magyar kisebbség
nemzetpolitikai szemle

       folyóiratok   » Magyar Kisebbség
    szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű a â î s t
  összes lapszám» II. ÉVFOLYAM - 1996. 1-2. (3-4.) SZÁM - Politikai helyzet Romániában
 
 


| észrevételeim
   vannak

| kinyomtatom
| könyvjelzőzöm



   


Magyar Kisebbseg

Vladimir Tismaneanu
és Dorin Tudoran

A BUKAREST-SZINDRÓMA*

Csaknem három évvel Nicolae Ceausescu kommunista diktátor 1989. decemberi megbuktatása és mintegy két és fél esztendôvel a részlegesen már szabad választások (1990. május) után, a románok 1992 ôszén ismét voksoltak, hogy ezúttal már országuk új, nem kommunista alkotmánya szerint válasszanak maguknak elnököt. A szeptember eleji közvélemény-kutatások szoros versenyt ígértek a hivatalban lévô elnök, a Demokratikus Nemzeti Megmentés Frontja színeiben induló, kommunista múltját levedlett Ion Iliescu, valamint legerôsebb kihívója, a Román Demokratikus konvenció jelöltje, Emil Constantinescu között. Azonban az elnökválasztás elsô fordulójában, szeptember 27-én, Iliescu megnyerte a szavazatok 47 százalékát, kevesebbet annál, hogy egybôl elnök legyen, viszont elegendôt ahhoz, hogy kényelmes elônybe kerüljön a 31 százalékot kapott Constantinescuval, és a 11 százalékot nyert szélsôségesen nacionalista Gheorghe Funarral szemben, aki a Román Nemzeti Egység Pártja elnökjelöltjeként indult. A részvételi arány magas volt, az urnákba a választásra jogosultak 73 százaléka dobott be érvényes szavazatot.

Iliescu viszonylag jó listavezetôi eredménye nem sokat segített pártja képviselôjelölti listájának, amely a leadott szavazatoknak csak körülbelül 8 százalékát kapta meg a 341 képviselôházi és a 143 szenátusi helyért folyó versengésben. A képviselôházi és szenátusi helyeket olyan bonyolult szabályegyüttes szerint osztják szét, amely fôleg az arányos képviselet elvén nyugszik, háromszázalékos alsó küszöb mellett. A Román Nemzeti Egység Pártja ugyanakkor 20 százalékot kaparintott meg, s ezzel csaknem kétszer annyi szavazatot sikerült begyûjtenie, mint a parlamenti versengésben a harmadik helyre szorult rivális pártnak, a Nemzeti Megmentés Frontjának (NMF), melynek élén az egykori miniszterelnök és egy ideig Iliescu-szövetséges Petre Roman állt.

Az október 11-i végsô elnökválasztási futamban Iliescu Constantinescuval szemben 61:39 százalékos arányban aratott diadalt. Constantinescu, aki egyébiránt geológus és jelenleg a Bukaresti Egyetem rektora, tizenhét olyan ellenzéki párt és polgárjogi mozgalom támogatását élvezte, amelyek az 1992 februárjában esedékes helyi választások elôtt a Demokratikus Konvenció nevû laza szövetségbe tömörültek. Miután ezeken a helyi választásokon (kivált a nagyvárosokban) meglepôen jól szerepeltek, a Konvenció esélyei még tovább javultak, amikor a Roman és Iliescu közötti személyi és politikai feszültségek tavasszal nyilvánosságra kerültek és formális szakadást idéztek elô a hatalmon lévô Nemzeti Megmentés Frontjában, vagyis azoknak a volt kommunistáknak a csoportosulásában, akik a hatalom gyeplôit 1989-ben Ceausescutól ragadták magukhoz. Ez a repedés a Fronton belül Isten ajándékaként jött a demokratikus ellenzéknek, amelyik júniusban egységesen Constantinescu mögé sorakozott föl, és úgy látszott, hogy igen jó eredményt fog elérni a közelgô választásokon.

Az 1992. ôszi választások során azonban patthelyzet alakult ki: sem az ellenzéknek, sem a Demokratikus Nemzeti Megmentés Frontjának nem sikerült még a szavazatok 80 százalékát sem megszerezniük, és így az olyan nacionalista tömörülések, mint a Román Nemzeti Egység Pártja és România Mare, hatalmi alkuszokká váltak. Iliescu földcsuszamlásszerû gyôzelme az elnökválasztás második fordulójában, amelyet külföldön széles körben úgy tekintettek, mint a demokrácia által elszenvedett kiábrándító kudarcot, annak furcsa látványát nyújtotta, hogy a többség egy megbánást nem tanúsító volt kommunistát támogatott egy olyan országban, amely rengeteget szenvedett a legrosszabb fajta kommunista önkényuralom alatt. Iliescu állandóan az "eredeti demokráciáról" prédikál - s talán még hisz is benne -, ami alatt ô sejthetôleg olyasmit ért, ami hasonlít J.L. Talmonnak a "totalitárius demokráciáról" adott híres definíciójához: az "össznépi lelkesedésen alapuló diktatúrához".1 Mondanunk is fölösleges, a demokrácia efféle fölfogásában nem sok hely marad a politikai pluralizmusnak, amit a nyugati országok polgárai ôsidôk óta magától értetôdônek tekintenek mint a demokrácia lényegi vonását.

Ceausescu öröksége

Ha meg akarjuk érteni a mostani különleges politikai helyzetet, figyelembe kell vennünk Ceausescu uralmának jellegét, amely negyedszázadon keresztül tartott, és óriási hatással volt mindenre, ami Romániában történt egészen addig a véres zendülésig - sôt, azt is beleértve -, amely hatalmába és életébe került. A Ceausescu-rezsimet a következôk jellemezték: az ország társadalmi, kulturális és gazdasági életének kíméletlen sztálinista ellenôrzése; a vezérre összpontosuló, minden szférát átható személyi kultusz; drákói szigorúságú takarékoskodási intézkedések; s végül a tömeges elégedetlenségnek és a hivatalos brutalitásnak robbanékony keveréke. Miután az 1960-as évek közepén Gheorghe Gheorghiu-Dej utódaként a csúcsra emelkedett, Ceausescu, valamint a rokonságából és vazallusaiból szervezôdött klikk kemény könyökharcok révén félreszorította a Román Kommunista Párt (RKP) régi elitjét. Ezt követôen már nem a marginalizált helyzetbe jutott pártnómenklatúra, hanem Ceausescu rettegett titkosrendôrsége, a Securitate volt rendszerének fô védôbástyája.

Ceausescu, aki csodálattal adózott Sztálin azon elgondolásának, hogy "a szocializmus egy országon belül is fölépíthetô", másfelôl viszont a Szovjetuniótól való lehetô legnagyobb függetlenülés élharcosa volt, csöppet sem rejtette véka alá, hogy nincsen ínyére Mihail Gorbacsov és a reformkommunizmus általa meghirdetett változata. Azok az esztendôk, melyek alatt a Szovjetunióban a "glasznoszty" és a "peresztrojka" voltak a politika meghatározó szirénhangjai, a román állampolgárok számára saját országukban az elnyomatás és megtorlás megduplázódásának idôszakát jelentették. Nem volt esély semmiféle párton belüli ellenzék kialakulására, ami olyan egyéniségekkel az élen jegecesedhetett volna ki, mint például Hans Modrow Kelet-Németországban vagy Peter Mladenov Bulgáriában. Eltérôen Lengyelországtól, Magyarországtól és Csehszlovákiától, Romániában nem léteztek szervezett földalatti ellenzéki csoportok sem; a civil társadalom túl hosszú ideig volt ostromgyûrûbe zárva, és az a kis létszámú szellemi rezervátum, melynek határain belül Ceausescu megtûrte a független gondolkodást, gondosan ôrizkedett attól, hogy olyan területek felé is megpróbáljon terjeszkedni, amelyeken a politikai másként gondolkodás gyanújába keveredhet. Igaz, Romániában is voltak félelmet nem ismerô disszidens egyéniségek, azonban amikor ama végzetes évben, 1989. december 16-án az ország nyugati határa mentén lévô Temesvárott kirobbant Kelet-Európa egyetlen erôszakkal véghezvitt forradalma, az átlagemberek nem tudtak határozottan rámutatni egyetlen olyan csoportosulásra sem, amely szemükben az emberi jogokért és a demokráciáért vívott harc jelképes megtestesítôje lett volna.

A szervezett ellenzéki csoportok és a demokratikus mozgalmak hiánya miatt az RKP és a Securitate apparatcsikjainak minden nehézség nélkül sikerült kisajátítaniuk a demokratikus forradalom jelszavait és magukra ölteniük az antikommunizmus dolmányát. Ennek a stratégiának a részeként az önmagát hatalomba helyezô Nemzeti Megmentési Front olyan köztiszteletnek örvendô belsô disszidenseket gyôzött meg arról, hogy csatlakozzon elsô vezetôségéhez, mint Gabriel Andreescu, Radu Filipescu, Doina Cornea és Mircea Dinescu. Bármint bizonygatták is Iliescu, Roman, Silviu Brucan és társaik, hogy a Front "a forradalom spontánul létrejött intézményi kivetülése", a disszidensek többsége hamar ráébredt, hogy e kooptálásukra irányuló kísérletek valós célja mûködésük hatástalanítása, ezért 1990 elején lemondtak a Nemzeti Megmentési Front Tanácsán belüli tagságukról, egyúttal nyíltan azzal vádolták Iliescut és a klikkjét, hogy eltérítették eredeti célirányától a forradalmat.

Ezzel volt rokon az a taktika, amelyet Iliescu az azt követô hetekben gyakorolt, hogy Ceausescu 1989 karácsonyának napján egy katonai kivégzôosztag elôtt végezte. Ez abban állt, hogy a távlatos párbeszéd szükségességérôl, a minden területre kiterjedô reformok halaszthatatlanságáról és az egypárti kormányzás végérôl eregetett fel retorikai füstködöt. Valójában a Nemzeti Megmentési Front igazi terve az volt, hogy egyfelôl továbbra is fönntartsa a tekintélyelvû centralizmus lényegét, másfelôl sutba vágja a fényét vesztett marxizmus-leninizmus ideológiáját. A szervezettség tekintetében gyönge, de hangos ellenzék, ezt fölismerve, egyre sürgetôbben szorgalmazta a régi struktúrák és a régi gondolkodásmód fokozottabb iramban történô lerombolását. Éppen ezért, ami az 1990-es esztendô túlnyomó részében végbement, az nem a demokratikus intézmények békés istápolása volt, hanem szüntelen ádáz belviszály a nagyobb pluralizmus hívei és ellenzôi között.

A mondottakkal nem kívánjuk tagadni, hogy a Nemzeti Megmentési Fronton belül voltak ôszinte reformerek, ahogy azt sem, hogy az ellenzék soraiban szintén tevékenykedtek antiliberális elemek. Marian Munteanu például, a karizmatikus diákvezér az erôszakellenesség és a pluralizmus eltökélt szószólója volt az alatt a maratoni tüntetéssorozat alatt, ami a bukaresti Egyetem téren zajlott 1990. április vége és június közepe között. Azonban kevesebb mint egy évvel késôbb alapítója lett a Mozgalom Romániáért elnevezésû csoportnak, és ekként a "nemzeti demokrácia" valaminô idioszinkretikus, kvázimisztikus elágazása mellett emelt szót, ami eredetét tekintve kifejezetten a harmincas évek szélsôjobboldali áramlataiig, közöttük is ezek legvégletesebb kifejezôdéséig, a fasiszta Vasgárda eszmevilágáig nyúlik vissza.2

A magát gorbacsovistának kiadó Iliescu alatt a sors iróniájaként Románia úgy vált közismertté, mint az egykori szovjet tömb politikailag legelmaradottabb országa. Elnökségének eddigi esztendei alatt az elnök nyilvánvalóvá tette, hogy következetesen bizalmatlan minden demokratikus procedúra iránt, állandó gyanakvás él benne a Nyugattal szemben, mániákusan fél holmi külföldi összeesküvésektôl, él benne a hajlandóság, hogy egyezségre lépjen a soviniszta erôkkel, nem riadva vissza akár ezek támogatásától sem, hajthatatlan vakságot mutat a népi elégedetlenség politikai okai iránt, és ijesztôen erôs benne a készség, hogy alkalomadtán törvénytelen vagy akár gengszteri eszközöket vegyen igénybe.

Miniszterelnökként Petre Roman szorosan együttmûködött Iliescuval az utóbbi arra irányuló erôfeszítéseiben, hogy elszigeteljen minden olyan törekvést, amely egy autonóm civil társadalom kialakítását szorgalmazza - az ô céljuk az volt, hogy tartósan biztosítsák a "nómenklatúra" hatalmi helyzetét és kiváltságait. Roman szócsöve, az Azi - mint a Nemzeti Megmentési Front lapja - eleddig leginkább azzal hívta föl magára a figyelmet, hogy rendszeresen közölt ádázul mocskolódó cikkeket a disszidensekrôl. A Nemzeti Megmentés Frontja, melynek már a puszta elnevezése is valamilyen kataklizmatikus pánikhangulatot sugall és állandó éberségre mozgósít, karjaival körülszorít szinte minden komolyan számba vehetô információs forrást, rajtuk keresztül is arról igyekezve meggyôzni a lehetô legtöbb romániai állampolgárt, hogy uralmával szemben nem létezik alternatíva. A hivatalos propaganda az amúgy is rossz gazdasági helyzetrôl a valóságosnál is súlyosabb képet festett avégbôl, hogy Iliescuról és Romanról azt a benyomást kelthessék: ôk az egyedüli vezetôk, akik képesek átfogó stratégiát kimunkálni talpra állítása érdekében.

Látva, hogy a régi kommunista hatalmasságok (Ceausescu legközelebbi segédjeit leszámítva) még mindig szabadlábon vannak, sôt, hivatalokban ülnek, a fölháborodott ellenzékiek a decemberi fölkelés elárulásáról kezdtek beszélni, és egy "második forradalom" szükségességét kezdték mind erôteljesebben hangoztatni. A traumatizált és roszszul informált lakosság számára azonban az ellenzéki szóvivôk legtöbbje ismeretlen arc volt egy elfeledett korszakból. A legszervezettebb csoportok - így a Nemzeti Parasztpárt és a nemzeti liberálisok - életre keltett pártok voltak a kommunizmus elôtti korszakból, azonban üzeneteik jobbára süket fülekre találtak az 1945 óta radikálisan megváltozott Romániában, és kevés volt az erejük ahhoz, hogy elejét vegyék a Nemzeti Megmentési Front 1990-es elsöprô gyôzelmének.

A választások közeledtének hónapjaiban a rendszer kettôs játékba fogott: ugyanazok a hatóságok, amelyek januárban feloszlatták az RKP-t, ugyanabban a hónapban habozás nélkül vezényeltek ki rendôrosztagokat a párt által mozgósított munkásokat Bukarestben a tömeges kommunistaellenes tiltakozásokkal való leszámolásra. Márciusban, amikor véres etnikai összecsapások törtek ki az erdélyi Marosvásárhelyen, a Nemzeti Megmentési Front szóvivôi a soviniszta indulatok továbbszításába fogtak, a magyar irredentizmus rémével ijesztgették a közvéleményt. A Nemzeti Megmentési Front ugyanazt visszhangozta, mint a Vatra Româneasca, ez a "gyomorból" ultranacionalista "kulturális" mozgalom, melynek politikai nyúlványa a Román Nemzeti Egység Pártja.

A marosvásárhelyi zavargások szolgáltattak ürügyet az úgynevezett Román Tájékoztatási Szolgálat megalakításához, amely a Securitate "átneveletlen" káderei számára szolgál intézményi álcául. E mögé az áttetszô lepel mögé húzódva, a titkosrendôrség késlekedés nélkül látott hozzá, hogy összeesküvéseket szervezzen és provokációkat hajtson végre a demokratikus mozgalmak és pártok ellen. Sötét terveit elômozdítandó, a Román Tájékoztatási Szolgálat bûnrészességet vállalt két ocsmány politikai magazin, a România Mare és az Europa megjelentetésében és terjesztésében. Az elôbbi, amelyik 1990 tavaszán indult útjára Petre Roman áldásával, egy zabolátlanul antiszemita, magyarellenes és disszidensgyûlölô hetilap, amit egyrészt az a Corneliu Vadim Tudor szerkeszt, aki korábban Ceausescu személyi kultuszának volt a fôépítésze, másrészt az az Eugen Barbu, aki nemrég még az RKP Központi Bizottságának a tagjaként tündökölt.3 Az Europa, amelyik ugyancsak hetenként jelenik meg, éppúgy uszító hangnemével igyekszik kelendôvé tenni magát, mint a România Mare, esetleg azzal a különbséggel, hogy rágalmait egyrészt a Ceausescu-éra iránti nosztalgia színezi, másrészt minden adandó alkalmat megragad, hogy a piacgazdaságon alapuló gazdasági reformelképzeléseket mint Nyugatról begyûrûzött torzulmányokat járassa le.

A román kivételesség

A marosvásárhelyi epizód mellett a Ceausescu utáni éra elsô, konfrontációs szakaszának legjelentôsebb eseményei a következôk voltak: 1. a maratoni Egyetem téri ülôsztrájk 1990 áprilisától júniusáig; 2. a Front május 21-i választási gyôzelme, amely tovább erôsítette az egykori kommunisták hatalmát; és végül 3. azok a rendszer vezényelte rohamok a demokráciáért tüntetôk ellen, amelyeket júniusban követtek el a Zsil-völgyébôl Bukarestbe szállított szénbányászok. E fordulatokban bôvelkedô tavasz idején a Front azzal, hogy az autonóm polgári cselekvés gyökereire mért csapást, és azzal, hogy olyannyira összekuszálta a kicselezett ellenzék sorait, hogy hónapokba tellett az újrarendezés, egyértelmûen megmutatta, el van tökélve rá, hogy tartós hegemóniát szerezzen.

Ezek az események rendezték be a színpadot az elmúlt két év, egy olyan idôszak számára, amelyben Románia úgy-ahogy megôrizte büszkén viselt kivételességét: összevetve az egykori szovjet tömb egyéb országaival, Románia abban kivétel, hogy a helyzetét megôrzött kommunista bürokrácia itt tartja magát a legerôsebben, itt a leggyöngébbek a demokratikus pártok és mozgalmak, itt létezik egyedül egy közvetlen elnöki ellenôrzésnek alárendelt ultranacionalista politikai titkosszolgálat, és végül, az államilag ellenôrzött televízió hálózat itt engedelmeskedik a legszolgaibban a felsôbb hatalmi elvárásoknak. Az ország gyakorlatilag semmilyen szinten nem szakított - kivéve a retorikát - a tekintélyelvû irányítási módszerekkel. Akármilyen mércét veszünk alapul - legyen az a civil társadalom fejlettsége, a törvényesség érvényesülésének ereje vagy a lakosság szociális biztonságérzetének foka, a magántulajdont illetô jogok tiszteletben tartása és ennek a beivódottsága -, az utóbbi néhány esztendô román történelme az az idôszak, amelyben a demokratikus forradalom kisiklott.4 Az ország poszttotalitárius politikai kerete olyan Patyomkin-homlokzattá vált, amely mögött meghúzódva a régi "nómenklatúra" és szövetségesei azon dolgoznak, hogy meghosszabbítsák hatalombirtoklásuk idejét.

Mindamellett bármennyire balvégzetû kivétel is Románia egyik értelemben, egy másik, általánosabb értelemben nem különbözik a többi posztkommunista országtól, és betegségei voltaképp csak fölnagyított változatai azoknak a mûködési zavaroknak, amelyek a régió egészét jellemzik. Hiszen az egész posztszovjet világ zaklatottan habzik a populista autoritarianizmus, az etnocentrizmus, az antiszemitizmus egyre erôsödô megnyilvánulásaitól, a "régi szép idôk" iránti nosztalgiázástól, a piacgazdasággal szembeni bizalmatlanságtól stb.5 Ráadásul néhány fronton Románia azért figyelmet érdemlô haladásról is bizonyságot tett. Még ha egyelôre embrionális állapotban is, de létezik egy igazi többpártrendszer. Ezzel párhuzamosan kifejlôdôben van egy új, heterogén politikusi osztály, melynek tagjai között éppúgy föllelhetôk értelmiségiek és újgazdag üzletemberek, mint az egykori kommunista funkcionáriusok. A nyomtatott médiumok dinamikusak és sokszínûek. De ami a legfontosabb, a rettegés önmagát örökkön újratermelô kultúrájának mindenható hatalma szertefoszlott. Jóllehet a titkosrendôrség természetesen még mindig képes rossz fát tenni a tûzre, de ma már elegendô független hang is szóhoz tud jutni az országban ahhoz, hogy visszakozásra kényszerítsen minden, a hivatalos terror összállami politikájának visszaállítására irányuló kísérletet. A félelem ma kevesebb gondot okoz, mint a mindenre kiterjedô közöny, amely abból fakad, hogy az embereken elhatalmasodott a kiábrándultság dédelgetett reményeik valóra válásának elmaradása miatt, és általában is kimerültek pszichológiailag.

A mélybôl fakadó közlelkesedés kitörésének ritka pillanatát jelentette 1992 húsvétja, amikor a számûzetésben élô Mihály király hazalátogatása tömegméretû érdeklôdést lobbantott föl országszerte. Míg egyeseket az alkotmányos monarchia ideája hozott lázba, mert ennek balzsamával vélték orvosolhatónak az agyonsebzett Románia politikai testét, azok többsége, akik a király üdvözlésére az utcákra kivonultak, erre inkább attól érezte magát indíttatva, hogy ily módon is kinyilvánítsa elégedetlenségét a Front korrupt és hozzá nem értô kormányzásával, tehát igazából nem a monarchia intézményének visszaállítása motiválta. A románok többsége 1991-ben a köztársasági kormányzati formára szavazott ugyan, de ennek dacára 1992-ben a királyban a nemzeti egységnek azt a jelképes megszemélyesítôjét látta, aki fölötte áll a pártoskodásnak és a hivatallal való visszaélésnek. Ahogy egy demokrata beállítottságú aktivista, Gabriel Liiceanu filozófus megfogalmazta, a király látogatása volt életében az elsô olyan alkalom, amikor módja nyílt rá, hogy "szeretetet tudjon érezni egy politikai személyiség iránt".

A koalíciós politika

A bányászok 1990. júniusi bukaresti randalírozását követô erôteljes nemzetközi fölháborodás megakadályozta Iliescut és Romant abban, hogy további erôszak-intézkedéseket vezessenek be az országban az épp csak bimbódzani kezdô civil társadalom ellen. A disszidens értelmiségiek és a szakszervezeti aktivisták egy része még az év ôszén megalakította a Polgári Szövetséget, amely egyfajta gyûjtôtömörülése volt több demokratikus polgárjogi mozgalomnak. A következô esztendô nyarán a Szövetség politikailag legaktívabb elemei, soraikban olyan kiemelkedô értelmiségiekkel, mint Nicolae Manolescu, Alexandru Popovici, Dan Grigore, Stelian Tanase és Vasile Popovici, ugyanezen a néven egy autonóm politikai párt megalakítására szánták el magukat. Ez a párt késôbb kapcsolatba lépett a nemzeti liberálisokkal, a kereszténydemokratákkal egyesült Nemzeti Parasztpárttal, az Egyetemközi Szolidaritás Mozgalommal, a Volt Politikai Foglyok Egyesülésével és más csoportokkal, ami végsô soron a Demokratikus Konvenció megteremtéséhez vezetett.

Eközben a repedések a Front Iliescu és Roman vezette frakciói között egyre mélyültek, és a nyilvánosság elôtt is mind láthatóbbakká váltak. A hatvanéves, Moszkvában tanult Iliescu támogatói, köztük Virgil Magureanuval, a titkosrendôrség fônökével, rossz szemmel nézték Roman "caudillo"-szerû viselkedését, és attól féltek, hogy a negyvennégy esztendôs becsvágyó politikus az elsô adandó alkalommal szembefordul addigi pártfogójával. A Ceausescu bukását követô elsô mámorító napokban a Franciaországban diplomázott Roman, az RKP régi elitje egyik tagjának csemetéje, jóval nagyobb presztízsnek örvendett külföldön, mint Iliescu. Tiszteletbeli vendégként megjárván Párizst, Bécset és Madridot, Roman rájött a hatalom ízére, és semmi okot nem látott arra, hogy továbbra is alárendelt szerepet játsszon Iliescuval szemben. A gazdasági reform üteme és más kérdések miatti összecsapásaik lassan melegedô konfliktushoz vezettek, amely 1991 szeptemberében jutott el a forrpontig, amikor az Iliescu-párti erôk Bukarestbe rendelték a bányászokat és Roman leköszönését követeltették velük. A két tábor ezután egyre keserûbben vádaskodott egymás ellen, Roman például odáig ment el, hogy maga is elkezdte visszhangozni azt az ellenzék által sokszor Iliescu fejére olvasott vádat, mely szerint Iliescu gondolkodásmódja megmásíthatatlanul kommunista, és hogy Magureanuval és a Román Tájékoztatási Szolgálattal irányíttatja az országot.

Roman a miniszterelnökségrôl végül is lemondott ugyan, de megtartotta a Nemzeti Megmentési Front elnöki posztját. Ám sok haszna ebbôl sem származott, mert Iliescu a hiperaktivizálódott titkosrendôrség segédletével életre hívta a szakadár "Demokratikus" Nemzeti Megmentési Frontot egy ismeretlen fizikaprofesszor, Oliviu Gherman névleges vezetése alatt. Hangzatos titulusa ellenére az új mozgalmat irányító egyedüli alapelv az elnök iránti lojalitás volt.

A nyilvánvalóan monolit struktúrájú Front kettészakadásával és a Demokratikus Konvenció megalakulásával 1991-92 telén a demokratizálódás esélyei ragyogóaknak tûntek. Csakhogy a Demokratikus Konvenció strukturális gyöngeségekben szenvedett, ami hamar le is leplezôdött. A legalapvetôbb problémát az jelentette, hogy a Konvenció negatív szövetség volt, s jóval inkább az csirizelte együvé, hogy tagjai kivel-mivel álltak szemben, mintsem az, hogy milyen közös célok elérése mozgatta ôket. Abban teljes volt közöttük az egyetértés, hogy országukat meg kell szabadítani a kommunizmus még megmaradt roncsaitól, ám ezen túlmenôen a célok megjelölésében vagy legalább a politizálás stílusában nem volt közöttük összhang. A modernizálás és a megújulás mellett elkötelezett Polgári Szövetség Pártja leginkább a fiatalabb, döntôen a városokban élô értelmiségiekre és technokratákra gyakorolt vonzerôt; a Kereszténydemokrata Parasztpárt ezzel szemben elsôsorban egy vallásos szellemû közösségi tradicionalizmusra fektette a hangsúlyt. A liberálisok, talán azért, mert ráéreztek, hogy a Polgári Szövetség ellopta dörgedelmeiket és szavazóikat, különc módon kezdtek viselkedni, aztán végül is teljesen szakítottak a Konvencióval. Az olyan kisebb csoportok, mint a Volt Politikai Foglyok Egyesülete, bizonyos partikuláris célokat toltak minden egyéb elé (e tömörülés esetében ez az igazságszolgáltatás mindazok számára, akik egykor emberjogi visszaéléseknek voltak áldozatai), s ezek, bármennyire megérdemlik is az érdeklôdést, alkalmasak voltak arra, hogy elvonják a figyelmet valaminô átfogó pozitív platform kialakításától.

Ebben a zûrzavaros helyzetben arra lett volna a legnagyobb szükség, hogy színre lépjen egy olyan erôskezû, szuggesztív személyiség, aki képes rendet és koherenciát vinni a koalíciós politika alaptermészetéhez hozzátartozó disszonanciába. A Demokratikus Konvenció balszerencséjére ilyen személyiség nem bukkant föl soraiban. Ami a Konvenciónak ehelyett osztályrészül jutott, az egy hosszan elnyúló helyezkedési periódus volt Nicolae Manolescunak, a Polgári Szövetség Pártja elnökének, Ion Ratiunak, a Parasztpárt vezetôjének, és a liberális Radu Câmpeanunak a részvételével, akik az egyesült ellenzék elnökjelöltségéért vívtak egymás ellen harcot.1992 júniusában, zárt ajtók mögötti alkudozások eredményeként, végül is megszületett a megegyezés: az ôszi választásokon a náluk kevésbé ismert, ám az ellenzék beltusakodásaitól magát távol tartó Constantinescu lett az, akit a Demokratikus Konvenció Iliescu ellenében saját elnökjelöltjeként indított.

Ezzel egy idôben Gheorghe Funar Román Nemzeti Egységpártja, valamint Corneliu Vadim Tudor România Mare Pártja összeállt a Szocialista Munkapárt nevû csoportosulással, az RKP voltaképpeni utódjával, melynek élén az az Ilie Verdet áll, aki a Ceausescu-éra alatt miniszterelnök volt, hogy egymással frigyre lépve hárman közösen alakítsák meg a Nemzeti Formációt. Baljóslatú módon a keserûségnek ez a kommunista-nacionalista koalíciója rokonszenvet ébresztett Iliescu "Demokratikus" Nemzeti Megmentési Frontjában, annak ellenére, hogy a koalíció tagjairól köztudott volt, hogy rutinszerûen rágalmazzák a demokráciapárti politikusokat és elleneznek minden elmozdulást a szabad piac és a pluralista politika irányába. Ezzel viszont megint csak ott vagyunk, hogy mindaz, amit a vörösök és a barnaingesek mondanak, csupán az elnök saját antikapitalista, értelmiség- és Nyugat-ellenes retorikáját visszhangozza. Így fest tehát mûködés közben az úgynevezett Bukarest-szindróma: a kommunisták és a fasiszták egy zászló alatt sorakoznak föl a liberális demokrácia elleni harcukban, evégbôl finnyáskodás nélkül készek bevetni minden számukra hozzáférhetô fegyvert, így az olyan alpárian mocskolódó handabandázást is, ami az embernek óhatatlanul Julius Stricher Der Stürmerének hangvételét juttatja az eszébe.

Románia politikai kultúrája

Jóllehet a demokratikus parlamentarizmus politikai kultúrája Romániában nem eresztett olyan mély gyökereket, mint például a közeli cseh vagy szlovák területeken, de a két világháború közötti idôszak nagyobbik részében az országnak megadattak egy mûködô parlamentáris rendszer elônyei. És ezen a tényen az sem változtat, hogy mindennaposak voltak a politikai merényletek, és jelen voltak olyan erôszakosan antidemokratikus pártok és mozgalmak is, mint a fasiszta Vasgárda a jobboldalon és a Román Kommunista Párt a baloldalon. A parlamentáris demokrácia intézményrendszere az összes ellene ható erô ellenére nem csorbult különösebben egészen 1938-ig, amikor II. Károly király túllépett az alkotmányos monarchia keretein, és királyi diktatúrát vezetett be azzal az ürüggyel, hogy csak ezáltal oldható meg az egyre erôsödô pronáci szélsôséges csoportok féken tartása.

Az igazi gondot ma tehát nem az jelenti, hogy Romániában nincsenek történelmi elôzményei a parlamentáris demokráciának, ugyanis egy egyértelmûen vannak. A probléma inkább abból fakad, hogy ezeket a történelmi elôzményeket az elmúlt évtizedek folyamán olyan ügyesen sikerült a kommunista hazugságokkal és az ideológiai manipulációval eltemetni az emberek tudatában, hogy ôk vagy úgyszólván a létezésérôl sem tudnak, vagy, ha tudnak is valamit, a lényegét nem értik.6 Az alatt az ötvenhárom év alatt (1937-1990), amikor semmi olyasmi nem történt Romániában, ami akár csak hasonlított volna a demokratikus választásokra, több nemzedék nôtt föl a történelmi amnézia állapotában, a tömeges politikai részvétel valóban szabad módozatainak megtapasztalása nélkül. Ha ehhez még azt is hozzávesszük, hogy Ceausescu imádta a népi részvétel látszatát keltô megrendezett rituálékat (ez a kedvtelése akkor sült el visszafelé, amikor a tömeg Bukarestben 1989. december 21-én a tévékamerák elôtt elkezdte lehurrogni az ettôl nyilván megdöbbent diktátort), így nem csoda, ha a népi részvétel eszméje hitelét vesztette igen sok romániai polgár szemében.

Sajnálatos módon az 1990-ben megválasztott parlament tanácskozásainak minôsége nagy valószínûséggel még tovább rontotta az amúgy sem rózsás helyzetet. A tartalmatlan szavalás, az ellenfél lapos sztereotípiákkal való illetése, valamint gyalázása és az olcsó pózolás, melynek a nagyközönség a Szenátusban és a Képviselôházban tanúja lehetett az elmúlt néhány évben, szintén csak azt segítette elô, hogy a polgárokban akuttá váljék kételkedés a tekintetben, hogy a megválasztott törvényhozás - sôt, akár a törvényes kormány - a korábbiakhoz képest bármi többletértéket képvisel. Ez az egyre szélesebb körben terjedô elbizonytalanodás s egyáltalán hatóságok és a törvényesség iránti kvázianarchisztikus attitûd az, amivel kapcsolatban Ralph Dahrendorf a közelmúltban arra intett, hogy amennyiben ez a pszichológiai beállítottság tömeges méreteket ölt, kedvezô táptalaja lehet a posztkommunista fasizmus szárba szökkenésének. Amint kifejtette, nagy veszélyeket rejt magában, "ha kombinálódik egymással egy olyan nosztalgikus közösségi ideológia, amelyik merev határokat von azok köré, akik belül és akik kívül vannak, és ha ismét politikai monopóliumhelyzetbe hoznak egy embert vagy egy »mozgalmat«, amely nagyobb súlyt helyez a szervezettségre és a bármikor mozgósítható készenlétre, mint a választási szabadságra".7

Túl azon, hogy a románok emlékezetében teljesen elhomályosultak az ország múltjának demokratikus történelmi tapasztalatai, nem sikerült szembenézniük a fasizmus és a kommunizmus átkos örökségével sem. A történészek és az újságírók, tisztelet a kisszámú kivételnek, hajlamosak lebecsülni azoknak az atrocitásoknak nyomasztó jelentôségét, amelyek Ion Antonescu marsall diktatúrája alatt a második világháború idején történtek meg. Ez a körülmény hozzájárult egy olyan politikai légkör kialakulásához, melyben újólag a legváltozatosabb módokon tört felszínre a kivételesség ideológiája. A nacionalizmus a kommunista uralom alatt igazán sosem veszítette el jelentôségét, mivel az RKP, amely 1945 után szovjet támogatással ragadta magához a hatalmat, a nacionalizmusban lelte föl azt a csalit, ami erôt és legitimációt kölcsönöz neki, miután a hatvanas évek elején és közepén félig-meddig szakított a Kremllel. Ma a nacionalizmus mind mérsékelten romantikus, mind radikálisan rasszista formájában új reneszánszát éli, amiben nagy szerepet játszik, hogy újjáéledését tevékenyen bátorítja az Iliescu-rendszer is.

A Nemzeti Megmentési Front kormánya hasonló legitimációs problémákkal viaskodik, mint amelyek korábban az RKP-nak okoztak folyamatosan fôfájást: ahogy a Moszkva kreálta utóbbinak, úgy a kommunista-bürokratikus szekértáborban született mostaninak kínkeservek árán kell bizonyítania, hogy autentikusan "román", és evégbôl kétségbevonhatatlanul nacionalista erényeket fitogtat. Ámde sok román liberális értelmiségi megdöbbenésére a nacionalizmus önálló élettel bíró erônek bizonyult, és nem csupán Ceausescu vagy Iliescu propagandája termékének. Az a tény, hogy olyan széles körben megvetett politikusok, mint Corneliu Vadim Tudor, Eugen Barbu vagy Ceausescu egykori udvari költôje. Adrian Paunescu, a '89-es fordulat után vissza tudtak térni a politika színpadára, nem magyarázható egyszerûen azzal, hogy az embereket fölülrôl manipulálták: ellenkezôleg, az utca embere teljesen szabadon adta le rájuk voksát. 1992 szeptemberében, nem egészen három évvel azután, hogy a tömeg végigzavarta Bukarest utcáin, Paunescu a Szocialista Munkapárt táján indulva már bekerült a Szenátusba. Még ennél is zavarba ejtôbb, hogy az újonnan megválasztott Nemzeti Formáció-párti képviselôk között Ion Hortopan tábornokot is ott találjuk, holott ô volt az a tiszt, aki 1989. december 22-én kiadta a tûzparancsot csapatainak a Ceausescu-ellenes bukaresti tüntetôkkel szemben.

Romániában, mint máshol is, a szélsôséges nacionalizmus az egyéni és kollektív önbizalomhiány túlkompenzálásának módszereként jelentkezik. A másokkal és a mások szokásaival szembeni sovinizmus általában a saját értékekkel és erényekkel kapcsolatos tudat alatti kételyekrôl árulkodik. Ráadásul ezen az általános kompenzációs funkción túl a nacionalizmus arra is alkalmas eszköz, hogy kitöltse azt a vákuumot, amit a diszkreditálódott kommunista ideológia hagyott maga után; bûnbakokat kínál a gyötrelem, a frusztráció és a kulturális kétségbeesés idején; kiutat ígér a szabadsággal együtt járó terhek és ezek legfontosabb következménye, a személyes felelôsségvállalás követelménye alól; és egyben olyan eszközöket csillant föl, amelyek alkalmazása révén lehetôség nyílik az egyéni és a közösségi önidentifikálásra egy olyan szövegkörnyezetben is, ahol még satnyák a polgári beidegzettségek és intézmények.

A parlamenti patt

Az 1992. ôszi választások elemzôit meglepetésként érte a kommunista-ultranacionalista erôk újjáéledése és a demokraták viszonylag gyönge teljesítménye. Ennek okait mindkét táborban keresni kell. Iliescu, egyebek mellett, bizonnyal már eleve hatalmas elônnyel indult, mivel maga mögött tudhatta a mindenütt jelen lévô és még mindig félelmet keltô titkosrendôrséget, amihez ráadásként járult hozzá, hogy értette a módját, miként lehet leegyszerûsített, könnyen emészthetô kinyilatkoztatásokat eladni, amelyek fôleg az elmaradottabb térségekben (különösen a vidéken) élô szavazókra gyakoroltak nagy hatást, akik kétségbeesetten epekednek a társadalmi stabilitás és a gazdasági felemelkedés után.

Másfelôl a demokratikus ellenzéket megtévesztette saját legszenvedélyesebb támogatóinak lelkesedése, és emiatt félreértelmezték a "hallgatag többség" valós hangulatát. Az ellenzéki vezetôk egyaránt túlbecsülték az új intézményekkel szemben táplált elégedetlenség mélységét és elterjedtségét, és alábecsülték az 1989 elôtti "rend és stabilitás" iránti nosztalgia erejét, azt a kimondatlan vágyat, amely egy új, erôs embertôl reméli az ország helyzetének jobbra fordulását. A Demokratikus Konvenció olyannyira eksztázisba esett az 1992. februári helyhatósági választásokon elért jó eredményétôl, hogy szem elôl tévesztette a helyhatósági és az országos választások közötti különbséget. A helyhatósági helyekért folytatott versengésben kivívott sikereitôl eltelve, a Demokratikus Konvenció fölfokozott reményeket táplált az elnöki poszt megszerzésére, s eközben figyelme elsiklott afölött, hogy mennyire létfontosságú a szolid többség megszerzése az új parlamentben.

Mivel a közvélemény-kutatások szoros elnöki választási küzdelmet jósoltak, Iliescu azok számára szabta át kampányának populista vezérmotívumait, akik leginkább aggódtak a piaci reform hatásai miatt. Vagyis a kis vidéki városok ipari munkásai és a falvak parasztjai számára. Constantinescu eközben a nagyvárosokra összpontosított, amelyek a Demokratikus Konvencióra adott szavazatok fô forrásai voltak az elôzô februári választásokon. Nem nagy meglepetés, hogy a parlamenti eredmények regionális és szociodemográfiai választóvonalak mentén bekövetkezett hasadásra mutattak rá: míg Iliescu és támogatói az egyenlôtlenül modernizálódott déli és keleti országrészben jutottak többséghez, Constantinescu és a Demokratikus Konvenció jelöltjei a fejlettebb nyugati területeken arattak diadalt. Miközben a nagyvárosok a Demokratikus Konvenció mögé sorakoztak föl, a mezôgazdasági vidékek vagy Iliescura voksoltak, vagy az olyan ultranacionalista pártokra, amilyen a România Mare vagy annak a Funarnak a Román Nemzeti Egységpártja, aki az etnikailag vegyes lakosságú Kolozsvár polgármestereként magyarellenes retorikájával tette hírhedtté magát, és az elnökválasztás elsô fordulójában 11 százalékot szerzett. Vadim Tudor, Ceausescu egykori csicskása nem érte be annyival, hogy pártja bekerült a parlamentbe, hanem azzal a követeléssel állt elô, hogy a belügyi és a kulturális miniszteri tárcát a România Mare országgyûlési képviselôi kapják, és fölszólította a parlamentet, hogy állítson föl országgyûlési bizottságot a "románellenes tevékenységek" kivizsgálására.

A parlamentben jelenleg uralkodó helyzet egy szóval jellemezhetô, mégpedig azzal; hogy "patt". A Demokratikus Konvenciónak a Képviselôházban jelenleg csupán 24 százaléknyi helye van (és 32 százalék akkor, ha ideszámítjuk a Konvencióval szövetségben álló magyar etnikai pártot, a Romániai Magyarok Demokratikus Szövetségét is), tehát nem tud többségi kormányt alakítani. Iliescu elnök Románia jövôjére hivatkozva nagykoalícióra szólított fel saját Demokratikus Nemzeti Megmentési Frontja (ez utóbbié a parlamenti székek 34 százaléka) és az ellenzék között, de csekély a valószínûsége egy efféle koalíció létrejövetelének, és ha egy ilyen fordulat be is következne, ez a nagykoalíció aligha húzná sokáig: ehhez túl nagyok ma a különbségek a Demokratikus Konvenció és a Demokratikus Nemzeti Megmentési Front között az olyan kulcsfontosságú kérdésekben, mint a gazdaság reformjának irama, a privatizáció, a titkosrendôrség jövôbeli szerepe és így tovább. A novemberben kinevezett kisebbségi kormány, élén Nicolae Vacaroiu közgazdásszal, a válsághelyzet meghosszabbításánál többre nem nagyon képes: a Demokratikus Nemzeti Egységfront középszerû igavonóiból áll, és aligha képes többre, mint a mostani robbanásveszélyes status quo fönntartására.

Kormányzó koalíciójának feltöltése érdekében Iliescu megpróbálkozhat az ultranacionalista pártok bevonásával, amelyek az alsóházban a mandátumok nagyjából tizenhét százalékával rendelkeznek. Ez viszont azzal a következménnyel járhat, hogy Románia nemzetközileg még jobban elszigetelôdik, Erdélyben tovább fokozódnak az etnikai feszültségek, és a hatalom aggasztó közelségébe kerülnek a sztálinoid fasizmus legmérgezôbb és legreakciósabb erôi. Ez annyit jelentene, hogy végül is a nacionalizmus és az etnikai paranoia Ceausescu-féle politikája aratna diadalt. Ha számításba vesszük, hogy a nacionalista retorika a szomszédos Magyarországon kormányon lévô Magyar Demokrata Fórum berkeiben is egyre erôteljesebben hallatja a hangját, és hogy általában az egész régióban veszélyesen fortyogó helyzet uralkodik, akkor még több joggal mondhatjuk, hogy az autoriter nacionalista restauráció lehetôsége - ezt neveztük mi "Bukarest-szindrómának" - olyan veszélyként veendô számításba, amely komolyan fenyegeti Délkelet-Európa békéjét és stabilitását.

Mi a teendô ebben a helyzetben? Elôször is valamiképp rá kell ébreszteni Iliescut, hogy amennyiben a sztálinoid fasisztákat bebocsátja kormányába, Romániát ezzel a nemzetek páriáinak sorába taszítja. Másodszor meg kell ôt gyôzni, hogy országát jelenlegi szorult helyzetébôl egyedül azzal menekítheti ki, ha "társbérlet" jön létre a Demokratikus Nemzeti Megmentési Front és a Demokratikus Konvenció között. Egy optimista forgatókönyv szerint az elnök a Konvenciót kérné fel arra, hogy alakítson kormányt Petre Roman viszonylag reformista Nemzeti Megmentési Frontjával (amely a mandátumoknak csaknem tizenhárom százalékával rendelkezik), és utasítaná saját támogatóit a parlamentben, hogy ne akadályozzák szükségtelenül e kormánynak a változásra irányuló erôfeszítéseit.8 Más szóval, a Bukarest-szindróma csak abban az esetben gyógyítható, ha Iliescu a lengyel Jaruzelski tábornok nyomdokaiba lép, ahogyan az utóbbi 1989 nyarán tette, ô is esélyt ad az ellenzéknek a kormányalakításra. Ha egy ilyen fordulat nem következik be, Románia demokratizálódásának kilátásai még sötétebbek, mint amilyenek az 1992-es választások elôtt voltak.

------------------------------

* Megjelent a Beszélô 1993. július 24-i számában.

Jegyzetek

1 J.L. Talmon: The Origins of Totalitarian Democracy. Prasger, New York 1960. 6.

2 Lásd a Marian Munteanuval készített riportot a Flacara címû bukaresti lap 1992. szeptember 8-i számában. Munteanu nézeteinek értékelését és a két háború közötti szélsôjobboldali mozgalmakhoz való viszonyát lásd Michael Shafir: The Movement for Romania: A Party of "Radical Return". RFE/RL Research Reports, 1992. július 17. 16-21.

3 A Barbu-Vadim-csoport Ceausescu ideológiai rendszerében elfoglalt helyérôl lásd Katherine Verdery: National Ideology Under State Socialism: Identity and Cultural Politics in Ceausescu's Romania ( University of California Press, Berkeley 1991).

4 A következô négy kritérium alkalmazható hasznosan annak eldöntésére, hogy mekkora utat tett meg (vagy nem tett meg) Románia a pluralizmus felé: 1. A civil társadalom, beleértve a független médiumok hatékony és akadálymentes mûködése. 2. Szabad, korrekt és rendszeres választások megtartása, amelyekben legalább két ideológiailag különbözô párt verseng. 3. A törvény pártatlan uralma, minden polgár törvény elôtti egyenlôsége, amelyet független bíráskodás, az új törvényekrôl folytatott nyilvános vita stb. biztosít. 4. A tulajdonjog állandósulása egy piacgazdaságra támaszkodó társadalomban. A demokratikus változások értékeléséhez szolgáló kritériumokról bôvebben ír S. Frederick Starr Prospects for Stable Democracy in Russia. (The Mershon Center, Ohio State University, 1992. 6.)

5 A sértôdött, erôsen autoritárius mozgalmaknak a posztkommunista világban való újramegjelenésérôl lásd Ken Jowitt The New World Disorder: The Leninist Extinction. University of California Press, Berkeley 1992. A téma rövidebb feldolgozása ugyanennek a szerzônek korábbi esszéje: After Leninism: The New World Disorder. Journal of Democracy 2 (Winter 1991) 11-20. A populizmus, a konzervativizmus és a politikai szélsôségesség viszonyának átfogó elemzésére egy másik kelet-európai országban (Magyarországon) lásd Andrew Arato: Revolution, Restoration and Legitimation: Ideological Problems of the Transition from State Socialism. (A Nationalism and Civil Society in Eastern Europe címû konferencián elôadott dolgozat, University of Michigan Institute for the Humanities, 1992. október 29-30.)

6 Románia történelmének legjobb rövid összefoglalása: Vlad Georgescu: The Romanians: A History. Ohio State University Press, Columbus 1991.

7 Ralf Dahrendorf: Reflections on the Revolution in Europe. Random House, New York 1990. 111.

8 Petre Roman szerepe tényleg nagyon jelentôs. Egyrészt a mandátumok miatt, amelyeket pártja megszerzett a választásokon, másrészt pedig azért, mert sikerült magát a parlament katonai és nemzetbiztonsági állandó bizottsága elnökének kineveztetnie. Ez olyan pozíció, amelyet egészen biztosan Magureanu befolyásának korlátozására fog használni.


 
kapcsolódók
  » impresszum
  » a Jakabffy Elemér Alapítvány hírlapgyűjteménye
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi könyvtárkatalógusa
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi kéziratkatalógusa

további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvető
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Művészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minorităților
» Glasul Minorităților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet
» Web

 
     
 

(c) Jakabffy Elemér Alapítvány, Media Index Egyesület 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék