reménykedett, hogy az MNSZ intézôbizottsága "oda fog hatni, hogy az Országos Demokrata Arcvonal észak-erdélyi tanácsán keresztül idejében útját vágja a szociális igazságtalanságoknak és azon anomáliáknak, melyek a föld osztogatásával felszínre kerültek."35 Ekkor még nem tudhatták, hogy a levél keltét követô napon, március 6-án Bukarestben Mihály király - durva szovjet nyomásra - Petru Grozát nevezi ki miniszterelnökké, és néhány hét múlva nemcsak az ODA szûnik meg, de az agrárreform kérdésében is gyökeres változás fog beállni.

III.

A Groza-kormány megalakulása elôtt, még a Radescu-kormány agrárminisztere, a parasztpárti Ion Hudita - a kormánykoalícióban részt vevô pártok képviselôinek bevonásával - 1944. december 6-án felállította az Agrárreformot Tanulmányozó Bizottságot. A Nemzeti Parasztpártnak az volt az álláspontja, hogy minél hamarább el kell kezdeni a kisajátítást, de a földosztást csak a háború befejezése után lehet végrehajtani, mert ha ez hamarább történik, az demoralizálóan hathat a távol lévô katonákra. Mivel ekkor az agrárreform kérdése is a bal- és jobboldal közt a hatalom megszerzéséért/megtartásáért folyó politikai harc része volt, ezt az álláspontot a baloldal úgy magyarázta, hogy a történelmi pártok el akarják szabotálni a földreformot.36 (Ezért tagjaik ki is léptek a bizottságból.) Valójában inkább arról lehetett szó, hogy a kommunisták ki akarták sajátítani a földosztás "érdemeit", ezzel is növelve befolyásukat a vidéki parasztságra. Ezért 1945. február 10-én az RKP szövetségese, az Ekésfront központi bizottsága által kiadott manifesztumban felszólították a paraszti tömegeket, hogy "forradalmi úton, azonnal lássanak hozzá a földosztáshoz".37

A Monitorul oficialban, 1945. március 23-án jelent meg a 187. sz. földbirtokrendezési törvény.38 A legfontosabb eltérések az észak-erdélyi ODA határozata és a márciusi törvény között az alábbiak voltak:

1) A 187. sz. törvény indoklásában a következô szerepelt: "A földreform országunk részére nemzeti, gazdasági és társadalmi szükségszerûség."39 (Kiemelés tôlünk, V. G.)

2) A magyar kisebbség számára legfontosabb eltérés az abszentisták kérdésében mutatkozott meg. Míg Venczel József a vármegyei agrárbizottságok elé utalta volna a döntést, addig a 187. sz. törvény a fogalmat kiterjesztette mindazokra, akik "Romániával hadiállapotban levô országokba vagy 1944. augusztus 23. után külföldre menekültek", és elkobzandónak minôsítette azok összes földjeit és mezôgazdasági javait. A törvény egyértelmûen a német és magyar kisebbség ellen irányult.

3) A német nemzetiségû román állampolgárok, illetve a német állampolgárok földjeit mindkét határozat, illetve törvény elkobzandónak ítélte, azonban a 187. sz. törvény azzal nem foglalkozott, hogy a megüresedett szász birtokokat kik foglalhatják el. (Venczel és az erdélyi magyarság politikai tényezôinek nagy többsége egyetértett az erdélyi szászokat és svábokat sújtó kollektív bûnösség elvével.)

4) A törvény a kivételek között sorolta fel az állam, illetve a községek tulajdonát képezô összes földbirtokot, vagyis a rezervákat is, melyeket az észak-erdélyi ODA kiosztandónak minôsített.

5) A kisajátítási és földhözjuttatási eljárás esetében a törvény ismét különbözött az észak-erdélyi ODA tervezetétôl, mert ez utóbbi a helyi agrárreform-bizottságokat kizárólag ODA-tagokból állíttatta volna fel. A törvény szerint viszont a helyi bizottságokat a bírónak kellett volna megalakítania, a földnélküli vagy a maximum 5 hektáros birtokkal rendelkezô szegényparasztokból. Ennek a rendelkezésnek a fontossága viszont csak a végrehajtás során derült ki.

A végrehajtás különbözô jogszabályai sajátságos módon más és más helyen találhatók. Egyesek a Monitorul oficialban, miniszteri határozat (Decizie) formájában, míg mások nyomtatott füzetekben vagy röplapokon Utasítások (Instructiuni), esetleg nem publikus körrendeletek (Ordin circular) formájában jelentek meg. A törvény végrehajtásának anomáliáiról - legalábbis az 1946-os év végéig - viszonylag bôséges anyagot találhatunk a korabeli erdélyi magyar napilapokban is.

A törvény végrehajtásának elemzése elôtt érdemes megvizsgálni, hogy kiket bízott meg a végrehajtás felelôsségteljes munkájával.

A helyi agrárreform-bizottságok összeállítása során rögtön kiderült, hogy a magyar kisebbséget igyekeztek belôlük kihagyni. Ez azért is törvénytelen volt, mert a végrehajtási utasítás 8. és 9. szakaszának megfelelôen a bizottságokat olyan 7-15 földmûvesbôl kellett volna összeállítani, akiknek a birtokai nem haladják meg az 5 hektárt. Mivel az 1921-es földreformból is kihagyták a földnélküli magyar földmûvesek nagy tömegeit, a legtöbb helyen a szegényparasztság, illetve a nincstelenek között a magyarság "felülreprezentált" volt. Bár ezt a gyakorlatot több utasítás és rendelet is megpróbálta korrigálni - például a Központi Agrárbizottság 1946. február 28-i utasítása, valamint július 7-i rendelete -, azokat egyszerûen "elszabotálták." (Hogy csak egy példát hozzunk fel: az 52%-ban magyar lakosságú Kolozson 1946 közepén még egy magyar sem került be a helyi bizottságba.) Így szinte szabad kezet kaphatott a románság soviniszta része a földreform magyarellenes irányoltságú végrehajtására.

A helyi végrehajtás során felmerült vitás kérdések a járási bizottságok (Comisia de Plasa) elé kerültek - volna. Ennek két akadálya volt:

Mivel sok helyen hiányoztak a megfelelô ûrlapok, a kisajátító határozatot is csak szóban hozták az érdekelt tudomására. A kisajátítást elszenvedett észrevételeit szóban is elôterjeszthette, azonban ha ezeket nem jegyzôkönyvelték, akkor késôbb azokat vitatni lehetett.

A járási bizottságok csak nagy sokára (1945 ôszén - 1946 elején) alakultak meg, ráadásul a törvény rendelkezéseivel ellentétben sok helyen nem jogász, hanem iparos vagy földmûves elnökletével mûködtek. Mindemellett a bizottság tagjait a járáshoz tartozó összes községek helyi bizottságainak 2-2 kiküldöttje alkotta. Ha a bizottságokból már községi szinten kiszorították a magyar kisebbséget, akkor járási szinten senki sem képviselhette az érdekeiket. (A bizottság elnökét a miniszter nevezte ki, ami ismét csak azt jelentette, hogy az esetek nagy részében nem a magyarság soraiból került ki az elnök.40) A járási bizottságok összetétele azért is fontos volt, mert a földreformtörvény megjelenése (1945. március 23.) elôtt felosztott birtokoknál a törvény végrehajtási utasítása 11. §-a szerint vitás kérdések esetében döntési jogkörük volt. A Központi Agrárreform Bizottság 1945. október 18-i, 993. sz. utasítása alapján ugyancsak ezek a bizottságok dönthették el, hogy kik tartoznak a "kollaboracionista"41 kategóriába.

Az 1945. október 27-én kelt miniszteri határozattal létrehozták a Vármegyei Agrárreform Bizottságokat (Comisia Judeteana de Reforma Agrara), melyekre átruházták a Központi Agrárreform Bizottság (Comitetul Central de Reforma Agrara) hatáskörének egy részét.42 A bizottságok tagjait a földmûvelésügyi miniszter nevezte ki: egy bírót, a mezôgazdasági kamara elnökét, a megyei prefektust, valamint a politikai pártok javaslatára 3 igényjogosult földmûvest. A megyei bizottságokból is - a legtöbb esetben - kimaradtak a magyarság képviselôi.43 A prefektusok (Csík, Udvarhely és Háromszék megyéket kivéve) eleve románok voltak és ugyanez érvényes volt a mezôgazdasági kamara elnökeinek döntô részére is. A földmûvesek közül legalább egynek részt kellett vennie a Németország elleni háborúban. Ebbôl a kategóriából - kevés számú dél-erdélyit kivéve - eleve kiestek a magyar kisebbség tagjai. A bizottság tagjai teljesen belátásuk szerint - hol helyszíni vizsgálat alapján, hol anélkül - csak a kisajátításokkal foglalkoztak, juttatási kérdésekben legfeljebb tanácsadásra szorítkoztak.

A földreform végrehajtásával megbízott szervekbôl tehát a magyarságot szinte teljesen kiszorították. Ezek után szinte természetes, hogy a végrehajtás egyértelmûen magyarellenes jelleget öltött mind a kisajátítás, mind a földosztásból való részesedés terén.

A törvény kisajátítási oldalát szemlélve, a kormány két rendelkezése érintette legsúlyosabban az erdélyi magyarságot:

1) Az "abszentisták" (távollevôk)

A kisajátítást szenvedôk szempontjából a legsérelmesebb rendelkezés az ún. abszentisták (távollevôk) ügye volt. A földreformtörvény II. bekezdés 3. § c) pontjában kimondta: kisajátíttatnak "mindazoknak a földjei, akik Romániával hadiállapotban lévô országokba vagy 1944. augusztus 23-a után külföldre menekültek." A d) pont még általánosabb kategóriát sújtott: "kisajátíttatnak a távollevôk összes földjei és mezôgazdasági javai".44 (Kiemelés tôlünk, V. G.) Mit is jelentett ez a két pont a gyakorlatban? Korabeli becslések szerint hozzávetôlegesen 300000 észak- és dél-erdélyi magyar földmûvest érintett ez a két "gumiparagrafus". A távollevôk közé sorolták:

- azt a kb. 100000-re tehetô dél-erdélyi magyart, aki Antonescu terrorja elôl délrôl Észak-Erdélybe menekült (másik kb. 100000 dél-erdélyi a trianoni Magyarország területén telepedett le45);

- azokat, akiket a front közeledtekor - fôleg a Székelyföldrôl - kiürítési paranccsal távolítottak el lakóhelyükrôl;46

- azokat a dél-erdélyi magyar közalkalmazottakat is, akiket a bécsi döntést követô napokban a hatóságok délrôl Észak-Erdélybe helyeztek át, de birtokuk Dél-Erdélyben maradt;

- akiknek állandó lakhelyük Észak-Erdélyben volt, de a birtok a határ meghúzása után román fennhatóság alatt maradt;

- az 1944. augusztus 23-a elôtt ideiglenesen (akár gyógykezelés vagy látogatás) céljából Magyarország más részére távozottakat (ez olyan eset, mintha valaki Románia egyik helységébôl a másikba távozna, hiszen akkor még Észak-Erdély és Magyarország között nem létezett államhatár);

- mindazt a nagy számú, besorozott észak-erdélyi magyart, aki a csapatával hagyta el szülôföldjét, vagy már éppen hadifogságban volt.

2) A "kollaboracionisták" (együttmûködôk)

A földmûvelésügyi miniszter 1946. június 13-án megjelent 1015. sz. rendelete úgy módosította a földreformtörvény 3. § c) pontjának rendelkezéseit (amely kisajátítja a német hadsereggel eltávozott német állampolgárok és a német nemzetiségû román állampolgárok földbirtokait és mezôgazdasági javait), hogy azt kiterjesztette a magyar nemzetiségû személyekre, is, azzal, hogy a német nemzetiség helyett általában román állampolgárokról beszélt.47 A Központi Agrárreform Bizottság 1946. január 28-i utasítása, valamint április 21-i, május 13-i és július 12-i körlevelei tisztázták ugyan, hogy a 3. § c) pontja csak a németekre vonatkozik, azonban a helyi bizottságok a legtöbb esetben - mint azt látni fogjuk - tudomást sem vettek errôl. Ráadásul az utasítás kiterjesztette a kisajátítás körét a mezôgazdasági tulajdonról a mindennemû javaknak teljes egészében való kisajátításáig. E páratlan intézkedés következtében aztán egyes vidékeken a nem mezôgazdasági ingatlanokat, sôt városi ingatlanokat is kisajátítottak.48

Összefoglalva tehát: a fenti rendelkezésekre hivatkozva a kisajátítás eleve a magyarság hátrányára valósult meg.49

A magyar kisebbségnek a földosztásból történt kihagyása "egyszerûbben" valósult meg: a helyi földosztó bizottságok (ahonnan a magyarokat a legtöbb helyen kihagyták) teljesen önkényesen értelmeztek minden rendeletet, utasítást, illetve azokat nyíltan nem tartották be. Érdemes ezt néhány kiragadott - de jellemzô - példával megvilágítani:50

- Az egyik csicsókeresztúri (Szolnok-Doboka megye) nincstelen magyar földmûves csak fél holdat kapott a kisajátított birtokból. "Amikor a helyi földosztó bizottságtól kérte, hogy többet kapjon, azzal az indoklással utasították el, hogy magyar."

- A marosfelfalusi magyar igényjogosultak 60%-át azzal az indokkal zárták ki a juttatásból, hogy a székely határôrségben ("honi században") szolgáltak.

- A bánáti "megürült" sváb birtokokból sem részesedhettek a magyar igényjogosultak. A földnélküli moldvai (pusztinai) csángók közül is sokan szívesen áttelepedtek volna a Bánátba, azonban csak azzal a feltétellel juthattak volna sváb birtokokhoz, ha szétszórtan, a románokkal vegyesen telepednek le, amibe azután nem mentek bele.51

- Még több probléma volt a Szászrégen környéki elhagyott szász falvakkal. Már az észak-erdélyi ODA 1945. februári konferenciáján is szó volt arról, hogy a mintegy 75000 holdnyi terület felét szét kellene osztani a nincstelen székelyek és mócok között. Azonban ebbôl a tervbôl sem lett szinte semmi. Mire a székelyek odaértek volna a kijelölt falvaikba, a környékbeli vagy a Besszarábiából menekült románok elfoglalták a házakat. Akik viszont Bátosra és Vajolára érkeztek, még 1946. nyarán is ki voltak téve - a hatóságok bûnös tétlensége által is támogatott - környékbeli románság állandó zaklatásának és terrorjának.52

A földreform helyi, magyarellenes végrehajtására vet fényt egy 1946-ban névtelen erdélyi szociáldemokrata által készült jelentés: "A községi földosztó tanács tagjai a legtöbb helyen kizárólag románokból állnak, általában a falusi pópa vezetése alatt. Nagyjából azt lehet mondani, hogy magyar nemzetiségû nemigen jut földhöz, csak egészen kivételes esetekben. (pl. ha fizet, amire fel is szólítja ôket sok helyütt a pópa, mondván: »Fiam, jól tudod, hogy ez nálunk mindig így volt.«) A földbirtokosok közül igen kevesen kapják meg az engedélyezett 87 holdat (50 hektárt), sôt, több esetben tettlegességre kerül sor a földosztó tanács tagjai és a jogát követelô magyar között."53

A földjuttatással kapcsolatban végezetül el kell mondanunk azt a tényt, hogy mivel a kisajátítást elszenvedôk általában iskolázottabbak, tájékozottabbak voltak mint a juttatásból kihagyottak, ezért a korabeli jegyzôkönyvek, folyóiratok sokkal több panaszt ôriznek a részükrôl, mint a továbbra is föld nélkül maradt nincstelenektôl.

IV.

A romániai magyarság érdekvédelmi szervezetének indult Magyar Népi Szövetség már a törvény megjelenése utáni hetekben foglalkozott a földreform magyarellenes intézkedéseivel. Az 1945. májusi elsô, kolozsvári kongresszusán elkészített memorandumukban felsorolták az összes jelentôs szabálytalanságot, melynek korrigálását kérték a Groza-kormánytól. Az MNSZ 1945. augusztus 15-i memoranduma már konkrét jegyzôkönyvi panaszokra támaszkodva mutatta be a törvénytelenségek sorát, ismét csak kérve a szabálytalanságok korrigálását, ám mindhiába. ("A Magyar Népi Szövetség és a romániai nagy magyar népi tömeg mostanáig hitt a kormány ígéreteiben, de mostantól kezdve tetteket kérünk és nem ígéreteket."54) Sajnos a helyzet változatlan maradt, ezért az MNSZ sorozatban "bombázta" újabb és újabb beadványaival vagy memorandumaival a minisztériumot vagy Grozát. (Csak 1946. nyaráig 16 részletes beadványt juttattak el Bukarestbe.) A sorozatos tiltakozások hatására a földmûvelésügyi minisztérium több rendeletében is módosította a magyar kisebbséget sújtó kitételeket, azonban ezeket a helyi közigazgatás, illetve a földreformot végrehajtó szervek a legtöbb esetben egyszerûen figyelmen kívül hagyták.55 (Az is igaz viszont, hogy a minisztérium inkább "ráolvasással", mintsem komoly, hatékony rendeletekkel, utasításokkal igyekezett korrigálni a magyarság sérelmeit: "A földosztás ellenségeit le kell leplezni a falu nyilvánossága elôtt" - adta tudtul a minisztérium felhívása.56)

1946 márciusában az MNSZ memorandumainak hatására összeállítottak egy miniszterközi bizottságot, hogy az a helyszínen vizsgálja meg a magyar sérelmeket. A bizottságot vezetô belügyi államtitkár március 16-án Kolozsváron kijelentette, hogy azokat a helyi földosztó bizottságokat, amelyekbôl a magyarokat kihagyták, ki kell bôvíteni, és az így kibôvült bizottságok munkájáért a fôispánok a felelôsek. Csakhogy a Székelyföldet kivéve, a fôispánok mindenütt a soviniszta államgépezet támogatói voltak.57 A miniszterközi bizottság munkájának "hatékonyságára" jellemzô, hogy az a szép szavakon, nyilatkozatokon kívül szinte semmi konkrét eredményt sem tudott felmutatni, mert amint kitette a lábát egy megyébôl, a magyarellenes intézkedések ugyanúgy folytak tovább, mint azelôtt.58 1946. április 15-én megjelent a Monitorul oficialban a minisztérium 16467 sz. rendelete, mely szerint egyéb utasítások megjelenéséig nem sajátíthatóak ki az "abszentisták" és a Székely Határvédelmi Erôk volt tagjainak az 5 hektáron aluli birtokai, illetôleg a már kisajátítottakat 5 napon belül vissza kell szolgáltatni a volt tulajdonosoknak. A korabeli sajtó beszámolói alapján azt a következtetést vonhatjuk le, hogy ez a rendelet is csak papíron maradt. (Még 1948. február 13-án is megjelent egy földmûvelésügyi minisztériumi körlevél, melyben arra utasították a dél-erdélyi és bánsági mezôgazdasági kamarákat, hogy haladéktalanul készítsenek pótjegyzéket azokról a magyarokról, akik azért maradtak ki a földosztásból, mert 1940-44 között Észak-Erdélybe vagy Magyarországra menekültek, azonban ezt is inkább csak propagandafogásként értékelhetjük, hiszen az 1947. június 7-i 171. sz. törvénnyel jogilag lezárták a földreformot és októberben megszûnt a Központi Agrárreform Bizottság is.59)

A már említett 1946. június 13-i 1015. sz. rendelet enyhítette az "abszentistákra" vonatkozó addigi kitételeket. Az 1. szakasz szerint nem tekinthetôk "abszentistáknak" azok, akik a bécsi döntés után Észak-Erdélybe mentek, de 1944. augusztus 23. után visszajöttek Dél-Erdélybe. A 2. szakasz szerint nem sajátíthatóak ki azoknak a birtokai, akiké nem haladja meg a 10 holdat, és 1944. augusztus 23. után Magyarországra vagy Németországba menekültek. Mint látható, ez a rendelkezés diszkriminatív, hiszen a 10 és 50 hold közötti birtokkal rendelkezôkre nem érvényes ez az "amnesztia". Ráadásul nem részesülnek a fenti "kedvezményben" a 10 holdnál nagyobb birtokkal rendelkezô "kollaboránsok" sem. (Az elôbbi kategóriába tartozást ismét csak a járási bizottságok állapították meg.)

A fenti példákból is láthatjuk, hogy sajnos az MNSZ vezetôsége a legnagyobb jóakarattal és elszántsággal sem tudott lényegesen változtatni a kialakult helyzeten. Az elkeseredésre jellemzô egy árpádi (Bihar megye) kisgazdának (az RKP és az MNSZ aktivistájának!) a levele: a falustársai azt mondják, hogy "hiába bíztak meg bennem, mert én is olyan vagyok, mint a többi ígérô, aki sohasem ad. Kedves szerkesztô testvér, itt a nép hite megrendült, s nem is ok nélkül, mert én látom, hogy nem úgy van itt, mint az újságban..."60 (Kiemelés tôlünk, V. G.)

V.

Mivel a hivatalos szervek mindig is igyekeztek elzárkózni az adatszolgáltatástól, ezért a földreformról szóló korabeli jelentések is csak töredékadatokra és becslésekre szorítkozhattak.61 A hivatalos szervek sohasem tették közzé, hogy a magyar és német kisebbségek milyen arányban voltak képviselve a földkisajátítás, illetve a földjuttatás által érintettek között. Emiatt a késôbbi feldolgozások adatai is ellentmondásosak, de abban az egyben egyetértenek, hogy a földreform vesztese - most leszámítva természetesen a szászokat és svábokat - ismét csak a magyar kisebbség lett.

Bár részadatok csak szórványosan állnak a kutatók rendelkezésére, azért érdemes bemutatni néhány esetet, amelyek ismét csak a fenti állításunkat erôsítik meg. (Az alább közölt adatok az MNSZ agrárreform-bizottságától valók. Zárójelben a megyék magyar lakosságának a százalékos arányait közöljük az 1931-es román népszámlálás alapján.62)

A hivatalos adatok szerint Kolozs megyében (csak a mócsi, sármási, gyalui és kolozsvári járások adatai alapján) a kisajátított földterületek 90%-a magyar tulajdonosoké volt, míg a juttatásból csak 15,3%-kal részesedtek (44,9%). Szilágy megyében a kisajátított összterület 75,6%-t vették el a magyaroktól, az igényjogosultaknak pedig 38%-a volt magyar (35,6%). Torda-Aranyos megyében - magángyûjtésû adatok alapján - 27, többségében magyarok lakta településen a kisajátított földek 95%-a volt magyar kézen, a juttatásból pedig 10,7%-kal részesedtek (22,2%). Fogaras megyében egy 33 személyre vonatkozó kérdôíves felmérésbôl az derült ki, hogy átlagosan 4 holdat sajátítottak ki a magyaroktól, kivétel nélkül "abszentizmus" címén, a juttatásból pedig nem részesedtek (5,9%). Temes-Torontál megyében 7 járás összesített - hivatalos - adatai alapján a földjuttatásból a magyarság csak 5%-kal részesedett (16,7%). Nagyküküllô megyében a juttatottak csak 8,4%-a volt magyar. (A magyarság aránya 12,2%.) A döntô többségében (93,3%) székelyek lakta Háromszéken 1946. márciusáig 5755 hold magyar birtokot sajátítottak ki. Kolozsvár környékén a földek 96%-át a magyaroktól vették el, és bár Kolozsvárt a hóstáti magyarok látták el élelmiszerrel, s ott a lakosság 70%-a magyar volt, a kiosztott földeknek csak 9%-át kapták meg.

Egy 1946. május 5-i bukaresti követségi jelentés szerint, ha a kisajátítás nem vonatkozna a távollevôkre és a menekültekre, és minden esetben meghagynák az 50 hektárt, Észak-Erdélyben a földbirtokos magyarság akkor is 310029 holdat veszít - miközben a román kézen lévô földekbôl csak 97102 holdat sajátítottak ki.63 Az egyik korabeli becslés szerint Erdélyben az 1930-as adatok szerint összesen 51593, 50 hektárnál nagyobb birtokkal rendelkezô tulajdonos volt, ennek ellenére a hivatalos adatok szerint 135538 tulajdonostól sajátítottak ki földet.64 Az ODA észak-erdélyi kongresszusán úgy mérték fel a szakemberek, hogy legalább 73%-ban magyar birtokokat fognak Észak-Erdélyben kisajátítani. Unghváry Sándor - részben helyszíni adatgyûjtései alapján - arra a következtetésre jutott, hogy a földjuttatásból csak kb. 20%-kal részesedett az erdélyi magyarság, miközben aránya Erdély lakosai között 30%.65 Ezek után joggal kételkedhetünk a Nemzetiségi Minisztérium propagandakiadványának azon állításában, miszerint az országosan összesen kiosztott 1109000 hektárból az erdélyi és bánáti magyarság 51949 hektárt kapott.66

VI.

Az 1945-ös földreform értékelésénél nem hagyható figyelmen kívül, hogy milyen kisebbségpolitika jellemezte általában a törvényt kiadó és azt végrehajtató Groza-kormányt.

Magyarbarát érzelmeitôl függetlenül - melyrôl napjainkban ismét fellángolt a vita - Petru Grozának mindenképpen meg kellett nyernie a magyar kisebbséget. A külpolitikai okot a Párizsban zajló béketárgyalások jelentették. A miniszterelnök be akarta bizonyítani a "békecsináló" nagyhatalmak elôtt: ô az egyetlen garancia arra, hogy Erdély ne válhasson ismét a magyar-román vetélkedés színterévé, valamint ô a határok megváltoztatása nélkül is rendezni tudja a magyar-román vitát. A belpolitikában szintén "jól jött" az erdélyi magyarság támogatása, hiszen a románság nagy többsége a kormánnyal szemben a történelmi pártokat támogatta. Ezért a propagandájában nagy súlyt helyezett arra, hogy a magyar kisebbséggel elhitesse: míg 1921-ben a földosztásból a magyarokat kisemmizték, addig "a demokrata kormány egyformán juttat földet románnak, magyarnak."67 A választások elôtti hónapokban/hetekben egyre sûrûbben olvasható a magyar sajtó hasábjain, hogy az erdélyi magyarság a "Groza-kormány támogatásával" jutott földhöz,68 ám egyre ritkábban fedezhetô fel egy-egy olyan olvasói levél, amely az ismét csak kisemmizett magyar kisebbség sérelmeit ismertetné. (Az ideológiailag irányított magyar sajtóra jellemzô, hogy a választások elôtt a valós helyzet elhallgatásával igyekeznek bizalmat sugallni Groza irányában, kiemelve az olyan - inkább kivételnek tekinthetô - példákat, ahol a román parasztok nagylelkûen földeket "engedtek át" az igényjogosult magyar gazdáknak...69) A földreform érdemeinek kisajátítása a választások közeledtével egyre inkább szembetûnik akkor, amikor arról olvashatunk, hogy a birtokleveleket hol az MNSZ helyi vezetôi, hol maga Gheorghiu-Dej osztja ki...70

Azonban Groza - ismét hangsúlyozzuk: függetlenül a szubjektív jószándékától! - a legtöbb esetben nem volt képes kielégíteni a magyar kisebbség elvárásait. Ez szerintünk két okra vezethetô vissza:

1) a magyar kisebbség "túlzott" (vagy inkább: feltûnô) támogatása miatt az ellenzék (fôleg a Nemzeti Parasztpárt) már nem csak "szovjetbérenc"-nek, hanem immár "magyarbérenc"-nek is tartotta a miniszterelnököt.71 A választások évében, 1946 tavaszán-nyarán ez már nemcsak kínos, hanem veszélyes is volt. Ezért egyre fontosabbá vált, hogy legalább a mérsékelten nacionalista román szavazókat megnyerje magának.

2) a Groza-kormányban a hatalom megszerzése szempontjából fontos tárcák egy részét (belügy, igazságügy, közlekedésügy) a kommunista párt tartotta a kezében. Ez a párt verbálisan "magyarbarát" volt, azonban egyes miniszterei rendeleteikkel, törvényeikkel sokszor az 1940 elôtti "hagyományok" folytatóinak bizonyultak. Így például az igazságügyet az a Lucretiu Patrascanu vezette, aki több magyarellenes beszédével hívta fel magára a figyelmet.72 Sorozatban hozott olyan rendeleteket, amelyek nyilvánvalóvá tették, hogy a két háború közötti kormányok kisebbségpolitikáját folytatja.73 Az igazságügyi tárca mellett a belügy (élén Teohari Georgescuval) sem "jeleskedett" a magyarellenes sérelmek orvoslásában. (Többek között lásd a Bátosra érkezô - fentebb már említett - székelyek esetét.) Azonban a legfelsôbb irányítás mellett a döntô szó hagyományosan a helyi végrehajtó hatalomé volt. Hiába módosította egy-egy rendeletét valamelyik miniszter a magyar kisebbség javára, a nacionalista, még a liberális kormányok "örökségeként" megmaradt államgépezet igyekezett mindent "elszabotálni".

A Groza-kormány 1945-46-os kisebbségpolitikájáról összefoglalóan megállapíthatjuk:

A miniszterelnöknek a magyar-román viszonyra vonatkozó, nagy visszhangot kiváltó kijelentései (lásd: "határok légiesítése") ellenére 1945-tôl hol bújtatva, hol nyíltan, de tovább folyt a két világháború közötti kormányok kisebbségellenes politikája. Ez még akkor is igaz, ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy a tárgyalt idôszakban a magyarság vezetôinek több, valóban jelentôs "engedményt" sikerült kiharcolniuk. (Szerintünk a legkomolyabb sikert a de facto mûködô oktatási autonómia megteremtésével érték el.)

Nincs szándékunkban alábecsülni az MNSZ harcát a magyar kisebbség védelmében, de a tények arról gyôznek meg, hogy a legfontosabb területen, a "gazdaság frontján" már 1945-ben vereséget szenvedtek:

- 1945. elején a CASBI-törvénnyel megfosztották az erdélyi magyar középosztályt bankjainak, vállalatainak döntô részétôl. (Ez a törvény gyakorlatilag a magyar érdekeltségek "nacionalizálását" jelentette.) Mire azonban - 1948-ban - sikerült ezeket a CASBI alól mentesíteni, elkövetkezett az általános államosítás.74

- A bécsi döntés után a Nemzeti Önállósítási Alap segítségével önállósult kisiparosok és kiskereskedôk iparengedélyét bevonták,75 más részüknek pedig CASBI alá helyezték a helyiségeit; sokan a rájuk duplán kirótt adók miatt mentek tönkre. (Észak-Erdély magyar lakossága 120%-kal több adót fizetett, mint a regáti adófizetôk.76)

- Azon romániai állampolgárok tulajdonában lévô vállalatoknak, bankoknak az élére, melyek esetleg nem estek CASBI alá, adminisztrátorokat neveztek ki, ami ismét csak burkolt államosítást jelentett.77

- Az Országos Földhitel Intézet által 1940-44 között folyósított hitelek követeléseit a CASBI zárolta, majd az adósok ingó- és ingatlan javait lefoglalta.78

- A magyar szövetkezeti hálózat 1945 után már csak vegetált. A hitelszövetkezetek forgótôkehiánnyal küszködtek, a fogyasztási szövetkezeteket pedig a központi elosztásból kihagyták, ezzel kényszerítve azokat az INCOOP-ba (Nemzeti Szövetkezeti Intézet) történô beolvadásra. (Ezt végül is 1947. nyarára sikerült elérni.)79

- Végül a földreformmal a kisebbségi magyar társadalom legnépesebb rétege, a vidéki földmûvesség még jobban elszegényedett.

Ezek a jelenségek már a korabeli magyar politikusokat is meggyôzték arról, hogy a Groza-kormány és az utasításait végrehajtó közigazgatás tudatosan a magyarság pauperizációjára törekedett, tovább folytatva a két világháború közötti soviniszta kisebbségpolitika gyakorlatát: a román földnélküli tömegek földéhségét a magyar (és német) kisebbség rovására elégítették ki, ezzel tovább szegényítve az erdélyi magyarságot. Tehát megállapítható, hogy az 1945-ös földreform is a magyar kisebbség elleni harc egyik „ eszköze” volt. A magyar tulajdonosi réteg ugyanis már az államosítások és az erôszakos kollektivizálás megkezdése elôtt elvesztette gyárainak, mûhelyeinek, bolthelyiségeinek, földbirtokainak javát. E kisebbség-, illetve gazdaságpolitika következtében a tömegesen elszegényedett magyarság politikailag is kiszolgáltatottabbá vált a mindenkori kormányoknak. A magyar kisebbséget nem a kommunista államosítás fosztotta meg termelôeszközeinek nagy részétôl, ezt a magát magyarbarátnak mondó Petru Groza miniszterelnök kormánya különbözô intézkedései eredményezték.

*

Milyen távlati következményekkel járt mindez az erdélyi magyar falusi társadalomra?

Az 1945-ös földreformot - a kisebbségpolitikai megfontolásokon túl - elsôsorban a belpolitikai harc motiválta és nem az igazságtalan földbirtokszerkezet. Az 1921-es földreform után Erdélyben tovább nôtt a kisbirtok súlya, ezért az igényekhez képest a földosztás rendelkezésére álló földterület igen csekély volt. Míg 1921-ben átlagban 4 hektárt osztottak ki az igénylôk között, addig most csak 1,2-1,3 hektárt. (A kisajátított birtokok átlagos nagysága 5 hektár volt,80 az összes megmûvelhetô földterület mindössze 8%-a, azonban a földterületek jelentôs része az állam tulajdonában maradt.) Az 1945-ös földreformmal az egész országban tovább nôtt az életképtelen, 5 hektár alatti földtulajdonosok aránya. (33%-ról 58%-ra) - miközben csökkent az életképesebb (5-20 hektár közötti) kisbirtokok aránya (45%-ról 33%-ra).81 Az agrárnépesség-felesleget tehát földreformmal már nem lehetett megszüntetni.

A magyar- és persze németellenes földreform miatt a földnélküli, vagy "nadrágszíjparcellával" rendelkezô magyar parasztság száma tovább nôtt. Ezek a régi/új földnélküliek egyéb megélhetés híján az ötvenes évek elején - a "forradalmi lendülettel" beinduló iparosítás kezdetén - a nagyobb ipari központokban, bánya- és építôtelepeken kerestek munkát. Bár a magyar kisebbség társadalmi és földrajzi mobilitásáról még mindig túl kevés információval rendelkezünk, hipotézisünket az 1941-es, 1948-as és 1956-os népszámlálások adatainak összehasonlítása is alátámasztja. Ezek szerint: miközben folyt az észak-erdélyi, még magyar többségû városok gyors románosítása - addig néhány dél-erdélyi ipari és bányaközpontban (az ún. dél-erdélyi ipari tengely mentén) nem csökkent a magyar lakosság aránya.82 (Semlyén István - igaz, hogy a hatvanas évekre vonatkozóan - még mindig azt állapította meg, hogy: "Hargita és Kovászna megye »kóborgó« népességének Brassó, a Hunyad megyei szénmedence, továbbá a szatmári és máramarosi ipari és bányaipari központok a vándorlási irányai."83) A fentiekhez még azt is hozzá kell tennünk, hogy az erdélyi magyarság munkavállaló rétegének - statisztikai adatokkal meg nem fogható aránya a korabeli sajtó tudósításai szerint a bánya- és iparvárosokon kívül a különbözô ideiglenes építôtelepeken dolgozott.

Mindez azt jelzi, hogy a magyar falusi társadalom jelentékeny része - kényszerûségbôl - korábban indul el a városok felé, mivel a sztálini típusú "modernizáció" szívóhatását esetünkben a kisebbségellenes földreform következményeinek taszítóhatása is fölerôsíti.

Felhasznált irodalom

Asztalos Sándor: Mezôgazdasági, ipari és kereskedelmi törvénykezés. I. rész: Mezôgazdasági törvénykezés. Bolyai Tudományegyetem Jog- és Közgazdaságtudományi Kar, Kolozsvár 1946.

Barabás Endre: A románok hazánkban és a Román Királyságban. Budapest 1915.

Dolmányos István: A kelet-európai földreformok néhány problémája (1917-1939). V. rész: Románia. Agrártörténelmi Szemle 1963. 4. sz.

EMGE Naptár az 1947. évre. Az EMGE kiadása, Kolozsvár 1947.

Földmûvesek törvénye. A földbirtokrendezésrôl szóló törvény, annak végrehajtási utasítása és a törvény magyarázata. A Földmûvelésügyi Minisztérium kiadása, Brassó 1945.

Ionescu, Ghita: Communism in Rumania. Oxford University Press, London 1964.

Kelemen [Unghváry] Sándor: Az erdélyi helyzet. A Parasztszövetség kiadása, Budapest é.n. (1946)

Móricz Miklós: Az erdélyi föld sorsa. Erdélyi Férfiak Egyesülete, Budapest 1932.

Nagy Lajos: A kisebbségek alkotmányjogi helyzete Nagyromániában. Erdélyi Tudományos Intézet, Kolozsvár 1944.

Nagy Miklós: Az 1945. évi agrárreform Erdélyben. Társadalomtudomány (Kolozsvár) 1946. október.

Oberding József György: Az erdélyi agrárreform. Minerva, Kolozsvár 1930.

Réti Tamás: A román tervgazdaság kialakulása 1944-1956. I. rész, 1986., gépelt kézirat (JATE Társadalomelméleti és Jelenkortörténeti Gyûjtemény, 2898).

Roberts, Henry: Rumania: Political Problems of an Agrarian State. Yale University Press - Oxford University Press, New Haven - London 1951.

Román Fehérkönyv. (Címlap nélküli gépirat). A Külügyminisztérium Békeelôkészítô Osztálya által összeállított anyag. (JATE Társadalomelméleti és Jelenkortörténeti Gyûjtemény, 3165)

Scurtu, Ioan: Istoria Partidului National-taranesc. Editura Enciclopedica, Bucuresti 1994.

Venczel József: Az erdélyi román földbirtokreform. Erdélyi Tudományos Intézet. Kolozsvár 1942.

Vincze Gábor: A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája. JATE Társadalomelméleti és Jelenkortörténeti Gyûjtemény - Teleki László Alapítvány Könyvtár és Dokumentációs Szolgálat, Szeged - Budapest 1994.

Jegyzetek:

1 Magyar részrôl mind ez ideig elhanyagolt kutatási terület volt, hogy Románia modernizálásában, a külföldi tôkebeáramlás kezelésében, a regionális iparfejlesztési politikában (és a jelenleg folytatott nacionalista "reprivatizációban"/redisztribúcióban) mennyire meghatározó tényezô a hazai kisebbségektôl - zsidóktól, magyaroktól, németektôl -, illetve a külföldi befolyástól való félelem. A kevés kéziratos munka közül figyelemre méltó: Hunya Gábor: A romániai magyarlakta területek gazdasági helyzete (Bp. 1987.) vagy a Románia iparosításának regionális kérdései (Bp. 1981.) (Megtalálható: JATE Társadalomelméleti és Jelenkortörténeti Gyûjtemény, 2897 és 2354)

2 Az 1945-ös földreformról utoljára 1946-ban jelentek meg nyomtatásban átfogó munkák: Elôször Incze Miklós foglalkozott a témával egy általánosabb jelenkortörténeti tanulmány keretében: Agrárreformok Közép- és Délkelet-Európában. Társadalomtudomány és Politika 1946. január. (Kiadja a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem Társadalomtudományi és Társadalompolitikai Intézete.) Erre a munkára hivatkozik Nagy Miklós: Az 1945. évi agrárreform Erdélyben. Társadalomtudomány 1946. október. (Ezt a kitûnô tanulmányt a cenzúra már csak megcsonkítva engedte a nyilvánosság elé.) Ezenkívül még Asztalos Sándor foglalkozott a földreform problémájával: Mezôgazdasági, ipari és kereskedelmi törvénykezés. I. rész: Mezôgazdasági törvénykezés. Bolyai Tudományegyetem Jog- és Közgazdaságtudományi Kar, Kolozsvár 1946. A három szerzô - mindnyájan a Bolyai Tudományegyetem tanárai - más-más aspektusból tárgyalták a témát, de annak magyarellenes voltával tisztában voltak. 1948 után, a kommunista Romániában megjelent és a tárgyalt témával foglalkozó egy-két tanulmány természetesen nem foglalkozott a földreform magyarellenességével.

3 Roberts, 1951. 6. (Némileg eltérô adatok találhatóak - a szintén román forrásokra hivatkozó - Sebes Gyulánál, azonban alapvetôen ô sem mond ellent Robertsnek. Lásd: Sebes Gyula: Románia (Az oláh királyság földrajzi, történelmi, politikai, néprajzi, közgazdasági és mûvelôdéstörténeti ismertetése.) Gyöngyös 1919. kézirat. MTA Kézirattár, Ms. 1178. 494-497.)

4 Oberding, 1930. 4. (Móricz Miklós némileg eltérô számadatokat közöl. Lásd: Móricz, 1932 198.)

5 Móricz, i.m. 212. Móriczhoz erôsen hasonló százalékos arányokat közöl Traian Rus is. Egyedül a 100 és 1000 hold közötti tulajdonnal rendelkezô birtokosok kategóriájában tér el a két szerzô, ahol Móricz a román birtokosok arányát 27%-ra, míg Rus 20%-ra teszi. (A két adat közötti eltérés abból adódik, hogy a szerzôk más-más arányt közölnek a szász és sváb birtokosok esetében.) Lásd: Traian Rus: Reforma agrara din 1921 în Transilvania si nationalitatile conlocuitoare. Revista de istorie 1983. 4. sz. 343. (A román szerzô tanulmányában "összemossa" a megmûvelt földterületeket az erdôbirtokokkal, valamint a magán és a közösségi tulajdonban - alapítványok, közbirtokosságok, egyházak stb. - lévô nagybirtokokat. Ezáltal eléri, hogy a magyar nagybirtok aránya látványosan megnô, vagyis igazolásul szolgálhat ahhoz a tételhez, miszerint a reform csak "a magyar feudalizmus maradványait" számolta fel.)

6 A közismert földbirtokstatisztikai adatok ellenére a magyarországi marxista gazdaságtörténet-írás két legjelentôsebb egyénisége, Berend T. Iván és Ránki György szerint: "Az új Romániában nem jelentkezett a különbözô területek agrárstruktúrájának eltérése, hiszen legfeljebb kisebb arányeltérésekkel mind a régi Romániában, mind pedig az újonnan csatolt Besszarábiában és Erdélyben egyaránt a nagybirtokrendszer uralma volt jellemzô." (Kiemelés tôlünk, V.G.) Berend T. Iván – Ránki György: Közép-Kelet-Európa gazdasági fejlôdése a 19-20. században. Budapest 1976. 275-276.

7 Az Erdélyre vonatkozó törvény a Monitorul oficial 1921. július 30-i, 93. számában jelent meg. (Lege pentru reforma agrara din Transilvania, Banat, Crisana si Maramures.) Magyarul közli: Erdélyre, Bánátra, Kôrösvidékre és Máramarosra vonatkozó Földbirtokreform törvény. Kiadja az Erdélyi Gazdasági Egylet, 1921. Az erdélyi törvénnyel egy napon jelent meg a bukovinai is. A Besszarábiára vonatkozó törvény a Monitorul oficial 1920. március 13-i, 258. számában, a Regátra vonatkozó a Monitorul oficial 1921. július 17-i, 82. számában jelent meg.

A Csíki Magánjavak 1920 utáni sorsáról bôvebben lásd: Tamás Sándor: A Csíki Magánjavak. Erdélyi Múzeum 1995. 3-4. füzet, 14-55. (A dolgozat röviden bemutatja a naszódi és karánsebesi határôralapok eltérô kezelési módját is.)

8 Dolmányos István a romániai földreformot vizsgáló tanulmányában velünk szemben úgy véli, hogy bár "némi nacionalista irányzatosság" megfigyelhetô, ám az erdélyi törvény "fô gazdaság- és társadalompolitikai tendenciájában megegyezett az ókirályságival..." Dolmányos, 1963. 492. Tanulmánya - bár sok hasznos adatot tartalmaz -, tipikus példája annak, hogyan igyekeztek az - ötvenes évek sematikus látásmódjától még szabadulni nem képes - marxista történészek "belegyömöszölni" a tényeket az ideológia Prokusztész-ágyába.

9 Patria 1930, 114. sz. Idézi: Baróthy József: Magyar föld román kézen. Cserépfalvi, Bp. 1940. 97.

10 A Regátban 1917-ben és 1918-ban több helyen törtek ki földfoglaló mozgalmak. Besszarábiában a 1917 ôszén a szentpétervári bolsevikok földreformról kiadott dekrétuma jogilag is felszámolta a nagybirtokokat.

11 1930-ban még mindig 700000 földnélkülit tartottak számon az egész országban.

12 Csak jelzésszerûen utalunk a kisebbségek gazdasági meggyengítésének néhány stációjára: vállalati részvénytöbbségek erôszakkal történô megszerzése; a kisebbségi bankok forgótôkével való ellátásának megnehezítése; kisiparosok túladóztatása; 1941 után pedig a zsidó és magyar vállalatok, bankok stb. "nacionalizálása".

13 Politikatörténeti Intézet Levéltára, (A továbbiakban: PIL), MSZDP Külügyi Osztálya, 283. fond, 12/82. ôe., 3316/1946 sz.

14 Rónai András adataira hivatkozva Dolmányos, 1963. 499. (A marxista történész már azt is "figyelemreméltónak" tartja, hogy magyarok egyáltalán kaptak földet.) Rónai adatával nagyjából megegyezôt közöl Rus is. (Az ô adatai szerint a földhözjuttatottak 24%-a volt nem román nemzetiségû.) Rus, i. m. 345.

15 Venczel József számításai szerint, ha a regáti földreformtörvény rendelkezéseit alkalmazták volna Észak-Erdélyben is, a kisajátított területek 59%-a nem lett volna kisajátítható. Venczel, 1941. 100.

16 Rus, i. m. 346. (Az etnikai arányok a mi számításaink szerint az 1930-as román népszámlálás adatai alapján.)

17 Az ekkor szintén szovjet közigazgatás alatt álló Észak-Moldvában is voltak - a megszálló csapatok által támogatott - földfoglaló mozgalmak. Henry Roberts, aki 1944 végén, '45 elején Románia több részét bejárta, nem talált a parasztság körében forradalmi hangulatot. A földfoglaló mozgalmakat szerinte inkább a helyi kommunisták szították. Roberts, 1951. 293. (Az események kommunista interpretációját lásd: Roller, i.m. 886-889.)

18 A többségi román nemzetnek arra a részére gondolunk, amelyiket a magyar kisebbségekkel kapcsolatos bánásmódjában - a több évtizedes nacionalista propaganda, az oktatás stb. által "megfertôzôdve", valamint a magyar uralom alatt elszenvedett vélt, vagy valós sérelmek miatt - a bosszú és "visszavágás", "törlesztés" vezérelt.

19 1944. november 12-én a Szövetséges Ellenôrzô Bizottság nevében Vinogradov vezérezredes - többek között a Maniu-gárdisták vérengzéseire hivatkozva - kiutasította Észak-Erdély területérôl a román közigazgatást. A területen szovjet katonai közigazgatást vezettek be, a hatalmat azonban a helyi baloldal - az Országos Demokrata Arcvonal - gyakorolta. Részletesebben lásd: Molnár Gusztáv: Önrendelkezési törekvések az „ észak-erdélyi köztársaság" idején (1944. október 11. - 1945. március 13.) Bíró Gáspár et al.: Autonómia és integráció. Magyar Szemle, Bp. 1993.

20 PIL, Simó Gyula-hagyaték, 937 fond, 11. ôe.

21 Cserey Zoltán - Kozák Albert: Adatok az 1945-ös földreformhoz Háromszék megyében. Aluta (Sepsiszentgyörgy), 1971. (A dolgozat a háromszéki földszûkére is több példát hoz.)

22 Interjú Imreh Ernôvel, 1996. február 14-én. (A felvétel a szerzô birtokában.)

23 A megszálló szovjet katonai hatóságok - arra hivatkozva, hogy a párt vezetôje, Iuliu Maniu, a nevében fellépô "gárdistáktól" nem határolta el magát a magyarellenes gyilkosságok után - nem engedélyezték, hogy a Nemzeti Parasztpárt ilyen néven újjászervezôdjék Észak-Erdélyben. A Román Demokrata Szövetség élén az az Emil Hatieganu állott, aki 1940-44 között az észak-erdélyi románság elismert vezetôje volt. Az egykorú szemtanúk beszámolói szerint a románok lakta falvakban Hatieganunak, illetve Maniunak sokkal nagyobb volt a befolyása, mint az Ekésfrontnak. Lásd: Cretzianu, Alexandre, ed.: Captive Rumania. Thames and Hudson, London 1956. 21-25.

24 Az Ekésfrontot Petru Groza alapította a harmincas évek elején. 1935-ben az illegális RKP vezetôsége felvette vele a kapcsolatot és ezt a pártocskát "jelölte ki" hogy "a magyar dolgozókat tömörítô" MADOSZ szövetségese legyen a "demokráciáért folytatott harcban". (Az Ekésfront és a kommunista párt szoros kapcsolatára lásd: P. Bojan: Forgatagban. Albatros, Bukarest 1988.)

25 Bár 1989 után ezt már többen vitatják - Bányai László hagyatékában fennmaradt egyik 1944. szeptemberi feljegyzése számunkra nem hagy kétséget afelôl, hogy a MADOSZ mindvégig a Kommunisták Romániai Pártja közvetett "fiókszervezete" volt: "...a Párt eddigi rendelkezése értelmében a MADOSZ országos összefogásához nem kezdtünk hozzá." (PIL, Bányai-hagyaték, 923. fond, 2. ôe.) Bányai egy 1945. márciusi feljegyzésében már az MNSZ-t is úgy minôsítette, hogy az "az RKP egyik tömegszervezete". (Ráday Gyûjtemény, Bányai László-hagyaték, C/189. fond, 2. doboz, (kiemelés tôlünk, V G.)

26 Magyar Országos Levéltár Jelenkori Gyûjteménye (a továbbiakban: MOL), XIX-J-1-j, (Román TÜK) 18. doboz, 16/b csomó, (A továbbiakban: Demeter-anyag.) A két elôadás szövege a Külügyminisztérium Békeelôkészítô Osztálya számára összeállított gyûjteményben ("A második román földreformtörvény"), 2. és 3. melléklet, 1281-1319. található. (A gyûjteményt - a Venczel József által kijuttatott adatok, dokumentumok alapján - Demeter Béla, a budapesti Békeelôkészítô Osztály Erdély-szakértôje állította össze.)

27 A román kommunista párt képviseletében jelen lévô és felszólaló Goldberger Miklós is ellenezte a tervet és kijelentette: "A kollektív gazdálkodás felé haladunk, de az odavezetô út még hosszú." A vita szövege megtalálható a Demeter-anyagban, 4. sz.melléklet, 1327.

28 Móricz számítása szerint Erdélyben 2,1 millió holdra lett volna szükség ahhoz, hogy az 1921-es reform által beígért minden igénykategóriát kielégítsenek, azonban mindazok a birtokosok, amelyek birtoka a 100 holdat meghaladta, összesen csupán 1,25 millió hold szántófölddel rendelkeztek. Móricz, i.m. 154.

29 Az észak-erdélyi szászok egy része 1945-ben, illetve az elkövetkezô évek során visszatért a falvaiba. Így például:

 

magyar

román

német

 

1941

1966

1941

1966

1941

1966

Bátos

76

485

109

775

1298

301

Vajola

11

222

50

192

678

274

Petele

130

219

534

1407

933

64

Alsóidecs

51

218

41

643

1032

85

Szászrégen

6496

9633

1123

9977

1833

438

Az 1941-es adatok: Erdély településeinek nemzetiségi (anyanyelvi) megoszlása (1850-1941) KSH, Bp. 1991. Az 1966-os adatok: Recensamîntul populatiei si locuintelor din 15 martie 1966. Bucuresti 1969. (A megfelelô tartományi kötetek.)

Ezúton mondunk köszönetet Varga E. Árpádnak, hogy rendelkezésünkre bocsátotta az 1966-os népszámlálás adatait.

30 Ezzel a problémával, különös tekintettel a Székelyföldre, a harmincas években a Hitel c. folyóiratban is több tanulmány foglalkozott. (Például: Vita Sándor: A Székelyföld önellátása. 1937/4. sz.; Venczel József: A székely népfelesleg. 1942/1 sz.) A "felesleges" agrárnépesség problémája azonban országos szinten sem volt megoldható a földreformmal. Ez egyes becslések szerint országosan a falusi lakosság kb. 20-25%-át tette ki.

31 1930-as adatok szerint a 0-5 hektár nagyságú területek az összes földbirtokok 74,9%-át alkották. (Ez a szántóföldek területének azonban mindössze 35,8%-a volt.)

32 A Nemzeti Parasztpárt törvényjavaslata magyarul megtalálható: MOL, XIX-B-1-h, 1. doboz, 1. csomó (Belügyminisztérium, Erdei Ferenc-iratok). Az eredeti román szöveget közli az Ardealul 1945. február 15-i száma: Proiect de lege de expropriere pentru împroprietarirea taranilor. A román bal- és a jobboldalnak a "magyarkérdésben" többször megfigyelhetô hasonló "problémakezelése" már a korabeli erdélyi magyar politikusok egy részének is feltûnt.

33 Az Ekésfront álláspontját Kós Károly idézi 1945. március 5-i levelében. (Demeter-anyag, 12. sz. mell., 1381-1386.) Az Ekésfront magatartásán nem csodálkozhatunk, hiszen a megalakuló ODA végrehajtó bizottságában a mezôgazdasági szakosztály elnöke a - kortársak szerint - már ekkor is "nemzetikommunista" Pavel Bojan volt.

34 Kós, i.h.

35 Népi Egység 1945. február 7. (Luka László: A "történelmi pártok" és a földosztás)

36 Ionescu, 1962. 101-102. és Scurtu, 1994. 422-423.

37 A törvény magyar nyelvû szövegét lásd: Földmívesek törvénye. Brassó 1946. (Közli még a Népi Egység 1945. március 27-i száma, a végrehajtási utasítást pedig uo. április 15.)

38 Asztalos Sándor szerint az indoklásban a "nemzeti"-re való hivatkozásra azért volt szükség, hogy a törvény alapelveit az 1923-as alkotmánnyal - amely Romániát nemzeti államként határozta meg - összhangba lehessen hozni. Szerinte azonban ez a jelzô "csupán elvi jelentôségû, gyakorlatilag semmi befolyással nincsen a birtokreform végrehajtására." Ezzel a véleménnyel szemben, a tények mást mutattak. Asztalos, 1946. 46.

39 Ezt látva, a Központi Földreform Bizottság 1946. február 28-i utasításában elrendelte, hogy a községi és járási bizottságokban a helyi nemzetiségeknek számarányuk szerint kell részt venniök a bizottságokban, azonban igen sok helyen ennek a végrehajtására sem került sor.

40 A korabeli román "colaborationist" - kollaboráns, együttmûködô szóból. Lásd késôbb.

41 A Monitorul oficial 1945. április 25-i száma közölte Romulus Zaroni földmûvelésügyi miniszter 850. sz. határozatát, mellyel kinevezte a Központi Agrárreform Bizottságot. A Bizottság tagjai között egy magyar név sem található. Az MNSZ többszöri közbenjárására 1946. augusztus 6-án aztán kinevezték Kálmán Eleket a bizottság tagjává, akkor már viszont több helyütt elkezdôdött a végleges birtokívek kiosztása. Népi Egység 1946. augusztus 9. és MOL, KüM Békeelôkészítô Osztály, XIX-J-1-a, 62. doboz, IV-146, 177/res-1947. (Dajbukát György: Általános helyzetkép a romániai magyarság politikai, gazdasági és kulturális helyzetérôl 1940-47 évek között. 22.)

42 A Monitorul oficial 1945. november 15-i száma közölte a földmûvelésügyi miniszter azon rendeleteit, mellyel kinevezi a Kolozs és Maros-Torda megyei Agrárreform Bizottságokat. Mindkét megyében a hat tag közül csak egy-egy magyar nevû található. A november 19-i és 20-i Monitorul oficialok további kinevezéseket közöltek. Ezek szerint: Brassó, Torda-Aranyos, Szeben, Nagyküküllô, Szatmár és Fogaras megyékben egy magyar sem került a bizottságokba. Nékám Sándor 1946. október 29-i jelentése szerint Maros-Torda, Szatmár, Bihar és Kolozs megyékben a bizottságok román elnöke, a prefektus, és a kamarai igazgató mellett a három földmûves között "már" található egy-egy magyar is. (MOL, XIX-J-1-a, 60. doboz IV-131. 204/pol. sz.)

43 A "távollevôk" fogalmának példa nélkül álló kiterjesztô értelmezésére már korábbról is találunk példát. (A nemzetközi jogban az abszentista fogalma csak olyan személyre vonatkozik, akinek állandó és tartós lakhelye van külföldön.) Az 1921-es földreformtörvény elsô, Averescu-féle végrehajtási utasítása kimondta, hogy az átmeneti távollét nem vehetô tekintetbe, valamint az idegen állampolgár sem tekinthetô abszentistának. Az ezt követô Bratianu-kormány által kiadott újabb utasítások - a nemzetközi joggal szemben - az abszentizmust már akkor is korlátlanul kiterjesztették, így például abszentistának minôsült az is, aki csak egy napra távozott el az országból.

44 Például a Népi Egység 1945. április 18-i számának tudósítása szerint a Brassó megyei Keresztváron kizárólag magyar birtokokat sajátítottak ki: azoknak a magyar gazdáknak a földjeit, akik a front mögötti munkaszolgálat, aknaszedés réme elôl Magyarországra menekültek.

45 Demeter Béla a már ismertetett beszámolójában azt írja - a helyi hatóságoktól szerzett adatok alapján - hogy Szolnok-Doboka, Maros-Torda, Udvarhely, Csík és Háromszék vármegyékbôl kb. 300000 ember hiányzik, ezek közül kb. 250000 a menekült, a többi katona. A menekülteknek egy jó része azonban csak a magyarországi harcok múltával, 1945 áprilisában tudott visszatérni a szülôföldjére. (PIL, 937. fond, 11. ôe.)

46 Erre a rendeletre hivatkoztak akkor is, amikor a Székely Határvédelmi Erôk alá tartozó székely határôrzászlóaljakba besorozottakat nyilvánították "együttmûködôknek", annak ellenére hogy a határvédelem a IX. hadtest kötelékébe tartozott és szabályos behívóval kellett oda bevonulni. Ez az 1015ös rendelet a jó példa arra, hogy egy román törvény/rendelet milyen "kétarcú" is lehet, hiszen az egyik szakasza - mint ahogy az késôbb látható - hozhat az érintettek számára "enyhítést", míg egy másik "szigorítást". (A romániai jogalkotás eme "sajátosságára" számtalan esetet hoz Nagy, 1944.)

47 Nagy Miklós szerint: "Nyilvánvalóan szövegezési lapszuson vagy nyomdahibán alapszik" a rendelet, mert kimaradt a "mindennemû" után a "mezôgazdasági" szó. (Nagy, 1946. 83.) Ha viszont figyelembe vesszük azt a tényt, hogy a kormány szinte minden tagja - Groza rendszeres magyarbarát nyilatkozatai ellenére - sorban hozta a magyarságot sújtó törvényeket és rendeleteket, nagy a valószínûsége annak, hogy mégsem "nyomdahibáról" van szó, hanem tudatos rendelkezésrôl.

48 Itt kell megemlíteni azt a "jogi sajátosságot", hogy a magyar kisebbségtôl nem csak "abszentizmus" vagy "kollaboracionizmus" címén sajátítottak ki földbirtokot, vagy ingóságot, hanem az orosz-román fegyverszünet értelmében létrehozott CASBI (Casa de Administrare si Supraveghere a Bunurilor Inamice - Ellenséges Javakat Kezelô és Felügyelô Pénztár) rendelkezései is lehetôvé tették a kisajátítást. Azonban a két törvény, illetve intézmény nem azonos elvek alapján bírálta el például az "abszentisták" helyzetét, így elôfordulhatott az is, hogy míg a CASBI rendelkezései alapján a visszatért személy mentesült földbirtokának kisajátításától, addig a földreform valamelyik pontjára hivatkozva a helyi bizottság mégiscsak kisajátította a birtokot. A CASBI-kérdés máig egyetlen feldolgozása: Lipcsey Ildikó: CASBI: az Ellenséges Vagyonokat Kezelô és Felügyelô Pénztár mûködése Romániában (1945-1948). Regio 1992/2. 76-90.

49 Az MNSZ I. sz. jelentése a földreform magyarellenes végrehajtásáról. Kolozsvár, 1945. december 14. (Demeter-anyag, 21. sz. mell., 1463-1464.)

50 MOL, XIX-J-1-j, 17. doboz, 16/b, 1243/1947. sz. Egyébként a korabeli magyar napilapok tanúsága szerint az volt a gyakorlat, hogy a "megürült" bánáti sváb földekre inkább az ország más részeibôl hoztak román telepeseket, mintsem hogy a környékbeli magyar igényjogosultaknak is juttattak volna a földekbôl. (Népi Egység 1946. január 12.)

51 Világosság, 1946. március 25, 31. (A 30. sz. jegyzetben ismertetett népszámlálási adatok tanúsága szerint, a kizárólag földnélküli székelyeknek kijelölt falvakban, mint például Bátos és Vajola, románok is költöztek.) Itt kell megjegyeznünk, hogy például a "megürült" barcasági szász földekbôl sem kaphattak az igényjogosult székelyek, kizárólag a románok között osztották szét ezeket a birtokokat is. (Népi Egység 1946. november 18.)

52 PIL, 283 fond, 12/82. ôe.

53 A két memorandum megtalálható a Demeter-anyagban, 19. sz. mell., 1444-1459.

54 Lásd például a kolozsvári Világosság 1946. márciusi és áprilisi számait.

55 Népi Egység 1945. november 2.

56 A román fôispánok (megyefônökök) magyarellenes beállítottságára a korabeli napilapokban rengeteg példa található. A Világosság 1946. április 10-i száma szerint például Dimoftache Torda-Aranyos megyei fôispán is súlyosan felelôs a megyében a földosztás körül kialakult visszaélésekért. (Ugyanerrôl lásd még a Népi Egység 1946. április 12-i számát.)

57 Uo.

58 Népi egység 1947. október 11.

59 Falvak Népe 1946. december 1.

60 Nemcsak az olyan "kényes" adatok hiányoznak, mint a földkisajátításban és földosztásban résztvevôk etnikai arányai, hanem maguk az alapadatok is. A Kovászna megyei levéltár iratanyagát felhasználó Cserey Zoltán és Kozák Albert is arra panaszkodnak, hogy "A földosztás számszerû adatai a rendelkezésünkre álló dokumentumok alapján nem elég egyértelmûek... Sajnos egy egységes, az egész megye területére szóló kimutatás nem áll rendelkezésünkre." Cserey - Kozák, i. m.

61 MOL, XIX-J-1-a, 60. doboz IV-131, 204/pol. A korabeli adatgyûjtés nehézségeire jellemzô, hogy még az MNSZ agrárreform elôadója is csak nagy nehézségekkel tudott hivatalos adatokat szerezni a román hatóságoktól, az érdekelt falusiak pedig nem mertek beszélni a helyi sérelmekrôl, mert féltek a személyes bosszútól.

62 MOL, XIX-J-1-a, 61. doboz IV-140, 1476/Bé. Mivel az új tulajdonosok több mint fele a végleges birtokíveket már 1946 ôszén megkapta, a közölt adatok, arányok valószínûleg már nem módosultak a késôbbiekben sem.

63 MOL, XIX-J-1-a, 62. doboz, IV-146, 177/res-1947. 23.

64 Kelemen, 1946. 20.

65 A nemzetiségi politika három éve a demokratikus Romániában. A Nemzetiségi Minisztérium kiadása, Bukarest 1948. 19. A hivatalos adatokkal szembeni óvatosságra figyelmeztetnek az MNSZ agrárreform-szakértôi is, mivel többször bebizonyosodott, hogy egy-egy igényjogosult magyar földmûvesnek "papíron" kiosztott birtok a valóságban nem létezik.

66 Népi Egység 1946. július 4. (Részben a "kollektív felejtés" számlájára írható, hogy 1945-46-ban már csak kevesen emlékeztek arra: éppen az akkori "magyarbarát" miniszterelnök volt az, aki 1921-ben - a földreform erdélyi végrehajtásával megbízott tárcanélküli miniszterként - kisemmizte a földnélküli magyarság tízezreit a földosztásból...)

67 Többek között: Népi Egység 1946. október 14.

68 Népi Egység 1946. november 6.

69 Népi Egység 1946. november 10. és 14.

70 MOL, XIX-J-1-a, 60. doboz IV-131., 965/Bé.-1946. A Nemzeti Parasztpárt egyik - sokszor hangoztatott vádja szerint "a Groza-kormány a románok rovására kedvez a magyaroknak."

71 Patrascanu 1945. június 13-án, majd egy évvel késôbb, 1946. június 9-én Kolozsváron tartott beszédeiben olyan nyíltan nacionalista hangot ütött meg, ami nem csak az MNSZ megdöbbenését és elutasítását váltotta ki - miközben a nacionalista történelmi pártok üdvözölték beszédeit -, hanem amit az RKP vezetôsége is elítélt. (MOL, XIX-J-1-a, 62. doboz, IV-146., Demeter Béla: Mit hozott az erdélyi magyarság számára az 1944. augusztus huszonharmadiki fordulat? 98.)

72 Így például 1945. április 4-én jelent meg a 261. sz. állampolgársági törvény, mely eleve kizárta a román állampolgárságból azt a több mint 100000 erdélyi magyart, akiket 1940 elôtt is kihagytak az állampolgári névjegyzékekbôl. 1945. április 5-én jelent meg a CASBI törvény 3822. sz. végrehajtási utasítása, mely felállította a "vélelmezett ellenség" addig ismeretlen jogi fogalmát: mindazok "vélelmezett ellenségnek" nyilvánulnak és javaik elkobzandók, akik 1944. szeptember 12-e elôtt vagy után elmenekültek Románia 1940. augusztus 30-a elôtti területeirôl. 1945. augusztus 14-én jelent meg a 645.sz. ún. visszaperlési törvény, mely az 1940. augusztus 30. és 1944. október 25. között megkötött jogügyleteket érvénytelenítette, azonban csak az Észak-Erdélybôl délre menekült románok kapták vissza csereingatlanaikat, a Dél-Erdélybôl északra menekült magyarok nem.

73 Errôl bôséges anyag található "A CASBI-rendelet és az erdélyi magyarság" c., a Békeelôkészítô Osztály számára készült összeállításban. (MOL, XIX-J-1-a, 61. doboz, IV-139.)

74 A CASBI azzal az ürüggyel kezdte el a kolozsvári kisiparosok és kiskereskedôk javait leltározni, hogy azok az Alaptól kapott kölcsönöket különbözô "fasiszta bûntettekért" kapták cserébe. (Világosság 1946. április 7.) Az RSZDP OMB jelentése szerint kb. 4000 magyar iparosnak és kereskedônek az engedélyét semmisítették meg, részben azon a címen, hogy a reakciós Baross Szövetség tagjai voltak. (A Baross-tagság kötelezô volt, csak a tagoknak utaltak ki árut.) PIL, 283. fond, 12/82. ôe.

75 Kelemen 1946. 20-21. Egy 1947 elején Marosvásárhelyrôl visszatért szemtanú azt írta Nagy Ferenc miniszterelnöknek, hogy: "A románok hangoztatják is: egy év múlva sem magyar, sem zsidó iparos vagy kereskedô nem lesz Romániában." MOL XIX-A-1-j, (Miniszterelnökség, általános iratok), 128. doboz, 38. t., 3533. sz.

76 Az adminisztrátori intézményt még az Antonescu-rezsim alatt vezették be, akkor a zsidó javakat államosították ezzel a módszerrel. MOL, XIX-J-1-a, 62. doboz, IV-146., 1107/Bé.-1946.

77 MOL XIX-A-1-j 128. doboz, 38. t., 3153. sz.

78 A magyar szövetkezetek helyzetérôl reális képet kapunk a két szövetkezeti központ, a Szövetség és a Kaláka (Hangya) lapjainak, a Szövetkezeti Értesítônek és a Szövetkezésnek 1946. áprilisi, kongresszusi számaiból.

79 Réti, 1986. 97.

80 Ionescu, 1964. 111. és Cretzianu, i. m. 57. A hazai és emigráns román szakirodalom általában nem foglalkozik az 1945-ös földreform kisebbségeket sújtó vonatkozásaival, legfeljebb azt említik meg, hogy az erdélyi szászok, illetve a bánáti svábok földjeit teljes egészében elkobozták.

81 Így például a zsil-völgyi Lupényban az 1941-es 16%-ról 1956-ra 24%-ra, Petrozsényban a 21,21,%-ról 25%-ra nôtt a magyarok aránya. Brassóban - mely mindig is Csík és Háromszék fô vonzáskörzetének számított - az 1948-as 14,7%-ról 1956-ra 19,5%-ra nôtt a magyarság aránya. Mivel 1920 óta tervszerû program volt az erdélyi városok romanizálása, szerintünk már az is figyelemreméltó, ha nem csökkent egy-egy városban a magyar lakosság aránya.

82 Semlyén István: Hétmilliárd lélek. Kriterion, Bukarest 1980. 197.


 
kapcsolódók
  » impresszum
  » a Jakabffy Elemér Alapítvány hírlapgyűjteménye
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi könyvtárkatalógusa
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi kéziratkatalógusa

további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvető
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Művészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minorităților
» Glasul Minorităților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet
» Web

 
     
 

(c) Jakabffy Elemér Alapítvány, Media Index Egyesület 1999-2022
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék