magyar kisebbség
nemzetpolitikai szemle

       folyóiratok   » Magyar Kisebbség
    szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű a â î s t
  összes lapszám» II. ÉVFOLYAM - 1996. 4. (6.) SZÁM - Alapszerződések
 
 


| észrevételeim
   vannak

| kinyomtatom
| könyvjelzőzöm



   


Jeszenszky Géza

Magyarország és a kétoldalú szerzôdések

Az országok közötti szerzôdések két legrégibb és legalapvetôbb formája a szövetségi szerzôdés, illetve a háborúkat lezáró békeszerzôdés. Újabban viták rendezésére, konkrét együttmûködési formákra egyre gyakrabban és egyre több területen kötnek államközi szerzôdéseket. A kommunista rendszerek eltûnése után teljesen indokolt volt, hogy érvényüket veszítsék a Szovjetunió által az egyes országokra erôltetett - álszent és verbális - barátsági és együttmûködési szerzôdések. Ugyanakkor Nyugat-Európában is teret nyert az a gondolat, hogy a Varsói Szerzôdés fölszámolása nyomán Európa közepén létrejött hatalmi és katonai vákuumot az államközi szerzôdések új rendszerével, hálójával töltsék ki. Elsôként az újraegyesült Németország kötött szerzôdéseket, mindenekelôtt - a békeszerzôdés és a határmegállapodás pótlására - Lengyelországgal és Csehszlovákiával, ezt követôen azután más államokkal, így Magyarországgal is. Az 1990. május 23-án hivatalba lépett Antall-kormány programjában ugyancsak jelezte azt a készségét, hogy a rendszerváltozás után kész szerzôdésben rögzíteni az új magyar demokrácia átalakult kapcsolatrendszerét mind az egykori Varsói Szerzôdés szabaddá vált államaival, mind az erre kész nyugateurópai demokráciákkal. Nem állja tehát meg helyét Meiszter Dávid nagykövet, volt helyettes államtitkár állítása, hogy "mi találtuk ki" az alapszerzôdések gondolatát, ráadásul Gorbacsov megingott hatalmának megerôsítésére. Természetesen nem állt távol az Antall-kormánytól Gorbacsov és az orosz reformerôk politikai eszközökkel történô támogatása, de 1991 nyaráig éppen azért nem tudtunk új szerzôdést kötni a Szovjetunióval, mert nem voltunk hajlandók elfogadni a szuverenitásunkat súlyosan korlátozó ún. Kvicinszkij-formulát, vagyis azt, hogy a Szovjetunió döntse el, Magyarország milyen szövetségekbe léphet be. Románia viszont elfogadta ezt a kitételt, szerzôdést kötött a Szovjetunióval, de annak szétesésével a megalázó egyezmény elvesztette érvényét.

Bakk Miklós joggal állapítja meg, hogy az elsô alapszerzôdésnek nevezett diplomáciai egyezmény a két német állam által 1972-ben aláírt dokumentum volt. A német külpolitikának azonban jóval régibb hagyománya volt az, hogy a status quo, a fennálló - bár igazságtalannak tekintett - határok elismerése ellenében próbálja elérni bizonyos igényei, elvárásai teljesülését. Amikor 1925-ben német javaslatra megszületett a Locarnói Egyezmény, amelyben Németország önként garantálta az 1919-es békében számára elôírt rajnai határt, tehát mintegy beletörôdött Elzász-Lotharingia és egyes Belgiumnak átengedett területek elveszítésébe, akkor tulajdonképpen a Közel-Keleten újabban felmerült "területet békéért" elvet valósította meg. Ezzel az öt állam által aláírt "Rajnai Garanciális Paktum"-mal elérte, hogy a Ruhr-vidékrôl kivonták a francia és belga megszálló csapatokat, rövidesen pedig fölvették Németországot a Nemzetek Szövetségébe és így ismét a nemzetközi élet fontos résztvevôjévé válhatott. E hagyományra is épített a Willy Brandt-féle keleti politika, amely az NDK mellett elismerte Lengyelország és Csehszlovákia II világháború után létrejött határait, ezzel mintegy pótolva a hiányzó békeszerzôdést. Az 1990-es egyesülés után Németország minden belsô vita és vihar nélkül kötötte meg Lengyelországgal és Csehszlovákiával azt a szerzôdést, amelyben ott szerepelt a kitétel, hogy Németországnak "nincs és nem is lesz területi követelése" szerzôdô partnereivel szemben. Ugyanezt a megközelítést és ugyanezt a megfogalmazást alkalmazta Lengyelország az Ukrajnával, Oroszországgal, végül Litvániával 1991 és 1994 között megkötött és ratifikált államközi szerzôdéseiben. Lengyelországban semmiféle belpolitikai feszültséget nem okozott a történelem során századokon át Lengyelországhoz tartozó területek elveszítésének ismételt elismerése. Igaz, ma legfeljebb félmillió lengyel él ezeken a területeken, helyzetük pedig kielégítô.

Magyarországon az 1990. május 23-án megalakult Antall-kormány külpolitikai programjában elsô számú célként jelölte meg Magyarország bekapcsolódását közös európai politika megteremtésére irányuló integrációs folyamatokba. Ugyancsak szerepelt ebben a közép-európai regionális együttmûködés támogatása, továbbá a nemzeti kisebbségek, kiemelten pedig a határainkon kívül került magyar közösségek egyéni és kollektív jogai melletti kiállás. "A magyar államnak különleges felelôssége a magyar nemzet mint kulturális és etnikai közösség megmaradásának támogatása. Ezért állunk ki - a fennálló nemzetközi szerzôdések tiszteletben tartásával, azok szellemében és a szomszéd államok kormányainak kinyilvánított ígéretével is összhangban - a határainkon kívül élô magyar közösségek jogainak, köztük az önrendelkezésnek a betartása (ennek keretében a kulturális autonómia létrehozása) mellett. Támogatjuk a határon túl élô magyar közösségeket nemzeti önazonosságuk megôrzésére irányuló törekvéseikben".

1990 és a délszláv válság kibontakozása között a nemzetközi közeg törekvéseink számára kedvezô volt. A Helsinki Záróokmányon alapuló Európai Biztonsági és Együttmûködési Értekezlet (EBEÉ) 1990-ben és 1991-ben olyan ajánlásokat fogadott el, amelyeknek teljes körû érvényesülése jelentôs mértékben javítaná az Európában, mindenekelôtt a Közép- és Kelet-Európában élô nemzeti kisebbségek helyzetét. Az európai közösséggel 1991. december 16-án aláírt társulási egyezmény mellett az Antall-kormány államközi szerzôdést kötött Németországgal, Franciaországgal, Olaszországgal, Spanyolországgal, Lengyelországgal Oroszországgal, Ukrajnával, Horvátországgal és Szlovéniával. Valamennyiben hangsúlyozottan szerepelt a nemzeti kisebbségek jogainak biztosítása. (Amikor az új szocialista bolgár kormány a most létrejött szerzôdésbôl ki akart emelni néhány kisebbségvédelmi pontot, akkor mi inkább elálltunk a szerzôdéstôl, de nem adtuk fel elveinket. Az új magyar kormány Moldovával kötött szerzôdése esetében viszont sajnálatos módon nem ragaszkodott a nemzetközi ajánlásoknak megfelelô kisebbségvédelmi elvek rögzítéséhez.)

Az 1991 óta kibontakozó délszláv válság igazolta, hogy az eltérô nyelvû vagy kultúrájú nemzeti közösségek békés egymás mellett élését csak az egyes közösségek jogait és jövôjét megfelelôen garantáló alkotmányos és törvényes elôírások biztosíthatják. Egyúttal azonban meg is ijesztette a nemzetközi közvéleményt: hová vezethet a türelmetlenség. Ezért vette programjába a tizenkét nyugat-európai államot tömörítô Európai Unió, hogy az új történelmi korszak békéjét egy Közép- és Kelet-Európára vonatkozó Európai Stabilitási Egyezménnyel, az akkori francia miniszterelnökrôl elnevezett Balladur-tervvel biztosítsa. Az eredeti elgondolás az volt, hogy (esetleg kisebb határmódosítások után) megerôsítik a jelenlegi határok érvényességét és megállapítják azokat az intézkedéseket, amelyekkel garantálni lehet a nemzeti kisebbségeket megilletô jogokat. Az Egyezmény nemzetközi jogilag kötelezô normák, eljárások, szabályok elôírásában gondolkodott, hasonlóan az 1919-ben született és 1945-ben elvetett kisebbségvédelmi egyezményekhez.

Az 1991. december 6-án aláírt és 1993 májusában beható vita után a magyar Országgyûlés által ratifikált magyar-ukrán államközi egyezmény sok tekintetben a késôbb született Stabilitási Egyezmény elôfutárának tekinthetô. A független államiságát 1991-ben létrehozott Ukrajnát Magyarország az elsôk között ismerte el, de még ezt megelôzôleg megkezdte vele a jószomszédi, bizalmi viszony kiépítését. A Visegrádi Együttmûködés mellett ez a kapcsolat kínálta a legjobb garanciát a két világháború között Magyarországot ténylegesen gúzsba kötô ellenséges szövetség, az ún. kisantant újjászületése ellen. Ukrajna még 1991 tavaszán aláírt velünk egy részletes kisebbségvédelmi konvenciót. Ennek gyakorlati megvalósulásához is elengedhetetlen volt az államközi szerzôdés megkötése. A nemzetközileg érvényes és garantált határokkal még nem rendelkezô, újjászületô Ukrajna valamennyi szomszédja esetében ragaszkodott ahhoz, hogy a területi követeléseket kizáró német és lengyel formula kerüljön be az államközi szerzôdésbe. Nagy hiba lett volna, ha Magyarország elszalasztotta volna az alkalmat, hogy legnagyobb szomszédjával bizalmi viszonyt építsen ki. A magyar-ukrán szerzôdésbe beemeltük az említett kisebbségvédelmi konvenciót is. Ennek szellemében a Kárpátalján élô magyarság politikai helyzete jelentôs mértékben javult, közérzetét azonban érthetôen befolyásolja a hatalmas méretû infláció és a kritikus gazdasági helyzet. A Kárpátalja területének különleges gazdasági övezetté nyilvánítását megszavazó 1991. december 1-i népszavazás ellenére az ukrán parlament egyelôre elvetette a kormány erre vonatkozó javaslatát, elsôsorban annak esetleges precedens jellege miatt. Egyelôre nincs elôrelépés az ugyancsak népszavazással megerôsített beregszászi magyar autonóm terület létrehozása terén sem, noha azt a magyar miniszterelnök és az ukrán államelnök 1993. április 30-i találkozójáról kiadott nyilatkozat is kilátásba helyezte. A Kárpátaljai Magyarok Kulturális Szövetségének vezetése a magyar-ukrán szerzôdés pontjait ismerte és támogatta annak ratifikálását. Természetesen a legtöbb kárpátaljai lakos nem olvasta a szerzôdés szövegét, ahogy a magyar-ukrán kisebbségvédelmi nyilatkozatot sem. A ratifikáció körül kibontakozott vitában elhangzó ellenvélemények többsége naivságból, illetve tájékozatlanságból eredt, nem vette figyelembe, hogy milyen fontos nemzeti érdekeink fûzôdnek az Ukrajnával kialakult szoros kapcsolatok további elmélyítéséhez, s hogy e törékeny barátság mennyire segíti a Kárpátalján élô magyarság politikai és kulturális céljainak megvalósulását.

Ukrajna esetében kézenfekvô politikai és gazdasági megfontolások mellett abból indultunk ki, hogy a független államiságát helyreállító államnak nem voltak nemzetközi szerzôdésekben elismert határai. Ahogy azonban Antall József a magyar-ukrán szerzôdés ratifikációs vitájában is elmondta, olyan országok esetében nem tartottuk szükségesnek a határok ismételt megerôsítését, ahol ezt nemzetközi jogilag érvényes békeszerzôdés már megtette. Ezzel együtt rágalom azt állítani, hogy Szlovákiával és Romániával a "határklauzula" jelentette az akadályt egy jó államközi szerzôdés megkötéséhez, hiszen a magyar Országgyûlés és az Antall-, valamint Boross-kormány számos alkalommal erôsítette meg a békeszerzôdés és ezzel természetesen a jelenleg fennálló határok tiszteletben tartását, miközben nem volt hajlandó lemondani a kisebbségi magyar közösségek jogvédô harcának támogatásáról.

Néhány, a történelemben kevéssé tájékozott honfitársunk úgy gondolja, hogy a magyar-ukrán szerzôdéssel Magyarország lemondott valamirôl. Szeretném ezeknek az itthon vagy külföldön élô magyaroknak a figyelmét fölhívni, hogy a történelmi Magyarország jelentôs területeit az 1920-as trianoni békeszerzôdés csatolta más államokhoz, nem pedig az Antall-kormány. A gyôztes hatalmaknak a döntését - a magyarság helyzetét és lehetôségeit felelôsséggel mérlegelve -, az a Simonyi-Semadam kormány fogadta el és írta alá, amelynek a külügyminisztere Teleki Pál volt. A békeszerzôdést a magyar Nemzetgyûlés ratifikálta, s kihirdetését 1921. június 27-én Horthy Miklós kormányzó és Bethlen István miniszterelnök aláírása rendelte el. A II. világháború után a lényegében a trianoni határokat visszaállító 1947-es békeszerzôdést is a demokratikus választások nyomán létrejött, Nagy Ferenc (Független Kisgazdapárt) által vezetett kormány írta alá, majd az országgyûlés ratifikálta.

Romániával és Szlovákiával nem az akkori ellenzék, a mai kormánykoalíció szerint "lebegtetett" határkérdés miatt nem tudtunk szerzôdést kötni, hanem e két ország kormányának a kisebbségekkel szemben követett politikája miatt. E szerzôdések alapfeltétele - az akkori magyar kormány nézete szerint - a magyar kisebbségek politikai és kulturális jogainak a biztosítása volt. E jogok törvénybe iktatásához, eme országok belsô jogrendjébe történô beillesztéséhez megfelelô alapot kínált az EBEÉ 1990-es Koppenhágai Nyilatkozata, valamint az Európa Tanács 1993-ban született 1201-es számú ajánlása, illetve e két országnak az Európa Tanácsba történô felvételkor tett vállalásai.

Magyarország az Antall- és a Boross-kormányzat alatt tehát bizonyíthatóan valamennyi szomszédjával a lehetô legjobb viszonyra törekedett, mind a politikai, mind a gazdasági és kulturális kapcsolatok terén. Az 1994-es választások után is hangot adtam annak a meggyôzôdésemnek, hogy az új kormánykoalíció sem mondhat le a magyar közösségek jogainak biztosítására, pontosabban helyreállítására irányuló politika támogatásáról.

Napjainkban két szomszédunk nemzetközi kampányt indított annak kapcsán, hogy a magyarországi és a határokon túli magyar politikai erôk közös nyilatkozatban álltak ki az önkormányzat, az autonómia mellett. Ez nem új javaslat. Az 1989. június 16-án Nagy Imre és mártírtársai újratemetésekor a Magyar Demokrata Fórum és neves román ellenzéki személyek, többek között Balogh Júlia, Csoóri Sándor, Entz Géza, Für Lajos, Illyés Mária, Kodolányi Gyula, Molnár Gusztáv és a jelen szerzô által aláírt Nyilatkozat betûje szerint és annak szellemében a megbékélést, a jó kétoldalú viszonyt legcélszerûbben a helyi demokrácia, az önkormányzat, az önigazgatás elvének érvényesülése biztosítja. Ha erre nem kerül sor, az nem csupán állandó feszültség forrása a többségi nemzet és a kisebbséget alkotó nemzeti közösségek között, hanem kedvezôtlenül hat az államközi kapcsolatokra és egész térségünk megítélésére.

Az 1989-es nyilatkozathoz román részrôl az aláírókon (többek között Mihnea Berindei, Ariadna Combes - Doina Cornea leánya - és Dinu Zamfirescu) kívül számos neves személyiség csatlakozott, többek között Mihály király, Paul Goma és Ionesco. Az egyik aláíró, Mihail Korné egy emigráns román lap, a Lupta 1989. július 22-i számában a dokumentumhoz a következô magyarázatot fûzte: "Számunkra, románok számára, Erdélynek azért kell a pluralizmus modelljévé válni, mert nem mérhetünk kétféle politikai mércével. Mással a besszarábiai és észak-bukovinai románok és mással a romániai magyarok esetében. A jövô túl fogja lépni a nemzetállamok kereteit, amelyek valamennyien (a nyugatiak is) önkényesen jártak el a kisebbségekkel szemben, és egy olyan Európa felé mutat, amelyben minden nemzet - az oroszokat is beleértve - kisebbségben lesz a 750 millió európaihoz viszonyítva." Az új román oktatási törvény ismeretében különösen figyelemre méltó Korné azon megállapítása, amely szerint az anyanyelvi oktatásra és így a kolozsvári magyar egyetem visszaállítására azért van szükség, "hogy a magyar tradíció megmaradhasson Erdélyben a román mellett".

1989 karácsonyán, a romániai forradalmi események hatása alatt született meg a Magyar Demokrata Fórum kiáltványa, amelyben örömmel állapítottuk meg: "kezünkben van a nagy lehetôség, hogy megszüntessük az itt élô népeket régóta szembefordító ellentéteket." Semmit sem vesztett érvényességébôl akkori megállapításunk: "E társadalmakban - kívánságunk szerint - a regionális, nemzeti és etnikai sajátosságok tiszteletben tartásán alapuló integrációnak, valamint az önkormányzatokra épülô képviseleti demokráciának kell megvalósulnia."

Ugyanilyen szellemben szólalt meg most, 1996 júniusában a pozsonyi egyetem nemzetközi hírû professzora, Miroslav Kusy is. Mind a magyar, mind a szlovák sajtóban rámutatott arra, hogy a többnemzetiségû országokban egy nemzetiségre épülô nemzetállamot erôltetô politikára a kisebbség egyetlen ésszerû válasza, menedéke az autonómia. Mind több politikus és szakember jut arra a következtetésre, hogy a soknemzetiségû államokból álló világban, kiváltképp pedig a változatos kulturális hagyományt ôrzô Európában az egynyelvû, egységes kultúrájú "nemzetállamok" kora lejárt. Ma ilyeneket létrehozni csak súlyos bûnök elkövetése útján lehetséges.

A kisebbséggel szembeni türelmetlenségnek legszélsôségesebb formája a Horvátországban és Boszniában megismert "etnikai tisztogatás", de ugyanennyire elfogadhatatlan az egyes területek nemzetiségi összetételének mesterséges megváltoztatása betelepítés vagy kitelepítés révén. A Kárpát-medencében, a határainkon kívül élô három és fél millió magyar esetében föl sem merülhet a tömeges Magyarországra vándorlás, hiszen ez a tizenegy évszázada mai településterületükön élô magyar közösségek eltûnését eredményezné, mérhetetlen fájdalmat és szenvedést okozna az elûzötteknek, Magyarországra pedig elviselhetetlen gazdasági terhet róna.

Amennyiben valamennyi szomszédunk - Finnország, Spanyolország és Olaszország, vagy éppen Ausztria és Szlovénia példáját követve - megértené, hogy saját érdeke kisebbségei elégedettségének biztosítása, akkor a kétoldalú kapcsolatok rendezése - szerzôdéssel vagy anélkül - gyerekjáték lenne és Közép- és Kelet-Európa országai joggal kaphatnának jó bizonyítványt Nyugat-Európától.

Az elôzô kormány nemcsak szavakban, de tettekben is tartotta magát ahhoz az elvhez, hogy nem politizál a határon túlra került magyarok feje fölött. Az ukrán szerzôdés elôkészítésekor az egyeztetés formális keretei még nem alakultak ki, de valamennyi diplomáciai tárgyalás során (kivált a szomszédok esetében) kiemelt figyelmet fordítottunk a kisebbségi kérdésekre. Mindig naprakész kapcsolatban voltunk a magyar kisebbségi közösségek legitim vezetésével, ismertük pillanatnyi helyzetüket és céljaikat. 1992-tôl - elfogadva az RMDSZ ilyen irányú javaslatát - arra törekedtünk, hogy ne csupán ismerjük véleményüket a napirenden lévô, ôket érintô kérdésekrôl, hanem vonjuk be ôket a tárgyalásokba is. A magunk részérôl ezt meg is tettük a Magyarországon élô románok, szlovákok, horvátok, szerbek, korábban pedig a németek képviselôivel.

1993 szeptemberében hivatalos romániai tárgyalásaimon fogalmaztam meg azt a tételt, hogy a kívánatos megbékélésnek és szerzôdéses viszonynak nem elô- de alapfeltétele azoknak a törvényeknek a megszületése, amelyek biztosítják a két országban élô kisebbségek alapvetô oktatási, mûvelôdési szükségleteinek biztosítását, illetve nyelvi jogaikat az igazságszolgáltatástól a helyi szintû közigazgatásig. A szlovákokkal folytatott tárgyalásokon ezek mellett merült fel annak szükségessége, hogy a szlovák fél álljon el azoktól a tervezett intézkedésektôl, törvényektôl, amelyek ellentétesek az európai elvekkel, a kisebbségi jogvédelemben jó példát mutató országok gyakorlatával és az Európa Tanács ama ajánlásaival, amelyeket felvételekor mind Szlovákia, mind pedig Románia magára nézve kötelezônek ismert el.

Külön tanulmányt igényelne abba belebocsátkozni, hogy az Horn-kormány mennyiben tért el az elôzô kormány által a szomszédi kapcsolatok ügyében, kiemelten pedig az államközi szerzôdésrôl folytatott tárgyalások során kijelölt úttól. Az alapvetô különbség azonban nyilvánvaló, csak olyan szerzôdések aláírásának van értelme, amelyek egyrészt orvosolják a szomszéd államokban élô magyarok legsúlyosabb panaszait, másrészt jó esélyt adnak a két szomszéd nép közötti kapcsolatok javulására. A magam részérôl kész vagyok elfogadni, hogy mind a kormánykoalíció, mind az ellenzék oldalán a politikusok döntô többsége ôszintén kívánja szomszédi kapcsolataink javulását és a határainkon túl élô magyarok jogos kívánságainak a teljesülését. A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy nem elegendô az egyik fél, a magyarok jószándéka, elengedhetetlen, hogy legyen meg a késztetés, a politikai akarat a másik oldalon is. Az Antall-kormány által aláírt szomszédiszerzôdések esetében ez a politikai szándék kölcsönösen megvolt. Ez tükrözôdött az ukrán, a szlovén és a horvát szerzôdés integráns részét alkotó kisebbségvédelmi megállapodásokban is. Egyértelmûen megállapítható, hogy ezek a szerzôdések hasznára váltak az érintett kisebbségeknek, bár teljeskörû érvényesülésükrôl még aligha beszélhetünk, sôt Ukrajna esetében visszalépés is tapasztalható - ôszintén bízom abban, hogy csak átmenetileg.

A Szlovákiával megkötött szerzôdésben vannak ígéretes elemek, de szembeötlô hiányosságok is. Ez magyarázza, hogy az ellenzék döntô többsége a szerzôdés ratifikálásakor tartózkodott, sem támogatni, sem elvetni nem akarta azt a dokumentumot, amely kínált némi esélyt a Szlovákiával fennálló viszony, illetve az ott élô magyarság helyzetének javulására. Sajnos ma már egyértelmûen megállapítható, hogy a szlovák kormány a szerzôdést nem jóhiszemûen kötötte meg, ezért történhetett meg, hogy az aláírás után Szlovákiában számos, a szerzôdésnek mind a szellemével, mind a betûjével ellentétes törvény és egyéb intézkedés született, sôt további súlyos magyarellenes lépéseket terveznek. E szerzôdés példája nem nevezhetô bíztatónak, mindazonáltal nem hiszem, hogy helyes volna a szlovák esetbôl olyan következtetést vonni le, hogy a szerzôdések politikája eleve elhibázott volt.

A szeptember 16-án aláírt magyar-román szerzôdés tartalmát tekintve vitathatatlanul elmarad a szlováktól. Az olyan jól ismert hiányosságok, mint a magyar egyházak és más intézmények törvénytelenül elkobzott vagyonának nem említése, a 1959-ben Ceausescu és akkori közeli munkatársa, Iliescu által felszámolt kolozsvári egyetem és az 1988-ban bezárt kolozsvári magyar fôkonzulátus újbóli megnyitásának elmaradása, a diplomák kölcsönös elismerésének elmaradása és számos más szükséges intézkedés nem említése vagy félmegoldásokkal való helyettesítése nyomán teljességgel érthetô, hogy a leginkább érdekeltek képviselôi, így az RMDSZ és a magyar történelmi egyházak vezetôi nyíltan megfogalmazták a szerzôdéssel kapcsolatos fenntartásaikat, csalódottságukat. Aggasztóak azok a szûkítô kitételek és jogi kibúvók ("belsô jogszabályaikkal összhangban"), amelyekre hivatkozva elképzelhetô még az ígéretesebb pontok be nem tartása is. A szerzôdés nem tartalmaz garanciákat és nem állít fel ellenôrzési mechanizmust. Az Európa Tanács 1201-es számú ajánlását szûkítô lábjegyzet ürügyül szolgálhat arra, hogy az RMDSZ számos jogos kívánságát a jövôben épp e lábjegyzetre hivatkozva utasítsák el. Ez az egyébként pontatlan értelmezés komoly károkat okozhat a más országokban élô kisebbségeknek is. Mindezek alapján valószínûleg a szerzôdésre igent mondó képviselôk jelentôs része sem hiszi el, hogy az aláírt dokumentumnak jelentôs pozitív hatása lesz.

A magyar kormány a román-magyar viszonyt hosszú távra meghatározni hivatott egyezmény váratlan, hirtelen aláírását szinte teljesen nyíltan a nyugati nyomással, finomabban szólva a nyugati elvárásokkal indokolja. A magam részérôl nem vonom kétségbe annak a véleménynek az ôszinteségét és jószándékát, hogy javuljon meg a magyar-román viszony, de attól tartok, hogy nyugati barátaink hatalmasat tévednek, amikor azt hiszik, hogy ezzel a szerzôdéssel tényleg megoldódott a probléma. Ahogy a magyar Országgyûlésben szeptember 3-án fogalmaztam: "Arra kérem, személyesen is jószándékú nyugati barátainkat, ne Budapesten, de még ne is Bukaresben tudakozódjanak, hanem küldjék el megbízottaikat Kolozsvárra, Marosvásárhelyre, Csíkszeredába, de Szatmárnémetibe és Temesvárra, sôt a kis falvakba is. Fordíttassák le, miket írnak a magyarokról a romániai lapok, köztük a hivatalos körökhöz közel állók, számolják meg, hány rendôr van a közismerten törvénytisztelô székelyföldi városokban és falvakban, nézzenek utána, hogy a többségben magyarok lakta vidékeken tevékenykedô rendôrök és a közpénzbôl fizetett más közalkalmazottak ismerik-e, használják-e az ott élô polgárok nyelvét. A Romániába sûrûn látogató NATO-katonák is megkérdezhetnék, hogy a civil kontrollt szolgálja-e a magyar nemzetiségû lakosság nyakára újabban telepített és ott demonstratív módon hadgyakorlatokat végzô nagyszámú katonaság? [...] Én tudom, hogy nyugati barátaink jót akarnak a magyaroknak, a szlovákoknak és a románoknak is, és mi magyarok ennek csak örülünk, de annyit azért kérhetünk, hogy vegyék halálosan komolyan azokat az elveket, amelyeket a kisebbségi jogokkal kapcsolatban Koppenhágában, Genfben, New Yorkban, és Strasbourgban lefektettek, amik alapján 1991-ben kidolgozták a jugoszláv tragédia megelôzését célzó, "speciális státusokat" javasló Carrington-tervet, a Bosznia-Hercegovina számára az önkormányzati modellre épülô különféle tervezeteket, vagy éppen saját országaiknak a helyi demokrácián és a szubszidiaritáson alapuló gyakorlatát. Ha látják, hogy ezek az elvek és a nyugati gyakorlati megoldások megjelennek a szomszédsági szerzôdésekben és a gyakorlatban is érvényesülnek Szlovákiában és Romániában, akkor gratuláljanak, de amíg ez nincs így, addig csak nyugodtan gyakoroljanak nyomást mindenkire, akire ez ráfér. Ne higgyék, hogy e szerzôdéssel a kérdések rendezôdtek, hogy ezentúl a romániai magyarság panaszaival nem kell találkozniuk."

Teljes mértékben egyetértek Bakk Miklós tanulmányának azzal a tételével, hogy a nyugat-európai precedensek mellett az Európai Unió és az Egyesült Államok által a délszláv válság megoldására kidolgozott tervek (Carrington-terv, Stoltenberg-Owen terv Bosznia kantonizálásról, az amerikaiak 1994-es Z-terve a horvátországi, szerb megszállás alatt álló "krajinák" autonómiájáról) mind modellértékûek. Ugyancsak egyetértek azzal, hogy a "történelmi megbékélésekhez" nekünk nem a francia-német példát kell követnünk, mert esetünkben egyik szomszédunkkal sincs olyan több évszázados hagyománya az ellenségeskedésnek, mint 1945-ig a németek és a franciák között. A mi esetünkben valóban - ahogy Tôkés László 1995. október 31-i nyílt levelében fogalmaz - a dél-tiroli minta a követendô.

Valamennyi közép- és kelet-európai országnak és nemzetnek szüksége van megfelelô nemzeti stratégiára, jövôképre. Az egyes nemzeteknek megvannak a sajátságos problémáik, feladataik, de a mai Közép- és Kelet-Európa népei jobb jövôjének közös alapja az Európai Unióba történô fölvétel. Ezt hasznosan készítheti elô a kapcsolatok minden téren kívánatos bôvülése, szabadkereskedelmi egyezmények, a jó államközi szerzôdések rendszere, leginkább azonban annak a mentalitásnak az elsajátítása, amely ma átjárja az Unió jelenlegi tagállamainak és azok állampolgárainak a magatartását. A magyar társadalom - minden betegsége és torzulása ellenére - a türelem és a Nyugat-Európára jellemzô politizálási elvek és gyakorlat terén jóval elôbb jár, mint az a vele szomszédos három ország, ahol a legnagyobb számban élnek magyarok. Ezért is úgy vélem, hogy a közép- és kelet-európai államok viszonyát tartósan rendezô legjobb szerzôdés az az uniós szerzôdés lesz, amely kimondja ezeknek az államoknak a felvételét, és így ezek a kormányok is mind aláírhatják a Római Szerzôdéseket és a Maastrichti Egyezményeket. Amennyiben az Európai Unió tartja magát meghirdetett elveihez, úgy a felvételre csak az európai kisebbségi ajánlások és a jól mûködô önkormányzati gyakorlat romániai és szlovákiai meghonosodása után kerülhet sor.


 
kapcsolódók
  » impresszum
  » a Jakabffy Elemér Alapítvány hírlapgyűjteménye
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi könyvtárkatalógusa
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi kéziratkatalógusa

további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvető
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Művészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minorităților
» Glasul Minorităților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet
» Web

 
     
 

(c) Jakabffy Elemér Alapítvány, Media Index Egyesület 1999-2021
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék