magyar kisebbség
nemzetpolitikai szemle

       folyóiratok   » Magyar Kisebbség
    szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű a â î s t
  összes lapszám» VII. ÉVFOLYAM - 2002. 1. (23.) SZÁM - A STÁTUSTÖRVÉNY DILEMMÁI
 
 


| észrevételeim
   vannak

| kinyomtatom
| könyvjelzőzöm



   


Csata Zsombor

A politikai-adminisztratív elit változásai Csíkszeredában

(1968-2000)*

1. Bevezetô

Vizsgálatom tárgya a csíkszeredai helyi politikai-adminisztratív elit történeti elemzése. A vizsgálat az 1968-2000 közötti idôszakot öleli fel, mely a Ceausescu-rezsim konszolidálódásának kezdetétôl, konkrétan Románia legutóbbi területi-adminisztratív átrendezôdésének idôszakától a rendszerváltást követô, új jogi alapokra helyezett politikai-adminisztratív berendezkedés tizedik évéig tart.

Kutatásom központi témája a helyi politikai-adminisztratív hatalmi elit folytonosságának vizsgálata, különös hangsúllyal a rendszerváltás során bekövetkezett hatalomváltás sajátosságaira. Elôzetes empirikus tapasztalataim azt mutatják - amit ezúttal, mint hipotézist szeretnék vizsgálni -, hogy a helyi szintû hatalomváltás, ha el is fogadjuk revolutív jellegét, sem szerkezetileg, sem a szereplôk tekintetében nem mentes minden folytonosságtól.

Ennek értelmében vizsgálatomnak szükségképpen a szocialista politikai hatalmi szerkezet vizsgálatából kell kiindulnia. Ezzel kapcsolatos legfontosabb kérdésünk arra vonatkozik, hogy mennyire tekinthetôek a rendszerváltás után is kulcspozícióban lévô hatalmi szereplôk egy karrierútjukat, társadalmi tapasztalatukat és szakmai-politikai értékrendjüket tekintve egységes csoportnak, illetve, hogy közéleti, politikai reintegrációjuk hogyan ment végbe. Ezen a ponton már a rendszerváltás utáni hatalmi elit1 "átváltozásának", "metamorfózisának" (Szalai, 1994) talajára lépünk. A probléma vizsgálata alapos körültekintést igényel, elsôsorban annak a keretrendszernek az elemeit kell számba vennünk, amelyek a hatalomért versengô elitek élre törésének lehetôségeit meghatározták. A feltételrendszer elemei között egyaránt találunk az elit kezdeti belsô szervezettségére vonatkozó jellemzôket és olyan adminisztratív jogrendbeli vagy kisebbségpolitikai fejleményeket, amelyek a helyi politikai hatalomért folyó verseny játékszabályait meghatározták.

Kutatásom terepét azon helyi politikai-adminisztratív intézmények képezik, amelyek jogrend által elôírt státusuknál fogva a helyi vonatkozású döntések meghozatalában kompetensek. Ennek értelmében az 1968 és 1989 közötti idôszakra vonatkozóan konkrétan a megyei pártapparátus és megyei néptanács, a rendszerváltás utáni idôszakban pedig a helyi és a megyei tanács, valamint ez utóbbiak fô delegáló szervezete, az RMDSZ területi és helyi szervezeteiben vezetô pozíciót betöltô személyek rekrutációs hátterét és karrierútját vizsgálom. Nem képezi vizsgálódásom tárgyát a jogrend által elôírt státusuknál fogva végrehajtói (megyei és helyi tanács szakapparátusa) vagy ellenôrzôi (prefektúra) szerepkörrel felruházott helyi intézmények vezetô apparátusa.2

1.1 A kutatás módszereirôl

Elitrekrutációs elemzésrôl lévén szó, vizsgálódásaim során az életút, valamint a karrierút-elemzések különbözô módszereit alkalmaztam. Az életút-vizsgálat mennyiségi oldalát 62 - 1989 után közéleti szerepet vállaló - személy curriculumának az elemzése képezi, melynek nagyobb részét az Erdélyi Magyar Ki Kicsoda 1997-es, illetve 2000-es kiadásaiból szereztem meg. További 71 személy karrierútját és személyi adatait sikerült részlegesen rekonstruálni a helyi sajtóorgánumokban3 közölt listák, cikkek aláírói, valamint informális érdeklôdés nyomán. A curriculumok feldolgozásánál felhasznált alapvetô szempontjaink: az alany életkora, foglalkozása, születési helye, végzettsége, a város, ahol legfelsôbb tanulmányait végezte, aktuális munkahelyi és közéleti státusa, családi háttere (szülei, valamint házastársa foglalkozása, iskolai végzettsége), közéleti és szakmai pályafutása (munkahelyei, lakhelyei, munkahelyein betöltött professzionális státusa), végül pedig civil szférában vállalt aktivitása, illetve itteni státusa. Az így nyert adatok feldolgozása mellett, minôségi oldalon, életút, illetve a közéleti események, politikai belharcok értelmezéséhez narratív interjúkat készítettem olyan személyekkel, akik a vizsgált intézményekben '89 után vezetôi szerepkört töltöttek be. A legfontosabb politikai-közéleti események értelmezésében hasznomra vált néhány napi sajtóban megjelent cikk is. A helyi RMDSZ-en belül dúló politikai pozícióharcok értelmezésében igen fontos tapasztalatot jelentett a 2000-es évi helyhatósági választásokat megelôzô RMDSZ választmányi ülésein való részvételem.

2. A vizsgálat elméleti háttere

2.1. A politikai-adminisztratív elit fogalma, definíciók

Vizsgálatunk során a politikai elit egy strukturális-pozicionális definícióját adjuk: elithez tartozik az, aki fontos pozíciót tölt be a politikai-adminisztratív apparátusban (esetünkben az általunk vizsgált intézményekben). Ezzel kapcsolatos további kérdés, hogy az intézményi hierarchia milyen szintjén húzzuk meg az elithez tartozás határvonalát. Itt Dye-ra hivatkozva definíciónkba beemeljük a hatalom fogalmát: elithez tartozóknak vehetjük azokat, "akik hatalmi pozíciót foglalnak el nagy intézményekben", vagy "egyének, akik formálisan definiált hatalmi pozíciókat foglalnak el társadalmi szervezetek vagy intézmények élén" (Giddens, 1974, idézi Takács, 1998, 145. o.). A hatalom fogalmának elit-definíciónkba való beépítése két okból is indokolt: egyrészt így teremthetô meg egy bizonyos teoretikus folytonosság az általunk vizsgált kéttípusú társadalmi berendezkedési forma politikai elitjének vizsgálatánál, másrészt a hatalomgyakorlás és a hatalom legitimálásának eltérô módozatai a vizsgált berendezkedési formák (szocialista, illetve posztkommunista társadalom) esetében - amint majd késôbb látni fogjuk - magyarázó erôvel bírnak az elit rekrutációjának, belsô szervezôdésének az elemzésénél.

A hatalom fogalmát az elittel foglalkozó szakirodalom nagy része mint magyarázó elvet használja; a hatalomból való részesedés mértékét, mint demarkációs tényezôt említi a különféle elitcsoportok és a társadalom többi része közötti határok megvonásánál. Leggyakrabban - Weberre hagyatkozva - hatalom alatt konszenzuálisan az individuális vagy csoportakarat érvényesítésének a lehetôségét értik (Weber, 1986). Szûkítve a weberi definíciót - aki a hatalom fogalmát maga is egy igen tág és amorf kategóriának vélte, hiszen hatalmi helyzet bármilyen szinten és bármilyen társadalmi interakcióban létrejöhet - politikai hatalom alatt azon akarat érvényesülési esélyét értjük, amely az általános társadalmi struktúra fenntartásához, valamint az új politikai kezdeményezések formálásához kötôdik. (Dornhoff és Dye, idézi Takács, 1998). Ennek értelmében politikai hatalmi struktúra alatt szerepek és szervezetek azon hálózata értendô, melyek a fenti feladatkör ellátása érdekében funkcionálnak, politikai hatalmi elit alatt pedig azon egyének halmaza, akik - mint individuális szereplôk -, részei a hatalmi struktúrának.

Az alábbiakban - kortárs szerzôkre hivatkozva - a szocialista és a posztszocialista társadalmak hatalmi szerkezetének rövid jellemzésével próbálkozunk meg, különös tekintettel azokra a sajátosságokra, amelyek a politikai-adminisztratív elit formálódásának kereteit meghatározták, illetve meghatározzák.

2.2 A kelet-európai szocialista társadalmak hatalmi szerkezete

A korai szocialista társadalmak struktúrájára egy kétpólusú osztályszerkezet jellemzô, melyet a hatalomgyakorlásban való részvétel vagy az abból való kimaradás választ ketté (Konrád-Szelényi, 1989). Ez esetben a hatalom az össztársadalmi többlettermék újraelosztása feletti rendelkezés jogot jelenti, és az "uralkodó rend" kezében van.4 Ez a maga során hatalmát redisztributív tevékenységének az ésszerûségével magyarázza. Az ésszerûség alapja az össztársadalmi érdek, egy teleologikus érv, melynek gyökerei a marxi értelemben vett történelmi determinizmus koncepciójában keresendôk, és amely nem egyéb, mint annak aktuális társadalomtörténeti kontextusra való gyakorlati adaptációja. Az adaptáció joga azonban szintén az uralkodó rend privilégiuma, aki ezáltal nemcsak a racionális redisztribúció megvalósítója lesz, hanem az össztársadalmi érdek megfogalmazója is, tehát a teleológia hordozója.

A szocialista társadalmakban a racionális redisztribúció, mint társadalomszervezô elv, monolit jellegénél fogva megszünteti a polgári demokráciákra jellemzô hatalmi megosztottságot, ami azt jelenti, hogy a különbözô hatalmi szférák (politikai, gazdasági, kulturális stb.) egyetlen bürokratikus struktúrába állnak össze, egységes hierarchiába rendezôdnek, ami nem egyéb, mint a párt és az állami apparátus összefonódó piramisa. A gazdasági és politikai részérdekek diszharmóniája az egységes célok végrehajtását akadályozó anomáliának minôsül, és a teleologikus érvre hivatkozva a párt feladata ezek közös nevezôre hozása: "...amikor az ideáltipikusan a részbürokráciáknak egyetlen hierarchiában kell elrendezôdniük s bürokratizmusnak éppen az minôsül, ha egymással konfliktusba kerülnek, ha különbözô ágazatok és minisztériumok, szakszervezetek és lokális adminisztrációk egyenrangúnak vélt érdekeit ... szembehelyezik egymással, a pártnak éppenséggel az abroncs szerepe jut. A párt a társadalmi ideológia letéteményese, s bürokratikus szervezetek profán marakodásában a társadalmi teleológiát megszemélyesítô döntôbíróként lép fel" (Konrád-Szelényi, 1989, 196.). A részbürokráciák között létrejövô érdekkülönbség vagy konfliktus forrása a teleológiától megfosztott értékmentes végrehajtó tevékenység és a célkitûzô tevékenység5 szétválása, amelyeknek egysége szervezeti szinten a racionális redisztribúció mûködésének alapvetô feltétele és sajátossága. A pragmatista értékmentesség, a gazdasági racionalitás a technokrácia döntéseit jellemzi, ezek relativizálhatják az érdekeket, és párhuzamos bürokráciák kialakulásához vezethetnek, ezáltal pedig a racionális redisztributív rendszer egyetlen hierarchiába rendezôdô bürokratikus apparátusát veszélyeztetik. A párt feladata tehát ezeket az érdekeket összeegyeztetni, és a racionális redisztribúció logikájának megfelelôen egyetlen hierarchiába rendezni ôket. Így válik a párt a társadalom exkluzív vezetô erejévé, a társadalom eszmei-politikai egységének a hordozójává, a szocializmus építés útjának egyetlen kijelölôjévé, tehát lényegében a hatalom birtokosává. Mûködését, inkább axiomatikusan, mint ténylegesen, azzal legitimálja, hogy a vezetô társadalmi munkásosztály képviselôjének deklarálja magát, ezzel ugyanakkor elhárítja annak a lehetôségét, hogy a társadalmat érintô különbözô szintû döntések meghozatalában rajta kívül bárki is beleszólhasson. A hatalmat az össztársadalmi érdeknek alárendelt szakszerûség legitimálja, így a képviseleti rendszer korlátozottan vagy egyáltalán nem érvényesül a döntéshozásban, fórumai - a Nagy Nemzetgyûlés és a Kongresszus - feladata lényegében a párt Központi Bizottságának döntéseire való rábólintás lesz.

A különbözô részérdekek közötti döntôbírói szerep felvállalása arra kötelezi a pártot, hogy önmaga döntsön a különbözô szakbürokráciák, apparátusok stratégiai fontosságú kérdéseiben, így létrehozza az állami apparátus kicsinyített homológját, mely az ideológiával egyezteti és hagyja jóvá vagy vétózza meg az állami szakapparátus (minisztériumok) indítványait, javaslatait. A kéttípusú bürokrácia (a párt és az állami apparátus) párhuzamos mûködtetése olykor diszfunkciókhoz és a döntések operatív kivitelezésének lassulásához vezet, ennek kiküszöbölése végett a párt és a szakapparátusok felsôbb szintjein a személyzet tekintetében egy igen erôteljes összefonódás jön létre. Minél teljesebb és mélyrehatóbb ez az összefonódás, annál kisebb az esélye annak, hogy a döntési kompetenciák birtokosa másvalaki legyen, mint a párt. Ez a különbözô szinteken történô összefonódás az állami szakapparátus technokratájából is ideológust csinál, akinek a tudása már nem egy szûk értelmében vett szaktudás, hanem teleologikus tudás is, mely jellegénél fogva könnyen transzformálható, "amolyan becserélhetô bürokratikus egyenértékként szolgál" (Konrád-Szelényi, 1989, 185. o.) a különbözô, egymástól teljesen eltérô szakmai tudást igénylô szakterületeken. Így válik a teleologikus tudás a szocialista társadalmak rendezôelvévé, a hatalom birtokosainak tudásává: "...a legtranszformálhatóbb értelmiségi tudássá a minden szaktudástól kiüresített ideológiai tudás változik, amelyet a pártfôiskolák nyújtanak olyannyira, hogy az itt szerzett oklevél feljogosítja birtokosát mindenfajta vezetôi munkakör ellátására" (Konrád-Szelényi, 1989, 186. o.). A káderrekrutáció zárt és jól rögzített keretei között a teleologikus tudástípus mellett a szûk értelemben vett szakmai tudás háttérbe szorul, a tényleges hatalmat gyakorló politikai elit aktivitásában gyakran nem képes túllépni az ideológiai szlogenek szintjén, így a racionálisnak deklarált redisztributív társadalmi berendezkedési forma diszfunkcionális elemek sokaságával telítôdik és, amint a kelet-európai szocialista társadalmak példája mutatja, fokozatosan vagy revolutív módon felszámolódik.

2.3. A posztkommunista társadalmak hatalmi szerkezete

A posztkommunista társadalmakkal kapcsolatosan az egyik legvitatottabb kérdés, hogy ezek valójában átmeneti társadalmak-e a piaci kapitalizmus és polgári demokrácia NyugatEurópából ismert típusa irányában, vagy önreprodukcióra képes, sajátos réteg- vagy osztályszerkezettel rendelkezô társadalmi berendezkedési formák. A kérdésfelvetés jogosságát az adja, hogy a redisztributív gazdasági berendezkedésrôl való áttérés a magántulajdonon alapuló piacgazdaságra korántsem egy befejezett, letisztult folyamat. A privatizáció - bár a gazdaság hatékony mûködéséhez egy könnyen áttekinthetô tulajdonosi rendszer létrehozását tûzte ki célul - a kelet-európai posztkommunista társadalmakban csaknem kivétel nélkül diffúz tulajdonviszonyokat hozott létre, ahol "a vagyon sem magántulajdonban, sem köztulajdonban nincs, a tényleges tulajdonviszonyok e két tulajdonforma valamely keverékeként jellemezhetôk" (Stark, idézi Szelényi, 1995, 22-23. o.), még pontosabban: egy olyan vegyes gazdasági rendszerrôl van szó, ahol a gazdasági egységeken belül vegyülnek a magán- és a köztulajdonlás elemei. Az állami tulajdon magánkézbe való juttatása nem valósult meg, melynek okait kereshetjük egyrészt abban, hogy a lakosságnak nem állt rendelkezésére az a tôkemennyiség, ami ennek megvásárlását, de fôleg gyümölcsözô használatát lehetôvé tette volna (Kelet-Németországon kívül, ahol a jelentôs nyugat-németországi beruházások "gyarmatosították" azt), másrészt hogy az állami tulajdon felett rendelkezôknek nem is állt feltétlenül érdekében rendelkezési jogukat tulajdonjogra váltani a gazdaságilag meglehetôsen bizonytalan körülmények között.

Ilyen feltételek mellett fogalmazza meg Szelényi azt a hipotézist, miszerint a posztkommunista társadalmakban a küzdelem nem a vagyonért (mint a tôkés társadalmakban), hanem a rendelkezési jogért folyik, ennélfogva a gazdasági hatalom valódi birtokosa nem a meglehetôsen szûk tulajdonosi réteg, a nagypolgárság, hanem az állami pénzintézetek, vállalatok élén álló, de emellett vagy emögött saját magánvállalkozását irányító menedzser-réteg, akit ebbôl származó hatalmánál fogva "uralkodó osztálynak" nevez. Ezt a társadalmi berendezkedési formát nevezi a szerzô menedzser-kapitalizmusnak, anélkül azonban, hogy egyértelmûen lándzsát törne a távlati fennmaradása mellett.

Szelényi szerint ahogyan a redisztributív gazdasági rendszereknek a marxizmus-leninizmus, a menedzser-kapitalizmusnak a monetarizmus a ideológiája: mindkettô "holisztikus világképet nyújt, nincs az életnek egy olyan szférája, amelyet ne befolyásolna és eszközeivel ne tudna szabályozni". Mindkettô "egyszerû és gyors megoldásokat kínál. A megoldások 'ötszáz napon' belül várhatók, a kommunisták 'forradalmának' ma a monetaristák 'sokkterápiája' felel meg. Ahogyan a szocializmus uralkodó rendjének racionális redisztribúció ethosza jelenti azt a tudást, amivel hatalmát legitimálni tudja, úgy a posztkommunista társadalomban a monetarizmushoz kötôdô tudásanyag biztosítja a hatalmi struktúrában elfoglalt elôkelô helyet. A kelet-közép európai helyzetet elemezve Szelényi úgy véli, hogy bár végzettségük, tudományos tevékenységük nem a kiugró szellemi teljesítményeikrôl ad számot, a menedzsereknek "sikerült meggyôzniük nemcsak a politokráciát, hanem a korábban magát kritikainak vélô vagy másként gondolkodónak nevezô értelmiséget is, ...hogy ôk valami sajátos, mások számára nem hozzáférhetô tudás monopolisztikus birtokosai. E tudásmonopóliuma alapján joggal tartanak igényt arra, hogy ne politikai vitákban megmérettetve, hanem szakértelmük alapján döntsenek" (Szelényi, 1995, 24-25. o.) az alapvetô gazdasági kérdésekben. Ugyanakkor a posztkommunista társadalmakban a gazdasági technokrácia jobban függ a politikai vezetéstôl, mint a magántulajdonon alapuló kapitalista gazdaságokban, mivel egyedül az államapparátusnak áll hatalmában az állami tulajdonú vállalatok vezetôit kinevezni vagy leváltani. Ez tehát egy egyoldalú függôségi viszony, amely azáltal válik kölcsönös függôségi viszonnyá, hogy a monetarizmus ideológiája széles néptömegek körében is elfogadott, és az ezzel való direkt szembehelyezkedés a politikai szereplôk választási esélyeit rontja. A politikai és a gazdasági elit így kialakult "patrónus-kliens" viszonya (Szelényi, 1995, 24.) a kétoldalú kommunikáció állandósulását valamint hellyel-közzel összefonódásokat is eredményez.

A menedzseri réteg és a politokrácia igen erôteljes összefonódásáról, valamint a politokrácia és a gazdasági hatalom szétválásának nehézségeirôl számol be Silviu Brucan is a Ceausescu-rezsim utáni korszak hazai politikai-gazdasági szerkezetét elemezve. (Brucan, 1996). Brucan a hatalom és a tôke egy igen erôteljes szimbiózisáról beszél, úgy véli, hogy a menedzseri réteg, melyet új középosztálynak vagy új kapitalista osztálynak nevez, gazdasági és társadalmi pozícióinak megerôsítéséhez - amely a maga során a kapitalizmus konszolidálódásának elengedhetetlen feltétele - nem rendelkezik a megfelelô magántôkemennyiséggel, így a politokrácia beavatott személyein keresztül az állami tôkeforrásokhoz nyúl: "Az a tény, hogy az új kapitalista osztály formálódása fôként az állam számláján valósul meg, aki az ország legfontosabb javainak birtokosa, odavezet, hogy a hatalom-tôke szimbiózisa nem egy fakultatív állapot lesz, hanem egy szükséges és elkerülhetetlen folyamat eredménye. A végrehajtói és a törvényhozói hatalom képviselôi nyilván meg fogják találni az útját és eszközeit annak, hogy e "szent szövetség" a jogállamon belül a tökéletes törvényesség körülményei között jöjjön létre" (Brucan, 1996, 124. o.).

Brucan a posztkommunista társadalmat implicit módon átmeneti társadalomként értelmezi, amely a magántulajdonon alapuló kapitalizmus irányában tart: az európai integráció küszöbén a gazdasági-társadalmi konszolidáció megteremtésében nem létezik más alternatíva a kelet-európai államok számára.

A posztkommunista társadalmak hatalmi szerkezetének egy differenciáltabb elemzését adja Szalai Erzsébet (Szalai, 1996; Szalai, 1998) a magyarországi rendszerváltást követô idôszak hatalmi elitjének a vizsgálatakor. Elemzésének központi témája a rendszerváltás és az elitváltás viszonya: változik-e az elit, ha a rendszer változik, lecserélôdik-e a régi elit a rendszerváltás után, vagy hatalmát átmenekíteni képes, ha feltételezünk - a hatalom szereplôit tekintve - egy bizonyos színtû folytonosságot, akkor ez milyen dimenziók mentén írható le. Szalai, Konrád-Szelényi korábbi hipotézisével vitatkozva úgy véli, hogy a posztsztálinista szocializmusban a hatalom birtokosa nem az osztállyá formálódó értelmiség, hanem a párt és az állami bürokrácia, valamint a nagyvállalatok menedzserei. Ôk hozták ugyanis az újraelosztással kapcsolatos lényegi döntéseket, nem az értelmiség (Róna-Tas, 1994). A párt és az állami bürokrácia a maga során két részre osztható: a politikai rendre és a technokráciára. Szalai szerint azzal párhuzamosan, hogy a gazdasági folyamatok egyre komplexebbé váltak, úgy erôsödött a technokrácia hatalmi szerkezetben betöltött pozíciójának megingathatatlansága el egészen addig, hogy a redisztributív politikai rendszer szétbomlasztásában a makrogazdasági egyensúly megteremtésében érdekelt technokrácia - gazdasági reformok megvalósítása révén - játszotta a legfontosabb szerepet. Ehhez csatlakozott az amúgy hármas tagolódású, de a rendszerváltás elôtt koalícióra lépett kritikai értelmiség, a "nagy generáció" tagjai, akik a gazdasági reformok ideológiai terepét készítették elô. Ily módon a rendszerváltó elit egy igen erôs belsô kohéziója jött létre, melyet éppen a redisztributív rendszer szerkezeti dinamikájára jellemzô elitcirkulációs mechanizmusok tettek lehetôvé: "A hatalmi elit belsô kohézióját az biztosította, hogy tagjait gyakran mozgatta a különbözô hatalmi szegmensek között. Gyakran került át vállalatigazgató a szakigazgatásba és onnan a csúcsvezetésbe, és a technokrata sokszor találta magát egy vállalat élén. Az értelmiség három csoportját pedig a generációs kapocs fogta össze. Szalai nem említi ugyan, de nehéz volna alábecsülni az egyetemen, a szakkollégiumokban, sôt sokszor a katonaságnál eltöltött közös esztendôk összetartó erejét" (Róna-Tas, 1994, 422. o.).

A hasonló szocializációs körülmények, valamint a generációs összetartozás a rendszerváltó elit kohéziójának belsô alapjául szolgáló hasonló attitûdök és értékorientációk kitermelôdését hozta létre. Ezek közül az egyik legfontosabb egy igen erôteljes késztetés az államszocializmus kereteinek a meghaladására, törekvés, amelynek megvalósítását a racionalitás szintjén nem tartották megvalósíthatónak. "Az ebbôl fakadó bizonytalanság volt az egyik oka szerepkonfliktusaiknak, valamint az informális kapcsolatok, az informális hatalomgyakorlás iránti vonzódásuknak" (Szalai, 1996, 26. o.), melynek nyomai a rendszerváltás utáni "ajtók mögötti" hatalmi egyezkedéseikben is felfedezhetôek. Egy másik közös jellegzetessége a rendszerváló elitkoalíciónak ezzel kapcsolatosan egy alapjában véve baloldali elkötelezettség a rendszerváltás elôtt, amely azonban egy igen kemény belsô rendszerkritikával társul. A rendszerváltás után ez a beállítódás - részben az elôzôek kompenzálásaképpen - alapvetôen egy liberális demokráciát propagáló nézetrendszerré alakul át, mely azonban nem mentes az idealisztikus elemektôl.

2.4. Elméleti kísérletek a rendszerváltás és a hatalmi elitek változásának összekapcsolására

A különbözô szintû hatalmi elitek formálódásának, átalakulásának közös teoretikus keretét Bourdieu tôkekonverzió-elméletének a posztkommunista átalakulás viszonyaira adaptált változata képezi. Bourdieu a tôke fogalmát individuálisan vagy csoportosan felhalmozott munkaként definiálja, melynek során az aktorok bizonyos mennyiségû és típusú javakra, tudásanyagra, társadalmi kapcsolatokra tesznek szert, melyek birtoklása egyrészt meghatározza társadalmi helyzetüket, másrészt annak egy viszonylagos állandóságot biztosít.

A tôke - mivel felhalmozásához idôre van szükség - "arról gondoskodik, hogy ne minden legyen rögtön lehetséges vagy rögtön lehetetlen", vagy a konkrét társadalmi viszonyokra vonatkoztatva, hogy "mindenkibôl mindenkor minden lehessen" (Bourdieu, 1997, 157, 156. o.). A Bourdieu-i tôkefogalom tehát tágabb, mint a tôke közgazdaságtanban használatos jelentéstartalma: általános "erôforrást" jelent, mely egyaránt ölthet monetáris, anyagi, kézzelfogható vagy megfoghatatlan formát, ennek megfelelôen különbözô típusai vannak. Bourdieu szerint a legfontosabb a gazdasági tôke, amely egyaránt vonatkozik pénzbeli jövedelemre és vagyontárgyakra, intézményes kifejezôdése a tulajdonjogban ölt testet. A kulturális tôke magában foglalja a szocializáció által elsajátított diszpozíciókat és szokásokat, az értékes kulturális tárgyak (festmények, könyvtár) felhalmozását, valamint az iskolázottságot és a képzettséget. Ennek megfelelôen beszél Bourdieu inkorporált, objektivált és intézményesült kulturális tôkérôl. És végül a társadalmi tôke azon tényleges és lehetséges erôforrások összességét jelenti, melyeket a cselekvôk bizonyos társadalmi hálózatokba való tartozásuk, társadalmi kapcsolataik révén mobilizálhatnak. A különbözô tôketípusok jellegzetessége, hogy önmaguk fenntartására, reprodukálására és növelésére képesek, továbbá kölcsönösen átkonvertálhatók egymásra.

Bourdieu tôketipológiáját a különbözô társadalmak hatalmi szerkezetének teoretikusai tovább finomították, vizsgálódásaink szempontjából különösen fontos a politikai és a szimbolikus tôke pontos definiálása. Politikai tôke alatt az individuumok és csoportok azon erôforrásai értendôk, amelyek a politikai hatalmi szerkezetben elfoglalt helyüket meghatározzák. A szimbolikus tôke azokat az egyéni vagy csoportos diszpozíciókat jelenti, melyek révén a különbözô tôketípusok egymásra való konvertálása megvalósítható.

A Bourdieu-i tôkeelmélet igen alkalmasnak bizonyult a szocialista rendszerek és a felbomlásukat követô társadalmak hatalmi viszonyainak a leírására. Láthattuk, hogy Szelényi elméletében a monetarizmus a menedzser-réteg sajátos tudásaként jelenik meg, ilyen értelemben inkorporált kulturális tôkeként definiálható, melyet a posztkommunizmus rendezetlen tulajdonviszonyai mellett, mint stabil referenciaelméletet sikerült teleologikus, exkluzív tudásként elfogadtatni, ezáltal pedig politikai tôkévé konvertálni (Szelényi, 1995). Szelényi szerint a hatalmi elitpozíció alapja tehát a birtokolt kulturális tôke.

Böröcz József, aki a gazdasági intézményrendszer átalakulása felôl közelít az elitek vizsgálatához, Szelényihez hasonlóan amellett érvel, hogy az átmeneti idôszakra a menedzseri kapitalizmus jellemzô, melyben továbbra is az állam a legnagyobb tulajdonos, azonban a rendelkezés és irányítás joga egyre inkább a menedzseri csoport kezébe kerül (Böröcz, 1995, idézi Csite-Kovách, 1998). Szelényivel szemben azonban hangsúlyozza, hogy a politika, a gazdaság és a társadalom mélyreható változásai a nyilvánosság teljes kizárásával, "színfalak mögött", az informális szférában mennek végbe, és ilyen feltételek mellett a hatalomgyakorlásban a kapcsolati tôkének van kiemelt szerepe.

Csite és Kovách (1998) - a magyarországi gazdasági elitet vizsgálva - arra a következtetésre jut, hogy az utóbbi évek privatizációs fejleményei (az állami vagyon több mint ötven százaléka magánkézbe került) a menedzser réteg politikai pozícióinak a beszûkülését eredményezték, bár a többségi állami tulajdonú mamutcégek menedzseri pozíciói továbbra is megmaradtak politikai pozíciónak. A gazdasági elit rekrutációs hátterét, karrierútját, valamint társadalmi kapcsolataikat vizsgálva arra a következtetésre jutnak, hogy a kilencvenes évek gazdasági elitjének formálódását bonyolult és többszöri tôkekonvertálás elôzte meg, melynek alapja a Bourdieu-i értelemben vett szimbolikus tôke.

Szalai Erzsébet a "Vázlatok a hatalom és társadalom természetrajzához" c. tanulmányában úgy vélekedik, hogy a többszörös tôkekonverzióra való képesség nemcsak a gazdasági elit rekrutációjának a magyarázó elve, hanem a kulturális és a politikai elité is. Szalai ugyanakkor a szimbolikus tôke fogalmát igen alkalmasnak tartja nemcsak a rendszerváltás, hanem a 90-es évek hatalmi viszonyaiban bekövetkezett változások dinamikájának a globális megragadására is.

A hatalmi szerkezet és ennek megfelelôen a hatalmi elitek hármas tagoltságáról beszél, Szelényivel és Böröczcel vitatkozva úgy véli, hogy az elitpozíció stabilizálásában és erôsítésében nem a kulturális vagy a társadalmi tôke részét képezô kapcsolati tôke, hanem a szimbolikus tôke játssza a kulcsszerepet. A posztszocialista hatalmi szerkezetre vonatkozóan a következôket írja: "Az államszocialista rendszerekben a politika, gazdasági és kultúra szférája erôsen összefonódik, majd a felbomlás után ez az összefonódás csak lassan gyengül. A három szféra közötti szoros intézményes kapcsolat a hatalom szereplôi számára megkönnyíti a szociális, gazdasági és kulturális tôke egymásra való konvertálását, az ezt jelképezô szimbolikus tôke, vagyis a három szféra közötti könnyû átjárhatóság viszont újratermeli az intézményes összefonódásokat, pontosabban az államszocializmus bukása után nehezíti a három szféra elválasztását" (Szalai, 1998, 1. o.).

Szalai a szimbolikus tôke genealógiáját Bourdieu-i habitus-fogalommal ragadja meg, ami a szerzô interpretációjában azon készségek és diszpozíciók rendszerét jelenti, melyek a többszörös tôkekonvertálásra való képességet, vagyis a szimbolikus tôkét "kitermelik". "Eme képesség olyan típusú alkalmazkodóképességgel kevert kreativitást jelent, melyet az egyének csakis a családi és ifjúkori szocializáció során sajátíthatnak el. A habitus és rajta keresztül a szimbolikus tôke így a társadalmi egyenlôtlenségek újratermelôdésének egyik legfôbb forrása." (Szalai, 1998, 3. o.) Eszerint a többszörös tôkekonverzióra való képesség kifejlôdésében a legfontosabb periódus a gyermek- és ifjúkori szocializáció idôszaka; ez a megállapítás az elitvizsgálatok módszertani súlypontját - a karrierút vizsgálata mellett - a rekrutációs háttér elemzésére helyezi. Tézisének alátámasztásaképpen Szalai a banki szféra technokratáinak, valamint magas rangú nagyvállalkozók életútelemzésének empirikus adataira hivatkozik.

A fentiekben - fôként Magyarország példáján keresztül - a posztkommunista társadalmak hatalmi szerkezetének leírására tettünk kísérletet. Az itt megjelenô hatalmi intézmények makrotársadalmi intézmények, a hatalom szereplôi pedig makrotársadalmi, országos döntések meghozatalában kompetens egyének és csoportok. Ezzel analóg módon helyi eliten azokat az individuumokat és azok csoportosulásait értjük, akik a helyi vonatkozású, konkrétan a várost érintô döntések meghozatalában vesznek részt. Ez jogosít fel arra, hogy a fent vázolt fogalmi apparátust használjuk fel az általunk vizsgált helyi politikai hatalmi szerkezet változásának jellemzésére is. Mindenekelôtt a diktatúra éveiben mûködô struktúra sajátosságait kell megvizsgálnunk.

3. A politikai-adminisztratív elit összetétele 1968 és 1989 között

3.1. A területi-adminisztratív átszervezések, mint a politikai hatalmi szerkezetet átrendezô strukturális keret. Csíkszereda specifikus esete

Románia területi-adminisztratív átrendezésének koncepciója 1967-ben kerül a nyilvánosság elé, a Kommunista Párt Központi Bizottságában 1967 októberében elôször folyik vita az új megyehatárokról. Konkrét javaslat az adminisztratív átrendezésre vonatkozóan 1968 januárjában jelenik meg, amely 35 megyét rögzít, és amely szerint Hargita megyéhez tartoznának az akkori Csík, Gyergyó, Udvarhely, Sepsiszentgyörgy és Kézdivásárhely rajonok. A koncepció megjelenése utáni hónapban a különbözô helyi érdekcsoportok nyomására egy kompromisszumos megoldás születik: a vitatott régiókat, az ötvenes években Brassó tartományhoz tartozó Kézdivásárhely és Sepsiszentgyörgy rajonokat, külön megyébe egyesítik. Az udvarhelyi érdekeket képviselô késôbbi megyei párttitkár javaslatára megyeközpontnak elôször Székelyudvarhelyet jelölik meg, a javaslat a Nagy Nemzetgyûlésen vár megszavazásra. Ezt megelôzôen azonban Csíkszeredában - a diktatúra történetében pozitív finalitását illetôen egyedi - spontán tiltakozó felvonulás bontakozik ki, az ügy rendezésére tárgyaló küldöttséget delegálnak Bukarestbe, minek következtében az RKP Központi Bizottságának plenáris ülése végül mégis Csíkszeredát jelöli ki Hargita megye központjának. Az események tény-jellegén túlmenôen e gesztusnak jelentôs szimbolikus értéke is volt: nagyon rövid idôre ugyan, de Ceausescunak sikerül elnyernie nemcsak a helyiek bizalmát6, hanem az erdélyi magyar értelmiségét is, akik közül '68 után - bár kezdetben irányított folyamat eredményeképpen - nagy számban telepszenek le Csíkszeredában.

A megyei párt- és állami apparátus létrehozásával jelentôs átalakulások mennek végbe a politikai hatalmi struktúrát illetôen is. A megyei párt és állami csúcsvezetés elsô vonala fôként a volt tartományban hasonló pozíciót betöltô személyekbôl alakult, akik számára az áthelyezés a szocialista karhatalom kádercseréire igen jellemzô "felfele bukást" jelentette: bár megyeszinten magasabb státusú pozíciókba kerülnek, lényegesen kevesebb hatalmat összpontosítanak a kezükben, mint annak elôtte. Ezzel szemben a volt rajoni párt- és állami vezetôség tagjai számára, akikbôl a megyei vezetés másod-harmadvonala (fôként az apparátus irodai alkalmazottai és néhány osztályvezetô) rekrutálódott, kinevezésük ugrásszerû elôrelépést, nagyobb jogkört jelentett. Ez a számbelileg jóval szélesebb csoport mind érdekeiben, mind társadalmi rekrutációját tekintve egy homogén réteg: nagyjából egyforma szakmai tapasztalattal, karrier-ambíciókkal rendelkeztek (Gagyi, 1995).

Az új megyei pártvezetés tagjai szinte kivétel nélkül magyarok - bár pontos adataink nincsenek erre vonatkozóan -, szociális származásukat tekintve néhány kivétellel paraszt- vagy munkáscsaládból származnak. A pártbizottság osztályvezetôi jellegzetesen KISZ karriert futottak be, estiben vagy látogatás nélküli tagozaton érettségiztek, majd gyorstalpaló pártiskolát végeztek, a fiatalabbak már elvégezték vagy akkor végzik a pártfôiskolát (Gagyi, 1995). A szakapparátus tagjai, valamint az irodai beosztottak között vannak egyetemi végzettségûek, technikusok és érettségizettek, akik munkájuk gyakorlásával párhuzamosan szakmai és politikai továbbképzéseken vettek részt. Az iskolázottság tekintetében kivételt az oktatási-nevelési szakapparátus, a Megyei Tanfelügyelôség képez, hivatalnokai tanárok. Gagyi még egy jellegzetes végzettség alapján elkülönülô kis csoportot említ, a tanítóképzôt végzettekét, akik "erôs magyarságtudattal, másrészt a nem-elit megszólításának képességével rendelkeznek". Ez egy igen szûk körû helyi elit, közülük került ki az 1968. februári tüntetésen felszólalók egy része is.

3.2. A politikai-adminisztratív struktúra 1968-1989 között

Az 1968. februári ideiglenes pártstruktúra novemberben a hivatalos terminológia szerint megyei pártbizottsággá alakul, és elnyeri évtizedeken keresztül érvényes struktúráját. Kialakul a megyei párttitkárság mint megyei szinten a legfelsôbb döntéshozó szerv, melynek tagjai a megyei elsô titkár, valamint a különbözô reszort-titkárok. Ez utóbbiak közül a szervezési titkár a megyei pártbizottság második embere, az ô hatásköre alá tartoztak a stratégiai fontosságú területek: a hadsereg, az igazságszolgáltatás és a munkaügy. Ezt a pozíciót mindvégig román személy töltötte be. Létezett ezenkívül a propaganda-titkár, akihez a kulturális intézmények (mûvelôdési intézmények, tanügy) tartoztak, és voltak a gazdasági ügyekért, valamint a mezôgazdaságért felelôs titkárok. Ezeknek a területeknek megfelelôen léteztek szakapparátusok és ezek osztályvezetôi. Az itt felsorolt káderekbôl rekrutálódott a megyei pártbüró, amely a titkárság után a második döntéshozó szerv. Végül létezett a megyei plenáris ülés, amely a megyei pártbizottság választott tagjaiból és póttagjaiból állt, és akiket a helyi vagy szakszervezeti pártbizottságok delegáltak a megyei szervbe. Bár törvény szerint a megyei pártbizottság legfelsôbb döntéshozó szerve a megyei plenáris ülés volt, a döntéshozás iránya már rögtön a struktúra létrejöttekor megfordult, a plenáris üléseken legfeljebb az általános pártideológia által jól tolerált felszólalásokat, javaslatokat lehetett tenni, szerepe fokozatosan a központi utasításokra való rábólintásra, valamint azok feltétel nélküli végrehajtására redukálódott.

A politikai döntésekben kompetens pártbizottság mellett létezett a kezdetben mind a struktúra, mind a személyi összetétel szintjén a párttól független, végrehajtói jogkörrel felruházott Megyei Néptanács, mely a különbözô szakminisztériumok helyi kirendeltségeit koordinálta. Hatáskörébe tartozott a redisztribúció elveinek a gyakorlatba ültetése gazdasági, kulturális és társadalmi szinten, ennek megfelelôen a különbözô szakterületeken Megyei Igazgatóságok jöttek létre. A megyei néptanács struktúrája a pártapparátuséval analóg módon szervezôdött: létezett a titkárságnak megfelelô tanácselnöki hivatal, ahol a különbözô szakterületek vezetôi, az alelnökök vettek részt: a megyei tanácselnöknek a megyei párttitkár felelt meg a pártstruktúrában, a szervezési párttitkárnak a megyei elsô alelnök, a különbözô reszort-titkároknak pedig a szakterületnek megfelelô alelnökök. Ez alatt a pártapparátus szakszekcióinak megfelelô Megyei Igazgatóságok foglaltak helyet. A megyei tanácsi szakapparátus döntéshozó szerve a pártbürónak megfelelô Végrehajtó Bizottság volt.

Kezdetben tehát szak- és a pártapparátus párhuzamos piramisrendszerként mûködött, a feladatok tekintetében a pártapparátus elméleti-politikai síkon koordinált és ellenôrzött, a megyei szakapparátus a redisztribúció gyakorlati megvalósításáért volt felelôs. A késôbbiekben azonban a redisztributív hatalmat is egyre inkább a pártapparátus vonta össze a kezében7, a megyei néptanácsokra egyre inkább a feltétel nélküli végrehajtói feladat hárult.

A feladatok fokozatos diverzifikálódása, amely a vezetôi apparátus kiszélesítésével járt, sokszor átláthatatlanná tette a kompetenciák rendszerét, a párhuzamos piramisrendszermodellje8 egyre inkább diszfunkcionálissá vált. Ezért a 80-as évek elején-derekán többszörös plenáris értekezés során döntések születtek a két apparátus mûködésének racionalizálása, összehangolása érdekében. Ez két dolgot jelentett: egyrészt fokozatosan összevonódtak, egy kézbe összpontosultak a két apparátus analóg szerepkörei. Ez mély leépítésekkel járt, és fôként az állami apparátust érintette, ami odavezetett, hogy a párvezetés még nagyobb hatalmat koncentrált a kezében, tehát még erôsebben beleszólt a megye nemcsak politikai, hanem gazdasági-társadalmi életének valamennyi szektorába.

Másrészt a különbözô szinteken létrehozták az analóg részapparátusok közös plenárisát, ami azzal járt, hogy a pártvezetés döntéseit csaknem azonos módon megismételték a megyei tanács vezetô fórumain is. A kettôsség tehát továbbra is fennmaradt, a szerepkörök állandó tisztázatlansága miatt a problémák megoldása gyakran nem valósult meg. A pártapparátus vetette a mulasztást a tanács kertjébe, onnan pedig ki nem mondva, de a pártvezetésre mutogattak. Az egyik interjúalany a létrejött helyzetet a mezôgazdasági szektor mûködtetésével példázza:

"Létrehoztak az egyik legfontosabb gazdasági ágazat, a mezôgazdaság esetén egy ilyen köztes szervet, a TSZ-ek Megyei Unióját, amely egyszerre volt párt és állami apparátus. Vezetôje agrártitkár volt, de mûködése ugyanakkor sok vonatkozásában beintegrálódott a megyei néptanács mezôgazdasági igazgatóságának a munkájába is. És akkor nyilvánvalóan jött az a sok úgynevezett bába-képlet, amikor lényeges kérdések elvesztek, és ennek a legnagyobb buktatója tulajdonképpen lent mutatkozott meg, ahol a munkát el kellet végezni. Jött az utasítás a Párttól, jött az utasítás - a mezôgazdaság példájánál maradva - az Uniótól (románul csak USCAT-nak mondták), és jött az utasítás a megyei Mezôgazdasági Igazgatóságtól. A párt részérôl evidensen politikai jellegû, de munkát célzó utasítás, az USCAT-tól félszakmai, félpolitikai, a Mezôgazdasági Igazgatóságtól pedig szakmai. Ezek lent, ahol azért nem mindig voltak képzett emberek, egy nagy káoszt, egy nagy összevisszaságot szültek, nem beszélve a nagy párhuzamosságról és nem beszélve a hatalmas bürokráciáról, hiszen ez egy másik vadhajtása ennek a rendszernek, hiszen jelentést kellet ugyanarról írni és küldeni a MPA-nak, az USCAT-nak és a MGI-nek. Lent tehát az a maroknyi, néptanács, pártbizottság szintjén mûködô személyzet legtöbbször jelentést gyártott. Ugyanez történt a tanügyben, ugyanez történt az egészségügyben... A feladatok, az utasítások, a vezetési intézkedések folyton keresztezték egymást, és ennélfogva majdnem mindenki papírokkal próbálta igazolni és lefödni magát. Egészen olyan - amirôl kifele nem tudnak - egészen olyan nevetséges helyzetek alakultak ki, hogy a rendezvények száma megháromszorozódott, mert mindenki legalább háromfele jelentette. Akkor ezeket összesítették, és az egybôl három lett, hogy ne mondjak éppen ötöt, mert közben ugyanazokat az eseményeket a tömegszervezetek is jelentették, ezek elsôsorban a párt fele, hiszen a tömegszervezetek elsôsorban a párt által irányítottak voltak: ifjúsági szervezetek, szakszervezetek, nôbizottság stb.... tehát egy borzasztó bonyolult hálózat és ennek megfelelô apparátus alakult ki, nagyon sokszor az élet irányítását tette lehetetlenné." (1. interjúalany)

A csíkszeredai állami- és pártapparátusok szintjén ez az összevonás 1985-re valósult meg, ekkorra már a megyei néptanács végrehajtó bizottsága a szereplôk tekintetében, néhány városi néptanácselnök kivételével, azonos a Megyei Pártbizottság bürójával. Különösen szemléletes a megyei pártbüró etnikai összetételének a módosulása az évtizedek során, errôl az alábbi alfejezetben írunk bôvebben.

3.3. A politikai-adminisztratív elit rekrutációs hátterérôl9

A szocialista politikai berendezkedés merev centralizáltsága miatt a pártapparátusba való bekerülés kritériumai mindvégig formálisan meghatározottak voltak. Az elitrekrutációs folyamatot jól rögzített mechanizmusok szabályozták, amelyek szervesen illeszkedtek a politikai hatalom társadalomértelmezéséhez, valamint ahhoz a teleologikus érvrendszerhez, ami a társadalomfejlôdés alapvetô irányelveit meghatározta. Amint már említettük, az 50-es, 60-as években a káderszelekció mögött alapjában véve egy osztályalapú társadalomkép állt, amely privilegizált, illetve elnyomott osztályokra tagolta a társadalmat (Oláh, 1998). Ennek értelmében a párt- és adminisztratív apparátusban az "elnyomott" osztály képviselôi kaphattak helyet. A hetvenes-nyolcvanas évek nyilvános politikai-ideológiai diskurzusa azonban fokozatosan a "demokratikus centralizmus" irányában tolódott el, melynek lényege a tömegek megfelelô részvételének biztosítása a vezetésben.10 A reprezentativitás hangsúlyozása mellett egyre fontosabb helyet kap a szocialista társadalom racionális szabályozásának, a társadalomszerkezet és a társadalmi viszonyok tökéletesítésének az elve, amely egy új szempontot emel be az elitrekrutációba: fontossá válik a szakképzettség, a társadalom hatékony vezetéséhez elengedhetetlen tudásanyag birtoklása. A két elitrekrutációs elv párhuzamos érvényesítése nem kis nehézségekbe ütközött. A gondot általában a megfelelô képzettségû munkáselem vezetésben való részvételének az elôírtnál alacsonyabb aránya okozta, amelyet politikai továbbképzésekkel próbáltak áthidalni. Ez azonban - megfelelô alapképzés híján - nem mindig hozta a várt eredményt.11 Ilyenformán deklarált céljaiban12 a társadalmi viszonyok racionalizálása érdekében létrehozott szelekciós elv gyakran az intézményes kontraszelekció eszközévé vált. Ezzel összhangban mûködött a káderszelekcióban az alsóbb szinteken érvényesülô informalitás: elôfordult, hogy a tehetséges, vezetési készségekkel is rendelkezô munkás nem vállalta a politikai szereplést, vagy a gyár vezetôsége - jól képzett, rátermett szakemberrôl lévén szó - nem szívesen nélkülözte hiányát.13

A lábjegyzetben közölt interjúrészletben megjelenik a gyár vezetôsége, mint aki az esztergályos politikai karrierútjának útjába áll, jeléül annak, hogy a különbözô gazdasági részérdekek nem minden szinten rendelôdtek alá a politikai elvárásoknak, a szakértelmiségi réteg a javaslattevés révén egyfajta relatív autonómiát gyakorolt, ügyesen megtalálta azokat a kiskapukat, amivel tevékenységét racionalizálni tudta. A politikai akarattal való ilyesfajta informális ellenszegülés ugyanakkor azt is bizonyítja, hogy az általa vezetett intézmény érdekeit a politikai érdekek felé helyezte. Anélkül, hogy e "tettenért" gyárigazgató esetét általános gyakorlatként ismerném el, több interjúban találtam utalásokat arra, hogy ehhez hasonló intézkedések máshol is elôfordultak. Szemléletes egy akkori megyei szakapparátus-igazgató példája az egyik sokat idézett vállalat fôkönyvelôjének kinevezését illetôen, akit szakmai szempontok alapján vettek fel munkahelyére, és csak utólag, késôbb derült ki róla, hogy nem párttag. Ebbôl párttitkársági ügy lett, de a könyvelônô a helyén maradt, utólag "csináltak párttagot belôle".

A szakértelmiségi, a technokrata réteg döntéshozatalban való növekvô autonómiájával kapcsolatosan eltérô véleményeket regisztráltam: kétségtelen, hogy a párt és az állami szakapparátus összevonásával az eladdig végrehajtó pozícióban lévô igazgatóságok vezetôi magasabb döntési jogkört kaptak14, de ugyanakkor ezzel párhuzamosan sorban leváltották a különbözô igazgatóságok magyar vezetôit, ami az apparátus szintjén a részérdekérvényesítés lanyhulásához vezetett. Az új igazgatósági vezetô elismerése nem gazdasági teljesítmény-alapú, tehát nem alulról megerôsített, hanem politikai, felülrôl irányított volt, ezért pedig lojalitással fizetett annak a politikai konjunktúrának, aki ôt arra a pozícióra kinevezte. Az eltávolított magyar szakapparátus-vezetôk nagy része a gyárak élére kapott kinevezést, itt érték ôket a 89-es események, amikor - éppen áthelyezésükre, "lefokozásukra" hivatkozva - a múlt rendszer veszteseiként léptek újra politikai porondra.15

A 80-as évek derekán az összevonásokkal párhuzamosan tehát egy gyökeres kicserélôdés történt mind a szakapparátus, mind a felsôbb megyei pártvezetés szintjén. A '86-os és a '89-es megyei pártbüró-listákról egyértelmûen kiderül, hogy a kicserélôdés nem belsô pozíciócseréket jelentett, hanem teljesen új, fentrôl kinevezett káderek kerültek az elsô vonalba (az 1986-os és az 1989-es pártbüró-listán szereplô 33 név közül - ez azt is jelenti, hogy a két idôszak között a 23-ból nyolcat cseréltek le, és további kettôt vettek fel - összesen mindössze négy szerepel a '80-as, és a '74-es listákon).

A szinte teljes átfedés miatt hasonló vezetôcserékrôl adhatunk számot a megyei néptanácsot illetôen is. Az újonnan kinevezett elsô-vonalbeli pártkáderek múltjáról keveset tudunk, az viszont egyértelmû, hogy a 70-es évek, ha nem is autochton, de többségében magyar politikai elitje más vidékekrôl érkezô román, illetve magyar, de magyarul nem beszélô, nevüket kivétel nélkül románra cserélô vezetôkkel váltódik le.

1. ábra. A Megyei Pártbüró tagjainak és póttagjainak etnikai összetétele (1969-1989)

A káderrekrutáció etnikai vetületének még szemléletesebb változását figyelhetjük meg, ha a legfelsôbb döntéshozatali szerv, a Megyei Párttitkárság nemzetiségi összetételét nézzük (1. ábra). Amint már fentebb említettük, a megye második embere, a stratégiai fontosságú területek felett rendelkezô szervezési titkár mindvégig román volt, 1986-ban azonban az elsô titkárt és az ipari titkárt is románra cserélik, ezzel együtt, mintegy kompenzációképpen, a mezôgazdaságért felelôs magyar osztályvezetôt titkári rangra emelik.

Amint a fenti adatokból kitûnik, a szocialista társadalomvezetés koncepció gerincét képezô reprezentativitás-elv etnikai vetülete a 80-as évek végére egyre kevésbé érvényesül, a jelentôs hatalomkoncentráció következtében a román párthatalom gyakorlatilag egyetlen stratégiai fontosságú pozíciót sem enged ki a kezébôl. A helyi és a megyei intézmények élére tehát a helyi társadalom számára fokozatosan idegen, más nemzetiségû, "ellenséges", "rettegett", teljesen illegitim párthatalom kerül, ezzel magyarázható a rendszerváltást követôen atrocitásoktól sem mentes menesztésük is.

4. A politikai elit változásai a rendszerváltás után

Az 1989. decemberi eseményeket közvetlenül megelôzô napokban a megyei pártbüró tagjai fokozatosan elmenekülnek a városból. December 22-én a pártszékház elé vonuló tömeg a felsôbb szintû pártfunkcionáriusok, szekustisztek közül már senkit nem talál a székházban, rendôrruhába öltöztetett, "csaléteknek" otthagyott alacsony rangú tisztek, kiskatonák, tisztviselôk válnak a tömeg bosszújának tárgyává. A tüntetôket szónoklatok fogadják, a felszólalók között egyaránt találunk gyárigazgatót, munkást, meghurcolt értelmiségit, lelkészt, volt magas rangú néptanácsi tisztviselôt.

December 23-án hajnalban megalakul a még ideiglenes Nemzeti Megmentési Front helyi szervezete, majd másnap kora estefelé 30-40 ember jelenlétével megalakul az RMDSZ elôdje, a Magyar Demokrata Szövetség. A szervezôdés spontán, ad-hoc jellegét bizonyítja, hogy a szervezôbizottság 21 tagja közül két év multán már csak kilenc tölt be valamiféle tisztséget az RMDSZ-ben. A januárban RMDSZ nevet felvett szervezet elnöksége állandóan változik, újabb tisztségek, újabb emberek jelennek meg, mások gyorsan letûnnek, a folyamat nyomon követése nem kis nehézséget okoz. Vizsgálódásunk ezen szakaszában az RMDSZ vezetését illetôen kizárólag csak emlékezésekbôl, valamint a sajtóban megjelent közlemények aláíróiból következtethetünk, ezért idevonatkozó megállapításaink az esetlegesség kockázatával íródnak.

4.1. A rendszerváltó elit rekrutációs hátterérôl

A rendszerváltás után közvetlenül politikai porondra lépô, ezúttal már felsôfokú végzettséggel rendelkezô értelmiségiek fôként a karrierút szempontjából két igen jól elkülöníthetô csoportba tömörülnek. Ez a polarizáció rögtön az elején már intézményi szinten is megmutatkozik: az egyik oldalon a megyei ideiglenes vezetôség, a Nemzeti Megmentési Front megyei tanácsa, másik oldalon pedig az érdekvédelmi szervezetként létrehozott helyi-területi RMDSZ áll. A szervezetek személyi összetételének ellenôrzésekor öt olyan személyt találtam, aki mindkét szervezet alapításánál kulcsszerepet vállalt. Foglalkozás szerint idetartozik két író-szerkesztô, két tanár és egy mûszaki értelmiségi.

A Nemzeti Megmentési Front (NMF) Végrehajtó Bizottságának, valamint ennek keretében mûködô válságstáb tagjainak (összesen 19 személy) és az RMDSZ vezetôségének (21 személy) rekrutációs hátterét elemezve a következô adatokat kaptam, illetve megállapításokat fogalmaztam meg:

- mind az NMF, mind az RMDSZ-szervezet vezetôsége foglalkozás tekintetében igen heterogén, az összetételt az alábbi táblázat szemlélteti:

1. táblázat

AZ RMDSZ ÉS AZ NMF SZEMÉLYI ÖSSZETÉTELÉNEK
FOGLALKOZÁS SZERINTI MEGOSZLÁSA (1990)

Foglalkozás

NMF

RMDSZ

Tanár

2

6

Mérnör, mûszaki értelmiségi

8

4

Közgazdász

4

3

Geológus

0

2

Jogász

0

1

Orvos

1

1

Író, újságíró, szerkesztô

2

3

Tiszt

2

0

Képzômûvész

2

1

Összesen

19

21

Amint a táblázatból kitûnik, a létrehozott NMF körében a mûszaki-közgazdasági foglalkozásúak, az RMDSZ-ben a humán-pedagógus értelmiségiek száma nagyobb.

  • a születési hely tekintetében nincsenek jelentôs különbségek, a szervezetek vezetôinek körülbelül harmada csíki vagy környéki származású. Iskolai végzettség tekintetében - egyetlen RMDSZ-es kivételével - mindnyájan felsôfokú végzettségûek. Lényegesek viszont az eltérések az elvégzett egyetem városát illetôen: az RMDSZ-ben magasabb az erdélyi városokban végzettek aránya (dominánsan Kolozsváron végzettek vannak jelen: a 20-ból 12, Bukarest: 4, Iasi, Temesvár, Vásárhely, Petrozsény: 1-1), az NMF vezetôségi tagjai közül arányaiban többen folytatták tanulmányaikat Bukarestben és Iasi-ban.
  • - életkor szerint mindkét szervezetben a középkorúak vannak elsöprô arányban, 35 év alattit az RMDSZ-ben hármat, az NMF-ben egyet találtunk. Az 55 év és annál idôsebbek körébôl csak egy-egy képviselteti magát.
  • - a családi hátteret illetôen adataink hiányosak, de a meglévôk alapján úgy tûnik, hogy az RMDSZ-tisztségviselôk körében nagyobb a magasabb státusú foglalkozású apák aránya.
  • - a legszemléletesebb eltérések a karrierút tekintetében mutathatók ki. Mindkét csoport átlagosan három-négy munkahelyet váltott a rendszerváltás elôtt, és mindkét csoport karrierútjában elôször a felfele ívelés, majd leginkább a 80-as évek derekán a "lefokozás" jellemzô. Az alapvetô különbség az adminisztratív-politikai apparátusban való részvétel tekintetében mutatható ki (1. táblázat), az NMF tagjai közül 12 vagy a Megyei Tanács valamelyik igazgatóságában vagy a pártapparátus második vonalában töltött be vezetôi vagy beosztott szerepkört, ahonnan a nyolcvanas évek derekán eltávolították vagy lefokozták és beosztotti szerepkört kapott, további kettô (ezekre felfele ívelô karrierút jellemzô) a 80-as évek folyamán helyi vállalat élére került. Kivételt képez ilyen tekintetben az NMF-ben a kultúráért megbízott alelnök, aki a 80-as években végig szerkesztôi állást töltött be és rögtön az elején az RMDSZ-vezetésben is elnökként képviselteti magát.

2. táblázat

A '89 UTÁN LÉTREJÖTT POLITIKAI SZERVEZETEK
VEZETÔINEK MUNKAHELYI STÁTUSA (1984, 1989)

Munkahelyi státus

NMF

RMDSZ

1984

1989

1984

1989

Állami apparátus-vezetô

4

1

3

0

Állami apparátus-hivatalnok

0

3

1

2

Pártvezetô

2

2

0

0

Tömegszervezet-vezetô

1

0

1

0

Nem adminisztrativ intezmények** vezetôi

3

5

5

5

Szellemi beosztott

3

4

9

12

Politikai elítélt

0

0

0

1

Összesen

13

15

19

20

Az RMDSZ tisztviselôire a fentiektôl eltérô karrierút jellemzô: a 19 személy közül 4 volt az állami (1-Kereskedelmi Igazgatóság, 1-Megyei Tanfelügyelôség, 1-Megyei Mûvelôdési és Mûvészetügyi bizottság élén) vagy a tömegszervezetek megyei kirendeltségének élén (1-Pionírtanács). Ezek közül azonban 1985-ben már egyikük sem szerepel a fenti intézmények nyilvántartásában (hármat közülük '84-ben, egyiküket pedig a hetvenes évek derekán cserélték le). Ezt követôen szellemi beosztottként (fôként tanárként) vagy mûvészeti, oktatási intézmények élén folytatták szakmai pályafutásukat. Szembeötlô, hogy az RMDSZ-tisztségviselôk a rendszerváltást megelôzôen lényegesen kisebb gazdasági hatalmat koncentráltak a kezükben, a "lefokozás" során két bankvezetôvé lett személyen kívül a létrejött RMDSZ városi-területi szervezetében egyetlen gyárigazgatót találunk - aki az NMF-ben is vezetôi tisztséget tölt be -, szemben a kisebb testületû NMF-fel, ahol a 17 közül 8 1989 elôtt valamelyik gazdasági intézmény élén van.

Hosszan elidôzünk a létrejött két politikai szervezet vezetôi pozíciót betöltô személyeinek rekrutációs vizsgálatánál, a részletes elemzést az a késôbb igazolandó megfigyelés indokolja, miszerint a fent vizsgált személyek képezik a formálódó politikai-adminisztratív hatalmi szerkezet gerincét, ôk vannak jelen az 1990 és 1992 közötti adminisztratív apparátusban, és nagyjából e kezdeti szervezeti megosztottság mentén polarizálódik a késôbbi RMDSZ vezetôségének személyi összetétele is. A fenti adatok fényében a rendszerváltás helyi politikai vetületével kapcsolatban azt az elsô következtetést fogalmazhatjuk meg, hogy a 89-es politikai hatalmi szerkezet, a pártapparátus felszámolódása a politikai csúcsvezetés kicserélôdését is hozta. A '89-es egykori megyei pártbüró tagjai - egyetlen személy kivételével, aki késôbb már nem vállal közéleti tisztséget - nem vesznek részt a hatalmi vetélkedésben (jórészük elmenekült, vagy eltávolították), az új politikai-adminisztratív szervezetekben (prefektúra, megyei tanács, polgármesteri hivatal) markánsan megjelenik és pozíciókba kerül a kezdetben az NMF-be tömörülô 80-as évek szakértelmiségi vezetô rétegének egy csoportja. Ismerve e csoport '89 elôtt betöltött szakmai-közéleti pozícióját, politikai rendszerhez való viszonyulását16 és szakmai összetételét (nagyrészt mûszaki értelmiségi és közgazdászok), a nemzetközi terminológiával összhangban (Szelényi, 1989, Szalai, 1995, 1997) a továbbiakban a kései szocialista technokrácia, röviden technokrácia jelzôvel illetjük. Hangsúlyozzuk, hogy nem az NMF teljes vezetôségérôl van szó, hanem arról a néhány helyi, deklaráltan populista elveket valló személyrôl, akik a 80-as években vagy az állami adminisztratív apparátus, vagy a nagyobb gazdasági intézmények vezetésében foglaltak helyet és a rendszerváltás után következetesen politikai ambíciókkal is fellépnek. Anélkül, hogy a közép-kelet-európai technokrácia minden jellemzôjével felruháznánk a csíkszeredai értelmiség ezen rétegét - helyi politikai elitrôl lévén szó, nem vettek és pozíciójuknál fogva nem is vehettek részt a szocialista redisztributív rendszer szétbomlasztásában - közvetlenül a '89 utáni helyezkedésük a politikai porondon jó terepismeretrôl, az új viszonyokhoz való kitûnô alkalmazkodó-készségrôl tanúskodik. Az eseményeket követôen gyorsan és szervezetten léptek fel, a forradalmi hangulat légkörében, az ismertségükbôl fakadó lehetôséget kihasználva, ôk voltak az elsôk, akik politikai tevékenységüknek rögtön legitimitást szereztek. Bár ezt a rögtön ítélt legitimitást a néptömegek késôbb visszavonni látszottak - 90-ben, '91-ben sorra váltották le a gyárigazgatókat -, politikai pozíciójuk idôközben már konszolidálódott és az áttekinthetetlen gazdasági viszonyok közepette sikeresen kamatoztatták azt, gazdasági tevékenységükben is: többen saját tulajdonú magánvállalkozásokat hoztak létre. A politikai pozíció megerôsítésében nem kis szerepet játszott az államhatalommal való viszony elfogadhatóvá tétele, különösen a Har-Kov-ügy idején ez fokozott elôvigyázatosságot követelt és gyakorlati szinten abban nyilvánult meg, hogy néhány stratégiai fontosságú megyei szintû adminisztratív-hatalmi pozíció továbbra is "román kézen maradt". Anélkül, hogy konspirációt feltételeznénk e mögött a "nem-cselekvések" mögött, kétségkívül a kelet-európai kései szocializmus technokráciájára oly jellemzô elôvigyázatosság, informalitás, "ajtók mögötti különalkuk" világába vezetnek el minket. (Szalai, 1997)

E szûk csoport jó helyzetérzékelésére vall az alakuló, az átmeneti helyzetben politikailag a "másodhegedûs" szerepét felvállaló RMDSZ-bôl való kezdeti kimaradása is, amely a helyi politikában betöltött hangsúlyos szerepét csak az 1992-ben megjelenô helyi közigazgatási törvény életbelépése után tudta gyakorolni. Az RMDSZ fele való nyitás a technokrácia részérôl ennek értelmében 1990 és 1992 között meg is történt, ez egy ideológiai köntösbe öltöztetett belsô polarizációhoz vezetett, mely a '92-es választásokat közvetlenül megelôzô idôszakban igen éles pozícióharccá élezôdött ki.

Visszatérve azonban az alakuló helyi-területi RMDSZ-tisztségviselôk személyi adatainak elemzéséhez, úgy tûnik, hogy míg az NMF helyi szinten - Bourdieu-i terminológiával élve - a kulturális tôke (technokrata tudás) politikaivá való konvertálásának és gazdaságivá (magántulajdonú vállalatok) való rekonvertálásának a csatornájaként mûködött, az RMDSZ az 1990-es országos választások nyomán fôként humánértelmiségieket delegál a parlamentbe és az RMDSZ országos szervezetébe. Ekkorra már a Nemzeti Megmentési Front helyi szervezete - fôként a vásárhelyi eseményeket követôen - a bomlás jeleit mutatja, fokozatosan "román" párttá alakul, ezzel párhuzamosan pedig elkezdôdik az RMDSZ tagságának és vezetô apparátusának kiszélesedése. Itt nem feltétlenül az RMDSZ-be való "bevonulásról" van szó - hiszen már kezdettôl fogva tömegszervezetként indult -, hanem arról, hogy a technokrácia fokozatosan erôsíti RMDSZ-es státusát, és egyre hangsúlyosabban beleszól annak vezetésébe. Amint látni fogjuk, az 1992-es választásokon ennek meg is lesz az eredménye, nagyobbrészt mûszaki értelmiségiek, vállalatvezetôk kerülnek az RMDSZ-jelöltlisták elsô helyeire (3. táblázat). Az RMDSZ kezdeti vezetésében aktívan résztvevô humánértelmiségiek csoportja - egyrészt mert többen az országos szervezetben kaptak helyet (hárman vezetôi tisztséget töltenek be, hárman pedig a parlamentbe kerültek), másrészt a kiélezôdô konfliktusos viszony miatt lemondtak tisztségükrôl - soraikat felbontani látszanak. Azonban ekkor jelenik meg, és egyre markánsabb arcélet formál magának a Csíki Platform néven jegyzett, a 80-as évek foglalkozás tekintetében igen heterogén, de különösebb vezetôi tisztséget nem vállaló, fiatal szamizdatértelmiségének tömörülése, aki az 1992-es választásokon ugyan vesztesként kerül ki (függetlenként indulnak és csak kettô jut be közülük), ám a késôbbi (fôként a 1996-2000-es) területi RMDSZ-vezetôség magvát termeli ki. A Csíki Platform megjelenése a helyi politikai porondon nivellálja az erôviszonyokat, interjúimból és megfigyeléseimbôl az derült ki, hogy a kései szocialista technokrácia következetes ellenzékeként lépnek fel, ezzel párhuzamosan azonban fokozatosan integrálni próbálják azt. Ez a szembenállás kezdetben ideológiai köntösben is megjelenik, az óvatos, elôvigyázatos, ennélfogva mérsékelt technokráciával szemben egy nem deklarált radikalizmust képviselnek, amely nem annyira etnikai vonatkozású, hanem a régi adminisztratív apparátus és döntéshozói mechanizmusok átszervezését célzó irányelvekben mutatkozik meg. Ezzel a hozzáállással sikerül maguk mellé állítani az RMDSZ alakulásánál kulcsszerepet játszó humánértelmiségiek aktív csoportját, a késôbbi Reform Tömörülés helyi képviselôit, valamint, leginkább generációs vonalon, a késôbbi Csíki Fiatalok (Csíki Területi Ifjúsági Tanács) emberanyagát képezô helyi ifjúsági szervezetek vezetôit.

Visszatérve azonban a 92-es választásokat megelôzô idôszakra, az 1991/69-es helyhatósági törvény megjelenésével - amely elôírja a helyi döntési kompetenciák kiterjesztését, ennélfogva nagyobb rendelkezési hatalmat ad a helyi, illetve a megyei önkormányzatok kezébe - elkezdôdik a pozícióharc az RMDSZ két szárnya között, amely a jelöltlista-állításokkor éri el tetôfokát. A kialakult RMDSZ-en belüli erôviszonyokat jól példázza az a tény, hogy az újonnan politikai porondra lépô platform jelöltjei függetlenként indulnak. A megyei tanács öt RMDSZ által delegált tagjából 4 az alakuló RMDSZ vezetôségébôl került ki (közöttük szerkesztô, jogász, kereskedelmi igazgató a megyei apparátusban és igazgatótanár, az ötödik a polgármester-választásokon függetlenként induló mérnök), a helyi tanácsba ezzel szemben többségében vezetôi múlttal rendelkezô mûszaki értelmiségiek kerültek be (3. táblázat).

3. táblázat

A HELYI TANÁCS FOGLALKOZÁS ÉS MUNKAHELYI
STÁTUS SZERINTI ÖSSZETÉTELE (1992-1996)

Foglalkozás

Tanácstagok

Munkahelyi státusz

Tanácstagok

 

száma

 

Száma

Mérnök

8

Állami vagy vegyes tulajdonú vállalt vezetôje

4

Magánvállalat-vezetô, fôrészvényes

2

Szellemi beosztott

1

Nyugdíjas

1

Technikus

4

Vegyes tulajdonú vállalat középszintû vezetôje

3

Nyugdíjas

1

Tanár

3

Iskolaigazgató

1

Szellemi beosztott

2

Közgazdász

2

Bankvezetô

2

Orvos

1

Kórházigazgató

1

Állami hivatalnok, tisztviselô

1

Hivatalvezetô

1

Formatervezô, informatikus

1

Kisvállalkozás-tulajdonos

1

Ügyvéd

1

Szellemi beosztott

1

Kisiparos

1

Kisvállalkozás-tulajdonos

1

Geológus

1

Kisvállalkozás-tulajdonos

1

Összesen

23

Összesen

23

Az alábbiakban - a már ismert logikát követve - a helyi tanács megválasztott tagjainak a személyi adatait, rekrutációs hátterét, karrierút-alakulását tesszük nagyító alá. Mivel a 23 tanácstag közül csak 11-re vonatkozóan tudtam megszerezni a módszertani részben bejelölt összes szempont szerinti adatsort, kommentárjaim ezekben az esetekben csak részleges következtetésekre adnak okot, támpontokat képeznek késôbbi hipotézisek igazolásához.

A helyi tanács etnikai összetételét tekintve 21 magyar és 2 román személybôl áll. Foglalkozás és foglalkozási státus szerint a 3. táblázatba foglalt adatokat regisztráltam.

Részleges adatainkból kitûnik, hogy a tanácstagok döntô többsége középkorú (15-bôl két 35 év alattit és két 55 év fölöttit regisztráltam), egyetlen kivétellel egyetemen vagy más felsôfokú intézményben végzett (11 közül öt Kolozsváron, 2-2 Iasi-ban és Marosvásárhelyen, egyegy pedig Bukarestben). Születési helyüket illetôen 13 közül 8-an csíkszeredaiak, további kettô pedig Hargita megyei más településen született. Családi hátterük szempontjából a 11-es csoport igen heterogén, földmûvestôl, tisztviselôtôl jogászig és lelkipásztorig számos foglalkozástípus elôfordul.

Ami a '90 és '92 közötti politikai pályafutásukat illeti, nagy többségük (a 23-ból 17) RMDSZszínekben jutott a tanácsba, közülük azonban csak három szerepel az RMDSZ alapítótagok között (ezek közül kettô NMF-tisztséget is vállalt). Az adatok visszaigazolni látszanak azokat az elôzô megállapításokat, miszerint választásokat megelôzô idôszakban a helyi-területi RMDSZ belsô erôviszonyai a kiszélesedett technokrata értelmiség dominanciáját mutatják: a karrierút szempontjából vizsgált 15 tanácsos közül 9 1989 elôtt is vezetôi pozícióban van valamelyik vállalat élén. Ezekre fokozatosan felfele ívelô, kevésbé töredezett karrierút jellemzô, öten közülük nem is váltottak munkahelyet '89 elôtt, nem vettek részt a kommunista párt és az állam adminisztratív apparátusában, szemben azzal a néhány NMF színekben bemutatkozó idôsebb értelmiségivel, akiket adminisztratív-politikai intézmények élérôl "fokoztak le" és helyeztek a vállalatok élére a nyolcvanas évek derekán. Ez utóbbi csoport, miután '90, '91-ben onnan is leváltották ôket - egy kivétellel -, a közéletbôl is visszavonult, nem jelöltette magát a helyhatósági választásokon. Összefoglalásként azt mondhatjuk tehát, hogy a '92-es választásokat követôen a nagy vállalatvezetôi múlttal rendelkezô technokrata-mûszaki értelmiség középgenerációja vállal politikai-közéleti szerepet, és döntô súllyal ô van jelen a helyi tanácsban is 1992 és 1996 között.

Az 1996-os választások a helyi tanács összetételében azonban jelentôs változásokat hoztak, jeléül annak, hogy ez a helyi elit nem tudta konszolidálni pozícióját a politikai-adminisztratív apparátusban. Az 1996-os tanácsos-listát összevetve az elôzôvel mindössze négy olyan személyt találunk, akik mindkét választási ciklusban jelen voltak a helyi tanácsban. Aprólékosabb megvizsgálásuk fontos ahhoz, hogy az elitváltás lényegét megérthessük. Egyik legfontosabb közös jellemzôjük, hogy helyi szintû "politikai hovatartozásuk" szempontjából sem a Csíki Platform vonalához, sem a "régi technokrácia" vonalához nem sorolhatók egyértelmûen. Bár kettejüket a fentebb tárgyalt felfele ívelô vállalatvezetôi karrierút jellemzi, kezdettôl fogva közéleti szerepet vállalnak, mind az NMF, mind az RMDSZ-vonalán. Ôk a "politikai belharcok" köztes elemei, és napjainkig ez a pozíció jellemzi ôket. A másik két személy "pártatlanságát" az bizonyítja, hogy egyikük sem RMDSZ színekben indul: függetlenként, illetve a Demokrata Konvenció színeiben kerül vissza pozíciójába. E négy személy származásában, foglalkozásában nem találunk közös elemet. Közös jellemzôjük viszont, hogy politikai legitimitásukat a köz érdekében végzett vélt vagy tényleges, ám legitimként megítélt tevékenységükkel harcolták ki: egyikük adminisztratív, a két vállalatvezetô gazdasági (számos helyi rendezvényt szponzorizált), a Demokrata Konvenció színeiben induló tanácsos pedig egyházi vonalon.

Az 1992-1996-os helyi politikai-adminisztratív elit lecserélôdésében ugyanakkor az is szerepet játszott, hogy az RMDSZ elôválasztásokat szervezett, így a megszavazott jelöltlista nem a politikai belharcok és alkudozások eredményeképpen állt össze, hanem közvetlenül a választópolgárok akarata érvényesült. Ez egyben a politikai játékszabályok megváltozását is jelenti, úgy tûnik, hogy a távozó elitcsoport késôn ismerte fel ennek a jelentôségét. Az "informalizmus", a "zárt ajtók mögötti tárgyalások", amelyek a kései szocialista technokráciára Kelet-Európa szerte jellemzôek (Szalai, 1998), és amelyek mögött kétségkívül a felülrôl kapott legitimitás tovább élô percepciója, valamint az ebbôl fakadó óvatosság áll, úgy tûnik, érvényesek voltak az 1992-es helyi tanács aktivitására is17, mindezek közül azonban leginkább az alacsony "társadalmi érzékenységük" buktatta meg ôket. Ezt alátámasztandó annak a két vállalkozónak a példája, akik politikai imázsuk ápolására is gondot fordítottak. A "bezárkózás" egy másik vadhajtásaként jelenik meg a "régi technokrácia" számára a megerôsödô, fiatalokkal folyamatosan frissülô területi RMDSZ-szel való tárgyalási pozícióik romlása is, melynek felismerése késôn történik meg. A felismerés eredményeképpen '96-ban létrejön a területibôl kiváló helyi RMDSZ, amely politikai vonalon újra megpróbálja rendezni a sorait, ám ez csak részlegesen sikerül. A lényegesen nagyobb hatalmat koncentráló területi RMDSZ18 1996 és 2000 között folyamatosan integrálja a helyi adminisztratív-döntéshozói apparátusban továbbra is részt venni óhajtó "régi technokráciát".

4. táblázat

A HELYI TANÁCS FOGLALKOZÁS ÉS MUNKAHELYI
STÁTUS SZERINTI ÖSSZETÉTELE (1996-2000)

Foglalkozás

Tanácstagok

Munkahelyi státusz

Tanácstagok

 

száma

 

Száma

Mérnök

10

Magánvállalat-igazgató, fôrészvényes

3

Kisebb vállalkozás, igazgató, fôrészvényes

3

Állami vagy vegyes tulajdonú vállalat vezetôje

2

Nyugdíjas

1

Vegyes tulajdonú vállalat középszintû vezetôje

1

Iskolaigazgató

1

Oktatómester

1

Orvos, gyógyszerész

4

Polgármester

1

Fôorvos

2

Gyógyszerész-alkalmazott

1

Közgazdász

2

Fôkönyvelô

2

Ügyvéd, közjegyzô

2

Magániroda-tulajdonos

2

Tanár

2

Iskolaigazgató

2

Geológus

1

Kisebb vállalkozás-tulajdonos

1

Hivatalnok

1

Szellemi beosztott

1

Politológus

1

Titkár

1

Összesen

23

 

23

Adósak vagyunk azonban az 1996-os helyi tanács többi tagja rekrutációs hátterének és karrierútjának az elemzésével. A foglalkozás és a munkahelyi státus tekintetében a 4. táblázatban vázolt megoszlások körvonalazódtak.

Az 1996-2000-es tanács összetételében újra domináns csoportot képez a mûszaki végzettségûek csoportja, de a munkahelyi státust nézve jelentôs eltolódás figyelhetô meg az elôzô választási ciklussal szemben a magánszektor fele, ami egy új, fiatal vállalkozói réteg (45 év alatt 5 személy) megjelenését jelzi a helyi politikai porondon. A fent említett két vállalatvezetôn kívül három negyvenöt év fölötti mûszaki végzettségût találtam, ezek közül kettô a tanügyben, egy pedig az egyik vegyes tulajdonú állami vállalat igazgatója. Az életkor tekintetében a helyi tanács "fiatalodását" jelzi az is, hogy a 23 tanácstagból öt 35 év alatti (szemben az 1992-es listával, ahol egyetlen 35 év alattit találtam). Ezek között található két mérnök (magánvállalkozás-tulajdonosok), egy politológus és egy orvos (akik a helyi Reform Tömörülés vezetôi), valamint egy, a Csíki Platform ideológusaihoz közel álló közgazdász. A helyi tanács életkor szerinti megoszlását színesíti a négy rangidôs (55 év fölötti, munkahelyi státusuknál fogva köztiszteletnek örvendô) személy is, akik deklaráltan nem tartoznak az RMDSZ-ben létrejött érdekcsoportok egyikéhez sem. Az RMDSZ-en belüli erôviszonyok átalakulását jelzi, hogy a többségében a "régi technokráciát" tömörítô Városi Küldöttek Tanácsa (helyi szervezet) 16 tagjából összesen négy személy van jelen a Helyi Tanácsban, akik közül kettô (nagy vállalatvezetôk) a területi RMDSZ-ben is aktív vezetôi pozíciót tölt be.19

Az 1996-2000-es helyi tanács karrierútját az elôzô választási ciklus tanácstagjaiéval szemben leginkább az jellemzi, hogy a 20 magyar közül egyetlen olyan személyt sem találtunk, aki ott lett volna a '89 elôtti párt- vagy állami apparátus második vonalában. A jelenlegi tanácstagok mindegyikére a törésektôl mentes, felfele ívelô szakmai karrierút jellemzô a középkorúak és az idôsek esetében, kivételt az a mindkét ciklusban megválasztott tanácsos képezi, aki '89 elôtt politikai fogoly volt. Az öt fiatalt egyetemi évei során, civil szervezetek élén felhalmozott és helyi szintû kezdeményezésekben testet öltô tapasztalata segítette tanácsosi státusuk megszerzéséhez. (Kettô közülük diákszervezetben tevékenykedett, további kettô társadalomtudományi szakmai szervezet tagja, az ötödik szociális-karitatív alapítvány egyik vezetôje).

Az eredmények arra engednek következtetni, hogy az 1996-os helyhatósági választásokkal egy erôteljes kicserélôdés történt a helyi tanácsban, amely fôként generációs vonalon, valamint a karrierutak mentén ragadható meg, és amely egyben azzal a helyi társadalomtörténeti jelentôséggel bír, hogy az 1990-es politikai hatalmi szerkezetváltás után 1996-ban annak szereplôi is lecserélôdnek. Biró (1996) a választásokat követôen megjelent cikkében a változást "kétlépcsôs rendszerváltásnak" nevezi, kétlépcsôs olyan értelemben, hogy elôször a "régi vezetôk zöme lekerült a választási listákról", másodszor, hogy a "választók igazolták, hogy nincs szükség a régiekre", függetlenként nem szavaztak rájuk. Biró ugyanakkor a "rendszerváltást" részlegesnek nevezi, véleménye szerint a legfontosabb közhivatalnoki pozíció, a polgármesteri szék a "régi" polgármester kezében maradt, aki - bár szempontjaim szerint nem tartozik a gazdasági hatalmukat politikai tôkévé konvertáló régi technokrácia körébe -, az érdekcsoportok szintjén mind a régi, mind az új mûszaki-vállalkozói csoport mentoraként jelenik meg, és kétségkívül szerepe van abban, hogy az 1996 és 2000 közötti kiújuló politikai erôviszonyok ismét nivellálódni látszanak.

A nivellálódás szempontjainak a változását jelzi azonban az a tény, hogy a 2000. júniusi helyhatósági választások során új hatalmi és társadalmi szegmentumok képviselôi (média, ifjúság) is megjelennek a politikai porondon, jeléül annak, hogy a helyi politikai eliten belül egyre inkább a nyugati demokráciákra is érvényes demarkációs szempont érvényesül, amely anakronisztikussá teszi a "régi" és az "új" vezetôi réteg megkülönböztetését, és az egyéni, a "közért" befektethetô kompetencia mennyisége mentén szelektál, függetlenül attól, hogy a kompetencia alapja a gazdasági, a politikai vagy a kulturális tôke.

5. Összegzés

Dolgozatunk második felében a helyi politikai-adminisztratív hatalmi szerkezet leírásával próbálkoztunk meg az 1968-2000 közötti idôszakban. Elemzésünk elsôsorban a hatalom szereplôinek rekrutációs hátterére, karrierútjára vonatkozott, másodsorban azokra a szerkezeti sajátosságokra, amelyek az elôbbieket közvetlen módon meghatározták.

Amint láthattuk, a szocialista politikai hatalmi szerkezet elitrekrutációs gyakorlatára a részletekig menô szabályozottság volt jellemzô, melynek következetes érvényesülése a társadalomban meglévô osztályok arányuknak megfelelô képviseletét jelentette a politikai hatalomban. Ugyanakkor a társadalmi viszonyok racionalizálása, mint deklarált ideológiai elv, szakképzettséggel rendelkezô személyeket követelt a döntéshozói-végrehajtói pozíciókba. A két elv párhuzamos érvényesülése nem mindig tûnt megvalósíthatónak, ez kiskapukereséshez, informális kijátszásokhoz vezetett, melynek esélyei azonban a 70-es évek végétôl fokozatosan csökkennek, a 80-as évek derekától a fokozódó pártellenôrzés következtében pedig szinte teljesen hiányoznak.

A párt és az állami szerkezetre kezdetben a párhuzamos bürokrácia modellje érvényes, ahol a pártszervezetnek a döntéshozói, az állami apparátusnak pedig a végrehajtói szerep jut. A két rendszer párhuzamos mûködtetése azonban jelentôs diszfunkcionalitásokhoz vezetett, minek következtében a 80-as évek elejétôl elkezdôdik a két apparátus szerkezeti összevonása, mely egyrészt - fôként a szakapparátust illetôen - leépítésekhez vezet, másrészt egy kézbe, a párt kezébe koncentrálja a döntéshozás és a végrehajtás feladatait. A célkitûzô és végrehajtói tevékenység tehát fokozatosan szervezeti szinten is egybemosódik.

Az összevonások és a leépítések következtében fokozatosan kiszorul a hatalomból a helyi és a magyar nemzetiségû elit, a szakapparátusok élérôl fokozatosan eltávolítják és gazdasági intézmények élére helyezik a viselkedésében a kelet-európai kései szocializmus technokráciájával közös jegyeket mutató magyar mûszaki értelmiségi réteget.

Ez a fôleg helyi szakértelmiségiekbôl álló réteg az - a régi technokrácia jelzôvel illettük ôket -, amely az 1989-es események folytán a felsôbb szintû megyei és helyi pártvezetés eltávolításával, "a múlt rendszer veszteseiként", az ideiglenes politikai-adminisztratív vezetôi szervek élére kerül. Közéleti aktivitására a megfontolt, óvatos, az államhatalommal kiegyezésre törekvô, nemzetiség-politikailag is mérsékelt magatartásmód jellemzô. Ugyanakkor döntéshozatalában ragaszkodik a szocializációs maradványként viselkedésében tovább élô informalitáshoz, az "ajtók mögötti megegyezésekhez". Jó terepismeretérôl, alkalmazkodókészségérôl és belsô szervezettségérôl tanúskodik döntési pozíciókban való gyors megjelenése, felhalmozott szimbolikus tôkéje gazdasági tôkéjének politikaivá való konvertálására, illetve rekonvertálására teszi alkalmassá. Ezzel magyarázható, hogy az elsô választási ciklust megelôzôen sikerül politikai pozícióját konszolidálni, minek következtében az 1992es helyhatósági választásokon nyertesként kerül ki.

A politikai palettán kezdetben a "régi technokrácia" ellenzékeként jelenik meg a vezetôi múlttal nem rendelkezô humánértelmiségiek szervezetlenebb csoportját tömörítô RMDSZ területi szervezete, mely kezdetben adminisztratív-politikai programjában a radikálisabb szárnyat képviseli. A Nemzeti Megmentési Front helyi politikában való letûnésével párhuzamosan azonban a "régi technokrácia" tagjai az RMDSZ-be vonulnak át, súlyukat, szervezettségüket ismét bizonyítandó, ôk kerülnek a szavazólisták elsô helyeire, és az RMDSZ színeiben ôk kerülnek be az 1992-1996-os helyi tanácsba. Az RMDSZ-en belüli polarizáció az említett idôszakban tovább erôsödik, a kezdetben radikálisként fellépô "szamizdat-értelmiségi" réteg megjelenésével az RMDSZ "humánértelmiségi" szárnya fokozatosan erôsödik, tárgyalási pozíciói javulnak az országos szervezettel (ôk delegálják a parlamenterek, országos RMDSZ tisztviselôk nagyobb részét), helyi szinten pedig választópolgár-centrikus kampányukkal az 1996-os választások nyerteseiként kerülnek ki.

A 2000-es választási eredmények arra engednek következtetni, hogy egy új színben megjelenô belsô pozícióharc van kiformálódóban. Eltûnik a politikai porondról, nem vállal közéleti aktivitást a "régi technokrácia" magvát képezô, fôleg az állami és vegyes vállalat vezetôibôl álló szakértelmiségi réteg, átlényegül a helyi technokrácia fogalma: egyre markánsabb csoportként jelenik meg az idôközben magánvállalatokat létrehozó mûszaki értelmiség középgenerációja, melynek politikai viselkedésmódjára már nem annyira az informalizmus és a belsô szervezettség, inkább a közért befektethetô egyéni kompetencia hangsúlyozása jellemzô, ami a közéleti-politikai események nagyobb mediatizált nyilvánosságát is jelzi. A politikai paletta sokszínûsödését, valamint a "régi" - "új" megkülönböztetés anakronizmusát mutatja az a tény, hogy az RMDSZ-en belüli érdekcsoportok szervezôdése egyre kevésbé történik karrierút és foglalkozásalapon.

Irodalom

Andorka Rudolf: Politikai rendszerváltás és a társadalom modernizációja. Magyar Szemle 1996/2.

Andorka Rudolf: Változások és állandóságok a magyar társadalomban. Magyar Szemle 1994/10.

Bakk Miklós - Bodó Barna: Elitek, modellek, szerepek. Korunk, 1999/4.

Bánlaky Pál: Értelmiség egy kisvárosban. Akadémiai kiadó, Budapest, 1990.

Biró A. Zoltán: A társadalom védelme és/vagy építése. Elemzés a romániai magyar elit "termelôdésérôl" és szerepérôl. In Stratégiák és kényszerpályák Tanulmányok az erdélyi magyar társadalomról. Pro-Print, Csíkszereda, 1998.

Biró A. Zoltán: Mi is történt a csíkszeredai választásokon? Hargita Népe, 1996. június 20.

Biró A. Zoltán - Bodó Julianna - Gagyi József - Oláh Sándor - Túros Endre: Gazdasági elit a Székelyföldön. Szociológiai Szemle 1995/1.

Bryman, Alan - Burgess, Robert G. (eds.): Analyzing Qualitative Data. Routledge, London, 1994.

Bottomore, Tom: Elites and Society. Routledge, London and New York, 1993.

Bourdieu, Pierre: Gazdasági tôke, kulturális tôke, társadalmi tôke. In A társadalmi rétegzôdés komponensei. Szerk. Angelusz Róbert, Új mandátum könyvkiadó, Budapest, 1997.

Bourdieu, Pierre: A társadalmi egyenlôtlenségek újratermelôdése. Gondolat, Budapest, 1978.

Böröcz József: Színlelt nagy átalakulás? Politikatudományi Szemle 1995/3, 19-39.

Brucan, Silviu: O clasa mijlocie salbatica. 1996.

Brucan, Silviu: De la party hacks la nouveaux riches - Schimbarea sociala în Rusia si Europa de Est. Internet, http://www.dntb.ro/sfera/arhiva/nr59a/articole/articol3.htm, Sfera Politicii, 59. Sz., 1998. április.

Csite András - Kovách Imre: Piacgazdaság és gazdasági elit. http://www.mtapti.hu/users/csite/pub.htm, 1997.

Gagyi József: Az új elit/A Hargita megyei magyar politikai-adminisztratív elit a megye megalakulásakor. - Szociológiai Szemle, 1995/4.

Geleji Frigyes: A mûszaki értelmiség helyzete és szerepe. Közgazdasági Szemle, 1994/12.

Harcsa I. - Kovách I. - Szelényi I.: A posztszocialista átalakulási válság a mezôgazdaságban és a falusi társadalomban. Szociológiai Szemle 1994/3.

Hunya Gábor - Réti Tamás - R. Süle Andrea - Tóth László: Románia 1944-1990. Gazdaság és politikatörténet. Atlantisz, Budapest, 1990.

Konrád György - Szelényi Iván: Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz. Gondolat, Budapest, 1989.

Lengyel Gy. - Bartha Attila: Bankárok: a magyar gazdasági elit domináns csoportja? Replika, 1997/25, március.

Mills, C. Wright: Az uralkodó elit. Gondolat, Budapest, 1972.

Norman K. Denzin: Interpretive Biography. Sage Publications, 1989.

Oláh Sándor: A hatalomgyakorlás intézményei és eszközei az ötvenes évek székely falusi társadalmában. In Fényes tegnapunk. Tanulmányok a szocializmus korszakáról, Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 1998.

Oláh Sándor: Elitrekrutáció a szocializmusban. In Fényes tegnapunk. Tanulmányok a szocializmus korszakáról, Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 1998.

Papp Kincses Emese: Virrassz velem. Hargita kiadóhivatal, Csíkszereda, 1999.

Róna-Tas Ákos: Elit és rendszerváltás (recenzió). BUKSZ, 1994.

Szalai Erzsébet: Útelágazás. Hatalom és értelmiség az államszocializmus után. Pesti Szalon Könyvkiadó - Savaria University Press, 1994.

Szalai Erzsébet: Az elitek átváltozása. Cserépfalvi kiadó, 1996.

Szalai Erzsébet: Vázlatok a hatalom és társadalom természetrajzához. Internet, http://www.internetto.hu/szelenyi/szalai.htm, 1998.

Székedi Ferenc: Hétköznapok, délibábok. Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 1996.

Szelényi Iván: Menedzser-kapitalizmus. Magyar Lettre Internationale, 1995, tél.

Szôcs János: Képek 100 év történelmébôl. Csíki eseménykrónika. In Hargita Kalendárium, 2000. 1999.

Takács Károly: Az elit szociológiai fogalmáról. Szociológiai Szemle, 1998/1.

Weber, Max: Gazdaság és társadalom. Közgazdasági és Jogi könyvkiadó, 1987.

A rekrutációs háttér, valamint a karrierút-elemzésekhez az Hargita (1969-1989), Hargita Népe (1990-1998), az Informatia Harghitei (1969-1989), az Adevarul Harghitei (1989-1998) helyi lapok, valamint az Erdélyi Magyar Ki Kicsoda 1997-es és 2000-es kiadása nyújtott segítséget.

Jegyzetek

1 Azért nem beszélek itt "rendszerváltó elitrôl" (Szalai, 1994), mert a fogalom egy, a szocialista rendszert folyamatosan szétbomlasztó, a kor ideológiájával nem harmonizáló aktív közéleti-politikai aktivitást feltételez, amihez Romániában a diktatúra idején nem voltak adottak a megfelelô feltételek.

2 Pontosításként megemlítendô, de vizsgálódásaim során többször is utalni fogok rá, hogy a szocialista adminisztratív-politikai hatalmi szerkezet sajátosságaiból kifolyólag a célkitûzô és végrehajtó tevékenységek intézményi szinten nem mindig válnak szét, ezért az állami- és a pártapparátus ilyen alapú szétválasztása kevésbé releváns, mint a rendszerváltás utáni intézmények esetén.

3 A Hargita (1969-1989), Hargita Népe (1990-2000), az Informatia Harghitei (1969-1989), az Adevarul Harghitei (1989-2000) számai.

4 A szerzôpáros szerint az uralkodó rend az osztállyá formálódó értelmiséget jelenti az alábbi pontosítással: "Értelmiségi osztálynak mondjuk, annak ellenére, hogy a szûkebben vett központi újraelosztás funkcióit nem az értelmiség egésze végzi, hanem annak csupán egy szûkebb csoportja, az állami és pártbürokrácia, amelyet a bekerülés rendi jellegû kritériumai miatt a redisztribúció uralkodó rendjének nevezünk" (Konrád-Szelényi, 1989, 181.). Tekintettel arra, hogy ez a megállapítás egy igen vitatott pontját képezi a vázolt elméletnek (lásd Szalai, 1996), és szorosan a hatalmi elit társadalmi rekrutációjára vonatkozik, a következô fejezetben - az általunk vizsgált helyi kontextusra vonatkoztatva - felülvizsgálatra kerül. Mindaddig a redisztributív társadalmak hatalmi elitjére az uralkodó rend kategóriáját használjuk.

5 E mögött az össztársadalmi érdek, tehát a redisztribúcióba bevonható többlettermék mennyiségének maximalizálása mint kívánalom áll

6 A gesztus közszájon is forgó verbalizált változata is ismeretes, állítólag késôbb Ceausescu kiállva a csíkszeredai tömeg elé, a következôket mondta: "ha nektek nincsen senkitek, én leszek az elsô román székely" (replika arra, hogy mind a rajoni, mind a késôbbi megyei párttitkár az udvarhelyieket pártfogolta)

7 A változás a legszemléletesebben a döntéshozói jogkör átruházásában ragadható meg: míg a hetvenes évek elején a makrogazdasági és -társadalmi döntéseket Minisztertanácsi Határozattal hozták (úgynevezett HCM-kkel), késôbb ez a feladat a Központi Bizottság hatásköre alá vonódott.

8 A funkcionális anomáliáknak egyik szimptomatikus jelensége az ún. többszörös "jelentésgyártás" során megduplázódott, megtriplázódott mutatószámok

9 Az alábbiakban megfogalmazott megállapítások kizárólag mélyinterjúkon, valamint a sajtóból származó karrierút-rekonstrukciókból származnak, a mindenkori politikai-adminisztratív vezetôség személyi adatait tartalmazó káderlapokat konjunkturális okoknál fogva nem állt módunkban vizsgálni.

10 A politikai-adminisztratív kádertoborzás társadalmi származás szerinti kritériumai 3:1:1 arányban határozták meg a munkáselem, a TSz-alkalmazott és az értelmiségi részvételét a vezetésben.

11 "Adott esetben olyan lehetetlen helyzetek alakultak ki, hogy nem volt munkáskínálat, nem volt TSZ-kínálat, vagy elöregedtek, vagy olyan negatív kvalitásokkal rendelkeztek, hogy nem lehetett ôket felvenni. Hiába volt egy kitûnô tanár - aki párttag akart lenni -, nem tudták felvenni. A káderszelekcióban, a promoválásban ugyanez volt a képlet. Tehát elsôdlegesen munkáselem kellett, aki a termelésben dolgozott. A technikus, mérnök nem élvezett különösebb elôjogot, mert a technikus a két réteg között mozgott, a mérnök értelmiségi volt. Tehát gyakorlati termelômunkából származó, kilépô ember kellett legyen... Ôneki szakiskolája volt, nem volt általános mûveltsége, hiába vették ki, emelték ki, hiába próbáltak rá rakni, nem tudta felvenni, a kultúrát, a politikai mûveltséget nem tudta asszimilálni, nem tudott vezetôvé válni." (ua.)

12 Kijelentésünkben hangsúlyoznunk kell a deklarált jelzôt, hiszen az intézményesített kontraszelekció közvetett módon egyben a felsôbb utasítások feltétel nélküli végrehajtását és a központi hatalom akaratának akadálymentes érvényesítésének a garanciáját is jelentette.

13 "...meghatározták, hogy munkáselem kell legyen, elsôsorban bizonyos vezetôi készségekkel rendelkezô valaki, aki erre alkalmas lett volna, az a szakmájában nagyon jó volt. Vagy nem akarták és tudták nélkülözni - egy nagyon jó esztergályos volt -, vagy nem akart az illetô politikai karrierre lépni, vagy maga a vezetôség, a szakmai vezetôség nem tudta nélkülözni, és akkor - újra derût keltô - a lógók közül javasoltak, politikai karrierre olyanokat indítottak, akiktôl szerettek volna megszabadulni, akik mint szakember és szakmunkás gyengék voltak, teljesítményben, munkafegyelemben, minden vonatkozásban. Így alakult ki és így jött létre - és az nem véletlen, hogy ma például a korrupció így és ilyen szinten mûködik - az a politikai elit, aki úgy lett elit, hogy a szakmában vagy dilettáns volt, vagy egyszerûen olyan negatív erkölcsi kvalitásokkal rendelkezett, ami miatt magában a munkában, a termelésben meg akartak tôle szabadulni. Ezek elmentek szívesen iskolába, inkább vállalták, szerették a papírforgatást, és így váltak politikai karrieristákká, abból más területen hasznot húzó korruptakká, adott esetben gazemberekké. Így lettek egészen magas posztot betöltô emberek olyanok, akik sem magyarul, sem románul nem tudtak helyesen írni, nem tudták sem

az egyik, sem a másik nyelvet beszélni, nem ismerték sem az egyik, sem a másik kultúráját ... Ebbôl lettek aztán a viccek forrásai is nagyon sokszor, születtek olyan komikus helyzetek, hogy funkciójánál fogva szakterületen kellett véleményt nyilvánítson, ítéletet mondjon, olyan területen, amihez amúgy semmi köze nem volt, az általános mûveltség szintjén sem volt jártassága" (ua.).

14 Ez többek között az összevont apparátus szakmai kompetenciáját is növelte, mivel az igazgatóságok vezetôi általában felsôfokú, leginkább közgazdasági végzettséggel rendelkeztek.

15 Az erre vonatkozó okfejtést lásd a következô fejezetben.

16 kapcsolatban lásd az elôzô fejezet politikai és szakapparátus viszonyára vonatkozó részét.

17 Nem kerestem e magatartásmód valódiságának az alátámasztását, ennél sokkal fontosabbnak érzem azt, hogy a helyi diskurzus szintjén valóban ez a percepció dominált, nyilvánosan és informálisan egyaránt.

18 Megjegyzendô, hogy a csíki területi RMDSZ nem csak "területi" státusánál fogva rendelkezik szélesebb döntési kompetenciával. A 2000-es polgármester-jelölés kapcsán felmerülô szabályzati ellentmondást például az országos vezetôség a területi RMDSZ javára oldotta fel, ami az országos szervezeti érdek érvényesítésén túl a csíki területi RMDSZ támogatásáról tesz tanúságot, jeléül annak, hogy a területi RMDSZ országossal szembeni tárgyalási pozíciói jobbak, mint a helyié.

19 Amint résztvevô megfigyeléseimbôl és interjúim alapján kiderült, e két személy "politikai hovatartozása" nem egyértelmû, a helyzetnek megfelelôen a területi vagy a helyi RMDSZ döntéseit támogatják, határozott fellépésük, kitûnô retorikai készségük azonban a döntési helyzetekben erôteljesen érvényesül.


 
kapcsolódók
  » impresszum
  » a Jakabffy Elemér Alapítvány hírlapgyűjteménye
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi könyvtárkatalógusa
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi kéziratkatalógusa

további folyóiratok

» A Hét
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Művészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minorităților
» Glasul Minorităților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Web

 
     
 

(c) Jakabffy Elemér Alapítvány, Media Index Egyesület 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék