magyar kisebbség
nemzetpolitikai szemle

       folyóiratok   » Magyar Kisebbség
    szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű a â î s t
  összes lapszám» VII. ÉVFOLYAM - 2003. 1. (27.) SZÁM - REGIONÁLIS POLITIKA ÉS TERÜLETFEJLESZTÉS ROMÁNIÁBAN
 
 


| észrevételeim
   vannak

| kinyomtatom
| könyvjelzőzöm



   


Magyar Kisebbseg

Szabó Máté

Civil társadalom - globalizáció - regionalizmus*

Bevezetés

A civil társadalom témaköre régen foglalkoztatja az európai társadalmi-politikai gondolkodást és a társadalomtudományt. Az 1989-es demokratikus átmenetek elemzésével pedig szinte központi jelentôségre tett szert a nemzetközi társadalomtudományi vitákban. Civil társadalom és globalizáció szintén kialakulóban lévô kutatási terület, amelyet fôleg a London School of Economics új kutatási centruma, a "Globális civil társadalom 2001 évkönyv" kiadója fémjelez. A regionalizáció az EU-kutatásban szintén nagy múltra tekinthet vissza, ma is aktuális, és egyre inkább kapcsolatba kerül megközelítése a régóta napirenden levô keleti bôvítéssel. Az utóbbi néhány évben a fenti problémakörök interpenetrációja ment végbe az európai társadalomtudományi vitákban, és az európai problematika jelen van a nemzetközi, illetve globális társadalomtudományi diskurzusban is.

A tanulmány vállalkozik az euroatlanti régiós mozgalmak keletkezésével, célrendszerével, akcióformáival összefüggô kérdésekrôl folytatott nemzetközi társadalomtudományi viták feldolgozására az angol és német nyelvű mozgalomkutatási szakirodalom alapján, különösen az NGO network-ök és az internetes hálózatok problémáira orientálva. Fô kérdésfelvetése a nemzetállamok utáni világban jelentkezô két folyamat, a globalizáció és a regionalizáció összefüggésével kapcsolatos elméletek feldolgozása, valamint ezek alapján elsôsorban nyugat-európai, avagy euroatlanti regionális NGO-hálózatok és mobilizációk elemzése.

A tanulmány megközelítésmódja politológiai-szociológiai jellegű, össze kívánja kapcsolni a "szubnacionális"-regionális szint civil társadalmi vizsgálatában a mozgalomkutatás és a globalizáció és europaizálódás az EU tagállamaival kapcsolatos elméleti eredményeinek elemzését. Elsôdlegesen elméleti kérdésekre koncentrál, nem célja az adatgyűjtés, sem pedig a meglévô adatbázisok értelmezése, hanem olyan kategóriarendszer és megközelítésmód kialakítása, amely a regionalizáció-europaizálódás-globalizáció civil társadalmi aspektusainak megértését az angol és német mozgalomkutatási szakirodalom eredményeinek ismertetése alapján elômozdítja a magyar társadalomtudományban. A szakirodalom örvendetesen bôvülô. Nem csupán nemzetközi web site-ok, avagy nemzetközi kutatóközpontok (Firenzei European University Institute -Robert Schumann Centre, ahol 1996-ban és 2000-ben magam is folytathattam kutatásokat), de hazai kutatóhelyek egész sora foglalkozott a téma szempontjából releváns kérdésekkel az utóbbi idôben, és vannak magyar nyelvű publikációk, illetve disszertációk a témáról. Magyarországon az elmúlt években több disszertáció és monográfia született e témában, nemzetközi kutatócsoportok részeként pedig magyar kutatási hálózatok is kialakultak.

Ágh Attila, aki a 2002-ben hatalomra került kormány adminisztrációt európaizálni kívánó projektjének vezetôje, az e munka orientálására írott háttértanulmányában a globalizáció és az európaizáció kettôs kihívásáról beszél az intézményrendszer átalakítása számára, amely a már korábbi munkáiban is elôtérbe állított "közép" megteremtését jelenti szerinte a politikai mezôben, közpolitikai, területi és funkcionális érdekképviseleti-civil hálózati mezôkben. A regionalizáció és a civil társadalom az NGO-k, érdekképviseletek politikai terének átalakítása a magyar kormányzati szféra mezzo-szintjén - számára - egységes folyamat része, amely a globalizáció és európaizálódás kihívásait közvetíti. (Ágh 2002, 153-328.)

A kormány megalakulását követôen a Mozgó Világ c. folyóirat 2003/1. számában kiadott sajátos "Delphi-projektben" a lehetséges és a meghiúsult politikai alternatívákat projiciáló szövegkörnyezetben a jövô Magyarországának egyik valószínű trendjeként fogalmazza meg Ágh a centralizált állam végét és a "régiók Magyarországának" kialakulását.

"...nincs más választásunk mint a régiók Magyarországa. A regionalizálás a mostani kormány egyik legnagyobb próbatétele"..."a régiók nélkül nem lehet 'Európába' jutni, és a kistérségek jövôjét is csak a regionális mozgástérben lehet elképzelni." (56-57.)

Megközelítésmódok a politikatudományban

A regionalizmus sokféle, többrétegű jelentéstartalmakat hordozó fogalom. Használják a társadalomtudományok elméleti-módszertani megközelítésmódjának jelölésére (Hoffmeyer-Zlotnik 2002), a földrajztudomány sajátosan értelmezi, akárcsak más kultúr- és társadalomtudományok, illetve interdiszciplináris kooperációik (Smelser-Baltes 2001, Vol. 19. 12905-12939.) A politikatudomány szempontrendszerében is sokértelmű kategória. Az utóbbi évtizedekben a magyar szerzôk többsége (Hervainé Szabó Gyöngyvér, Beszteri Béla, Miszlivetz Ferenc , Navracsics Tibor, Szilágyi István, Soós Edit, Kaiser Tamás) fôként az europaizálódás folyamatának keretében értelmezi, melynek tágabb, a globalizációval összefüggô problematikájára a világpolitikai-világgazdasági elemzések mutattak rá (Simai Mihály, Szentes Tamás). AZ EU-tanulmányokon belül fontos és igen széles körben művelt terület, amelynek a már említett hazai szerzôkön túlmenôen pl. a földrajzi, közigazgatási és egyéb társadalomtudományi diszciplínákat integráló "regionális kutatások", így az ezzel foglalkozó akadémiai intézethálózat munkái is megvetették alapjait (pl. Horváth Gyula, Pálné Kovács Ilona összefoglaló munkái). Maguknak a kutatási megközelítéseknek a sokfélesége már a magyar nyelvű, hát még a nemzetközi szakirodalomban oly nagy, hogy igen nehéz lenne itt körülhatárolható irányzatokat, iskolákat elkülöníteni (Benko, 2002). Így most csupán a politikatudományi kutatások szemszögébôl érzékeltetném a témakör zavarba ejtô komplexitását.

Nyugat-európai, EU-politikai kontinuumban politológiai kutatások eredményei alapján a következô nagy témakörök azonosíthatók.

1. Regionalista mozgalmak

Régtôl fogva ismertek bizonyos területeken, szerepet játszanak a helyi, országos, sôt európai politikában. A 20. század hatvanas-hetvenes éveiben fordulat zajlik le bennük. Korábban konzervatív-szeparatista jellegük fokozatosan civil regionalizmussá alakul át, amely az adott terület szociális integrációja és kulturális identitása érdekében lép fel a nemzeti és az európai politikai térben. Kevésbé militáns, az adott politikai kereteket elfogadó, azokat reformista módon átalakítani kívánó mainstream intézményesedik érdekcsoportokban és pártokban. A militánsnak maradók, illetve az új militáns szubkultúrák viszont az illegális-erôszakos stratégiát választva ellenkultúraként szervezôdnek meg. Ezek sokszor látványos akciók hosszabb idôre mintegy beárnyékolják az elôzô, kontinentális méretekben jóval jelentôsebb civilizációs folyamatot.

2. Regionalista pártok

A regionalista pártcsalád lényeges eleme a Seymour M- Lipset- Stein Rokkan féle konfliktus- és törésvonal-modellnek, amely a két világháború közötti pártcsaládokban intézményesedett konfliktustípusok között említi a centrum-periféria konfliktuspárt. Stein Rokkan és Derek Urwin kutatásai pedig az európai perifériák társadalom- és kultúratípusairól konkretizálták a regionális politikai szubkultúrák fejlôdési modelljét a nemzetállami rendszerben. Az EU politikai tere mind a mozgalmak, mind a pártok, mind az érdekcsoportok és helyi kisebbségek számára többcsatornás participációs lehetôségeket és érdekérvényesítési fórumokat nyit meg, amelyeken nem alakul ki olyan bandwagoon-effektus, mint azt a funkcionalista elmélet eredeti logikája feltételezné, de a fejlôdô intézményes keretek a regionális érdekek európai érvényesítésére hozzájárulnak a regionális szociális és politikai hálók sűrűsödéséhez bizonyos EU-politikák, programok, kampányok mentén.

3. Regionális autonómia-kulturális/nyelvi autonómia

A regionális mozgalmak 20. századi jelentkezése Nyugat-Európában szerves kapcsolatban állt a kulturális és etnikai kisebbségi kérdéssel. Nem véletlen, hogy az 1989 elôtti magyar elemzôk majd mindegyike csupán a nemzeti-etnikai kisebbségi elemet emelte ki, amely 1989 után is fennmaradt a magyar kutatók jó részénél, azonban tudatos viszonyban áll többnyire az államszerkezeti változásoknak az EU integrációval összefüggô elemzésével. Területi autonómia és nyelvi-kulturális egyén-csoport autonómia szerves összefüggésben állhatnak a regionalizáció folyamataiban, azonban nem mindig és szükségképpen kapcsolódnak össze.

4. Államszerkezet, szuverenitás, europaizálódás

A regionalizmus "alulról", a globalizáció és europaizálódás "felülrôl" nyitották meg Nyugat-Európa politikai rendszereit és államszervezetét a regionális autonómiák és a lokalitás beemelése irányában. Az EU fejlôdése kapcsán devolúció, regionalizáció, decentralizáció különféle trendjei és modelljei mutathatók ki az összehasonlító politika és közigazgatási elemzés segítségével. Az államok belsô politikai keretfeltételeinek és tereinek átalakulása párhuzamos a régiók és a szubnacionális szint számára megnyíló európai politikai keretek és tér folyamatos alakulásával. Az EK-EU bôvítés-mélyítés ciklikus fejlôdésében az új fórumok létrejötte és a régiek átalakulása olyan intézményes dinamika, amely folyamatos kölcsönhatásban van a regionális gazdaság, politika és civil társadalom fejlôdésével, mobilizációjával és intézményesedésével. A folyamat jelenleg éppen megint olyan fordulóponthoz érkezett az európai alkotmányozás, demokratizálódás és a polgárközeli jelleg erôsítésének manifeszt stratégiájával, ugyanakkor a keleti bôvítés kihívásával, amely az eddigi struktúrák gyökeres és gyors átalakulásához vezethet a közeli jövôben.

5. Regionális civil network (RCN)

Az RCN fejlettsége, sűrűsége több tényezô függvénye. A mozgalmi mobilizáció, a párt- és érdekcsoport-szervezettség, a nemzeti és az európai politikai keretek elérhetôsége, amely a helyi társadalmi-kulturális tôke koncentrációján, illetve az európai regionális politikák "rásegítô" szerepén alapul, kijelölik a RCN nyugat-európai megoszlását. A történeti-funkcionális tanulmányok, fôleg Putnamé, illetve az azok nyomán megindult szerteágazó vizsgálódások rengeteg érdekes részproblémát állítottak elôtérbe, de a RCN-vizsgálatoknak nincsen olyan homogenizált módszertannal készült egységes európai statisztikája és geográfiája, amit a területi gazdálkodási- és társadalomstatisztika más területeken produkál.

Regionalizmus a nyugati mozgalomkutatásban

Nyugat-Európa, az EU a globális és regionális tanulmányokban mint összességében intenzíven kutatott területként jelenik meg, azon belül azonban a szakirodalom módszertanilag és elméletileg annyira diverzifikált (Benko 2002), hogy szinte nem is lehet megtalálni a közös nevezôt, legfeljebb olyan, önmagukban is kontroverz és sokértelmű megközelítési szinteken, mint a "social capital" és a "civil society" kutatása. Ezért itt sokféle elméleti kerettel, regionális esettanulmányokkal találkozunk, amelyeknek eredményei kapcsolatba hozhatók az integrációs, a globalizációs és a politikai intézményesülésre vonatkozó elméleti keretekkel, de nincsen kialakult, egységesen kezelhetô terminológia és módszertan az ilyen kutatásokra. Az elméleti háttér ennek következtében ugyancsak zavarba ejtôen sokféle, fôként ha nemcsak a legfrissebb munkákat lapozzuk fel, hanem megkíséreljük végigkövetni a hetvenes évek óta folyamatosan változó elméleti kereteket.

Ahogyan ugyanis a témák, a kutatási súlypontok részben a gyakorlati problémák átalakulása, részben a tudományos és politikai elvárások - az EU integrációs folyamatának és keretfeltételeinek - változásai következtében alakultak, gyakori, hogy a szerteágazó tematikát idônként változó elméleti modellek mentén újraértelmezik, s ezáltal a kutatási és elemzési súlypontok átalakulnak. Nagyon "durva" szembeállításokban értelmezve ezt az olyan szerteágazó, szinte követhetetlen folyamatot olyan feltételezéseket fogalmazhatunk meg, amelyeknek alapos alátámasztása csak nemzetközi kutatócsoportok hálózatainak jól összehangolt munkájára támaszkodva volna lehetséges. Így például a regionalizmus társadalmi-politikai jelentése a hetvenes évektôl a 21. század elejéig Nyugat-Európában, a bôvülô EU-ban kritikai jellegű, civil, mozgalmi "bottom up"-ból egyre inkább konvencionális, intézményesedett, normalizált "top down" jelleget kapott. Természetesen újabb és újabb mozgalmi ciklusok újra meg újra kritikai jelentôséget adnak az általuk újraértelmezett régiónak, amely így a hetvenes-nyolcvanas éveknek az alternatív, új társadalmi mozgalmak regionalizmusából, ma már a globalizáció-kritikus mozgalmak régió-értelmezéseinek adta át a helyét. Ezzel összefügg a korábbi kritikai csoportok és mozgalmak integrációja a politikai és társadalmi elitekbe, amely fôként a zöld pártok fejlôdési dinamikájában - parlamenten kívüli ellenzék/ parlamenti ellenzék/ a kormányt támogató ellenzék/ kormányzó koalíciók részesei - szemléltethetô. Párhuzamos ezzel a folyamattal társadalomkritikai szemléletmódjuknak, céljaiknak, programjaiknak elfogadása, részbeni megvalósítása, avagy rituális kooptálása a társadalmi-politikai konszenzusba, kormányprogramokba, politikai kultúrába, EU-politikákba stb. Míg tehát a hetvenes-nyolcvanas évek kritikai mozgalmi ciklusa intézményesedik az ezredfordulóra, addig a civil társadalom újabb, persze a korábbi mozgalmak radikális részét kooptáló mozgalmi ciklusa és új generációja jelenik meg a kilencvenes évek végén és a 21. század elején az euroatlanti jóléti demokráciákban, s ezek számára a régió újból civil társadalmi jelentést, "bottom up" vonatkozást jelent.

A változások mellett természetesen jelentôs mértékű a kontinuitás is. A globális és a lokális kapcsolatrendszer összefüggô értelmezése jellemezte - Hazel Henderson híres szlogenje alapján: "Globálisan gondolkodni - lokálisan cselekedni" - a hetvenes-nyolcvanas évek alternatív mozgalmait, míg a globalizáció-kritikus diskurzusokból kinôtt mozgalmak az ezredfordulón a "globalizáció" kifejezés két tagjának szerves összefonódásával érzékeltetik a két folyamat interpenetrációját, kölcsönös szerves összefüggését. Ugyancsak fennmarad a civil társadalmi autonómia gondolata, és az intézmények, az elitek kritikája. Érdekes változásokon megy át az Európa-kép, és az EU integrációs folyamatának átalakuló értelmezése, amelyet mind a politikai programok, mind a kritikai társadalmi-politikai gondolkodás szintjén alaposan kellene elemezni. Ennek híján, a korábbihoz hasonló durva szerkezetű, hipotetikus megfogalmazásban azt lehet felvetni, hogy az "elitek és bürokráciák Európájával szembeállított "polgári, civil, öko, fenntartható, szociális és szolidáris Európa" alternatívái az integráció fejlôdése, a keleti bôvítés és a mélyítés-intézményesítés kihívásai révén ma már talán nem állnak olyan merev ellentétben egymással, mint az alternatív mozgalmak kezdeti, hetvenes-nyolcvanas évek szakaszában. Ekkor alakult ki az utópia-mozgalom, negatív utópia-EU "kolosszus" dichotómiája, amely ma is fellelhetô a globalizáció-kritikus mozgalmakban és gondolkodásban, azonban az "EU kolosszus" eközben a korábban vele szembeállított utópiák igen lényeges elemeit, így pl. az emancipációs programokat, az ökológiai és szociális szemléletmódot, a "demokrácia demokratizálódásának" igényét legalábbis értékek és programok, de intézményes formák és politikák szintjén is magába olvasztotta, és ezzel pacifikált bizonyos korábbi tiltakozási potenciálokat, hogy újabbak keletkezzenek a "szoft EU" ellenében is. Jellemzô, hogy a regionalizációval foglalkozó EU-diskurzusokon belül egyaránt fellelhetjük a hivatkozásokat a katolikus társadalmi tanítás szubszidiaritási elvére, de a hetvenes-nyolcvanas évek alternatív társadalomelméletére, a "small is beautiful" iskolára, Leopold Kohr és E. F. Schumacher munkáira (Sturm, 1991), az "economies of scale" szemléletmódjára. Ezt az elméleti fejlôdést, avagy változást természetesen nem hagyhatta közömbösen az a látványos intézményesedési dinamika, ahogyan az EU-régiói politikai képviselethez, beleszóláshoz, de legalábbis kooptációhoz jutottak az integráció változó keretei között. Nem szabad sommás kijelentéseket tenni ebben a vonatkozásban, hiszen az intézményépítés éppen ezekben a pillanatokban is újrarajzolhatja a kialakult rendszert, másrészt ennek a szükségképpen átmeneti, talán éppen a huszadik század utolsó harmadához kötôdô intézményes komplexumnak a megítélése ellentmondásos az elemzôk körében, akár a magyar szakirodalmon belül is, és a regionalizmus gyôzelmét jelzô "régiók Európája" szlogen igenlésétôl az annak társadalmi-politikai gyakorlata alapján történô megkérdôjelezéséig, érvényességének kétségbevonásáig terjed a vélemények és álláspontok skálája. Mindazonáltal az intézményesedés és politikaalakítás dinamikája, annak eltérô megítélése mellett is át kellett hogy strukturálja a régiókkal foglalkozó politikai gondolkodást és elemzést, hiszen más a koncepcionális viták és az intézményes továbbfejlesztés logikája, a régió-politika és a regionális intézményrendszer az EU-ban, a 21. század elején kétségbevonhatatlan társadalmi-politikai realitások, amelyek kizárják, de legalábbis megnehezítik annak az utópista szemléletmódnak a fenntartását, amely a hetvenes-nyolcvanas évek alternatív diskurzusát jellemezte az EU-ról és a régiók szerepérôl. Fennmarad és újjászületik az elméleti értelmezés, azonban a társadalmi-politikai modellekkel találkozik, nem pusztán szcenáriókban merül ki, mint korábban.1 A másik új elem a globalizációval összefüggô értelmezési keret térnyerése, mondhatni kommercializációja és eltömegesedése: ami a hetvenes-nyolcvanas években néhány kiemelkedô gondolkodó, pl. Johan Galtung elméleti innovációja, az a 21. század elején a "való világ" diskurzusainak szerves része, tömegmozgalmak politikai gondolkodásának és nyelvhasználatának eleme. A régió - regionalizmus-mozgalmak - EU vonatkozási rendszere tehát jócskán megváltozott környezetben és át- meg átalakulva ôrzi meg kontinuitását, és alakítja ki diszkontinuitásait a hetvenes évektôl napjainkig tartó idôszakban a nyugat-európai vitákban, diskurzusukban.

Dirk Gerdes (1985), a német alternatív regionalizmuskutatás kiemelkedô alakja a követezôképpen jelöli ki a regionális mozgalmi problematika politológiai kereteit az új globalizáció-kritikus mozgalmi hullám megjelenését megelôzôen, a hetvenes-nyolcvanas évek tapasztalatai alapján.

1. táblázat

A politikatudomány regionalizmus-vitáinak alapfogalmai2

A régiók különállását

megalapozó elképzelések

A regionalizmus céljai

 

Autonómia

Föderalizmus

Szeparatizmus

A társadalom mint

Kultúr-

Szubszidi-

Etnonacionalizmus

"természetes organizmus"

autonómia

aritás

 

Az állam mint a

Decentra-

Vertikális

Elitkonkurencia

politikai akaratképzés

lizáció

hatalom-

Legitimációs válság

"szuverén" letéteményese

 

megosztás

Kormányozhatatlanság

Társadalom és állam

Dekon-

Vertikális

Dezintegráció és

unitárius-republi-

centráció

feladat-

polarizáció cent-

kánus egysége

 

megosztás

rum-periféria között

A regionalista politikai gondolkodás és társadalmi cselekvés Gerdes meghatározása szerint három kritériumnak feleltethetô meg:

1. homogén térre vonatkozik;

2. a fölérendelt téregységbôl egy térkomplexumot kiemel;

3. eme kiválasztott téregységet a társadalmi-politikai rendezôelvek foglalatának tekinti, amely az állam és társadalom korábbi szervezeti modelljével ellentétes, és amely így "szubnacionális territoriális egység ellenzéki értelmezése" lesz.

Eme kiinduló feltevések alapján a politikai és politikatudományi megközelítésében elôtérbe kerül azon társadalmi-politikai szervezôelvek értelmezése, amelyekkel szemben a sokféleképpen értelmezett "régiók" valamiféle "ellenzéki alternatívát" jelentenek. A szervezôelvek értelmezése határozza meg az ellenzéki alternativitás jellegét, minôségét és fokát.

Táblázatának bal oldali sora tartalmazza a három eltérô társadalmi-politikai modellt, amelyekkel szemben szerinte a regionalisták három alapvetô kérdésfelvetése - az autonómia, a föderalizmus és a szeparatizmus kérdése mint ellenzéki alternatívák - eltérô módon értelmezôdik. Az autonómia a modern nemzetállam egységes, centralizált értelmezése ellen irányul, az autonomisták a nemzetállam territoriális azonossága, homogenitása ellen emelik fel szavukat, és a régiók sajátos politikai értelmezését adják, amely azonban nem éri el a föderalizáció szintjét. A föderalisták a régiókat a föderális rendszer különbözô szerepeiben és szintjein képzelik el, és a hatalmak megegyezésen és intézményesítésen alapuló megosztását kívánják. A szeparatisták magának az unitárius állami rendnek az érvényességi igényét vonják kétségbe, amelynek egységét megegyezéssel vagy erôszakkal új, a kiválasztott régión avagy régiókon alapuló állami egységek létrehozására kívánják felhasználni. Mindhárom irányzat, illetve problémakör értelmezhetô a konzervatív, a pluralista és a republikánus felfogás alternatívájaként, és eme különbségek egyszerre lehetnek az állami egység hívei, illetve regionális kihívóik közötti konszenzus alapjai, de különbözô elveken alapuló kihívások feszülhetnek egymással szembe, így pl. a republikánus állami-politikai felfogással szemben konzervatív regionalista, vagy fordítva. Gerdes komplex tipológia megalkotását kezdeményezi a regionalizmus fokozatai, illetve a támadott és vallott társadalmi-politikai rendezôelvek megoszlási függvényében. Az elméleti alapú és szemléletes modell azonban önmagában még nem tartalmaz semmiféle feltételezést arra nézve, hogy mely és milyen társadalmi csoportok lépnek a regionális-territoriális politizálás ellenzéki útjára - és mely politikai rendszerekben.

Gerdes tipológiája még a regionalizmus ellenzéki-alternatív értelmezéseinek, korszakának tapasztalatait kívánja rendszerezni. Ezzel szemben Bogdanor újabb, magyarul is megjelent politikatudományi enciklopédiájának Yves Mény (2001) által írott szócikke errôl az értelmezésrôl már múlt idôben beszél.

"A regionalizmus kifejezést a múltban olyan egyénekkel és csoportokkal kapcsolták össze, akik bírálták a nemzetállamnak mind a centralizációját, mind pedig a szervezeti felépítését, anélkül azonban, hogy azt létében megkérdôjelezték volna...Hosszú idôn át felforgató tanításnak tekintették, különösen a jakobinus modell szerint felépülô nemzetállamokban. A regionalizmus felforgató jellege azonban elenyészett, s a legradikálisabb csoportok elutasították a nagyobb fokú autonómia kedvéért." (577-578.)

Mény véleménye szerint a nyolcvanas-kilencvenes évek nyugat-európai politikai változásai átalakították a regionalizmus imázsát. "Az 1980-as években a walesi és skót nacionalista mozgalmak és a spanyol autonomisták vonakodtak támogatni a regionalizust, amit a meglevô állapothoz való pusztán technikai alkalmazkodásnak tekintettek. Egy olasz megfigyelô saját országával összefüggésben megjegyezte, elérkeztünk ahhoz a korszakhoz, amelyben "regionalizáció van regionalizmus nélkül". Az 1990-es évekre megváltozott a helyzet, mert az Európai Unió a regionalizmus új felfogását vezette be." (578.)

A sommás, de szerzôje és megjelenése miatt autentikus kijelentések koncentráltan utalnak a már jelzett változásokra. A radikális regionalisták egy része tovább radikalizálódik az erôszakos, illegális stratégiát folytatva, többségük azonban elfogadja azt az intézményesedô politikai teret, amely a nemzeti és európai keretekben nyílik, ágazati politikai ágenssé szelídül. A regionalizmus dezideologizálódik, illetve új érték és elméleti tartalmakkal telítôdik az EU-vitákban, ahol nem az alternatív társadalomszervezô elképzelések állnak elôtérben. Mindezek a változások azonban hosszabb távon értelmezve az európai politikai gondolkodás régi vitáiban gyökereznek, amelyek sok politikai generáción keresztül újra- és újrafogalmazzák ezeket a kérdéseket az állam és a társadalom viszonyáról alkotott felfogások, politikai értékrendek függvényében. Ahogyan Mény egy helyen fogalmaz, a "regionalizmus mint enervált technokrata reagálás" (578.) sem lehet a hosszabb történeti távlatban értelmezett európai politikai diskurzus értékelkötelezettségeitôl mentes, amennyiben az EU integrációs folyamatait nem tekintjük a Történelem, legalábbis az európai történelem végének, beteljesült céljának és értelmének.

Regionalizmus-értelmezés az európai politikaelmélet történetében és a posztkommunista rendszerek EU csatlakozásának aktuális távlatainak ölelkezô horizontjai: állam és politikaelmélet-történeti aspektusok

Glatz Ferenc (1994, 35-36.) történész, az MTA volt elnöke egyik elôadásában a régió fogalmát azon folyamat részeként elemezte, melynek során korábban ismert és alkalmazott kategóriák a kelet-európai diktatúrák bukásával új jelentést nyernek. A felszabaduló területek közösségei találkoznak a nyugat-európai állapottal, amely kihívást, modellt jelent számukra, hiszen kompatibilisekké kívánnak válni vele.

Glatz a regionalizmus három elterjedt mai értelmezését különíti el elôadásában.

1. Szupranacionális: Olyan régiók, mint a Balkán vagy Közép-Európa, amelyek több, sôt sok nemzetállamot foglalnak magukban.

2. Szubnacionális: Adott nemzetállam keretein belüli régió vagy régiók, mint Dél-Alföld vagy Erdély.

3. Szupra- és szubnacionális: Amikor államhatárok által felszabdalt régiók - amelyek egyszerre részei nemzetállamuknak és valamely több állam területein átnyúló regionális közösségnek, pl. határmenti régiók vagy az Alpok-Adria munkaközösség tagjai - működnek együtt.

A regionalizmus mindhárom szintjén közös, hogy:

- olyan komplex közösségrôl (politikai, kulturális, gazdasági stb.) van szó, amely territoriálisan szervezett;

- egyszerre foglalja magában a nemzetállam "alatti" és a "feletti" elemeket;

- olyan szervezôdési forma, amely az önigazgatás, a decentralizáció és a pluralizmus megvalósulásának keretévé válhat.

A továbbiakban a régiók és az állam, a modern nemzetállam viszonyával kapcsolatosan vezetek be két szemléltetô modellt. A modern nemzetállamok két ideáltípusát különítem el, amelyeket a szôlô és az alma szimbólummal kívánok megjelölni. Az "alma" és a "szôlô" államot állítom szembe egymással, amelyekben eltérô, sôt ellentétes a részek, a potenciális vagy valóságos régiók és az állam viszonya.

A "szôlô" szimbólumával jelölt államtípus:

- individuális arculatú közösségek integrációja;

- autonóm, decentralizált egységek koordinációja;

- plurális szerkezetű, autonóm egységekre épül, a centrum kényszerhatalma minimális.

Az "alma" szimbólum olyan államtípust jelöl, amely:

- homogenizált, nivellált, "gleichschaltolt";

- nincsenek benne önálló arculatú egységek;

- hierarchia, centralizáció és központi kényszer maximuma jellemzik.

Tézisem: a régió, a regionalizmus mindhárom, Glatz Ferenc elkülönítette értelmezésére nyitott a szôlô, de zárt az alma típus; a szupranacionális, a szubnacionális, illetve a mindkét aspektust egyesítô szupra- és szubnacionális regionalizmus értelmében egyaránt a szôlôtípus kedvez a regionalizmus fejlôdésének, az alma-típusú állam pedig gátolja azt. Másik oldalról pedig a régiók autonómiája fontos a szôlô-típusú berendezkedés létrejötte és működése szempontjából, de gátolja, illetve nehezíti az alma-típusú berendezkedés funkcionálását.

Szôlô vagy alma? A szôlô- és/vagy az alma-típus, illetve a regionalizmushoz való viszony dilemmája jelenik meg a kelet-európai diktatúrák bukásával, amikor az újonnan alakuló politikai rendszerek egyrészrôl találkoznak az Európai Unió szôlô-típusú berendezkedésével, melyet modellként kívánnak követni, részeseivé kívánnak válni, ugyanakkor azonban a kommunizmus és sokszor a kommunizmus elôtti berendezkedések hagyománya a volt kommunista országokban az alma-típus elemeit és tendenciáit erôsítette meg. Az egyedülálló történelmi alternatíva hatalmas kihívást jelent a politikai gondolkodás és cselekvés számára egyaránt, és központi jelentôségűvé teszi a mindhárom értelemben vett regionalizmust, a születôben lévô új poszt-kommunista politikai rendszerek számára, amennyiben azok a nyugat-európai modell követôivé kívánnak válni.

A dilemma azonban nem új, és elméleti-politikai válaszok egész sora segíti eligazodásunkat a politikaelmélet történetében. A két államtípus és a régiók aktuális és potenciális viszonyának problémáit régóta vizsgálja a politikaelmélet története. Tekintsünk át, illetve említsünk és elevenítsünk fel néhány elméleti-történeti érveléstípust az alma-, illetve a szôlô-típusú berendezkedések mellett és ellen, hogy érzékeljük, milyen régtôl fogva és milyen széles körben jelen van az európai politikai gondolkodásban ez a dilemma, s nem csak a mi korunk és régiónk sajátja.

A "szôlô"- típusú államberendezkedés eszméje már a keresztény középkori Európa politikai gondolkodásának közkincse. Sôt a politikai realitás is "szôlô-szerű" államokban testesül meg; a nemzetállam elôtt az államok a legkülönbözôbb régiók laza konglomerátumai, s nem törekszenek területeik homogenizálására. Legtovább ez a modell a német területeken marad fenn, s a német konzervatív politikai gondolkodásban nyeri el klasszikus megfogalmazását; a régiók és rendek heterogenitására épülô szôlô-típusú államot állítja szembe a francia nemzetállam mintájára szervezôdô alma-típusú berendezkedéssel. A német konzervativizmus gondolkodói a birodalmiság és a császárság fennmaradását a pluralizmus és a föderalizmus biztosítékának tekintik, és elítélik a szuverén nemzetállamban rejlô totalitárius tendenciákat.

1. Konzervativizmus

Justus Möser a "Patrióta fantáziák" (Paczolay-Szabó, 1990, 260-261.) című, Goethe által is elismerôen említett művében így ír errôl "A mostani hajlam az általános törvényekre és rendelkezésekre veszélyezteti a közszabadságot" cím alatt. "Úgy tűnik, hogy az általános ügyosztályon ülô urak legszívesebben mindent egyszerű elvekre vezetnének vissza. Ha kívánságaik szerint történne, az államot akadémiai elmélet alapján lehetne kormányozni, és minden ügyosztályi tanácsos képes lenne arra, hogy az általános terv alapján elôírja a helyi tisztségviselôk tevékenységét. Mindent kinyomtatott rendelkezésekkel szeretnének szabályozni, és nem tűrnek mást, mint általános törvénykönyveket azóta, hogy Voltaire egyszer nevetségesnek találta, hogy valaki elveszítette perét az egyik falu törvényei szerint, holott egy másikéi alapján megnyerhette volna. Valószínűleg azért van ez így, mert a kormányzás művészetét kényelmesebbé kívánják tenni, és ugyanakkor az államgépezet kizárólagos mozgatóivá akarnak válni.

Nem tekintem jogosulatlannak ezeknek az uraknak a vágyát a hiúságra és kényelemre, és századunk, amely általános törvénykönyvekkel terhes, reményeik szerint működik. Valójában azonban ezzel a tendenciával eltávolodunk a természet igazi tervétôl, amely gazdagságát a sokféleségben mutatja meg, és a despotizmushoz vezetô utat készítjük elô, amely mindent kevés szabály alapján kíván kikényszeríteni, és ezáltal megöli a sokféleségben rejlô gazdagságot. (...)

Nem kívánom kutatni, hogy vajon a tudományokban támadt-e hajlam az egyformaságra, vagy egész újabb gondolkodásunkban kedveltté és elterjedtté vált-e az a nyugodt élvezet, hogy általános igazságokat emeljen ki, és törvényekké tegye ôket az egész természet számára, avagy a hadsereg vált mindenek mércéjévé, amelyben gyakran százezer ember irányítja egyetlen pontra pillantását, és lép ugyanarra a taktusra. Bármelyiket feltételezhetjük, de az igazság az, hogy minél egyszerűbbekké válnak a törvények és minél általánosabbakká a szabályok, annál despotikusabbá, szárazabbá és szegényebbé lesz az állam."

2. Liberalizmus

Nem csupán a konzervatív, de a liberális gondolkodás számára is eszményként jelenik meg a szôlô-típusú állam. Alexis de Tocqueville, francia és John Stuart Mill, angol gondolkodók a 19. században a demokratikus liberalizmus politikaelméletének kidolgozása során az egyenlôség és a szabadság konfliktusának dilemmáit fogalmazták meg. Szerintük, a demokráciában a feltételek egyenlôsödése központosított, gyámkodó hatalom megjelenéséhez vezet, a centralizmus veszélyeit hozza magával. A rendiség és a heterogén jogrendszer felszámolásával megszűnnek a központi hatalommal szemben egyensúlyozó erôk. A centralizált berendezkedésben a demokratikus akaratképzés révén a "többség zsarnoksága" kristályosodhat ki, amelyet az állam és a társadalom sokféle intézményében egységes és egyarcú akarat érvényesülése jellemez. A különféle kisebbségekkel, helyi autonómiákkal szemben ez újfajta türannisz kialakulásához vezethet.

"A demokrácia Amerikában" című művében Tocqueville így fogalmaz: "Minden központi hatalom, amely követi e természetes ösztönöket, szereti és támogatja az egyenlôséget; mert az ilyen hatalmak működését rendkívüli módon megkönnyíti, kiterjeszti és megszilárdítja az egyenlôség.

Azt is elmondhatjuk, hogy minden központosított kormányzat imádja az egyformaságot; az egyformaság megkíméli egy csomó részlet megvizsgálásától, amelyekkel foglalkoznia kellene, ha az emberek számára szabályok volnának felállítva; egyszerűbb, ha minden emberre, különbségtétel nélkül, ugyanazok a szabályok vonatkoznak. A kormányzat tehát szereti, amit az állampolgárok szeretnek, és természetesen gyűlöli, amit azok gyűlölnek. Ez az érzelmi közösség, amely a demokratikus népeknél egyazon eszmében egyesít folyamatosan minden egyént és az uralkodót, titkos és állandó rokonszenvet ébreszt közöttük." (Paczolay-Szabó 1990, 373.)

A demokratikus, de gyámkodó államhatalom szociális-gazdasági beavatkozása és a bürokrácia révén megsokszorozott hatékonyságú tevékenység az egyéni szabadság és sokféleség veszélye, akárcsak bármifajta regionális autonómiáé. Ezzel szemben a szabadság intézményeinek megerôsítésére, így a regionális autonómiák lehetôségeinek kitágítására van szükség. Különféle, plurális, heteronóm szervezési elveknek kell érvényesülniük a politikában ahhoz, hogy a modern nemzetállam ne tehesse az egyéni és kollektív autonómiákat lehetetlenné nivelláló intervencionizmusa révén, amelyet a demokrácia többségi elvei is igazolhatnak.

A regionális autonómia és a kisebbségvédelem szempontjai Millnél és Tocqueville-nál egy tôrôl fakadnak, mindkettô az állami túlhatalommal és a demokrácia homogenizáló törekvéseivel, illetve az állami intervencionizmussal szemben, illetve ellenük ható intézmény. A regionális autonómia és a kisebbségek védelme a versengô, plurális elitek létrejöttének, és ezzel a demokrácia alternativitásának is a biztosítéka szerintük.

A liberális demokrácia dilemmáját a központosítás és a szabadság konfliktusában látják, amely a decentralizáció, a személyi, csoport és regionális autonómiák fontossága felé vezeti ôket, vagyis a szôlô-típusú modellhez. Mint J. S. Mill megfogalmazta "A szabadságról" szóló esszéjében: "Annak a pontnak a meghatározása, ahol a legtöbbet lehet megôrizni a központosított hatalom és intelligencia elônyeibôl anélkül, hogy az általános aktivitás túl nagy hányada terelôdnék kormányzati csatornákba - ez a kormányzás mesterségének egyik legnehezebb és legbonyolultabb problémája." (Paczolay-Szabó, 1990, 350-351.) A liberálisok azonban nem tekintik önmagában negatívnak a centralizációt, nem utasítják el az államhatalom ellenôrzési igényeit, így nem csoda, ha a két gondolkodó a 19. században Magyarországon a centralisták, illetve Eötvös gondolkodását inspirálja. Mill egyensúlyt keres a centralizáció és a decentralizáció között; "... azt a gyakorlati elvet, amely biztonságot ad, azt az eszményt, melyet szem elôtt kell tartani, azt a mércét, melyhez a nehézség kiküszöbölését célzó megoldásokat mérni kell, azt hiszem, megfogalmazhatjuk, valahogy ilyenformán: a hatalom legnagyobb megosztása, amely még összeegyeztethetô a hatékonysággal, ugyanakkor az információ legnagyobb mértékű központosítása és legszélesebb szétáramoltatása a központból."

3. Pluralizmus

A pluralizmus tana az állam korlátlan szuverenitása ellen lép fel a 19-20. században, a középkori keresztény államhoz visszanyúló tradíciókkal. Kiinduló tétele, hogy az állam csak az egyike a különféle közösségformáknak, mint az egyház, a civil társadalom, a kultúra stb., és ezért nem illetik meg a többi közösségformák feletti privilégiumok és monopóliumok a társadalmi életben és a döntéshozatali folyamatokban. Ebben a pluralizmus továbblép a liberalizmus decentralizáció-elvén, és magának az állami centrumnak a monopolhelyzetét vonja kétségbe. Ez a pluralista tétel jelen van több modern ideológiai irányzatban, a szocialista és anarchista eszmekör számos gondolkodójánál, akik egyaránt a szôlô-típusú állam utópiáját állítják szembe a nemzetállam alma-típusú realitásaival.

Harold Laski, a pluralista államelmélet angol klasszikusa, így fogalmazza meg a pluralizmus antietatista, anticentralista, föderatív és regionális alapelvét "Az államelmélet válsága" című írásában: "Az állam igényt támasztott rá, hogy törvényekben lefektetett, egyetemes kompetencia illesse meg, és arra hivatkozva lojális magatartást követelt polgáraitól, hogy felségterületén a társadalom összérdekét képviseli. A pluralisták ezzel szemben kimutatták, hogy a törvényekben lefektetett egyetemes kompetencia tisztára formális fogalom, s a gyakorlatban gyakran érvénytelennek bizonyul; és azzal érveltek, hogy a lojalitás igénye nem lehet a priori érvényes, mivel az emberek elkötelezettsége valójában plurális, nem egyirányú; hogy az emberek gyakran olyan döntések elé kerülnek, melyekben anélkül hozzák meg választásukat, hogy tekintettel lennének az állam formális elsôbbségére. Ezért - következtettek a pluralisták - bármilyen fenséges és hatalmas legyen az állam, a valóságban csak egyike a számos társulásnak (association) a társadalomban, s a tapasztalat szerint hatalmának mindig korlátai vannak, melyeket az határoz meg, hogy egyfelôl milyen célokat követ az állam, másfelôl hogyan ítélik meg e célokat az emberek. A pluralisták leszögezték, hogy az állam jogcíme nem az engedelmességre akarásának tényében van megalapozva, hanem abban, ahogyan ennek az akaratnak a választott tartalma és célja találkozik a szükségleteik kielégítésére törekvô emberek tapasztalataival." (Bayer-Hardi, 1985, 125.)

A pluralizmus elmélete tehát a legkülönfélébb közösségformák, így a regionális autonómiák egyenrangúságát hirdeti meg az állammal szemben és mellett, s ezáltal a szôlô-típusú berendezkedés igenlésének hagyományát folytatja, s szakítani kíván az alma-állammal.

4. Posztmodern, alternatív társadalomelméletek

A posztmodern, alternatív társadalomelméletek is a régióknak a nagyobb politikai egységeken belüli egyenjogúságát és autonómiáját képviselik, megôrizve ezzel a modern társadalomelméletek és ideológiák szôlô-típusú tradícióit. A globális problémákkal szemben az ökológiai mozgalmak a "Globálisan gondolkodni - lokálisan cselekedni" szervezési elvét állítják szembe. A nemzetállam feletti, szupranacionális problémák e felfogás szerint nem a nemzetállam, hanem a szubnacionális régiók és közösségek szintjén válaszolhatók, illetve oldhatóak meg. Nincsen általánosítható megoldás, amelyet általános politika fogalmazhat meg, hanem a helyi közösségeknek kell kialakítaniuk saját alternatíváikat a globális kihívásokra: a környezetszennyezésre, a túlnépesedésre, a migrációra, a növekedés korlátaira stb.

"Ökotópiában", Ernest Callenbach (1993) népszerű utópikus regényében a kisebbségek maguk alakítják ki önigazgatásukat, autonómiájukat a centralizált államhatalom mellett és vele szemben. A regénybeli utópikus állam szecesszió eredménye, leválik az Amerikai Egyesült Államokból megkérdôjelezve a nemzeti szuverenitást.

Az alternatív életformák pluralizmusa a bázisdemokratikusan szervezett politika elvét alapozza meg. Mint a nyugatnémet Zöldek párt 1980-as szövetségi programja megfogalmazta: "A bázisdemokrácia politikája azt jelenti, hogy megszilárdul a decentralizált, a közvetlen demokrácia. Abból indulunk ki, hogy a bázis, a társadalom döntéseinek elvi elsôdlegességét kell elismerni. Az áttekinthetô, decentralizált közösségek (helyi szinten, járási szinten) jogosultak arra, hogy további autonómiát és önigazgatási jogot szerezzenek. A bázisdemokráciának azonban szüksége van egy összetartó szervezetre és együttműködésre arra az esetre, ha az ökológiai politikát a közakarat kialakítása során erôs ellenállással szemben kell érvényesítenie. Ez okból minden politikai területen azt akarjuk keresztülvinni, hogy vezessék be az érintett lakosság fokozott beleszólását a helyi, tartományi és a szövetségi szintű népszavazásokon, valamint... a közvetlen demokrácia elemeit." (Szabó, 1989, 252.)

Az alternatív mozgalmak politikai közösség-felfogása nem kíméli a nemzetállam alma-típusú kereteit, és újfajta patriotizmus, regionalizmus megfogalmazására tesz kísérletet. Új, a 19. századétól eltérô kategóriákban gondolkodik e kérdésekrôl, amelyek számára új jelentéseket hordoznak. Mint Dan Diner "A nemzeti kérdés és a békemozgalom" című nyolcvanas évek elején keletkezett írásában kifejti, ez az elképzelés közel áll a szôlô-típusú állam regionális autonómiáihoz.. "A természet alternatív és kritikai fogalma megfelel annak az alaphangulatnak, amelyet új haza-érzésnek nevezhetünk. A haza olyan fogalomként jellemezhetô, amely rendelkezik a táji-természeti, de részben kulturális és szociális komponensekkel is. Mint civilizációellenes tartalmak identifikációs motívumát, ezt a haza-képzetet [a nyugatnémet békemozgalomban - Sz.M.] manifeszten antietatista, anticentralista és antiindusztriális jellegűnek fogják fel. Ezzel nem szolgálható közvetlenül a nemzeti mobilizáció. De az ökológiai gondolkodás olyan létformái, mint a decentralizáció és a nagyipari társadalomszervezési formák alternatív-ökonómiai összezsugorítása inkább a vidék, a régiók nacionalizmusát szülhetik meg, mintsem a nemzetállamot elôfeltételezô vagy arra törekvô patrióta identitástudatot. A haza fogalma, ahogyan az az ökológiai mozgalomban kifejlôdött, az államilag közvetített nacionalizmushoz képest partikuláris és centrifugális jellegű." (idézi Szabó 1992, 72.)

Hosszú utat tettünk meg a német konzervatívoktól a posztmodern társadalomelméletekig, hogy megmutassuk, a szôlô-típusú állam decentralizált szerkezetével, a regionális autonómiával a premodern, a modern és a posztmodern gondolkodásban egyaránt megjelenik.

Foglaljuk össze rövid elmélettörténeti áttekintésünk eredményeit:

1. A szôlô-típusú berendezkedés gondolata gazdag és sokarcú hagyománnyal rendelkezik az európai, illetve a szélesebb értelemben vett "nyugati" politikaelméletben és politikai gondolkodásban. (Nem kizárt, sôt valószínű, hogy a "keletiben", a klasszikus ázsiai vagy egyéb magaskultúrákéban is - ezt a hagyományt azonban nem ismerem.)

2. A szôlô-típusú modell különféle irányzatokban jelenik meg, egyaránt jelen van jobb- és baloldali, progresszív és konzervatív, modern és posztmodern elméletekben.

E megfogalmazások szerint a szôlô-típusú berendezkedés elismeri a különbségeket, eltéréseket, differenciákat; sokféleséget, pluralitást biztosít és hoz létre; decentralizálja a forrásokat és az információt, a szubszidiaritás elvei alapján működik, illetve a nemzet "alatti" és "feletti" közösségek kialakulását és létezését nem csupán engedi, hanem elô is segíti.

3. E felfogás ellentéte, az alma-modell ugyancsak különféle megfogalmazásokban jelenik meg az eszmetörténetben. A konzervatívok a születôben lévô modern nemzetállamot, a liberálisok a homogenizáló "népi" demokráciát - itt nem a második világháború utáni, hanem a klasszikus jeffersoni-jacksoni értelemben -, a pluralisták mindenféle centralizált államot, az alternatívok a bürokratikus, intervenciós, erôszak-monopóliumot igénylô "megagépezetet" (Lewis Mumford, 1986) utasítják el, amely szerintük lehetetlenné teszi a "részek" egésszé fejlôdését, a regionalizmus kibontakozását.

Kritikájuk szerint az alma-típusú berendezkedés homogenizál, nincsen tekintettel a régiók történetileg kialakult eltéréseire és különbségeire; monopolisztikus kontrollt gyakorol területe felett; centralizálja az erôforrásokat és az információt; leszűkíti a nemzetállam "alatti" és "feletti" közösségek kialakulásának lehetôségeit.

4. A szôlô-típusú felfogások egyaránt nyitottak a szupra- és a szubnacionális regionalizmus fejlôdése irányában, az alma-típusúak gátolják azt.

A probléma aktualitása

A szôlô-típusú berendezkedés az Európai Unió intézményes vezérelve és integrációs célja, még akkor is, ha a tagállamok vagy különféle politikai irányzatok azt eltérôen értelmezik. Azonban a frissen felszabadult posztkommunista államok politikai gyakorlata és politikai ideológiái, jóllehet gyakran formálisan az Európához való csatlakozást tűzik célul, mégis sok tekintetben az alma-modell gyakorlatát követik, annak hagyományait folytatják. Lehetôséget biztosít-e Kelet-Európában a kommunista diktatúrák bukása a szôlô-típusra való áttérésre? Olyan kérdés ez, amelynek elméleti és gyakorlati megválaszolása egyaránt nyitott, rendkívül differenciált és bizonytalan - adott a történelmi lehetôség, azonban egyáltalán nem szükségszerű annak széleskörű és teljes megvalósulása.

A regionalizmus kelet-európai fejlôdésének alternatíváit emellett nagymértékben meghatározza a szôlô és az alma közötti döntés, illetve konfliktus kimenetelének formája. Nyugat-Európában ez a kérdés a második világháború után az európai integráció folyamatában a szôlô-modell javára dôlt el. Vajon a régiók (Nyugat-)Európája képes lesz-e integrálni az alma-modellben gyökerezô európai posztkommunista rendszereket? Ad-e olyan mintát, amely ellensúlyt képez az alma-modellel szemben?

A posztkommunista országok szinte egyöntetűen célként vallják az Európához való felzárkózást, és vele a szôlô-modell megvalósítását. Azonban politikai kultúrájukban, társadalomszerkezetükben és mentalitásaikban nagyrészt az alma-modell uralja valóságukat.

Tekintsük át ennek a szôlô és alma közötti dilemmának, illetve skizofréniának néhány történeti-szociológiai érvét.

a. Lezáratlanok és konfliktusosak a nemzetépítési folyamatok, amely a nemzetállam abszolutizálása felé hat. A friss nemzetállamok hajlanak az "alattvalói", a nemzetállam perifériájára szorított, és a "domináns", "uralkodói" politikai kultúrák megoszlására és konfliktusára építeni, amely párosulhat az etnikai, regionális megosztottsággal is.

b. Az új és instabil nemzetállamok "uralkodó" szubkultúrája retteg az etnoregionalizmustól, amely a nemzetállam bomlasztójaként jelenik meg számukra, s ennek elkerülésére mindenféle regionális autonómia és pluralizmus gyanús ellenséggé válik számukra.

c. A kommunista föderációk (Szovjetunió, Jugoszlávia, Csehszlovákia) válsága és erôszakos vagy erôszakmentes felbomlásuk egyaránt a szupra- és a szubnacionális közösségek és szervezôdési szintek kiiktatásának reflexét alakíthatja ki az új instabil nemzetállamok uralkodó politikai kultúrájában.

d. A centralizáció, nivellálás, homogenizácó fasiszta és kommunista hagyományai itt a szorosan értelmezett "Tegnap világát" jelentik, és hagyományaik elevenek mind az uralkodói, mind pedig az alattvalói politikai kultúrákban, amely növekvô félelmet és bizonytalanságot szülhet és szül, amely az "etnikai tisztogatás" és a kényszer vagy félelem szülte migráció hullámaival és hullámaiban terjed.

e. A nemzetállam és a nacionalizmus erôs integráló és mobilizáló erôt jelent a korábbi kommunista berendezkedés válságával és összeomlásával szemben, amelyet kitűnôen használhat fel a maga céljaira a mindenkori uralkodó vagy versengô politikai elit. A nemzet, a nemzetállam az európai frazeológia ellenére vagy mellett uralkodó értékké, legitimációs alappá és a diskurzus domináns elemévé válhat.

Ezen érvelés alapján a szôlô-típusú modellek, programok és célok, valamint az alma-típusú realitások között nyílt vagy burkolt ellentmondások alakulnak ki a posztkommunista országok politikai-társadalmi életében. Az alma-modell azonban összeegyeztethetetlen a szôlô-modellt követô régiók Európájával. Bármilyen nehéz is a szôlôbôl almát elôállítani, a kör eme négyszögesítése nélkül a posztkommunista rendszerek nem válhatnak az egyesült Európa szerves részeivé. Vissza kell szorítani az alma-tradíciót, és ki kell terjeszteni a szôlô-modell érvényét minden társadalmi területen. Ennek egyik lényeges pontja a regionalizmus problémaköre, amely más kritériumok mellett és azokkal összefüggésben indikátorául, mércéjéül szolgál az egyes országok európai felzárkózási képességének és készségének.

A posztkommunista országokban több párhuzamos "nagy átalakulás" zajlik, s ennek egyik fontos és el nem hanyagolható aspektusa a regionalizmus kérdése, amely egyaránt összefügg a piacgazdaság és a demokrácia területeivel. Azt próbáltam meg kihangsúlyozni, hogy a szôlô-modell több, eltérô és ellentétes elméleti-politikai irányzat érintkezési és metszéspontja volt korábban, s ma is az, illetve azzá lehet. A konzervatív, a liberális, a pluralista, és a posztmodern felfogások és megközelítések egyaránt segíthetnek ma abban hogy "almából szôlô" váljék a kelet-európai diktatúrák bukása után, és a posztkommunista országok a régiók Európájának részesévé váljanak. A "régiók Európája" az EU-ban és a kelet-európai diktatúrák bukása után kialakuló berendezkedés alternatívája olyan elméleti és gyakorlati kihívás, amely nem csupán a nemzeti és nemzetiségi megosztottság, de a generációs, szellemi, ideológiai megosztottságok fölött, mellett és alatt egyaránt dialógusra és kooperációra indíthatja a különféle megközelítésmódokat, amelyek történetileg korábban vagy a nyugat-európai politikai univerzumban esetleg egymás ellenfelei voltak. Vajon az EU-csatlakozás képez-e olyan korszakos kihívást, amely a különféle elméleti-politikai tradíciókat egyesíti az Eu-kompatibilisként elismert volt kommunista országokban a jelentôs demokratikus-modernizációs elvárásoknak való megfelelés céljából? Ennek a kihívásnak leginkább a regionális civil társadalmi network-ökben megszervezett, a globális és a lokális között közvetítô civil szféra felel meg.

Civil társadalmi hálózatok mint a régió és a globális rendszer
viszonyának közvetítôi

A 21. századi mozgalmakkal foglalkozó elemzések gyökeresen megváltozott forrásbázison és metodológiával kell hogy megszülessenek. A 19-20. századi modernizációs és alternatív mozgalmak elemzôi a sajtó és tömegkommunikációra, a résztvevô megfigyelésre alapozva alkották meg módszertanukat. A forrásbázis, és vele az egyre tökéletesebbé váló módszertan egy csapásra történelemmé vált a cyberspace-ben megszervezôdött globális mozgalmak megjelenésével. Az újságok többé már nem árulkodnak úgy a tiltakozás trendjeirôl, mint a 19-20. században, és sem a televízió, sem a rendôrségi statisztika nem vált - mint egyesek vélték - a mozgalmak és tiltakozások megismerésének új médiumává, forrásává a 21. században. Ahhoz, hogy alaposabban megismerjük a 21. századnak a globális elektronikus térben megjelenô mobilizációs struktúráit, maguknak a mozgalmaknak az elektronikus alternatív médiájára kell alkalmaznunk a kommunikáció és diskurzuselmélet módszereit.

A most röviden ismertetett néhány szerzô munkáitól tehát ne is várjuk ezt el. Jelentôs elôrejelzô, trend-diagnosztikus elméleti teljesítményük van, amelyet azonban rövidesen leváltanak majd az alkalmazott kutatásból származó, azokra épülô és abban megméretett elméleti modellek.

A globalizációs folyamat hatásait Michael Zürn "Kormányzás a nemzetállamon túl" című munkája úgy értelmezi, mint azt a folyamatot amelyben "a társadalmi tevékenységi rendszerek határai eltolódnak a nemzeti társadalmakon kívülre, azonban nem globalizálódnak még ezáltal". (Zürn, 1998, 73.) A globalizáció tendenciája szerinte az, hogy "a csere, a termelési folyamatok relatíve kiterjednek a határokon kívülre, a gazdaság, a környezet, az erôszak a mobilitás a kommunikáció és a kultúra területein..." (Ua. 76.) A nemzetközi alrendszerek kialakulása, a globális társadalmak születése azon alapul, hogy "a tranzakciók költségeinek csökkenése a társadalmi-gazdasági változás megértésének kulcsa. Ott, ahol a távolság legyôzése már nem, vagy alig jelent specifikus tranzakciós költségeket, kiterjednek és elmélyednek a társadalmi kapcsolatok". (Ua. 74.) A globális politika szereplôi között az elemzôk beszélnek a globális városokról, a globális elitekrôl, a globalizálódott médiáról, az államközi rendszerekbôl kialakuló integrációkról és funkcionális rezsimekrôl, valamint a globális civil társadalomról is (Beck, 1998; 1998a). Ezek között jelennek meg a globális, a földgolyó egészén vagy nagy régióban elterjedve működô társadalmi mozgalmak, amelyek a globális civil társadalom elôfutáraiként értelmezhetôek.

Ahogyan Albrow fogalmaz "A globális korszak" című munkájában, "a fejlôdés a globalitás felé... a gyakorlatok, értékek, technológiák... fejlôdése globálisan... a globális gyakorlat hatásainak növekedése az emberi életre... s e területek interakciója". (Albrow 1998, 141-142.). Mint mozgalomkutató, itt ebbôl a perspektívából kívánok foglalkozni a globalizáció jelenségei közül a transznacionális, a globális mozgalmakkal, elôször Albrow idézett művének idevágó gondolatmenetét rekonstruálva, majd néhány gondolatát saját, illetve más mozgalomkutatók tapasztalataival ötvözve, kritizálva kísérlem meg kibontani. Ebben a művében Albrow úgy értelmezi a globalitást, miszerint "a globalitás... abban különbözik a modernségtôl, hogy nincs meg benne a központi ellenôrzô hatalom eszméje" (ua. 297.). Azaz, a globális társadalom már nem áll szemben a homogén és unikális erôszakmonopólium-intézménnyel, az állammal, mint a civil társadalom és az állam a nemzetállami logikájú intézményrendszereken belül, hanem hatalmi centrumok pluralitása, és ezek komplexumai jelentik ellenpólusát, amelyet államok integratív szervezetei, tömbjei, illetve nemzetközi rezsimek és a globális elitek jelenítenek meg.

Albrow szerint a globális mozgalmak "az absztrakt univerzalizmus modernségének termékei, amely internacionalizmust hoz létre" (ua. 221.), amelyre példa a nemzetközi munkásmozgalom. Ugyanakkor "a globális korhoz tartozik egy másik momentum is, a reakció a globalitásra, a fellépés a globális értékekért a... globális chiliazmus" (ua. 223.), amely a Moon szektával vagy a kisegyházzal példázható. A globális mozgalmak Albrow modelljében egyszerre a globalizáció termékei és utópiájának megfogalmazói, fejlôdését elôrevivô élcsapatok; azonban vannak közöttük a globalizáció hatásaihoz reaktíve, negatív következményei elhárításának igényével fellépô és proaktív, a globalizáció beteljesedése révén új elônyöket remélô mozgalmak is. A globális mozgalmak mind a "nemzetállami kereteken túlmutató identitásokon alapulnak", a "nemzetállami politika definícióin túlmutató jelentôségűek" (ua. 310.). "A nemzetállami politizálás iránti érdeklôdés visszaesése olyan mozgalmakban való elkötelezettség megerôsödéséhez vezet, amelyek az embereket világméretekben mobilizálják, és olyan problémákat tematizálnak, amelyek a nemzetállam napirendjén csak marginális szerepet játszanak." (Ua. 270.).

Albrow a következô mozgalmakat említi meg, illetve jellemzi globálisakként: feketék, ökologisták (pl. Greenpeace), az iszlám fundamentalisták, a feministák, a békemozgalom, a munkásmozgalom és az alternatív mozgalmak. Hogy a globális mozgalmak a globalizációs folyamat elutasítói is lehetnek, ez a probléma egyáltalán nem jelenik meg nála. Az iszlám fundamentalistákat sem tekinti ilyeneknek. Nem foglalkozik egyáltalán azzal az igen elterjedt és sajátos, a globalizációs technológiák elleni diffúz tiltakozó hullámokkal, mint a komputervírusok termelése és terjesztése, a komputerhálózatok leleplezô célú feltörése, lebénítása jelentenek. A globális deviancia mozgalmai így kikerülnek elméletének látóterébôl, hiszen Albrow a globalitást a modernitás leváltójának, és ezáltal az anti-modernség attitűdje felszámolójának tekinti.

Ennél differenciáltabb a már említett Zürn-féle megközelítés, amely a globalizáció által elôhívott fragmentációs mozgalmakról mint fajsúlyos tényezôkrôl értekezik a globalizációs folyamatok eredményeként. Idesorolja az etnikai reneszánszot, a szeparatizmust, a "fragmentációs" mozgalmakat, amelyek a nagyobb integrációk világa ellen lépnek fel a fejlett és a fejlôdô országokban egyaránt (Zürn 1998, 258-294.). Az iszlám fundamentalizmust is ilyen, a globalizációs hatások mobilizálta, ám éppen a globalizációs tendenciák ellen fellépô mozgalomként elemzi. A nemzetállami és a globális mobilizációk viszonya ugyanakkor nem jellemezhetô zérus-összegű játékként: a globális és a nemzetállami mobilizációk intenzitása bizonyos helyzetekben akár párhuzamos is lehet, tehát a globális aréna megjelenése nem jelenti szükségképpen a nemzetállami kereten belül működô civil társadalom aktivitásainak lecsökkenését.

Albrow elemzései a globális mozgalmakról két egymást metszô tendenciát kapcsolnak össze. Egyrészt a fogyasztásra, az életstílusra, a növekvô személyi kulturális tôkére épülô kapitalizmus megnöveli a civil társadalom forrásainak, kulturális tôkéjének mennyiségét, amelyet a modern kommunikációs technológiák révén eredményesen használhatnak fel a globális arénában is. "A globális mozgalmak ereje azon alapul, hogy világszerte egészen köznapi emberek egy kis többletenergiával és idôvel, szabad döntésükkel a közös ügy mellé állnak. E mozgalmaknak nincsen sok pénzük, sem átfogó infrastruktúrájuk. Azonban emberi, jobban mondva kulturális tôkével bôven rendelkeznek. A bizonyos értékek melletti elkötelezettséget használják fel, és olyan tudásból és ismeretanyagból profitálnak, amelyet sem az állam, sem a munkaadók, sem az egyházak nem tudnak ellenôrizni, és nem használható fel a magánfogyasztás céljaira sem." (Albrow 1998, 224.) A globális "kultúrkapitalizmus" megnöveli a társadalom tagjainak kulturális tôkéjét, viszont ezt a széles körben hozzáférhetô kommunikációs-interakciós készséget és képességet a rendszer ellen szervezôdô hálózatok is felhasználhatják kialakulásuk és működésük során. Másrészt létre jön az ún. globális nyilvánosság, a "globális elitek" részvételével, amely a "globális civil társadalomnak" az avantgarde-ját jelenti (Beck 1998a). "Ily módon a globalizáció a korlátlan társiasság/társadalmasodás (Vergesellschaftung) újjáéledésével van összefüggésben, a globális közvélemény megjelenésével és a globális mozgalmak megerôsödésével. Ugyanakkor kibontakozik a menedzserek és más szellemi foglalkozású emberek olyan új osztálya, amely a globalitást mint saját erôforrását szemléli és használja fel." (Albrow 1998, 194.) "A globális intézmények menedzserei abban a helyzetben vannak, hogy a globális értékeket mint szakterületük követelményeit szemléljék. Minden globális intézményes szektor saját képet alkot a világról, és megkísérli azt saját képére formálni." (196-197.) "A globalitás menedzselése multikulturális értékdiskurzusban zajlik, állandó a szektorok közötti vitában, amelyben mindegyik a saját dominanciáját igyekszik elérni, anélkül, hogy olyan tekintély állna rendelkezésre, aki ezt a vitát eldöntse." (Uo.) Több empirikusan is alátámasztott tendencia mutat a globális elit, a globális menedzser típusának megjelenésére és elterjedésére, azokéra, akik a világ problémáinak menedzselésével foglalkoznak. Mivel a globalizáció egymással inkonzisztens identitások koegzisztenciájának lehetôségét megnöveli, a globális elit egyes csoportjai a globális ellen-elitek tiltakozó mozgalmainak a részesei, aktivistái is egyben.

Melyek azok a tendenciák a globális rendszerekben, amelyek megnövelik a globális elitek szakértôi tudásában rejlô hatalom felhasználásának lehetôségét? "Ezek a globális mozgalmak fôként magának a globalitásnak a problémáira orientálódnak, és értékeik a globalitásra épülnek fel. Ezen az alapon a globális menedzserek osztályával kerülnek konfliktusba, s gyakran ellenlábasaik. Megkísérelnek befolyást gyakorolni azokra, akik a globális változásokkal foglalkoznak... és akik felelôsek ezekért..." (270.). A globalizáció a problémák sokaságát termeli a szakértôk számára, akik a globális intézményekben működnek. "Olyan tevékenységi területek közötti viszonyok, mint a nevelés, az egészségügy, a munkaerôpiac és az igazságszolgáltatás a nemzetállamokon belül régen kialakult és meggyökeresedett kulturális prioritásokon alapulnak, amelyeket az egyes hatóságoknak már-már alig kell befolyásolniuk. A globalizált világban ezek a tevékenységi területek állandó versenyben állnak egymással. Eltűnnek egymás felé a határaik. A globalizáció ugyanis nem vezet az értékkonfliktusok megoldásához, hanem éppen ellenkezôleg, ahol korábban csak technikai kérdéseket láttunk, az értékekrôl folyó vita éppen most kerül elôtérbe, és eléri az intézmények legmagasabb szintjeit." (197-198.) De ez a konfliktusos viszonyrendszer magába rejti a kooperáció lehetôségét az uralkodó globális elit és a mozgalmi ellen-elit között, pl. a nemzetállami elitcsoportokkal szemben. A konfliktusok sokpólusú dinamizmusa globalizált világban a világos barát-ellenség, mi-ôk szerepek feloldódását hozza, olyan "kristályosan" sokmetszetű és ellenfényben átalakuló konfliktusszerkezeteket, amelyekben a szereposztások gyorsan, és a hagyományos szemléletmód számára meghökkentôen alakulnak át. "Az ellenállás a globális kapitalizmus érdekei ellen a globális értékekért való fellépéssel annak a példája..., hogy a nemzetállami társadalmon belüli konfliktusok a globális korban egyszerűen az egész glóbuszra áttevôdnek." (226.) "A harcok mennek tovább, miközben a folyamatok, amelyek a csoportok közötti konfliktusokat létrehozták, az egész világra kiterjednek. A gazdag országok gazdagjainak többféle stratégia áll rendelkezésére. A belföldi szegényekkel szövetkezhetnek a más országok szegényeivel szemben." (250.) Ilyen például a külföldi tôkével, munkával, áruval szembeni xenophób fellépés, a migrációellenesség, a kiárusítás vádjai a kozmopolitákkal szemben stb. "De a szegény országok gazdagjaival is szövetkezhetnek a belföldi szegényekkel szemben..." (Uo.) Mint például az európai integrációt támogató elitek kapcsolatrendszere, akik az integráció költségeit a társadalomnak az ebbe a folyamatba beleszólással nem rendelkezô többségére hárítják.

A globális elitek a globalizált társadalmi alrendszerek közötti, a nemzetállamihoz hasonló hierarchiák hiánya, valamint mobil kulturális tôkéjük, hatalmi alapjaik gyors növekedési lehetôségei, illetve átrendezési szabadsága miatt folyamatos konfliktusszituációban léteznek, amely nyitottá teszi ôket az ellen-elit bizonyos csoportjaival való hosszabb-rövidebb távú együttműködésre. Mint a nemzetállamon belüli mozgalmi lehetôségstruktúrák elemzôi megmutatták (Tarrow 1994, 81-100; Kriesi et. al. 1995, 26-53.), az elitek belsô konfliktusa lehetôséget teremt a mozgalmi ellen-elit számára arra, hogy bekapcsolódjék az elitek harcába valamelyik elitcsoport szövetségeseként, "alulról való támogatójaként", és az elitcsoportok nyitottabbak a konfliktusszituációkban az ellen-elit kooptálása és a vele való valamiféle kooperáció felé. "A központi ellenôrzô hatalom hiánya a globális intézményekben a globális gazdasági stratégiák szituációhoz kötött volta, és a flexibilis szervezeti struktúrák..." valamint "az új információs technológiák hatásai" (Albrow 1998, 200-201.) olyan bizonytalanságokat visznek be a globális hatalmi rendszerbe, amely megnöveli a globális elitek belsô konfliktuspotenciálját, és nyitottságot teremthet az ellen-elit felé. Mivel a globális elitek hatalmi alapjait jelentô kulturális tôke mobil, hozzáférhetô, annak alternatív felhasználása elôtt nem tornyosulnak akadályok, s a hatékony kapcsolatteremtési technikák révén gyorsan globális társadalmi hálózatok alakíthatóak ki, a globális civil társadalom mozgalmainak megszervezôdése viszonylag kis anyagi-emberi tôkebefektetést igényel. "A társadalmi rétegzôdés, az emberek hierarchikus alárendeltsége a hatalom, a pénz és a presztízs alapján többé már nem a direkt osztályhelyzet függvényei, hanem olyan csoportok tagságán alapul, amelyek ezen javak felett rendelkeznek, és szerepeik a tér és az idô feletti rendelkezés módjai szerint definiálhatóak. Ezek a csoportok léptek az osztályok helyére. A mai hatalmi elit az információs technológia, a repülôjegy és több lakó és tartózkodási hely segítségével mozog, tevékenykedik és kommunikál transzkontinentális szinten." (Ua. 252.) A globalizált világban az a mérvadó, hogy a társadalom tagjai "különbözô mértékben férnek hozzá a hatalomhoz és a forrásokhoz, amelyek eltérô személyes elkötelezettséget jelentenek az utazásban és a telekommunikációban. A közlekedési és a kommunikációs technológiák hatalmas kiterjedése révén sokkal könnyebbé vált a kiterjedt hálózatok fenntartása. Ennek következtében a társadalmi rétegzôdés számára döntô szerepet játszik, hogy milyen mértékben képes az egyén mindenkori szférájában kommunikálni és mozogni. Nagyjában és egészében a személy térbeli korlátai forrásaitól függenek, amelyekkel szférájában rendelkezik" (ua. 251-252.). A globális kommunikáció felgyorsult a nemzetállamon belüli kommunikációhoz képest, s így a globális hálózatok, a globális kollektív cselekvés virtuális formái akár gyorsabb és könynyebb mobilizációt tesznek lehetôvé, mint egyes nemzetállamokon belül.

A globális mozgalmak általános elemzésében Alain Touraine francia szociológus korai trend-elôrejelzése így szólt : "Az egyre integráltabbá váló hatalmi komplexumokkal szemben az ellenzék egyre inkább globális csoportokban jelenik meg" (Touraine 1998, 119.). Alberto Melucci olasz és Manuel Castells spanyol kutatók hozzájárulását lehet még elméleti síkon kiemelni, és persze, mint a fenti idézetekbôl is kitűnik, nagyon sokan, egyre többen foglalkoztak és foglalkoznak alkalmazott kutatásukkal. Touraine, Melucci és Castells egyaránt identitási mozgalmaknak tekintik a globális mozgalmakat, amelyek az információs társadalom virtuálissá váló struktúrái következtében a diszkurzív térben megszervezôdve az "uralkodó kódok kihívásával-átalakításával" ("challenging codes", Alberto Melucci 1996) hozzák létre új típusú kommunikatív közösségeiket. E koncepció visszanyúl Habermas kritikai nyilvánosság-elméletéhez, melynek kortárs ágenseinek a 20. század új társadalmi mozgalmait tekintette, és Alain Touraine aktor-cselekvés kapcsolatrendszerének elemzésére, s ezzel az új mozgalmak elemzését határozottan a "régi", a 20. századi alternatív mozgalmak közelébe horgonyozza le. Jóllehet, mint például Nyíri János Kristóf recenziója (1998) Castells három kötetérôl helyesen emeli ki, hogy kötôdik a baloldali társadalomelméleti hagyományhoz, azonban a globális mozgalmakat a maguk ambivalenciájában mint a mozgalmakat és ellenmozgalmakat magában foglaló komplex együttest szemléli, és ezzel szakít az alternatív mozgalmakat a 20. század végén egyoldalúan baloldali-liberális mozgalomtípusként jellemzô szemlélettel. Példái - a zapatisták (Mexikó), a japán Aum szekta és az amerikai szélsôjobb terrorizmus - nem hagynak semmi kétséget afelôl, hogy a globális mozgalmak szerinte sem a régi baloldalt folytatják a 21. században, hanem ambivalens jelenségek mind a globális demokrácia, mind a globális civil társadalom kialakulásának szempontjából.

A globális mozgalmak aszerint is tipizálhatóak, hogy a lokális, a nemzetállami, a regionális-kontinentális és a transzkontinentális-globális szinteken milyen erôsséggel, intenzitással vannak jelen, szervezôdtek meg. E tipizálás alapján a globális mozgalmak között a lokális-regionális gyökerű, az azokra épülô globális, illetve az azok híján eleve globálisan szervezôdô, vagy a globális szintrôl a lefelé szervezôdô mozgalom típusát különíthetjük el. A centrifugális, a központból, a globális szintrôl szervezôdô és a centripetális, a bázisközösségek hálózatától a globális szintre jutó mozgalom dinamikája ideáltipikus módon választható el egymástól. A gyakorlatban persze a két fejlôdési vonal akár párhuzamos is lehet. A globális mozgalmak ugyanis felépülhetnek minden szervezôdési szinten az arányos jelenlétre, de megjelenhetnek anélkül, vagy csak bizonyos szinteken. Ugyancsak tipizálási szempont, hogy mely régiókban terjedtek el, illetve ezzel kombinálható, hogy honnét kapják támogatásukat.

Eszerint beszélhetünk az OECD-világ mozgalmairól vagy a "global underdog" szegény régiók mozgalmairól, a második szempont szerint pedig ugyanígy a gazdag világ vagy a szegény világ támogatta mozgalmakról. Hiszen az iszlám fundamentalizmus pl. elterjedt a gazdag és a szegény világban is, de támogatottsága az utóbbira korlátozódik. A globális ökológiai mozgalom viszont szintén mindenütt jelen van, de támogatottsága az elsô világból jön. A lokális és a globális civil társadalom ereje régiónként is eltérô kombinációkat mutathat, hiszen gyenge civil társadalmakat a globális szintrôl "áthatnak" bizonyos mozgalmak - mint az Európán kívüli világban vagy a kommunista rendszerekben -, és erôs belsô civil társadalmakra erôs globális kötôdések épülhetnek fel, mint az OECD-országcsoport magját alkotó jóléti demokráciákban.

Fontos a differenciálás a különféle globális mozgalmak között, hiszen ha csupán aszerint, hogy transzkontinentálisan vannak jelen, viszonylag közös témáik, működô hálózati kapcsolataik vannak, a globális mozgalom kategóriájába soroljuk ôket, akkor nagyon heterogén mozgalom-együttest sorolunk egy kategóriába. Ez olyan leegyszerűsítés volna, mint a lokális avagy nemzetállami szintű megszervezôdés alapján közösséget feltételezni a mozgalmi szektor azonosítható alanyai között. A globális mozgalmi szektor megszervezôdése már önmagában véve is innováció, újítás a korábban csak, vagy elsôsorban nemzetállami vagy regionális, illetve lokális alapú szervezôdéssel szemben, és új viszonyrendszerek is létrejönnek a globalizált mozgalmi szektorral együtt. Kialakul bizonyos specifikus szelektivitása, amely bizonyos témákat, bizonyos csoportokat, bizonyos szervezôdési módokat preferál, másokat diszpreferál, ha a lokális-nemzetállami-regionális szintekhez hasonlítjuk. Nem ugyanazok a mozgalmak vannak jelen a különbözô szinteken, s ha igen, eltérô a súlyuk. Nyilván a grass-roots szervezôdés nem lehetséges globális szinten, de elterjedt a lokális-nemzetállamin.

A globális mozgalmi szektorba csak a "nagyok nagyjai" jutnak ki a lokális és a nemzetállami szintekrôl, hiszen a globális társadalmi-politikai térbe való kilépés lehetôsége az egyébként forrásokban többnyire szegény mozgalmaktól viszonylag nagy energia és idôbefektetést követel meg. A "gazdag" régiók, a Nyugat felülreprezentáltak a globális mozgalmak bázisterületei között. A szegény régiók globalizálódása így ezen a területen is a gazdag világ támogatásától válhat függôvé, a modern technológiák és know-how rendelkezésre bocsátásától. Az ilyen "handicap" kiküszöbölését szolgálják a szegény és tapasztalatok híján lévô területek mozgalmi szektoraiba, civil társadalmaiba a fejlett világból érkezô amerikai és európai segélyprogramok, mint pl. az USAID és a Phare a kilencvenes években Magyarországon, amelyek többek között a helyi civil szervezeteknek a globális hálózatokba való bekapcsolódását is segítették.

Az erôforrásoktól, az elfogadástól és támogatástól való függés a globális mozgalmi szektorban még nagyobb, mint a lokális és a nemzetállami szinteken. Ez a globális mozgalmak demokratikus legitimitásának problémáját, demokrácia-deficitük kérdését veti fel (Schmidt-Take, 1997). A globális működés során ugyanis elválhatnak a helyi aktivisták részvételétôl és ellenôrzésétôl, és közeledhetnek a globális elitekhez és szervezeteikhez. A globális bürokráciák önérdeke is lehet, hogy saját reszortjuk helyzetét megnövelve segítsék az azonos területen működô globális civil kezdeményezések kialakulását, s ezáltal az elit és az ellen-elit túlságosan is közeli kooperációja alakulhat ki az állampolgári ellenôrzést nélkülözô térben.

Miért lenne egyenlôbb és egyszerűbb a hozzáférés és az ellenôrzés a globális mozgalmi szektorban a nemzetállaminál? Természetesen éppen fordítva van, sokkal nehezebb és nehézkesebb. Ez tehát azt jelenti, hogy amennyiben a globális civil társadalomról és mozgalmairól beszélünk, az nem mindenben és minden esetben jelent valami progresszívet, demokratikusat és magasabbrendűt a korábbi mobilizációs arénákkal szemben, pusztán új, de nem kevésbé problematikus, hanem másként problematikus területet jelent. Mivel a globális arénában hiányzik a központi ellenôrzés hatalma, az államhatalom, illetve a közvetlen kapcsolatok a polgári bázissal, másféle ellenôrzési mechanizmusok létrehozására volna szükség, mint a nemzetállami keretekben szervezôdött, államilag garantált normatívan szabályozott környezetben és közvetlen civil kontrollal működô szervezetek esetében. E mechanizmusokkal kapcsolatos ötletek, utópiák már megszülettek, de maguk a mechanizmusok még nem léteznek. Michael Zürn javaslatokat próbált kidolgozni a globális civil társadalom demokrácia-deficitjének csökkentésére, hiszen nem önmagában demokratikus a születôben lévô globális civil társadalom. Javaslatai a transzkontinentális-globális társadalmi-politikai arénában működô civil szervezetek belsô, és a külvilággal való kapcsolataikat szabályozó norma-együttes kidolgozására irányulnak, valamiféle nemzetközileg elfogadható "demokratikus minimumot" próbál meg elvárásként összegezni működésükkel szemben. "A transznacionális döntési hálózatokat meg kellene erôsíteni, de ugyanakkor szabályozott belépési mechanizmusokat kellene alkalmazni körükben. Eszerint bennük minden érdekcsoport részt vehet, aki:

a. Érintettségét, érdekeltségét bizonyítja az adott ügyben, és ezáltal segítheti a nemzetközi szabályozás megvalósulását.

b. Több, az adott nemzetközi szervezet, szerzôdés hatálya által érintett országban működik.

c. Belsô mechanizmusai transzparensek, demokratikusak." (Zürn 1998, 359.)

Utóbbin azt érti, hogy "nyílt tagságú, pártalapú, faji és nemi diszkriminációtól mentes, vezetését szabadon választja meg, működése tagjai felé nyilvános". Zürn azonban adós marad a válasszal arra a kérdésre, hogy a nemzetközi NGO-k esetében miféle nemzetközi szervezet vagy hatóság, milyen módon, milyen költségvetésbôl és támogatásból ellenôrizze, és milyen következményekkel a felállított feltételek meglétét? Az ellenôrzés szervei valamilyen "globális civil bizottság", a szervezetek szervezete, a hálózatok hálózata, illetve annak képviselôi lennének, globális hatáskörrel? Az ilyen ellenôrzés költségei valószínűleg magasabbak lennének, mint a működés révén elérhetô haszon! Továbbá: hova és kihez fellebbezhetne az a civil szervezet vagy mozgalom, akit elutasítanak, negatívan vagy csak önképétôl eltérôen ítélnek meg? A "globális civilitás" szabályozása még sokkal nehezebb, mint az egyébként szintén nem problémamentes nemzetállami szintű kontroll megszervezôdése, hiszen hiányzik az autoritással felruházott állami szervezet, amely legitimitását a demokratikus rendszerben a választóktól nyeri. Ennek pótlására Zürn idézi Philippe Schmitter politológus javaslatát, hogy az Európai Közösség területén működô pressure groupok és NGO-k működését úgy lehetne demokratikusan legitimálni, ha a Közösség választásra jogosult polgárai idônként, fejenként meghatározott mennyiségű "támogatócédulát" kapnának, hogy kvázi-választások során azon szervezeteknek juttassák azokat, akiket legközelebb állóknak tekintenek magukhoz, s ezáltal a többségi elv alapján a nagyobb támogatás nagyobb, illetve erôsebb demokratikus legitimációt, s ezáltal beleszólási többletjogokat jelenthessen a nagyobb polgári támogatást elnyerô szervezetek, csoportok számára a Közösség politikájában. Zürn szerint ez az eljárás "áttekinthetô és az azonosulást növelô" volna, még akkor is, ha sok újabb problémát vetne fel. A demokratikus ellenôrzés intézményeinek, eljárásainak és kultúrájának továbbfejlesztésére volna szükség a nemzetek feletti civil kezdeményezések terén, az állam nélküli demokrácia különbözô modelljei szerint, de ezek egyelôre még csupán papíron léteznek, bár a probléma és a megoldás szükségessége nagyon is valóságosak.

Még messze nem alakultak ki a globális demokrácia intézményes modelljei. Azonban a konfliktus itt is kihívást jelenthet a konszenzus és az intézményépítés folyamataival szemben, és a problémák a megoldásuk felé vezetô út állomásaivá válhatnak a demokratizálódásnak a nemzetállamon túli fejlôdése révén.

 

Irodalom

Ágh Attila: Demokratizálás és európaizálás. Villányi úti könyvek, Budapest, 2002.

Ágh Attila: Hány Magyarország lesz itt? Mozgó Világ 2003. 1. sz., 52-57.

Albrow, Martin: Abschied vom Nationalstaat. Suhrkamp, Frankfurt am Main, 1998.

Bayer József - Hardi Péter (szerk.): Pluralizmus. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1985.

Beck, Ulrich (Hrsg.): Perspektiven der Weltgesellschaft. Suhrkamp, Frankfurt am Main, 1998.

Beck, Ulrich (Hrsg.): Politik der Globalisierung. Suhrkamp, Frankfurt am Main, 1998a.

Benko, Georges: A regionális tudomány. Dialóg-Campus Kiadó: Budapest-Pécs.2002.

Callenbach, Ernest: Ökotópia. Göncöl, Budapest, 1993.

Castells, Manuel: The Power of Identity. The Information Age. Vol. 2. Blackwell, Oxford. 1997.

Gerdes, Dirk: Regionalismus als soziale Bewegung. Westeuropa. In Frankreich, Korsika: Vom Vergleich zur Kontextanalyse. Campus, Frankfurt am Main, 1985.

Gerdes, Dirk: Regionalismus-Regionalpolitik. In Nohlen, Dieter - Schultze, Olaf (Hrsg.): Pipers Wörterbuch zur Politik. Vol.1/2. 1985. 852-856.

Gerdes, Dirk: Regionalismus. In Nohlen, Dieter (Hrsg.): Wörterbuch: Staat und Politik. Bundeszentrale für PB. Bonn, 1991. 586-589.

Glatz Ferenc: Új regionalizmus? Közép-Európa 1993. Kritika 1994. 2. sz.

Habermas, Jürgen: Theorie des kommunikativen Handelns. Suhrkamp. Frankfurt am Main. 1-2. Vol. 2. 1981. 575-593.

Hoffmeyer-Zlotnik, Jürgen P.: Regionalisierung. In Endruweit, Günter - Trommsdorff, Gisela (Hrsg.): Wörterbuch der Soziologie. Lucius&Lucius, Stuttgart, 2002, 445-446.

Kriesi, Hanspeter et. al.: New Social Movements in Western Europe. UCL Press, London. 1995.

Laffan, Brigid: Nations and Regions in Western Europe. http:www.ecsanet.org/conferences/2blaffan.htm.

Melucci, Alberto: Challenging Codes. Collective Action in the Information Age. Cambridge U.P. Cambridge-New York. 1996.

Mény, Yves: Regionalizmus. In Bogdanor, Vernon (szerk.): Politikatudományi Enciklopédia. Osiris, Budapest, 2001. 577-578.

Mumford, Lewis: A gép mítosza. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1986.

Nyíri János Kristóf: Globális társadalom és lokális kultúra a hálózottság korában. Magyar Tudomány 1998. 11. sz., 1286-1297.

Paczolay Péter - Szabó Máté (szerk.): Az egyetemes politikai gondolkodás története. Tankönyvkiadó. Budapest, 1990.

Schmidt, Hilmar - Take, Ingo: Die Beitrag von Nichtregierungsorganisationen zur Demokratisierung. In Beilage zur Parlament, Aus Politik und Zeitgeschichte. 1997. B 43. 17. Okt. 12-20.

Schmitter, Philippe C.: Politikai Európa és szociális Európa. In Miszlivetz Ferenc (szerk.): Közép-európai változások. MTA-SUP, Szombathely, 1998, 89-115.

Smelser, Neil J. - Baltes, Paul B.: International Encyclopedia of the Social & Behavioral Sciences. Elsevier, Amsterdam, Vol. 19. 2001.

Sturm, Roland: Regionen. In Nohlen, Dieter (Hrsg.): Wörterbuch: Staat und Politik. Bundeszentrale für PB, Bonn, 1991. 584-585.

Szabó Máté (szerk.): Politikai ökológia. ELTE, Bölcsész index, Budapest, 1989.

Szabó Máté: Társadalmi mozgalom és politikai változás: a zöldek. Politikai Kultúráért Alapítvány, Budapest, 1992.

Tarrow, Sidney: Power in Movement. Cambridge U.P., Cambridge, 1994.

Touraine, Alain: Return of the Actor. Social Theory in Postindustrial Society. University of Minnesota Press, Minneapolis, 1988.

Zürn, Michael: Regieren jenseits des Nationalstaates. Suhrkamp, Frankfurt am Main, 1998.

 

Jegyzetek

1 Így például, nem kis meglepetésemre azonosítottam a nyolcvanas évek egyik alternatív ökonómia-teoretikusát, aki a pénz közvetítése nélküli cseregazdaságról értekezett az akkori NSZK-ban, az egyik, az újraegyesített Németországban az Euro bevezetésével foglalkozó közkeletű politikai brosúra szerzôjével.

2 Forrás: Gerdes, Dirk: Regionalismus. In Nohlen, Dieter (Hrsg.): Wörterbuch: Staat und Politik. Bundeszentrale für PB, Bonn, 1991, 586-589.

* Ez a munka az MTA által támogatott "Regionális fejlődés és mikrointegráció a Nyugat-Dunántúlon" kutatás keretében készült, amely a Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskola Európa-tanulmányok Intézetében zajlik, Szombathelyen, ahol kutató professzorként veszek részt ebben a kutató- és a hozzá kapcsolódó oktatómunkában. Köszönöm Miszlivetz Ferenc és Török Ádám kollégáknak, a kutatócsoport vezetőinek a lehetőséget a részvételre a színvonalas, innovatív társadalomtudományi kutatás megindításában. A szakirodalom megismerésében, felkutatásában nyújtott segítségükért szeretnék köszönetet mondani a következő kollégáknak: Tóka Gábor (CEU Politikatudományi Tanszék), Kántor Zoltán (Teleki László Alapítvány), Szilágyi István, Kaiser Tamás (Veszprémi Egyetem, EU-tanulmányok Tanszék), Soós Edit (JATE, Politikatudományi Tanszék), Hervainé Szabó Gyöngyvér (Kodolányi Főiskola, Székesfehérvár) Pálné Kovács Ilona (MTA Regionális Kutatóintézete), Navracsics Tibor, Mándi Tibor, Málik József Zoltán (ELTE ÁJK Politikatudományi Intézete), Jan Wielghos (Europa Universität Viadrina, Frankfurt an der Oder, FIT).


 
kapcsolódók
  » impresszum
  » a Jakabffy Elemér Alapítvány hírlapgyűjteménye
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi könyvtárkatalógusa
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi kéziratkatalógusa

további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvető
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Művészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minorităților
» Glasul Minorităților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet
» Web

 
     
 

(c) Jakabffy Elemér Alapítvány, Media Index Egyesület 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék