magyar kisebbség
nemzetpolitikai szemle

       folyóiratok   » Magyar Kisebbség
    szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű a â î s t
  összes lapszám» VII. ÉVFOLYAM - 2002. 4. (26.) SZÁM - NÉPSZÁMLÁLÁS ROMÁNIÁBAN
 
 


| észrevételeim
   vannak

| kinyomtatom
| könyvjelzőzöm



   


Schneller Károly

Magyarok és románok1 erôviszonyai Erdélyben*

A számok sokat beszélnek, de mennyit nem mondanak el! Nemzetek, fajok reális erôviszonyai a tulajdonságok és tények beláthatatlan szövedékétôl függ. A szám leegyszerûsített, töményített formulázása és - hallatlan gazdagsága ellenére is - gyakran elszíntelenítôje, s ezzel megszegényítôje az erôviszonyokról keresendô képnek.

Az egyének hitén, moralitásán, helytállásán, mûveltségén és vitalitásán mennyi minden múlik! És ki méri fel ezeket a képességeket hiánytalanul, vagy akár csak megközelítôen is a számmal?!

Pedig e tulajdonságok eredményei már nagyon is módosíthatják az erôviszonyokat: számok serege módosulhat e lelki tulajdonságok más-más vegyületben szereplô intenzitásához képest.

Hogy az értelmi és erkölcsi fölény erôtöbblet, amibôl utódok jobb boldogulása és nemzetségeken keresztül egész fajok növekedô érvényesülése következhetik: alig vitás - értelmes korszakokban, amikor a közhatalmi beavatkozás szelekcionális ereje az értelmesebbeket és a morálisan fejlettebbeket jutalmazza, de legalább is nem bünteti. A luxuselvetô igénytelenség forrása lehet késôbbi föld- vagy tôkevagyon szerzésének, s ezzel egyes fajok - sopánkodással nem destruálható, és ily esetben erôszakkal nem destruálandó - térnyerésének. Az utód iránti lüktetôbb vágy, az élet értelmének jövôbe helyezése és másrészt a jövô gondjainak életerôre valló elvetése: mind olyan tényezôk, amelyek fajokat felemelhetnek, dinamikusabbakká tehetnek. Nyilván, mivel több utód hatalmas sarkantyúzója a vállalkozókészségnek, a másért élésnek. Ez egy közösségen belül a variációk gazdagodásának éppúgy fontos elôfeltétele, mint ahogy kelléke annak az egészséges közszellemnek, amely épít az örökkévalóságba és nem a mának él.

Íme, mennyi lelki-érzelmi gyökér! A számokkal ezeket bizony nem könnyen érjük el. A szociológiának értékes szolgálatokat tesz az, aki e - közgazdaságtani nyelven szólva - jószágforrás-szerû tulajdonságokat, lelki alapokat elemzi. Így nem csak tudomásul vesszük, de meg is érthetjük azokat az eltolódásokat, amelyek különbözô közösségek, így egyes fajok erôviszonyaiban beállnak. Fontos tudni a lélekszámot, a gazdasági készletek és hozadékok állományát, a számokkal is rögzíthetô közmûvelôdési viszonyokat, de még fontosabb tudni azokat a lelki rúgókat, az akaratot befolyásoló erôket, amelyeknek hatása alatt nagy közösségek ítélik magukat halálra (a gyermek nemakarásával), vagy tékozolják el anyagi javaikat, megállapodnak szellemi mûveltségük tekintetében.

Az emberek e tulajdonságainak mikénti érvényesülése nagymértékben függ a közületi irányítástól, vagyis az állami beavatkozástól. Ezt az irányítást - szemben a tulajdonságokkal - röviden tényeknek nevezhetjük. Nem könnyen áttekinthetô nagy erdô ez. Bozótjaiban elcsenevészedhetnek, megfojtódhatnak a tulajdonságok. Üde levegôjében viszont jó gondozással szépen fejlôdhetnek ugyanezen tulajdonságok.

Ha egy kormányzat elônyben részesíti az erkölcstelent az erkölcsössel szemben, és ha a serény munka hozadékának könyörtelen megdézsmálásával karöltve a legkülönbözôbb parazitizmusokat éleszti, és ha adóztatási vagy örökjogi rendszerével a gyermek-gazdagabbakat szegényíti és a mának élô, lényegileg kisebb vitalitásúakat jutalmazza, akkor persze az erôviszonyok említett lelki jószágforrásai is megzavarodnak, és a kontraszelekció sötét erôi felszabadulnak. A természetes, építô erôforrások útja eltorlaszolódik. Annál inkább, minél inkább eltér a közületi beavatkozás az erkölcsi elvektôl. Ilyenkor a közületi hatalom önmaga fölött mond ítéletet. Ténykedése pedig meghamisítja a természetes erôforrásokat, s ezzel az erôviszonyokat.

Élesen bántó formákban jelentkezik az erôviszonyok meghamisítása akkor, amidôn az állami magatartás és beavatkozás aszerint mér más-más mértékkel, hogy az illetôk milyen fajhoz tartoznak. Ha a diabolikus eszközök kelléktárát muzeális esetekkel gazdagító 22 éves román uralom ily irányú "beavatkozásait" valaki pontosan és kimerítôen egybegyûjtené egy óriási könyvben... (A "dies irae" óráiban mekkora lánggal kellene égni e könyvnek a benne levô szörnyû tartalomért!)

Ha az adóprést csak azért szorítják meg jobban és a baksisrátát csak azért emelik magasabbra, mert magyar az áldozat, akkor ez a közületi magatartás nemcsak az erôviszonyokat módosítja brutálisan, hanem magukat az erôforrásokat is megzavarja. A szorgalmat és az ambíciót lohasztani is lehet, akár a nullpont határáig. Csak emberül hozzá kell látni az embertelen munkához. A fajfenntartó ösztönt is értelmetlenné lehet csenevészíteni, hogyha a jövô nemzedék életútját, mert - mondjuk - magyar, bámulatot keltô rafinériával eltorlaszolják.

A sok általánosság helyett egy példát: 1938 nyarán a Székelyföld szívében, Lövéte és Szentegyházasfalu közt beszélgettem egy élete delén álló értelmes székellyel, "deckát" szállító szekerén. "Higyje el, én jó uram, szívesebben lennék ismét Szibérjában vagy akár a sírban, mint itt e romány világban, mert lejjebb suvadtunk a rabszolgáknál; ha kimenyünk az erdôbe famunkára, a csendérnek, a fôbírónak, a préfektnek ötszáz lé, ha kicsapjuk a marhát, vagy visszük a vásárba, ismét ennyit." És így tovább. Elmondta, hogy az "átállásá"-nak (a görög keleti egyházba való áttérésnek) milyen körmönfont eszközeit alkalmazzák. Kihágásért való büntetéseket elengednek, ha áttér az illetô; a ház elôtt talált kis szemétért nagy pénzbírságot állapítottak meg, de elengedték, ha "átállott". Szólt arról, hogy milyen vitában állanak az erdô és a borvíz tulajdonjoga körül, s hogy mennyi pénzt nyelt el már a kijárás költsége. Elmondta, hogy a katolikus gyermekeket milyen "különadókkal" terelik át az állami iskolákba, ahol nem tanulnak semmi hasznosat. "Hát mondja uram, miért is legyen az embernek gyereke?!" és rámutatott a konok komorsággal dübörgô posztóványoló elôtt levô karfátlan hídra, ahol pár lenszôke apróság nézte a vizet...

Egy statisztikus - ha erôviszonyokról beszél - hozzon számokat - "magyar mese- és mondavilág" helyett, - mondja az olvasó. De hiszen helyben vagyunk, mert egy ilyen beszélgetés csupa láthatatlan szám egy statisztikusnak. Pár perccel késôbb a Kishomoród csupa íz- és illatvölgyén a fakeresztes sziklákhoz érve már körülbelül ilyen száraz nyelvre fordítottam hôsi helytállásában ingadozó székelyünk szavait: az erdô, a legelô itt "élettér". Évszázados közbirtokossági jogcímeket vitássá tenni és magánosok részére elkommunizálni azt, ami a közösségé: biztos sikerû szûkítése az élettérnek. A jogellenes önkény pedig édes testvére a korrupciónak, s kiapadhatatlan forrása a gyanús "szerzésmódoknak". A megkerülés, a vesztegetés útjait persze dehogy is torlaszolták el. Hiszen a levantei dúlásnak rációja és igazolása a vesztegetés, és az ezen úton szerzett vagyonokkal kitenyésztett "középosztály". E korrupció - tûnôdtem - nem ôrli-e fel a székely nép erkölcsi értékeit? Nem gyengül-e meg évtizedekre az intézményesített rossz láttára? De ha nem is, annyi bizonyos, hogy a megszûkült élettér parlagra került munkaerôi tömegesen kényszerülnek elvándorolni a messze idegenbe. Brassó, de még inkább Bukarest, petróleumvidék, Konstanca, kiszolgáltatott napszámosok, kocsisok, még jobban kiszolgáltatott cselédlányok, "déresettek", virulásra termett, szerteszéledô fiatalság, szétszóródás, elvegyülés, nyelvileg vegyes házasságok: íme hová vezet az, hogyha dolgok rendjét durva kézzel felforgatják, s hozzányúlnak a közbirtokossági legelôhöz, erdôhöz, s emiatt kénytelenek a sújtottak hozzányúlni a baksis-lavinát indító pénztárcához.

Itt már teljesen témánknál tartunk. Az erôviszonyok módosulásánál. Már csak szószaporítás a proletarizálódásról, mint sok baj szálláscsinálójáról beszélni. Családtalanság, elhagyottság, prostitúció, nemi bajok, meddôség, fajfenntartó ösztön gyengülése, kulturális hanyatlás, a szülôföld megmaradt népének elöregedése, a lakosság szerkezetének felbomlása stb. Csupa logikus láncszem. Csak egy gombot kellett megnyomni: a tulajdont, a szorgalmat, és a kenyeret kellett bizonytalanná tenni. Ôk azonban értettek ahhoz, hogy ne csak egy gombot nyomjanak meg. Az intelligenciatermelés lehetôségeinek igen nagyfokú megnehezítése a jövôépítés álmát s a gyermek utáni vágyat lohasztotta le mesterien. Az erdélyi magyar és fôleg a székely nemzetünknek híres kultúraépítô rétege, jórészt azért, mert a szûkös talajhoz mérten fölös számú, tehetséges utódok - a híres kollégiumok, líceumok életre edzô kenyerén nevelôdve - küzdeni tudó, értékes értelmiséggé csiszolódtak. Most közel két évtizeden át és nagyon kevés kivétellel a fölös számúak az ipari és bányatelepeken, a kereskedelmi és szállító vállalatoknál igyekeztek elhelyezkedni, a siker egyre csökkenô reménységével, mióta a "numerus valachicus" már itt is nagyrészt bezárta a kapukat. Amikor a mezôgazdaságban, de más foglalkozási ágakban is, egyre nehezebbé vált az elhelyezkedés, csoda-e, hogyha a fölöslegesség érzete erôsödött, és ha az új jövevények, az újszülöttek mindegyre nagyobb gondterhet jelentettek. A születések csökkenése nagyméretûvé vált az erdélyi magyarság körében. A székely gyermekbôségrôl különben is bizonyos önáltatásszerû közvélemény alakult ki. Tényleg volt mindig elég nagy számmal sokgyermekes család, de másrészt a teljes meddôség is gyakoribb volt az országos átlagnál. Háromszék és Udvarhely megyék jelentôs része, sôt Csík megye alsó harmada (a kászonalcsíki járás) a múltban éppen nem produkált sok születést. A tenyésztett kilátástalanság vajon mekkora rendeket vágott a jövô reményeiben?! Az újabb román statisztikai évkönyvek elég szûkszavú népmozgalmi közlései arra vallanak, hogy a székely megyék születési aránya erôsebben hanyatlott az átlagosnál. Már 1930 körül sem ôrizték régi színvonalukat. Valamikor (1901-1910. évek átlagában) Háromszék vármegye a maga 34,5 ezrelékes születési arányával szinte klasszis fölényben volt a szász-román lakosságú Nagy-Küküllô (31,7), vagy a román-szász lakosságú Szeben (31,8), illetve a már túlnyomóan román, de szász kisebbséggel is rendelkezô Beszterce-Naszód (32,2) születési frekvenciájával szemben. 1929-ben már Háromszék megye születési hányadosa 1000 lélekre számítva csupán 26,6, de Nagy-Küküllôé 30,6, Beszterce-Naszódé 29,7 és Szebené is 27,7. A négy megye közül Háromszék elsôbôl utolsó lett.

***

Mindezeket, mint az erôviszonyok régi szintjét ostromló kártevéseket, tüneteket elôrebocsátottuk, hogy óvjuk a közvéleményt attól az illúziótól, amely az erdélyi népfajok erôállományát szeretné a háború elôtti intaktságban szemlélni. Rengeteg volt az ártalom. S bár úgy nézzük, hogy tényleg az erdélyi magyarság a legkeményebb, ütést legjobban álló része a magyarságnak, nem áltatjuk magunkat azzal, hogy ott a magyarság rovására igen nagy változások nem estek volna. Hiszen csak az 1919-1920-ban kiutasítottakra, repatriáltakra és azután az agrárreformra gondoljunk. Utóbbi éppen nemcsak a magyar középbirtokosok rétegét s az egyházak státusát deformálta, de a községi és közbirtokossági vagyonok részleges kisajátításával a magyar-székely kisbirtokosság jelentôs részét is proletarizálta.

Mindezért nem tudjuk osztani azok nézetét, akik a magyarság számbeli gyengülését kimutató statisztika adataira egyszerûen csak legyintenek, mondván, "hja, a román statisztika!" E statisztika egyes fogásai ugyan valóban megérdemlik a kézlegyintést. Akit ez érdekel, olvassa el Jakabffy, Fritz, Kovács Alajos és Rónai András e tárgyú kiváló írásait. Alább is adunk egy-két ízelítôt a papíron való magyarirtás változataiból. De ezzel nem mondjuk azt, hogy a román statisztika népszámlálási adatai teljességgel használhatatlanok. Itt most csak az 1930-as román népszámlálásról szólok, mert az 1920-as összeírás még az összeírás nevét sem érdemli meg.

Az 1930-as román népszámlálás községenkénti végeredményei, nemkülönben a felekezeti megoszlásra vonatkozó adatok a hitelesség elég komoly igényével illeszkednek be a régi népszámlálásaink sorába. A felekezeti adatok kitûnôen teljesítik az ellenôrzô szerepét az anyanyelvi adatokkal szemben. Kiderítik ezek az anyanyelvi számbavétel sok frivolitását, de bizonyítják - sajnos - sok helyütt azt is, hogy a magyarság ereje bizony általában gyengülôben volt. Egyébként vidékenként meglehetôsen különbözô volt a számbavétel értéke; értvén ezalatt az anyanyelvi állapot konstatálását. Akadnak falvak, fôleg a szászlakta megyékben, de az ezekkel határos magyar községekben is, ahol az anyanyelvi és hitfelekezeti adatok (római katolikus + református + unitárius2 = magyar és másrészt görög keleti + görög katolikus = román) teljes egyezést mutatnak, és egyben a múltbeli adatokkal is megvan a teljes harmónia. E helyeken nem éltek vissza a papír türelmével. Másutt azonban mûködésbe lépett az "ötletesség".

De ismételten hangsúlyozzuk, hogy az erôviszonyokban a románok által konstatált eltolódások nagyobbik felét nem e praktikák számlájára írom, hanem elfogadom tényleges térvesztésnek. Ha csak arra gondolunk, hogy a kiutasítottak és repatriáltak révén 200 000-rel apadt a magyarság, akkor máris nyilvánvaló, hogy ez így van. A propagatív erô gyengülése is tény. Beolvadásról azonban alig lehet beszélni. Bár a mezôségi szórványok helyenkénti döbbenetes összezsugorodása (ami még részletesebb vizsgálatot igényel) ezen asszimilálódási folyamat feltevését sem zárja ki. Bár ott is inkább csak arról lesz szó, hogy a nagyon kis létszámmal képviselt magyarság között e helyeken viszonylagosan sok volt a mobil elem (vasúti ôr, postás személyzet, csendôr, útkaparó stb.), és ezek az impériumváltozást követôen rendre beszivárogtak a városokba vagy éppen repatriáltak. De ez még nyitott kérdés. Az áttérések és vegyes házasságok révén a veszteség inkább csak 1930 óta lett számottevô. E veszteségeket és az élettér azóta szenvedett szûkítését természetesen adataink vissza se adják, mert a népszámlálás 1930-ról való.

A népek tényleges erôviszonyait álcázó román fogások röviden a következôk voltak:

1. Az izraelita felekezethez tartozókat a magyar falvakban jobbadán jiddis (zsidó) anyanyelvûeknek írták össze, a román falvakban vallhatták magukat nyugodtan románoknak is. Így papíron sok magyar anyanyelvût tüntettek el, kivált Észak-Erdély és a Partium városaiban, nagyobb járási székhelyein. Igaz, hogy ezek egy része tényleg zsargonban beszélt és nem volt magyar anyanyelvû. De ezeket a hasonlítás szabatossága kedvéért 1910-ben is le kellett volna számítani a magyarság soraiból; ha erre mód kínálkozott volna. Hogy a zsidóság anyanyelvi számbavétele szemfényvesztésszerû volt, egy kis példa: Alsó-Fehér megye azon községeiben, amelyekben a magyarság aránya a 40%-ot meghaladja, a zsidóságnak 81,1%-a jiddisnek könyveltetett el. Ellenben azon falvak nagy seregében, ahol a magyarság kifejezett kisebbségben volt, ott a zsidó vallásúaknak csak 49,5%-a volt jiddis nemzetiségû. Pedig közismert, hogy a zsidóság inkább magyarul beszélt vagy - zsargonban. Tehát, ha még valahol, akkor a nem magyar községekben lehetett nagyobb részük jiddis. De a román anyanyelvûek, akármily csekély szaporítása is fontos lévén, ezekkel a bagatell aggályokkal nem lehetett törôdni...

2. A másik kirívó magyarpusztítást úgy vitték véghez, hogy a görög katolikus és görög keleti magyarokat lehetôleg mindenütt románoknak számították. Csak a Székelyföld szívében voltak kénytelenek itt-ott megalkudni a ténnyel, hogy még csak egy szót sem tudnak az illetôk románul. De még itt is le-lecsíptek belôlük 1/4-nyi vagy 1/5-nyi töredéket. Ami persze sokra megy végeredményben. De fôleg a határterületeken lépett mûködésbe a ceruza. E "hódítások" egy része - félôs - tényleges hódítássá vált, de legalább is azzá vált volna, hogyha még sokáig tart uralmuk. A görög rítushoz buzgón ragaszkodó, de felfelé hajlékonyabb elemek nem mindenütt tudtak ellenállni az öntudatosítás és kedvezménynyújtás kísértéseivel szemben. Bár nyelvi beolvadásról voltaképpen alig lehetett beszélni. Legföljebb - ami legalább oly szomorú - némi érzelmi asszimilációról. Errôl is csak szórványosan. Hogy a ceruza miként mûködött, egy-két példát: a Háromszék megyei Köpecen 1910-ben a görög katolikus + görög keleti lakosság száma 100 volt, s ezek közül csak 7-en vallották magukat oláhoknak, Árkoson 107-bôl meg éppen csak 5-en. Ezt az inzultust nem lehetett kibírni; 1930-ban Köpecen már 49, Árkoson 87 a románok száma, holott elôbbiben a görög szertartásúak száma direkt megfogyott és Árkoson sem nôtt feltûnôen; együttvéve a két községben a románnak elkönyvelt két felekezet hívôi csak 5%-kal, de a román anyanyelvûeké 12-rôl 136-ra növekedett. Alsórákoson még sokkal nagyobb volt a "térhódítás". Nem is beszélve a magyar nyelvhatár védettebb pozícióján fekvô Szovátáról vagy Erdôszentgyörgyrôl, ahol pl. a görög keleti + görög katolikus lakosság együttvéve 167-tel, de a románok nem kevesebb, mint 644-gyel gyarapodtak annak következtében, hogy a túlnyomóan magyar görög keleti lakosságot visszaromanizálták - papíroson. Akadunk több olyan községre, ahol a görög felekezetûek száma megapadt és a katolikus + református + unitáriusoké szaporodott. Ezekben a magyarság nyilvánvalóan teret foglalt még e tatárjárásos 20 év alatt is. Legalább is az 1930-as számbavételig.

3. "Jó munkát" végeztek azzal is, hogy a színmagyar vagy magyar többségû községekben az egyéb (többnyire cigány) anyanyelvûek számát megduzzasztották, vagy éppen a semmibôl egy csomó cigányt termeltek, míg a román-szász vagy román-magyar keveredésû községekben a jelentôs számban konstatált cigányokat elsüllyesztették vagy megtizedelték. Néhány épületes példa: a színtiszta magyar-unitárius Ürmös községben, ahol 1910-ben 1545 magyaron kívül nem volt más található, 1930-ra már nem kevesebb, mint 269 cigányt konstatáltak, és azután a görög keletiekbôl átkönyvelt 56 románnal együtt elérték azt, hogy a magyarok száma itt leszállott 1280-ra. Ki hiszi ezt? Bezzeg pár óra járásnyira Olthidegkút (román) 370 cigányból már csak 9 maradt meg hírmondónak és a román-szász jellegû Ugrán meg éppen csak 3 a 249-bôl. Biztosan ezek ugrottak át Ürmösre... (Persze szó sincs errôl, a lakosság szaporodott.) Már azután fenn az Udvarhely megyei Székelyszenterzsébeten ismét nagy volt a cigány-hausse mert 0-ról 164-re nôtt a számuk, Marosszentkirályon 1-rôl 157-re.

Ezek a kompromittáló fogások azonban csak kisebb részben motiválják a magyarság tényleges fogyását országrészi viszonylatban.

A térvesztést az egész, trianoni békeparanccsal elszakított területen a következô táblázat tárja elénk:

     

100 lakos közül

Változás %-ban

 

1910

1930

1910

1930

 

magyar

1 667 080

1 473 432

31,75

26,83

- 11,61

román

2 826 597

3 211 081

53,82

58,47

+ 13,60

német

565 560

524 266

10,77

9,54

- 7,30

jiddis (zsidó)

-

112 582

-

2,05

-

egyéb

191 801

171 021

3,66

3,11

- 10,83

Együtt

5 251 038

5 492 382

100,00

100,00

+ 4,59

 

Különválasztva a városi és vidéki népességet a következô eredményeket kapjuk:

Városi népesség

     

100 lakos közül

Változás %-ban

 

1910

1930

1910

1930

 

magyar

475 744

431 641

62,78

44,86

- 9,27

román

136 681

331 131

18,16

34,37

+ 142,25

német

121 700

130 074

16,17

13,50

+ 6,88

jiddis (zsidó)

-

49 190

-

5,11

-

egyéb

18 630

21 382

2,89

2,16

+ 14,77

Együtt

752 755

963 418

100,00

100,00

+ 27,98

Vidéki népesség

     

100 lakos közül

Változás %-ban

 

1910

1930

1910

1930

 

magyar

1 191 336

1 041 791

26,48

22,96

- 12,56

román

2 689 916

2 879 950

59,80

63,66

+ 7,07

német

443 860

394 192

9,87

8,69

- 11,19

jiddis

-

63 392

-

1,39

-

egyéb

173 171

149 639

3,85

3,30

- 13,59

Együtt

4 498 283

4 528 964

100,00

100,00

+ 0,68

Rövid húsz év alatt a 31,75%-ról 26,83%-ra való visszaesés bizony nagyon számottevô. Még ha tudjuk is azt, hogy a menekültek mintegy 200 000-nyi tábora (akiknek ugyan számottevô része elhalt 11 év alatt) hiányzik is. A természetes szaporodás e húsz év alatt - a háborús veszteségeket is betudva - 1911-1930 között legalább kitett 150000 fôt. A menekülteket leszámítva, de a természetes szaporodást hozzávéve legalább 1597000 magyarnak kellett volna lennie 1930-ban a román megszállás területén. A három fennemlített zavaró tényezô (zsidók másfelé számítása, elkönyvelése, a görög katolikus és keleti magyarok elsikkasztása, a cigányok számával ûzött játék és részben a szatmári elmagyarosodott svábok visszanémetesítése) voltak azok a faktorok, amelyek elsôsorban felelôsek most már ezen differenciáért (az 1 588 000 fônyi kiszámított és az 1 473 000-nyi tényleges népesség közti különbségért). A menekültekkel együtt azonban 1930-ban (a menekültek 1/4-ed részét a közbeesô halandóság címén leütve is) 1 747 000-nek kellene lennie a megszállott területi magyarságnak. Nem szabad azután felejteni, hogy erôs kivándorlás volt a Regát felé. Valószínû, hogy ez a folyamat az itt tárgyalt népszámlálási idô óta fokozódott. Ezért nagyon tanulságos volna tudakolni a közeli népszámlálásunkkor, hogy vajon ez év augusztusának végén hol tartózkodott az illetô. E számokat leszámítva a tényleges népességbôl egy futó betekintést kaphatunk majd abba is, hogy milyen volt a tatárjárás második tíz évének a magyar mérlege, az élettér szûkülése.

Hogy a németség száma is apadt, az jórészt arra vezethetô vissza, hogy a jiddisnek elkönyvelt zsidók, kivált Észak-Erdélyben, Máramarosban 1910-ben németeknek vallották magukat, ha nem is kivétel nélkül. Egyébként a német falusi lakosság, kivált Szászföldön, inkább szaporodott, semmint fogyott. A vizsgálat alá vett nyelvhatári övezetekben legalább oly mértékben, mint a székelység egyeteme, sôt egy árnyalattal jobban is. Délvidéken már komoly fogyatkozások is észlelhetôk. De nagyjában ez a helyzet a gyermekkorlátozásban vezetô beszterce-naszódi szászok közt is.

Gondolkodásba ejtô az elôbbi táblázatból az, hogy a vidéken is fogyott a magyarság, holott a falu természetes szaporodás szempontjából mindig aktív, és amellett a kiutasítottaknak viszonylag hasonlíthatatlanul kisebb része esett annak idején a falvakra, semmint a városokra. A városokban természetes lett volna, hogy még 1830-ban is sokkal, talán 80-90 000-rel kevesebb magyart írjanak össze, mint 1910-ben. Ehelyett a fogyás elég szerény, mindössze 44 000 lélekre rúgó. A vidéki népesség fogyása a komolyabb probléma. Sietünk hozzátenni, hogy a tömören élô magyar tömbökkel távolról sincs ilyen nagy baj. Sôt pl. a székelység egyeteme - mint alább látni fogjuk -, ha szerény ütemben is, de növekedett. Nagyjában ugyanez mondható a szilágyi-szatmári falvak népére is. Ellenben a Mezôség és általában az Erdélyi Medence, valamint a magyarszegény alsó Maros-völgy szórványai rendkívül nagymértékben megerôtlenedtek. Itt, mint mondtuk már, a magyarság zöme vagy nem törzsökös, talajhoz kötött réteg, vagy legalább is nagyon jelentôs a mobilis rétege. A többit elvégezte a ceruza (cigányok, görög keleti magyarok átírása stb.).

A városokban még mindig észlelt viszonylagos magyar többség felelet arra az egyébként értelmetlen kérdésre, hogy ki is hát a kultúrtermelô elem Erdélyben? Hogy a relatív többség még megvolt 1930-ban, szinte csodálatos. Mennyi moldvait és havasalföldit telepítettek be Kolozsvárra és a többi nagyobb városba! Hogy ennyire is magyar maradt a város, annak mindenesetre ára volt. Erôs volt a beáramlás a vidékrôl. Kellett, hogy legyen, mert hiszen a menekültek zöme, feltehetôleg kb. 130 000 ember a városokból származott, és a városokban a természetes szaporodás is sokkal kevesebbel gyarapította az eredeti létszámot, mint a vidéken. Feltehetô, hogy közel 100 000-nyi vidéki magyar áramlott be a városokba, és így nagyobb részben sikerült is betömni a menekültek nyomán támadt réseket. Hogy a falvakból szokatlanul erôs volt a magyarság menekülése, érthetô. A földreformból való kinullázottság, a kiszolgáltatottság, a zsarolási lehetôségek tulajdonképpen a föld népével szemben érvényesültek elsôsorban. Ez volt a nyomás nehezebben viselhetô változata.

Természetesen nem szabad azt gondolni, hogy a mostani városi réteg kvalitás, gazdasági teljesítôképesség és osztályhelyzeti energia szempontjából összemérhetô a régi, 1910-es magyarsággal. A fixfizetéses osztály csaknem eltûnt a magyarság soraiból. A városi szegénység ellenben sokkal nagyobb százalékban lett magyar, mint volt. Vagyis a magyarságnak sokkal nagyobb hányada proletár, mint annak idején. Hellyel-közzel a román kereskedôk cégtáblái is láthatók, és az önálló iparos rétegük is izmosodott. Hogy a kedvezménynyújtások milyen rendszerével, arról nem kell beszélnünk. A lecsökkent szám nem is fejezi ki híven a magyarság megcsökkent jelentôségét a városokban. A tulajdonképpeni erôvesztés jóval nagyobb fokú. Akadunk ugyan városokra, amelyekben a magyarság számaránya nem esett, illetôleg csak egészen lényegtelen mértékben (Brassó, Medgyes, Szászrégen), ámde a városok nagy tömegében a román elem térfoglalása igen erôs volt. Csak néhány példát:

 

Magyarok %-a

Románok %-a

 

1910

1930

1910

1930

Kolozsvár

83,4

54,3

12,4

34,6

Marosvásárhely

89,3

65,8

6,7

24,6

Szatmárnémeti

94,9

58,9

2,8

27,1

Nagyvárad

91,1

66,6

5,6

25,3

A számokat persze nem kell egészen komolyan venni. A zsidóság átírásaival nagy játékot ûztek, bárha viszont a többi eszköz alkalmazására (görög keleti és görög katolikus magyarok + cigányok átminôsítése) itt kevesebb volt a lehetôség. A térfoglalást kicsinyelni sem lehet. És vajon mi volt 1930-1940 között?

Mindenesetre csak szívós és a gyökérrel rendelkezô termelôrétegeket felkaroló munkával lehet visszahódítani az elveszített pozíciókat. Egy-két intézmény odatelepítése és az állam kenyerén élô foglalkozásúak számának szaporítása nem állítja helyre maradandóan a megbomlott egyensúlyt. Bár az természetesen bizonyosra vehetô, hogy a bécsi döntés óta történt elköltözések révén nagyot közeledett eredeti helyzetéhez a kibillent mérleg.

Hogy maga a nagytömegû falusi magyarság miképpen tartotta magát, azt úgy deríthetjük fel legjobban, ha megnézzük, hogy a túlnyomóan székely községek egybefüggô tömbje erôsödött-e vagy olvadt. E célból különválasztottuk a 4 székely megyébôl azokat a községeket, amelyekben a magyarság aránya az 1910-es népszámláláskor a 80%-ot meghaladta (tényleg e községek túlnyomó részében 99-100% között volt a magyarság képviselete), és megnéztük, hogy ezek együttesében nôtt-e a magyarság vagy sem? A 20 éves lélekszámváltozás arányszámait megyénként összevetettük azoknak a községeknek a szaporodási arányával, amelyekben a magyarság aránya 80%-on alul maradt, s amely községek figyelemreméltó számban (kivált Maros-Tordában) román többségûek is egyúttal.

A vizsgálat eredménye alapjában lehangoló ugyan, de mégis megnyugtat a tekintetben legalább, hogy a tömören élô magyar elem nem fogyatkozott meg; a szaporodás nagyon szerény a múlthoz mérten, kicsi a székely megyék vegyes lakosságú községeihez mérten is. De mégsem osztozott a székelység a falusi romániai magyarság közös sorsában, amit - mint mondottuk - elsôsorban a szórványok összezsugorodásának terhére kell írnunk.

Volt a színtiszta székely községek lakossága (a megyei városok nélkül):

Megye

1880

1890

1900

1910

1930

Csík

87 214

87 886

96 240

106 440

112 330

Háromszék

80 768

82 863

84 012

86 737

87 446

Maros-Torda

66 152

72 270

79 014

82 729

84 632

Udvarhely

96 651

100 760

107 034

110 937

110 604

Együtt

330 785

343 779

366 300

386 843

395 012

 

Volt a szaporodás %-a:

Megye

1880-1900

1890-1910

1910-1930

1880-1930

Csík

+ 10,35

+ 21,11

+ 5,53

28,80

Háromszék

+ 4,02

+ 4,68

+ 0,81

8,27

Maros-Torda

+ 18,78

+ 13,80

+ 2,34

27,90

Udvarhely

+ 10,75

+ 10,10

- 0,30

14,44

Együtt

+ 10,60

+ 12,39

+ 2,12

29,42

Félreértés elkerülése céljából ismételjük: nincs szó itt az egész székelységrôl. Háromszék oly népes községei, mint Kovászna, Zágon vagy a Maros-völgy s az ezzel érintkezô Mezôség népes községeinek nagy része is kívül maradtak e számításon, mert számba vehetô román kisebbségeket tüntetnek fel.

Húszéves periódusokkal azért dolgoztunk, hogy az utolsó 20 év teljesítményei hasonlíthatók legyenek.

A szaporodás megtorpanása - hogy ne mondjuk -, megrendülése bizony nagy. Az "anyaszék" falvai szaporodás helyett lélekszámban megfogyatkoztak. Egyebütt a régi arányszám 1/5-1/6-ára zsugorodott a gyarapodás kulcsa. Igaz, hogy ezalatt világháború is volt! S ez a székelyt másképp vette igénybe, mint a románt, a szászt. Winkler adatai szerint (hivatalos veszteséglisták alapján) jutott 1000 lélekre hôsi halott:

Udvarhely megyében

37,2

Csík megyében

37,4

Háromszék megyében

29,3

Maros-Torda megyében

27,7

Nagyküküllô megyében

20,7

Szeben megyében

21,3

Beszterce-Naszód megyében

25,8

Mindamellett a népszaporodás ilyen nagyfokú letörését a világháború távolról sem indokolja, mert hiszen a magyarországi Fejér, Jász-Nagy-Kun-Szolnok vagy Csongrád megyékben e véres veszteségek valamivel még a székely megyékét is túlszárnyalták, s a népszaporodás 20 év alatt mégis 9,22%-ot, a székely megyebeli gyarapodás jó négyszeresét teszi ki.

Az impériumváltozás és a magyarirtó politika népesedési kártevéseit legjobban úgy szemléltethetjük, hogyha székely vármegyék nem tiszta székely községeiben vizsgáljuk a népszaporodás alakulását a múlthoz képest, s másrészt a színszékely községekhez viszonyítva.

Volt a szaporodás %-a:

Községekben

1880-1900

1890-1910

1910-1930

Csík

tiszta székely

10,35

21,11

5,53

vegyes nyelvû*

17,97

24,69

20,29

Háromszék

tiszta székely

4,02

4,68

0,81

vegyes nyelvû

18,69

25,80

7,13

Maros-Torda

tiszta székely

18,78

13,80

2,34

vegyes nyelvû

25,31

22,67

7,66

Udvarhely

tiszta székely

10,75

10,10

- 0,30

vegyes nyelvû

4,14

5,63

1,19

* Az idônként kivételesen nagy szaporodást mutató Gyimesbükk nélkül.

Bizony vádirat ez! Igaz, hogy - Udvarhely kivételével - a múltban is a vegyes községek szaporodtak erôsebben, de csupán Háromszék megyében volt klasszis különbség a vegyes anyanyelvû községek javára. De még itt is régebben 4,5-szörös, ma 8-9-szeres a kevert nemzetiségû falvak fölénye szaporodás dolgában. Csíkban és Maros-Tordában a fölény növekedése még szembeötlôbb. De szinte még klasszikusabb az udvarhelyi bizonyíték. A múltban a szász-román községek sokkal gyengébben szaporodtak a magyarokéinál.

Az impériumváltozás óta megfordult a kocka: a magyar tömb fogyatkozik, a szász-román - ha kevéssel is - szaporodik. Hogy Maros-Tordában és Csíkban a színmagyar községek a múltban is gyengébben szaporodtak, annak egyik oka az, hogy a székely körvasút megépítése javarészt vegyes nyelvû községeken lendített legtöbbet, másrészt pedig a középsô Maros-völgy (Szászrégentôl Marosvásárhelyig), nemkülönben a Mezôség termékenyebb, több embert megtartó táj, mint a színszékelyek által lakott Nyárádmente vagy az azt környezô hegy-dombos vidék. Háromszékben a két népfaj természetes szaporodása között van a magyarság rovására nagy különbség: A Kézdi-medence - kissé már kevert népû - peremvidéke községeiben hatalmas fûrésztelepek keletkeztek, és ezekre nagy odavándorlás folyt, részben éppen a színszékely községekbôl.

Mindez azonban vizsgálatunk szemszögébôl nézve alárendelt jelentôségû. A lényeg abban van, hogy a román impérium folyamán hallatlanul és következetesen kiélezôdött a színmagyar és a nyelvileg vegyes községek szaporodása közötti különbség. Még a részletek is meggyôzôek. Minél osztatlanabbul magyar (Udvarhely) az illetô terület, annál nagyobb a romlás, a szaporodás felmorzsolódása, az elterelô erô. Nyilván ott volt a nyomás a legnagyobb, ahol a nyomás terhétôl nem kellett (esetleg mégis) szenvednie a saját fajtának, a románnak. (Mellékesen jegyezzük meg, hogy a Mezôség törzsökös magyarsága - többnyire elég erôs román többségû falvak közé ékelôdve - igen tûrhetô szaporodást mutatott a 20 év alatt. Nem áll ez persze az apró szórványokra, amelyekrôl szóltunk.)

Kenyértelenné, elüldözötté lett tömegek szenvedése szól e számokból, akiknek azért romlott meg a sorsuk, azért csökkent az ellenállóerejük, s azért kényszerültek vándorbotot fogni kezükbe, mert magyaroknak születtek. Kb. 15 000-rel több székelyt kellett volna találnunk a székely falvakban, hogyha a népgyarapodás terén a kétféle községtípus (színszékely és kevert) közt fennálló eltérés megmaradt volna, és nem romlott volna meg oly végzetesen. Persze ez nem jelenti azt, hogy csak ennyien vándoroltak el, mert hiszen kivándorlás és elvándorlás a múltban is volt. Ez csak az a többlet, amely a székelységre nehezedô külön nyomásnak az eredményeként könyvelhetô el. És egy percre se felejtsük, hogy itt csak 1930-ig haladtunk krónikánkkal.

Mindazonáltal azt még némi megnyugvással szegezhetjük le, hogy - szemben a volt román megszállott területi vidéki magyarságnak 12%-os fogyásával - a székelység szaporodott, ha igen kis mértékben is.

***

Izgató kérdés, amellyel ez alkalommal csak egészen röviden foglalkozunk, hogy vajon a nyelvhatárokon, ahol a különbözô fajok megütköznek vagy - bár békésen - erôviszonyokat módosítanak, miképpen alakult a magyarság helyzete. Itt lehet szó leginkább - birtokvásárlás, átköltözés, vándorlás, beházasodás révén - vegyülésrôl és terjeszkedô vagy visszahúzódó erôviszony-módosulásról.

Ezúttal csak a székelységet vettük számba, beleértve a hétfalusi csángókat is. Vizsgálataink még nem véglegesek, mivel az anyanyelvi eredményeknek a hitfelekezeti adatokkal való ellenôrzése a három északi szakaszon (Balavásártól Nyárádremetéig bezárólag) nem történt meg. De olvasóinkat bizonyára érdeklik a folyamatban levô vizsgálat közölhetô részei, és ezért - legalább a legfôbb eddigi tanulságokat itt levonom.

8 szakaszra osztottam a nyelvhatárt, amely szakaszok közül az elsô kettô tulajdonképpen nem is határ a szó szoros értelmében. A 7 csángó falu (I. szakasz) és a Háromszéki medencének a Barcasággal egybeolvadó peremvidékén meghúzódó falvak (Keresztvár, Márkos, Bodola stb.) tulajdonképpen csak vegyes nyelvû községek, de nem alkotnak határterületet e két faj között, és folytatódásuk a községek tengelyére húzott merôleges irányában tulajdonképpen nincsen. A III. szakasz a Lisznyó-Hídvég (illetôleg a nemzetiségi szakaszon Prázsmártól Szász-Veresmartig terjedô) terület. A IV. szakasz magyar része Bölöntôl Olthévízig, a nemzetiségi része Szászmagyoróstól Homoródig terjed. Az V. szakasz felöleli a Székelyzsombortól Héjjasfalváig terjedô magyar és a Mirkvásártól Fehéregyházáig terjedô nemzetiségi falvakat. A VI. szakasz Újszékelytôl Balavásárig terjedô magyar és a Búntól Cikmántorig terjedô idegen jellegû falvakat. Innen kezdve a Kórodszentmártontól Marosszentkirály és Marosszentkirály Radnótfája közti VII. és a VIII. szakasz községei már nehezen oszthatók fel külön-külön magyar és nemzetiségi alszakaszokra, mivel itt a nyelvhatárok kevéssé élesek.

(Jellemzô, hogy Marosvásárhelytôl keletre is beszûrôdik a magyar-székely tömbbe néhány kis román község, amelyek folytatólagos elmagyarosodására - még a román statisztika adataiból is kiindulva - van kilátás.) A IX. szakasz Radnótfájától kiindulva elég cikk-cakkosan vezet el a Görgényi havasok lábán fekvô Nyárád-(egykor Köszvényes-)remetéig.

Az eredmények az elsô, hétfalusi szakasztól eltekintve, ahol a magyarság ezen húsz év alatt is teret nyert, elsô pillantásra nagyon lehangolóak. Közelebbi vizsgálat azonban azt mutatja, hogy a magyarság térvesztése inkább csak kivételes esetekben vezethetô vissza igazi passzív erôeltolódásokra. Abból áll elô elsôsorban, hogy a nyelvhatár-szakaszok magyar községei sokkal kisebb szaporodást mutatnak (helyenként így a VI. szakasz [Újszékely és Balavásár körül] direkt megfogyatkoztak), mint a nemzetiségi végvárszámba menô községek. A cigányok számbavételében beállott adatfelvételi csalafintaságok és a görög keleti magyarok erôszakos elkönyvelése idézte elô a térvesztés egy másik hányadát. Komoly bajok Brassótól (Hétfalu) Olthévízig alig vannak, és ha akadnak is figyelemreméltó térvesztések (Aldoboly s különösen Hídvég), viszont vannak meglepô és üdítô erôsödések is (Kökös, Árapataka s kivált Erôsd, ahol a szerény román többség magyar többséggé alakult át e húsz év alatt!). Már a IV. szakaszon Olthévíz és Datk, a székely tömbbel már kissé lazábban összefüggô községekben elég komoly az erôeltolódás rovásunkra. Itt a felekezeti adatok is megerôsítik ezt, s a szokásos praktikák nem érvényesültek. Még nagyobb látszólag a térvesztés Héjjasfalván, de itt feltehetôleg a vasutas és egyéb - kevésbé gyökeres - rétegek távozása rontott az arányon. Már vagy a természetes szaporodásbeli differencia, vagy a sovén nyomás miatti erôsebb városba költözés rendíthette meg a magyarság helyzetét a Maros-völgyben, ahol ugyan a többséget Vásárhely és Szászrégen közt ma is szilárdan tartja a magyarság, de míg régebben közel háromszoros, ma nem egészen kétszeres a fölény a románsággal szemben. Helyenként a türelmes papír is segítette a románságot, de - a felekezeti adatok módosulásának felületes és véglegesnek nem mondható - átnézése alapján - úgy nézzük, a térvesztés zöme - tényleges veszteség. Különösen Marosszentgyörgy, Nagyernye és még inkább Marossárpatak meg Gernyeszeg azok a községek, amelyekben ha nem is a többség, de a jelleg veszélyeztetve van. Abafáján a többség is elveszett.

E vizsgálatok kiindulópontját képezik egy késôbbi nagyobb cikknek.

***

Az erôviszonyok módosulására a talaj úgy elôkészítôdött, hogy a történelem folyamán - úgy véljük - messze kellene visszamennünk hasonló példáért.

E számok sok mindenrôl hallgatnak. A gazdasági birtokállomány, a kulturális szint, a lelki erôk integritása alighanem még nagyobb veszteséget szenvedett, mint a lélekszám. Következik ez azoknak a sötét erôknek az érvényesülésébôl, amelyek a magyar területek népesség-eltartó kapacitását oly kiáltó módon aláaknázták, és amelyek oly erôemésztô vándormozgalmaknak - szinte azt mernénk mondani -, bujdosásoknak váltak szülôjévé.

Bizony eléggé a fák gyökerébe vágták a fejszét. De a fa és gyökere erôsnek bizonyult. A sebek hegesztése mégis nagy feladat. Elbizakodottságra nincs ok!

 

Jegyzetek

1 Meggyôzôdésem, hogy a magyar szókincs szegényítése az "oláh" szó elejtése. Meggyôzôdésem az is, hogy a "román" szó egy egész nyelvcsalád gyûjtôneve, és így teljes joggal csak az olasz-francia-vallon-rétoromán-spanyol-portugál és - erôs szláv keveredései okán - csupán utolsósorban az oláh anyanyelvûek összességének megnevezésére alkalmas. Ámde ha az "oláh" szó bizonyos okkult érzékenységeket ébreszt: miért legyen egy elnevezés krónikus fenntartója és élesztôje az érzékenységnek? A magyar szókincs eggyel való szegényítése kisebb kár, mint amekkora az az elôny, hogy az ellentétek - bár parányi jelentôségû - oka kiküszöbölôdik.

Meggyôzôdésemmel megalkudni nem volt könnyû. Segítségre jön Pál apostol Korintusiakbeliekhez írott levelének 8. és 10. része, különösen a 8,13. "Annak okáért, ha eledel botránkoztatja meg az én atyámfiát, inkább soha nem eszem húst, hogy az én atyámfiát meg ne botránkoztassam." Az "eledelen botránkozók" a szövegbôl kivehetôen a formalisztikusok, az "erôtlen lelkiismeretûek".

2 A csángó falvakban, valamint Apáca, Székelyzsombor, Krizba és Barcaújfalu községekben az evangélikusok is magyarok.

* Forrás: Társadalomtudomány 1940. 3. sz. 484-500.

A szerzôrôl: 1893-ban született Pozsonyban. Államtudományi doktori oklevelét 1917-ben a kolozsvári egyetemen nyerte. 1917-1918-ban a bécsi egyetemen hallgatott elôadásokat. 1918 végén a Budapesti Fôvárosi Statisztikai Hivatal szolgálatába lépett. 1922-ben a szegedi, 1933-ban a budapesti egyetem magántanára. 1939-ben a szegedi egyetemen a statisztika-közgazdaságtan tanárává nevezték ki. 1940-tôl a kolozsvári, 1945-tôl a szegedi egyetemen a statisztika tanára. A szegedi egyetem jogi karát a II. világháború után ô szervezte újjá. Tovább fejlesztette a standard-számítás módszerét, újszerû népsûrûségi és termelésszínvonal-mérési arányszámokat dolgozott ki, és foglalkozott a korrelációszámítás kérdéskörével. 1953-ban Szegeden hunyt el. Fontosabb munkái: Népesedéspolitika-többtermelés (Sárospatak, 1922.); Magyarország városi és vidéki népessége (Pécs, 1925.); A standard népesség (Magyar Statisztikai Szemle, 1930.); Demológiai tanulmányok (Miskolc, 1937.); Az agrárnépsûrûség számításmódja (Miskolci Jogászélet, 1939.); Idôszerû gondolatok a népesedésrôl (Társadalomtudomány, 1940.).


 
kapcsolódók
  » impresszum
  » a Jakabffy Elemér Alapítvány hírlapgyűjteménye
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi könyvtárkatalógusa
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi kéziratkatalógusa

további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvető
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Művészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minorităților
» Glasul Minorităților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet
» Web

 
     
 

(c) Jakabffy Elemér Alapítvány, Media Index Egyesület 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék