magyar kisebbség
nemzetpolitikai szemle

       folyóiratok   » Magyar Kisebbség
    szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű a â î s t
  összes lapszám» II. ÉVFOLYAM - 1996. 3. (5.) SZÁM - Egyéni jogok - kollektív jogok
 
 


| észrevételeim
   vannak

| kinyomtatom
| könyvjelzőzöm



   


Magyar Kisebbseg

Huszár Vilmos

Kollektív jogok -
kollektív javakat illetô jogok

Kollektív jogokat rendszerint inkább politikai célzattal, semmint elméleti megfontolásokból tagadnak meg. Az utóbbiak jelentôségét mégsem szabad lekicsinyleni. A jogászok ellenkezése azzal magyarázható, hogy a kollektív jogok nehezen illeszthetôk be a liberalizmus állam- és alkotmányelméletébe. Az elegáns konstrukciót akkor sem adják fel, ha bizonyos távoli területeken feszültséget és jogtalanságot okoz. Azok számára pedig, akik a kisebbségi jogokat politikai okokból tagadják meg, kényelmes kibúvó a rendszertani nehézségekre hivatkozni.

A jelen írás ezen elméleti kérdések néhányával foglalkozik, és három tézist próbál megalapozni: 1. a kisebbségi közjogi értelemben vett vagyonközösség, 2. amely nem magán-, hanem kollektív javak fölött rendelkezik, és 3. a kollektív jogok nem a kollektívum (csoport) jogai, hanem a társasági közös vagyont illetô jogok.

De facto kollektív alanyok

Annyit elôre kell bocsátanunk, hogy a demokráciaelmélet pluralista értelmezése önmagában nem alkalmas a kollektív jogok megalapozására. Érdekvédelmi csoportok szervezkedhetnek ugyan és nyomást gyakorolhatnak a törvényhozásra is. Maga a szervezet azonban (amennyiben jogi személyiséggel rendelkezik) magánjogi alany, és tevékenységének hozadéka nem lesz a szervezkedô csoport kollektív joga.

Ennek ellenére ismeretesek olyan jogpolitikai törekvések, amelyek de facto kollektív jogalanyt konstruálnak. Például a jóvátétel bizonyos formái szigorúan individuális szempontból ítélve értelmetlenek. Az x egyénen esett sérelmet nem lehet azzal kompenzálni, hogy y egyént kedvezményekben részesítik. A konstrukciónak csak akkor van értelme, ha x és y nem elszigeteltek egyéni mivoltukban, hanem mint egy (valóságos vagy képzelt) csoport tagjai jönnek számításba és mind a teher, mind a kedvezmény a csoportot illeti. A csoport ez esetben elsôdleges entitás, a tagok egymással felcserélhetô reprezentánsok.

A következetes individualizmus szempontjából kiváltságok lennének például a nômozgalom által követelt kvóták is. A mai nemzedékhez tartozó nôk elônyös megkülönböztetése nem teszi jóvá a nagymamákon esett sérelmeket. Általában igaz, hogy a kvóták az individuális megalapozású liberális elmélet kereteit feszegetik. Ez a gondolatmenet érvényes a diszkrimináció esetében is. Aki bizonyos személyeket az ôseik vagy a hozzátartozóik hibáira vagy jogsértésre való hivatkozással részesít hátrányos megkülönböztetésben, gyakorlatilag kollektív jogalanyt konstruál.

A közösség

A kollektív jogok a csoport azonosságtudatával függenek össze. De mi egy csoport azonosságtudata? Mindenesetre nem (nem elsôdlegesen) a csoporttagoknak egymáshoz, hanem egy középponthoz való viszonya - lényegében önmeghatározás és a hovatartozás tudata. Az egyén a csoporthoz való tartozás tudata alapján azonosítja önmagát, és ennek következtében a csoport (az ökonómiai elmélet módszertani individualizmusával, valamint a neki megfelelô szerzôdéselmélettel ellentétben) elsôdleges entitás.

A szociológiai csoportelmélet a kollektívum két típusát ismeri: a látens és a szervezett csoportot.1 Úgy tûnik, hogy ezt az elméletet a kollektívum egy harmadik típusával, egy köztes csoporttal (csoportokkal) kell kiegészíteni. Nevezzük e harmadik entitást "közösségnek", tekintet nélkül arra, hogy a kifejezést a század folyamán több ízben kompromittálták.

Intézményes szerkezetét tekintve a közösség (nemzeti vagy etnikai kisebbség, nép, nemzet stb.) kevesebb, mint egy szervezett csoport, például egy közjogi testület vagy maga az állam, de több, mint a látens csoport. Az elôbbiek cselekvôképes társadalmi vagy politikai szervezetek, az utóbbi elvont kategória, egyének gondolatbeli összefoglalása.

A közösséget mindenekelôtt azzal jellemezhetjük, hogy a tagok között különféle viszonyok és intézmények (kötetlen szabályok, szokásjog stb.) állnak fenn. Míg a látens csoportban sem egyének közötti kapcsolatok, sem intézmények nem léteznek, addig a jogilag elismert testületekben mindkettôt tételes jog szabályozza. Az államnak módjában áll befolyásolni vagy módosítani a közösség intézményeit, de teljesen megszüntetni vagy tetszés szerint alakítani nem tudja ôket. Ugyanakkor a tételes jog formális intézményei maguk is csupán akkor tartósak, ha a közösség informális intézményeire épülnek vagy legalábbis nem állnak velük szöges ellentétben. A jogelmélet ezt a tényt úgy fogalmazza meg, hogy a jog normatív érvényessége nem független a jog valóságától.2

A különbséget másként is megfogalmazhatjuk. Az állam kényszert alkalmazó testület, amely az állampolgárok hovatartozását és együttmûködését jogok és kötelességek segítségével szabályozza. A közösség ezzel szemben szolidaritáson alapuló önkéntes testület, az államot megelôzô realitás, amelyet az állam jogi elmélete (többé-kevésbé sikertelenül) szerzôdéselméleti vagy természetjogi fikciókban keres. Úgy tûnik, hogy a közösségnek a fentiekben körvonalazott fogalma nagyjából megfelel a természetjogi iskola (Savigny), valamint a hegeli Jogfilozófia népszellemének.

A hipotézis, amely szerint a közösség a kollektív lét önálló kategóriája, az alapjogokat is kiemeli a jelenlegi metafizikai vagy természetjogi státusukból. Az alapjogok az államot megelôzô vagy az állam fölötti jogszabályok - nem azért, mert az egyetemes rációban vagy az emberi természetben gyökereznek, hanem mert (és amennyiben) egy meghatározott közösség kulturális javai közé tartoznak. Nem véletlen, hogy a nyugati típusú alkotmányokban meghirdetett alapjogokat nem sikerült puszta érveléssel és meggyôzéssel egyetemes érvényû emberi jogokként elfogadtatni, hanem gazdasági és politikai nyomásra van szükség.

Amennyiben elismerjük, hogy a közösség valóban létezô, önálló kollektív entitás, akkor kézenfekvô: 1. az etnikai és nemzeti kisebbségeket közösségnek kell tekinteni, és 2. hogy az államtípusok vizsgálatánál érvényesíteni kell azt a tényt, hogy az állam és az alapul szolgáló közösség nem mindig fedik egymást. A jelenleg uralkodó államelmélet lényegében az eszményi állapotot tekinti szabálynak, amelyben közösség és az állam egybeesnek. Ez az állapot a valóságban ritka és szerencsés kivétel, és a jelenleg létezô államok nagy többségében etnikai és nemzeti kisebbségek élnek.

Humán tôke és kollektív jogok

Az európai magán- és közjog alapfogalmait lényegesen meghatározó liberális gazdasági elmélet csupán magántulajdonban lévô javakkal és hozzájuk fûzôdô magánérdekekkel számol. Ez a szellem ihlette az alapjogok rendszerét is, amely szigorú következetességgel csupán egyéni jogokat ismer. Maga a tény, hogy a szabadságjogok (az állami beavatkozást) kizáró jogok, a magántulajdon egyik alapvetô ismérve.

A liberalizmus formális jellegû demokráciaelmélete (demokrácia = a többség uralma) a huszadik században azzal az új, materiális mozzanattal egészült ki, miszerint a demokrácia a nép önigazgatása. Ez a meghatározás3 már tartalmazza a közösségre való utalást, és abban az értelemben egészíti ki eddigi gondolatmenetünket, hogy a demokrácia a közösség vagyonát kezeli és gondozza. Vagyonon nem csupán anyagi (dologi) javakat, hanem a közösség kollektív (nem privatizálható) szellemi és kulturális javait, az azonosságtudatot megalapozó és hordozó szellemi (humán) tôkét4 értjük. A hon (mint szociális és szellemikulturális környezet5) nem más, mint egy közösség humán tôkéjének hagyományos körülírása.

Kollektív jogok ebben az értelmezésben nem egy kollektív szubjektumnak a jogai, hanem kollektív javakat6 illetô jogok.

Az az értelmezés, amely szerint az egyén nem csupán az állam polgára, hanem azon túlmenôen (vagy azt megelôzôen) egy közösség tagja is, tehát meghatározott kollektív javak hordozója és haszonélvezôje, összeegyeztethetô a liberális állam alkotmányrendszerével. Az állam homogén, ha a humán tôke, amelyre épül, homogén. Az állam és a közösség közötti különbség eltûnik, ha az állam homogén, humán tôke fölött rendelkezik, de azonnal megjelenik, amint a közösség és az állam inkongruensek. Az állam, amely vonakodik egy kisebbség jogait elismerni, humán tôkét rombol vagy legalábbis hagy lerombolni.

A jogegyenlôség kettôs értelmezése

A jogegyenlôség (a demokratikus alapjogok eredendô elve) a jogalkalmazásban kétféleképpen értelmezendô. A két, egymással egyenértékû változatot népszerûen így írhatjuk körül: a) a hasonlót hasonlóképpen, b) a különbözôt különbözôképpen kell kezelni. A kollektív jogok hirdetôivel szembeni bizalmatlanság, a gyanúsítások és a nyílt támadások abból fakadnak, hogy a jogegyenlôség elvét egyoldalúan, az a) változat szerint értelmezik, vagy pontosabban: az általános állampolgári egyenlôségen belüli, a különbözô humán tôke birtoklásából származó különbséget a szabadságjogok szempontjából nem számba jövô körülménynek tekintik.

Ebbôl a felfogásból származnak azok a sajnálatos meglehetôsen elterjedt tézisek, amelyek szerint a kollektív jogok 1. fölöslegesek, mert az egyéni jogok minden közösség érdekeit automatikusan biztosítják, és 2. kiváltságok, amennyiben nem mindenkit illetnek meg.

Az elsô tézis nem feltétlenül téves, de jó tudni, hogy milyen feltételek között érvényes. Az utóbbiakat egy központi jelentôségû alapjog, a vallásszabadság példáján próbáljuk szemléltetni. A német alkotmány szerint mindenki szabadon gyakorolhatja a saját vallását.7 Ez a fogalmazás, amely a jogegyenlôséget a b) változat szerint értelmezi, valóban fölöslegessé teheti a vallási közösségeknek kollektív jogok révén történô járulékos védelmét. Ehhez hozzájárul, hogy a német alkotmány nem ismer államvallást, az állam különbözô (vallási) közösségek humán tôkéjéhez tartozó vallások egyikét sem részesíti elônyben a többivel szemben.

Ez a példa valószínûvé teszi, hogy mindennemû kollektív jog fölöslegessé válna, ha az egyenlôség elvont elvét a humán tôke többi összetevôire is a b) változat szellemében alkalmaznák, például: mindenkinek joga van, a magánéletben és a közéleti intézményekben egyaránt, a saját anyanyelvét használni, a saját kultúráját, a saját kulturális intézményeit ápolni stb. A legtöbb ország ezzel ellentétben úgy értelmezi az egyenlôséget, hogy mindenki használhatja az állam nyelvét, az állam kulturális intézményeit stb. A jogegyenlôségnek ez az értelmezése valójában uniformizál és diszkriminál: az egyik (a többségi) közösség tagjai számára javakat biztosít, más közösségek tagjaira terhet ró.

A második tézis korábban már elhangzott az úgynevezett szociális alapjogokkal (pontosabban: a szociális gondoskodásra való igényekkel) szemben. Kezdetben ezeket is privilégiumoknak tartották, mégpedig hasonló okokból, mint ma a kollektív jogokat: a szociális gondoskodásra támasztott igények a szabadságjogokon túlmenô,8 járulékos jogok, amelyek nem mindenkit, hanem csupán bizonyos csoportokat illetnek meg. A ma elfogadott, rendszertanilag korrekt értelmezés ezzel szemben a következôképpen hangzik: Bizonyos anyagi javak egyenlôtlen elosztása megtöri a politikai testület szociális homogenitását, és a hátrányos helyzetûek számára a szabadságjogok üres frázisokká válnak. Lehet, hogy a szociális alapjogok formailag valóban járulékos jogok, de ennek ellenére nem kiváltságokat biztosítanak, hanem épp ellenkezôleg, a létminimum biztosításával a szabadságjogok igénybevételéhez szükséges egyenlôséget állítják helyre.

Véleményem szerint a kollektív jogoknak is hasonló szerepük van. Ha az egyenlôség elvét úgy értelmezzük, hogy a különbözôt különféleképpen kell kezelni, akkor a kollektív jogok nem kiváltságok, hanem azon feltételeket konkretizáló normák, amelyek az egyenlô elbánást egyáltalán lehetôvé teszik. Pontosabban: a kollektív jogok biztosítják azokat a feltételeket, amelyek mellett a jogegyenlôség elvének a) szerinti értelmezése sem vezet valamely csoport diszkriminálásához.

E funkcionális hasonlóság mellett fennáll egy alapvetô különbség is. A szociális állam elmélete mögött rejlô gazdasági modell csupán privatizálható anyagi javakat vesz tekintetbe, a szabadságjogok kiüresedését csupán ezek egyenlôtlen elosztásától várja. Ugyanakkor szem elôl téveszti a kollektív javakat, a közösségi humán tôkét, amelynek inhomogén volta a szabadságjogokat nem kevésbé üres frázissá változtathatja, és innen ered a kollektív jogokkal szembeni vakság.

Külsô hatások

A fentiekben megpróbáltuk meghatározni azt a pontot, amelyen a kollektív jogok beilleszthetôek a liberális és szociális jogállam alkotmányrendszerébe. A kollektív jogok

- nem (feltétel nélkül) szavatolt szabadságjogok,9 mert az elismerésük bizonyos ismérvektôl10 függ, amelyek alkalmazása nem független az érintett állam politikai akaratától;

- nem szociális juttatások, mert 1. nem privát, hanem kollektív javakat biztosítanak, amelyeket 2. az állam nem maga termel, hanem amelyeket (mint közösségi tôkét) készen talál.

Az a tény, hogy a kollektív jogok kollektív javakkal állnak összefüggésben, megköveteli, hogy a kisebbségi jogokat az úgynevezett külsô hatások11 szempontjából is megvizsgáljuk. A kollektív javak ökonómiáját alkalmazva megállapíthatjuk, hogy a többség a kisebbségi jogok megtagadásával (a többségi humán tôke korlátlan kiterjesztésével) a kisebbségi közösségnek külsô károkat okoz. A kisebbségi kollektív jogok éppen azt a célt szolgálják, hogy a külsô károk hatáskörét a kibocsátó üzem határai közé szorítsák. Ronald H. Coase klasszikus elemzése12 a következôképpen alkalmazható a helyzetre: ha egy "nagyüzem" (többségi közösség) "kistermelôket" (kisebbségi közösség) károsít, az utóbbiak nem tudnak minden esetben, pusztán kétoldalú tárgyalások révén, kártérítést kiharcolni. A klasszikus szabadságjogok lehetôvé teszik ugyan, hogy érdekszövetségbe tömörüljenek, de ugyanúgy megtörténhet az is, hogy az akció a magas szervezési költségek miatt meghiúsul. Ez elkerülhetetlen, ha a külsô kárt az állam okozza, amely (mint a törvényhozó és a végrehajtó hatalom birtokosa) tetszés szerint növelheti a szervezési költségeket.

A kérdés méltányos megítéléséhez az is hozzátartozik, hogy a kisebbségi jogok bizonyos (valóságos vagy vélt) veszélyeket tartogathatnak a többségi közösség számára; a leggyakoribb félelem az, hogy a kisebbségi jogok alááshatják az állami egységet.13Éppen ezért nem lehet szó univerzális megoldásokról, hanem a mindenkori politikai helyzetet, mindkét fél konkrét érdekeit figyelembe vevô méltányos tehermegosztást kell keresni. Nem utolsósorban azt is tekintetbe kell venni, hogy a kisebbségi autonómia által okozott külsô kárért sok esetben végsô soron szintén a többségi (expanzív külpolitikát folytató, erôszakot alkalmazó) közösség a felelôs. A külhatások problematikája így arra is felhívja a figyelmet, hogy a károkozó felelôsségének elvét közjogi fogalomként kell átértelmezni, illetve elismerni.

Kisebbség mint közjogi vagyonközösség

Befejezésül meg kell vizsgálnunk, hogy a közösségnek melyik közjogi forma felel meg leginkább. A kisebbség rendszerint nem jogképes társaság,14 másrészt a közösségi vagyon kollektív (nem privatizálható) humán tôke, amelyet a közösség tagjai egészében használnak, és amelyért közösen felelnek. Mindezek az ismérvek a magánjogból ismert vagyonközösség15 intézményét jellemzik. A kollektív jogok (mint fennebb már hangsúlyoztuk) nem egy kollektív szubjektum jogai, hanem a vagyonközösség által kezelt (kollektív) humán tôkéhez kapcsolódó jogok. A kisebbség védelme, a kollektív jogok elismerése nem követeli meg, hogy az egyén és az állam közötti kollektív jogalanyt konstruáljuk, és ezért nem feszíti a liberális állam jogi szerkezetét. A vagyonközösség fogalma nem zárja ki, hanem éppenséggel megerôsíti, hogy a közösség minden tagja panaszjoggal rendelkezik. Mivel a humán tôke nem magántulajdonban lévô dolog, a vagyonközösség magánjogi fogalma természetesen közjogi átértelmezésre szorul. Ennek nincsenek áthidalhatatlan akadályai, amint a jogképes magánjogi testületnek a közjogba való átvétele példázza.

A központi elméleti kérdés tehát nem az, hogy vannak-e kollektív jogalanyok, hanem az, hogy vannak-e védelemre érdemes kollektív javak és nekik megfelelô intézmények. A probléma ilyen értelmû megfogalmazása nem egzotikus és nem is abszurd. Mind az európai kontinentális, mind az angolszász jogrendszer ismer a jog által garantált értékeket és intézményeket (bizalom, különleges hûségi és szolgálati viszonyok, család stb.). A kollektív jogokkal élni annyit jelent, mint a megfelelô humán tôkét forgatni, karbantartani és újratermelni. A kissé homályos fordulat, miszerint a kollektív jogok mind egyénileg, mind kollektívan gyakorolhatók, talán pontosabban fogalmazható meg azzal, hogy egy elismert kisebbség nem jogalany, hanem kollektív humán tôkét kezelô vagyonközösség.

A megállapítás, hogy a kisebbségvédelem a korszerû demokrácia lényegi ismérve, félreértésekhez vezethet, amennyiben nem tudatosítjuk, hogy a kisebbség fogalma nem egyértelmû. Egy etnikai vagy nemzeti kisebbség nem ugyanabban az értelemben kisebbség, mint a valamely szavazás vesztes fele. A formális eljárás, amelyben az utóbbi létrejön, elvben a véletlenen alapul és magában foglalja a lehetôséget, hogy ésszerû érvelés a többség és kisebbség viszonyát megfordíthatja, és hogy elvben mindkét félnek egyenlô esélye van a szavazatok többségét megszerezni. Ezzel a körülménnyel függ össze, hogy a vesztes fél 1. távlati rizikó nélkül alávetheti magát a többség akaratának, és 2. nem tarthat igényt kompenzációra vagy jogvédelemre. Röviden: a formális demokrácia fogalmával nem egyeztethetô össze, hogy a szavazásban alulmaradt fél kisebbségvédelemre jogosult.

Az etnikai vagy nemzeti kisebbség ezzel szemben nem formális, hanem materiális fogalom. Rövid- vagy középtávon egyiknek sincs esélye arra, hogy többséggé váljon,16 a kisebbségi helyzet legfeljebb természetes (demográfiai), nem politikai folyamat által változtatható meg. Az etnikai és a nemzeti kisebbség nem átmeneti, magánjellegû és meghatározott cél megvalósítására szorítkozó társulat, hanem szubsztanciális természetû közösség és közjogi intézmény. Úgy tûnik, hogy ezzel megtaláltuk a kollektív jogok ideiglenes rendszertani helyét: nem a közösség alapjogai, hanem a konkrét állam történelmi és politikai valósága által indokolt intézményi garanciák.17

Jegyzetek

1 Lásd például Mancur Olson: Die Logik kollektiven Handelns. Tübingen 1984.

2 E kettô közötti összefüggésnek ezt a vetületét a normativista Hans Kelsen sem tagadja.

3 A kiegészítés nem ad választ arra a kérdésre, hogy a közösség és az önigazgatási szervezet fedik-e egymást vagy sem, tehát az elmélet továbbra is fönntarthatja a korábbi föltevéseket.

4 Meggondolandó, hogy kulturális "javak" és a nekik megfelelô intézmények ellentmondásmentesen alárendelhetôk-e a tôke fogalmának.

5 Brehpol, Evangelisches Soziallexikon 1969, S. 560, valamint Mertens, Evangelisches Staatslexikon ("Heimat") 1975, S. 960.

6 A kollektív javak fogalmát illetôen lásd Lindahl, Samuelson, Musgrave, valamint Buchanan írásait.

7 Lásd a német alkotmány (Grundgesetz) 3. cikkelyét és a 3. bekezdését , valamint a 4. cikkelyét és az 1, 2. bekezdését.

8 Lásd pl. Ludwig Steiner: Entwicklung des Minderheitenschutzes im Rahmen der Entwicklung des Europarates = Blumenwitz/Gornig: Minderheiten- und Volksgruppenrechten in Theorie und Praxis. 29, 30.

9 Az EBEÉ Párizsi Chartája ennél messzebbre megy, és a kisebbségi jogokat az általános emberi jogok egy részének nyilvánítja.

10 Lásd az Emberi Jogok Európai Bizottságának Kiegészítô Protokolljában (1993. február 1-i 484. irányelv) megfogalmazott ismérveket.

11 Az angol nyelvû szakirodalomban external economies/diseconomies, német nyelvterületen externe Effekte.

12 The problem of the Social Coast. Journal of Law and Economics 3.

13 Kisebbségvédelem és önrendelkezési jog ellentétben állnak egymással, mert az utóbbi végsô soron az állam egységének megbontására irányul - lásd Ernst-Jörg von Studnitz: Politische Vertretung von Minderheiten- und Volksgruppenrechten auf verschiedenen staatlichen und zwischenstaatlichen Ebenen. = Blumenwitz/Gornig (8. lábjegyzet), 20.

14 Az 1925. évi észt autonómiatörvény a kisebbségeket közjogi testületeknek tekinti. A németországi dán kisebbség a bejegyzett egyesület magánjogi intézményének keretében gyakorol bizonyos kisebbségi jogokat - lásd Studnitz (13. lábjegyzet), 26.

15 A német magánjog megfelelô intézménye a "Gesamthandsgemeinschaft".

16 Theodor Veiter: Nationalitätenkonflikt und Volksgrupperecht. München 1984. 14.

17 "Institutionsgarantien". Az intézményi garanciák fogalmát illetôen elegendô az institucionalizmus nemzetközileg elismert képviselôire, a francia Maurice Hauriou-ra, az olasz Romano Santira és a német Carl Schmittre utalni.


 
kapcsolódók
  » impresszum
  » a Jakabffy Elemér Alapítvány hírlapgyűjteménye
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi könyvtárkatalógusa
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi kéziratkatalógusa

további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvető
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Művészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minorităților
» Glasul Minorităților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet
» Web

 
     
 

(c) Jakabffy Elemér Alapítvány, Media Index Egyesület 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék