magyar kisebbség
nemzetpolitikai szemle

       folyóiratok   » Magyar Kisebbség
    szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű a â î s t
  összes lapszám» VI. ÉVFOLYAM - 2000. 2. (20.) SZÁM - Romániai magyar magánegyetem
 
 


| észrevételeim
   vannak

| kinyomtatom
| könyvjelzőzöm



   


Somai József

Válaszúton a függôség vagy függetlenség felé

A romániai magyar közösség számára önálló magyar oktatási hálózat megvalósítása a tét. A magánegyetem létrehozásáért elindított vita idôszerûsége elvitathatatlan. Szerintem aki a romániai magyarság legnagyobb prioritásának a kérdéséhez valamit hozzá tud tenni, az most feltétlenül tegye meg.

Mondandómban az erdélyi magyar anyanyelvû felsôoktatás kérdéskörét négy alapvetô oktatási típusrendszerhez kötném:

1. a multikulturális állami egyetemi keretben mûködô tagozatok rendszere, melynek létezése, fennmaradása, akár bôvülése a hazai román politikai akarat számára még elfogadható maximális engedmény, a romániai magyar politikum kompromisszumokkal kivívott eredménylistáján kimutatható, látszati önbizalmat tápláló állapot és a térségi csend gondolatát hintve el a nemzetközi politikum boldog elégedettség érzetét alakíthatja ki;

2. a még nem létezô romániai magyar önálló állami egyetem, amelynek létrehozására az erôviszonyok jelenleg teljesen egyenlôtlenek, azaz a küzdelemben szereplô ellentétes erôk szembeállítása egyelôre egyoldalú és esélytelen, tehát tárgytalannak tûnik, ámbár errôl sohasem mondhatunk le, és a vitaindítóval ellentétben állítom, hogy erre a változatra is fel kell készülnie a romániai magyar oktatásnak;

3. a kihelyezett szakok, amelyek valamelyik magyarországi tanintézet póttevékenysége, átmeneti és rövid távon hézagpótló elfogadott szükséges rossz, azonban még számolni kell vele;

4. az erdélyi önálló magyar magánegyetem, amelynek a létrehozására megítélt kétmilliárd forint támogatással megnyílt a lehetôség a konkrét lépésekre, és ma már eljutottunk az alapítási, megalapozási és szervezési tennivalókhoz.

Az itt felsorolt négy típusrendszernek mások a függôségi tényezôi, ezért megérdemli az ilyen szempontú megközelítést, hiszen könnyebben tudjuk meghatározni opciónkat minden típussal szemben, és el tudjuk dönteni, hogy melyik típus felé mekkora anyagi és szellemi energiát irányítsunk, milyen nagyságrendû erôforrásokat mozgassunk meg.

Az elsô, vagyis a multikulturálisnak nevezett típus jelenleg reális valóság, még ha nem is teljesíti minôsítésének ideális paramétereit. Nyilván ezt nem is teljesítheti, amíg nem létezik a Babes-Bolyai Tudományegyetemnek egy olyan Chartája (mert errôl van szó), amelyik megszünteti a többség dominanciáját, biztosítja az önálló magyar karok, tanszékek létét, és szabályozási keretet teremt az önálló döntéshozási hatáskörök érvényesítésére.

Ennek a típusnak az elemzésekor vissza kell térnünk a történelemhez. A valamikori egyesítésnek a vázlatos és fôleg emlékezésekbôl megírt történelme már ismert a nyilvánosság elôtt, de marad a kérdés: miként volt lehetséges az egyesítéskor született egyezségek leple alatt szándékosan kimunkált és évekig tartó döntések és intézkedések nyomán teljesen eltüntetni a hajdan önálló magyar egyetemi oktatást? Ez volt a Trianon utáni magyarságot ért legnagyobb csapás. Még máig sem sikerült igazából feltárni és feldolgozni, hogy hogyan feledtették el fokozatosan egy létezô és jól mûködô önálló magyar egyetem múltját, hagyományát, saját könyvtárát, laboratóriumait, értékes levéltári dokumentumait, muzeális és egyéb felmérhetetlen értékeit, és nem utolsósorban, a magyar egyházak részérôl kezdetben a magyar egyetemnek átadott épületeket, amelyek késôbb az egyetemegyesítés alkalmából hivatalból átmentek a román egyetem tulajdonába.

A Bolyai Tudományegyetem felszámolásának a szándéka hamarabb megszületett, mint maga az "egyesítés". A közgazdasági kart már 1953-ban megszüntették, vagy pedig emlékezzünk (azok akik akkor áldozatul estek biztos emlékeznek) arra a tényre, hogy 1955-56-os tanévben 35 oktatói tisztség létszámának csökkentésére kényszerítették az egyetem akkori vezetôségét. Tudott dolog, hogy bár az egyesítési konvencióban "biztosították" a magyar tagozatok további mûködését, az egyesítés az önálló magyar egyetemi oktatás végleges felszámolásához vezetett. Valójában a beiskolázási számoknak az évenkénti rendszeres csökkentésével a tagozatokra minôsült magyar nyelvû oktatás fokozatosan eltûnt. Ez a folyamat egykönnyen végbemehetett, mivel az egyesítés utáni magyar "tagozat" semmilyen döntési hatáskörrel nem rendelkezett, hiszen eltûnt minden olyan fórum, amely az önálló döntésre lehetôséget teremtett volna. A magyar egyetemi oktatás végét az jelentette, hogy semmiféle sajátos szerve, önálló struktúrája nem maradt. Ez a szomorú történelmi múlt napjainkban is, amikor a kiutat keressük, a kialakítandó egyetemi formák tekintetében alapvetô tanulság kell hogy legyen.

Tehát a történelmi tapasztalatok ismeretében felvetôdik a kérdés, hogy gondolkodhatunk-e egyáltalán tagozatokban, egyáltalán elképzelhetô-e egy olyan tagozatos rendszer, amely biztosíthatja az önálló döntéshozatalt, ami a magyar felsôoktatás, a késôbbi egyetem feltétele, tehát az önálló felsôfokú oktatás megmaradásának garanciája lehet?

A "tagozat" (sectia) fogalma a felsôoktatásban egyfelôl valamilyen szaknak az alszakát, vagy az oktatás valamilyen formáját (látogatás nélkülit) jelenti. Még nem találkoztunk sem az úgynevezett magyar tagozat meghatározásának elfogadható jogi és igazgatási fogalmával, még inkább a rendszerének kidolgozásával, pedig a hatáskörök pontos leírása nélkül nem tudhatjuk, hogy milyen jogosítvánnyal ruházzák fel azt az úgynevezett tagozatot. Egy olyan tagozatosításnak, amilyent 1959-ben ránk erôszakoltak, ismertek a következményei, ebbôl ma már nem kérünk, és ezért óhajtjuk most, amikor a történelem talán megcsillantotta a reményt, megtalálni az önálló oktatási rendszer megvalósításának módját, amely csakis úgy képezhet egészet, ha annak csúcsa, vagyis a felsôoktatás is önálló.

Amennyiben a tagozatnak olyan jogi formája alakulna ki, amely lehetôséget teremtene a magyar nyelvû oktatás kérdéseiben kialakítható önálló döntésre, elvben elképzelhetô egy késôbbi idôben történô önálló egyetemmé való átalakításnak kezdeti formájaként. Ehhez a jogosítványhoz viszont hozzátartozik, hogy rendelkezzék azon hatáskörökkel, amelyekkel bármilyen jogi személy rendelkezik. Ellenkezô esetben a döntéshozás másnak a kezében marad, mégpedig annak a kezében, akinek a tulajdonképpeni érdekei idegenek a magyar közösség érdekeitôl, és így bármikor annak érdeke ellenében dönthet. Egy ilyen tagozatnak a létrejöttétôl kezdôdôen rendelkeznie kell egy saját döntéshozó szervvel (Szenátus, Professzorok Tanácsa), végrehajtó szervvel (karok, tanszékek), önálló költségvetéssel (saját bankszámla, adószám, önálló könyvelés és igazgatás), saját tanfelülettel (elôadótermek, tanszékek, dékáni stb.). Ezeknek a formáknak és feltételeknek a létezése nélkül nem képzelhetô el egy elkövetkezendô önálló egyetem kezdetét jelentô tagozatos rendszer.

Induljunk ki abból a tézisbôl (különben ez nem tézis, ez valóság), hogy a romániai magyarság számára tovább tart a nyolcvanéves teherviselés. Az alapvetô változások nem mentek végbe sem '89 decembere, de még '96 novembere után sem. Sajnos nem csak a más állította csapdákba estünk bele, hanem saját magunknak is állítgattuk azokat. Az elsô nagy csapdát az jelentette, hogy a magyar közösség olyan érdekvédelmi szervezetet hozott létre, amely az egység nevében már az induláskor nagy politikai ambíciót tûzött maga elé: részvétel a parlamentben. El kell ismernünk, hogy politikai ambícióit el is érte, minden parlamenti idényben szép számmal jelen is volt, sôt a végrehajtó hatalomból is kivájt magának egy kis részt. Ez alatt a kilenc év alatt viszont helyben topogunk még azután is, hogy vezetésünk vállalta a részvételt abban a hatalomban, amely mindent elkövet még ma is jogaink korlátozásáért elsôsorban a tanügy terén.

A parlamenti részvételre feltett nagypolitikai erôösszpontosításunk, nagy energia-ráfordításunk, nem igazolták elvárásaink, mert látszólagos nagy eredménye, hamis "sikerélménye", hogy nagyszámú képviselôt küldhettünk eddig a parlamentbe. De mi haszna egyetlen tételre összpontosítani erôinket, ha az nincs összhangban az elvárásokkal, és a romániai összmagyar erôforrásainkat nem vagyunk képesek az intézménylétrehozásra és -fejlesztésre összpontosítani, hiszen most már látható, hogy a tízéves "békés politikai harc" és a politikai "kis lépések útja" nem hozta meg a várt eredményt, mert nem tudtuk kellôképpen a civil társadalom, az intézményfejlesztés felé fordulni.

Igaz kezdetben nem voltak, és nem is lehettek hivatásos politikusaink, mégis vállaltuk a nagypolitizáló szerepet, és így estünk az ambícióink csapdájába, mert nem csak kizártuk saját belsô szabályozásainkból, legalábbis ez idáig, a pluralizáción nyugvó értékszelekció lehetôségét, de nem is igyekeztünk megtanulni a politikatudományt, a vezetés tudományát vagy az önszervezôdés tudományának titkait, ahhoz, hogy hatékonyan vezessük közösségünket és eredményesen politizáljunk. Jelenleg alig van képviselônk és politikusunk, közösségi vezetônk, aki profi módon tanulta volna a vezetés szakmáját, ugyanakkor többen vannak azok, akik kézi irányítású "vezetéselméleti" módszerekkel élve hiszik magukat profinak.

Ennek a politizálásnak az eredményeképpen a kisebbségi kérdés megoldása román modelljének kialakításában az RMDSZ játszotta a fôszerepet azzal, hogy alapvetô célkitûzéseit is árnyékolva tárcán ajánlotta a hatalomnak a román modell kialakításának esélyét.

A modellek csapdája ma már bárki számára világosan igazolja, hogy az aktuális vezetés politizálása megtévesztô volt, legyen az a magyar kisebbségi kérdés megoldásának román modellje, vagy a multikulturális egyetem modellje.

A romániai magyar közösség a "sajátos" román demokráciától még "nem érdemelte ki" (?) a megmaradásához szükséges intézményrendszerét, és a mi hozzájárulásunkkal agyondicsért modellek helyettesítik azokat.

Tehát a multikulturalitás nem állapotot, hanem valakik kezében tudatosan kialakított programot jelent. A multikulturalitás fogalmát sokan magyarázták, de azt is tudjuk már, hogy valós jelentése mellett az érdekeltek kezébe kultúraromboló eszközzé vált. Lehet sok (vagy több) nemzetiségi kultúra? Szerintem minden kultúra önálló, önazonossága leírható, külön rendszer, külön entitás, minden kultúrát elsôsorban etnikai és nemzeti jellemzôk határolják körül. Nem hiszem, hogy egységes entitásként létezik, és leírható sok (vagy több) nemzetiségi kultúra önazonossága. Mert igaznak fogadható el több kultúra egymás melletti létezése és egymást gazdagító kölcsönhatása, de ez csak egy helyzet, egy állapot, a veszély ott kezdôdik, amikor az egyik kultúra cselekvési programot kényszerít egy másik kultúra számára, különösen annak alattomosan tudatos sorvasztása céljából. Most már tudjuk, hogy ez az erôszakolt fogalom mégis van, mint a kultúrasorvasztó program része.

Ma már mindnyájan tudjuk, hogy sajnos ezt az idegen kifejezést ránk erôszakolták, erôsen a hétköznapi szóhasználatunkká tették, és úgy tûnik nem céltalanul és eredménytelenül, ha Max van der Stoul, Európa Uniós kisebbséggel foglalkozó biztos is, szorgalmasan ügyködik ebben. Egyelôre az már kiderült, hogy ennek a szónak a leple alatt elvennék kultúránk melegágyát, az önálló magyar egyetemet, azzal, hogy ma már a multikultúra egymásmellettiségének leple alatt nem egyszerûen csak egy helyzet vagy állapot kifejezésére alkalmazzák, hanem kultúrát fosztó gyakorlattá és programmá teszik. Summa summarum, mindig érvényes annak az elvnek a revizionizmusa, mely szerint a multikulturális forma akár hosszú távon is megoldhatja a magyar nyelvû oktatást.

A második felsôoktatási típusra, a romániai önálló állami magyar egyetemre a többségi nemzet még ma sem vevô, pedig ma már számunkra nincs idô a várakozásra. A Bolyai Társaság tíz éves igyekvése, az ötszázezer alkotmányosan összegyûjtött aláírás, közel kétmilliós népesség permanensen kifejezett egyetem-visszaállítási akarata ellenére, jelenleg törekvéseink elérése még csak alig van kilátásban.

A romániai magyar közösségnek nincs önálló magyar anyanyelvû, minden szakterületet átfogó tudományegyeteme és fôiskolai rendszere, tehát önálló magyar oktatási rendszerrôl sem beszélhetünk. Közmûvelôdésünknek, közoktatásunknak van "teste", de nincs "feje", pedig fej nélkül nem létezhet közösség, ezért szellemiség nélküli porladó test marad.

Ha pedig tovább feszegetjük a húrt, még fájdalmasabb következtetésre jutunk, de úgy gondolom, hogy a tudatosodásunkért, a tisztánlátásunkért akár fájdalmat okozó helyzetértékeléssel is szembe kell néznünk, különben nem láthatjuk küzdelmünk igazi célját sem.

Be kell vallanunk, hogy a magyarság legfôbb vágya, a Bolyai Tudományegyetem visszaszerzése, amely a népességünkhöz viszonyított jogunk lenne, nem teljesült. Tudományegyetemi múltunk, hagyományunk ebben az akaratban megerôsítenek, és errôl lemondani és nem küzdeni közösség iránti vétek.

A harmadik típusról, vagyis a valamely magyarországi felsôoktatási intézet részérôl kihelyezett szakról csak annyit mondunk, hogy a magánegyetem létrejöttével lehetôség nyílik helyére tenni az amúgy hasznos hiányszakokat pótló intézményi formát. A magánegyetem keretében végre megszüntethetô ennek az oktatási típusnak a bizonytalan státusa a hiányszakokra kényszerülô fiatalok számára. Ez semmi esetben sem kiút, tehát errôl nem is tárgyalunk többet.

A negyedik típus, az önálló magyar magánegyetem megalakítása a hosszú idôre várakozásra ítélt romániai magyar közösség számára kézzelfogható realitás lett. Úgy tûnik, hogy az értelmiségképzés megoldásáért közösségünk egyetemalapításában szereplô "felelôsök" inkább az elôzô három típusban hittek, és még ma is vannak a magánegyetemben kételkedôk. Most már tudjuk, hogy legalább két nagy hibát követtek el. Elôször is nem hitték (?), hogy a jelenlegi 4,1%-os országos arányhoz viszonyítva beláthatatlan idôn belül, az állami egyetemi intézménnyel járó teljes függôség miatt gyakorlatilag talán sohasem közelíthetjük meg az országos diáklétszám romániai magyarságra esô 7-7,5%-ot. A költségvetés, az évi beiskolázási számok, valamint a szakterületek kijelölése teljes egészében állami hatáskörbe tartoznak, amely nagymértékben, és sajnos még hosszú ideig, a politikai változások rizikóhullámain mozog. Másodszor elhitték, hogy egy olyan demokratikus állam, amely az európai integráció felé igazodik, és amely hajlandóságot mutat arra, hogy a magyarság érdekvédelmi szervezetével koalícióba lépjen, olyan tanügyi törvényre képes, amely egy számbelileg nagy kisebbség önálló egyetemi rendszerének kiépítését teszi majd lehetôvé, amelyre még történelmi hagyományai is feljogosítanák. Hát ez nem jött be, sôt ez a törvény inkább akadályává vált az önálló magyar egyetem létrehozásának.

Míg az állami egyetem ki van téve a politikum és állami adminisztráció fluktuációjának, addig a magánegyetem lehet egy stabilabb, biztonságosabb rendszer, mert az a közösségtôl függô önerôre és az önakaratra támaszkodik. Sôt, hogy megközelítsük az imént említett népességhez viszonyított arányt, hosszabb távon a magánegyetem ügyét nem lehet csak a hiányszakokra korlátozni, hanem meg kell vizsgálni, hogy az állami egyetem beiskolázási száma mennyire fedi le a szakterületeket, tehát a magánegyetem struktúrájának alakításakor azt is figyelembe kell venni.

Lehet, hogy már az elôzôekben túl sokat idôztünk a multikulturalitás metafrázisos magyarázatával, de nem tudjuk eleget hangsúlyozni, hogy az abszolút függôség tényével állunk szemben, amikor tehetetlenek vagyunk a beiskolázás kérdésében, a szakterületek kialakításában, a költségvetésben, az infrastruktúrában stb. Ezekben a kérdésekben, ha nincs önálló hatáskörünk, egyetemi oktatásunk csak olyan korlátok között mûködhet, amely mindig ki van téve a gazdasági és politikai konjunktúra kénye-kedvének. A konjunktúracsinálók vigyáznak arra, hogy az alacsony szinten tartott értelmiségi képzés mindig az emigráció potenciális forrása legyen.

Egy önálló oktatási rendszer léte egy önálló magyar közösség létét feltételezi. Ezek után fel kell tenni a kérdést, hogy van-e önálló romániai magyar közösség? Ha egy önálló magyar közösség ismérvéhez tartozik az egész közösséget átfogó saját vezetô struktúra, az önálló döntési hatáskör a közösséget érintô kérdésekben, céljai eléréséhez szükséges stratégia, a fennmaradásához szükséges anyagi alap és az önálló magyar oktatási rendszer, akkor minálunk jelenleg nincs önálló magyar társadalom. Az autonómia kérdése ebben a nézetben nem politikai kérdés, hanem létkérdés, tehát a fennmaradás kérdése. Az intézményfejlesztés, intézményi feladatok, intézményi lehetôségek távlatilag ennek az állapotnak a fogdájában vannak, pedig ilyen lesújtó következtetések mellett is a megmaradás megoldásra kötelez, ami viszont nem lehet más, mint a civil társadalom felé fordulás, kihasználva az intézményépítés minden lehetôségét, tudva és látva azt, hogy a hatalomban való részvételhez fûzött nagy remények nem igazolódtak, az útkeresés nem politikai, hanem civiltársadalmi jellegû.

Felsôoktatási szinten az intézményépítés tervezésében, az oktatás-szaknyelv, tudománymûvelés-szaknyelv viszonya nyelvünk sarkalatos kérdése. Ez a két viszonyrendszer döntôen hat a tudományosságra, szakoktatásra, közlésre, szakújságírásra, vagy a jelenségek fogalmának pontos, írásos vagy szóbeli szakmai meghatározására. Az oktatás intézményfejlesztési lehetôségeinek kialakítása tekintetében ezekbôl a kérdésekbôl kellene kiindulni. Vegyük ezeket külön-külön.

Az önálló teljes oktatási rendszer létrehozása, amely általában az anyanyelv, konkrétan a szaknyelv kialakításának elsôrendû feltétele, Romániában rövid idôn belül elképzelhetetlen. A jelenlegi tanügyi törvény az oktatási rendszert majdnem teljes egészében állami kötelékben tartotta/tartja. Ilyen helyzetben a civil szféra intézményeire hárulna ez a feladat, amelyek viszont anyagi hatásköri gondok miatt alig tudnak beavatkozni, hatni és még kevésbé felügyelni.

Visszatérve a tárgyalt témához, az intézményalakítási lehetôségek esetében három nagyobb forrásterületrôl kellene beszéljünk: román állam, magyar állam és civil szféra.

A román állam költségvetésébôl származó kötelezô juttatás a minimális fennmaradáshoz sem elégséges, különösen ha figyelembe vesszük a tömbmagyarság zónái költségvetési alapjainak átlaghoz viszonyított tudatos szûkítését. Igen fontos lenne a román Tanügyi Minisztérium által kezelt Phare, Socrates és más kiadós nemzetközi támogatásoknak a magyar oktatásra esô részéhez valamiképpen bôvebben hozzájutni.

A magyar állam intézményfejlesztési támogatása az oktatás területén aránytalanul alacsony volt az átlagos össztámogatáshoz viszonyítva, mivel mind a Magyar Közoktatásügyi Minisztérium, mind az Illyés Közalapítvány magyar költségvetésbôl származó oktatásra szánt alapjai nagyrészt felszívódtak más területeken: a távoktatásra, magyarországi továbbképzésekre, rendezvényekre, ingázásra, táborozásra, infrastruktúrára stb. Az Illyés Közalapítvány oktatást támogató rendszere eléggé tartózkodó a tulajdonba adás, a tulajdonos megválasztása tekintetében. Egyelôre csakis civil szervezetek kaphatnak megbízást bármilyen oktatási infrastruktúra vagy ingatlan tulajdonba vételére. Ezért tekintjük fontosnak jelenleg a környezetünktôl arányszámban kissé lemaradt alapítványi mozgalom erôsítését, hogy akár minden óvoda, iskola, egyetem mellett mûködjön bejegyzett alapítvány vagy társaság.

Az utolsó két évben az Apáczai és a Sapientia alapítványok alapjainak megteremtésével áttörés történt az oktatás támogatási rendszerében. Ezek a támogatások már olyan nagyságrendûek, hogy egész új egyetemalakítási stratégiákat lehet beindítani, az önálló magyar magánegyetem kialakításával bezárólag, amelyre a kétmilliárdos céltámogatás végre tárcán tálalta a megoldást.

A civil szervezetek ugyan gyenge anyagi lehetôségekkel rendelkeznek, azonban jelenleg csak ebbe kapaszkodhatunk, ez a terület képes felszínen tartani alapvetô érdekeinket. A gond a civil szféra tekintetében az, hogy nem rendelkeznek olyan nagyságrendû saját alapokkal, amelyeknek a biztos hozadékából legalább mûködésüket biztosíthatnák, hiszen ki vannak téve a pályázati rendszerek szûk forrásainak és a támogatási döntések szubjektív prioritásainak.

Az utóbbi években a szaknyelv három fontosabb pillérének: a romániai magyar oktatásnak, tudománynak, sajtónak legnagyobb mecénása az Illyés Közalapítvány volt. Ez az aránylag évi biztos forrás nagyságrendben távol van attól, hogy a támogatott területek valamilyen biztonságot érezhessenek fennmaradásuk és fejlesztésük tekintetében. Ez a támogatás elenyészô akkor, amikor egy nagy közösség nyelv- és identitástudatának a megmaradása a tét. Ennek a forrásnak a nagyságrendjén "illett" javítani, más, ennél sokkal erôsebb forrásokat kellett fôleg az egyetemépítési stratégiához bevonni.

A fordulat utáni tíz év jelentôs változást hozott a mûszaki szaknyelv, de általában a szaknyelv használatában a magyar nyelvû konferenciák, szimpóziumok, szakmai rendezvények és az ezekhez kötôdô kiadványok gyakoriságával, amelyek közül az EME és az EMKE tudományos és mûvelôdési rendezvényei mellett kiemelhetôk az EMT ma már majdnem hetente szervezett rendezvényei, de az RMKT rendezvényei, szaktanfolyamai és tematikus vándortalálkozói is elôrelépést jelentenek azoknak a szakembereknek, akik csak román nyelven tanulhatták a szakmát.

Nem lehet tudományosság, tankönyvírás, szaksajtó, szakoktatás az egyetemi szinten pontosan kimunkált szaknyelv nélkül. Nem lehet, mert spontánul "kitermelôdik" az elméleti szakembergárda teljes hiánya, elmarad az elméleti mûhelymunka, a kutatás, a szellemiség magas iskolája, gyakori lesz a szakkifejezések többségi nyelven való használata, s folytatódik a nyelv elkorcsosodása.

Kinek van joga mindezt elvenni egy közösségtôl, avagy szellemi nyomorba tartani azt, mert eltûnik, elvész, lassan felszívódik az a közösség, amelyik nem képes, vagy amelyiket nem engedik, hogy saját sorsát anyanyelvének használatával igazgassa, formálja, építse. A szaknyelv teljes spektrumú fejlesztésének biztonsága a magánegyetem rendszere nélkül nincs, mert ez irányú törekvéseink az állami egyetem - az elôbb vázolt függôségi viszonya miatt - kockázatossá teszi.

Az egyetemi hálózat kolozsvári központúságának kérdésében csak megerôsíteni tudjuk a vitaindítót. Ez ma már nem kétséges a romániai magyar egyetemek szervezôi nagy részének a szemében, azonban még mindig nincs tudatosan, hosszú távra elgondolt ilyen irányú cselekvési program.

Jó lenne már, ha megértenénk és meg tudnánk értetni, hogy nem lokálpatriotizmusról vagy helységsovinizmusról van szó, hanem arról, hogy a romániai magyar közösségnek az önálló oktatási intézményfejlesztésben a preferenciája a Kolozsvár központú önálló magyar egyetemi hálózat kell hogy legyen.

Itt most még egyszer el kell mondanom, hogy Kolozsvár annyi egyetemével, magyar nyelvû egyetemi történelmi múltjával, világhírû nagy könyvtárával, amelynek gazdagságához, kiépítéséhez, mint virtuális gazda, döntô módon hozzáadta értékeit a romániai magyar közösség is, a román, magyar, sôt bátran mondhatjuk, Európa kultúrájának szellemi kincsestára. Gyermekeinknek azért van joguk a kolozsvári diplomához, mert az évszázadok óta ismert egyetemi városban szerzett diploma már önmagában is többletérték-hordozó.

Kolozsváron olyan országos egyesületek hordoznak potenciális szervezô kapacitást, és olyan tudományos, mûvelôdési, nevelési, egész közösségünket átfogó értékek ápolását vállalták magukra, mint az EME, az erdélyi magyar tudományosság melegágya, az EMT, a mûszaki értelmiségünk szellemi szervezôje, az RMKT, a magyar közgazdászkultúra ápolója, vagy a több mint 150 éves hagyományokra visszatekintô RMGE. Itt jöttek létre, itt mûködnek, innen sugározzák ki közösségszervezô szellemi értékteremtô kapacitásukat az Anyanyelv Ápoló Társaság, a Kriza János Társaság, a Barabás Miklós Céh, a Mûemlékvédô Társaság, a Heltai Kulturális Alapítvány, a Collegium Transsylvanicum, az Iskola Alapítvány és még sok más hasonló országos szervezôdés. Ezek, az egyházzal karöltve, képesek felvállalni egy önálló magyar egyetem szellemi és anyagi megalapítását és mûködtetését, valamint a legoptimálisabb feltételek megteremtését annak Erdély egész területén levô háttérintézményei számára.

Kolozsvárnak a más helyiségekkel szembeni elônyét jelenti az az összehasonlíthatatlan állapot is, hogy jelenleg közel háromszáz akkreditált és akkreditálásra kész, a felsôoktatás minôségét garantálható hangyaszorgalmú szakemberünk munkálkodik a városban. Az pedig nyilvánvaló, hogy új akkreditálandó generáció kialakításának csak egy hosszú évtizedek alatt kialakult akkreditációs környezet biztosíthat igazi lehetôségeket.

A tudatos oktatásunkat sorvasztó ismert politikai szándék ellenére meg kell ôrizni azokat az értékeket, amelyeket magunk hoztunk létre, vagy amelyhez alkotóan és maradandóan hozzájárultunk. Kolozsvár az a város, ahol ezek az értékek az egész magyarság nagy szellemi vagyonaként a történelem folyamán összpontosultak. Jelenleg a Kolozsvár központú magánegyetem kialakítása lehet az útja az egész oktatást átfogó önálló magyar oktatási hálózatnak, amely az állami oktatással párhuzamosan ki tudja használni ezeket az értékeket.

Egy életképes magánegyetem létrehozásához és mûködtetéséhez a gazdasági megalapozás döntô kiindulási tényezô. Azt remélem sikerült az elôbbiekben már tisztáznunk, hogy az állami rendszerhez való függôségünk alapját (az akkreditáción kívül) csak az anyagiak képezik, amirôl mint adófizetôk természetesen nem mondunk le, abból az elvbôl kiindulva, hogy az önálló magyar állami egyetem és az önálló magyar magánegyetem egymást tartalmilag kiegészítik.

Amint az egyetemügy is összmagyar ügy, úgy az anyagi megalapozása is az, mert összmagyar összefogásra számíthatnak az egyetemszervezôk. Közösségünk felemelô viselkedését mutatta, amikor ötszázezer aláírást képes volt két hét alatt a törvényhozók asztalára helyezni. Ennek a közakaratnak a kifejezése jogot és kötelességet ró a felelôsökre, hogy a romániai magyar közösséget, és azokon túliakat is, akik részesei akarnak lenni az egyetem alapításnak, ne mellôzzék.

Ebbôl a ténybôl kiindulva az Iskola Alapítvány már 1998 júliusában úgy gondolta, hogy pénzügyi gyûjtési akciót indít, amennyiben esedékessé válik a kedvezôtlen tanügyi törvény okán az egyetemalapítás tekintetében a saját erônkre támaszkodni. Az alapítvány Kuratóriuma elfogadta a javaslatot, kijelölt egy háromtagú csoportot (Tonk Sándor, Horváth Sándor kuratóriumi tagok és Somai József ügyvezetô) a végleges módszer kidolgozására. Sajnos a tanügyi törvény csak 1999 nyarán került jóváhagyásra és "a tégla ügy", melynek segítségével megoldani szándékozott, a törvénykezési halogatás miatt elhúzódott.

Jelenleg viszont úgy gondoljuk, hogy a kétmilliárd forint magánegyetemi alap figyelembevételével érdemes lenne a javaslatot újragondolni, és a kezdeményezést gyakorlatba ültetni. Minden potenciális személy és intézmény megkeresése, belföldön és külföldön egyaránt, csupán formai és szervezési kérdés, bevonva a civilszervezeteket, az egyházakat, az RMDSZ-t, az ifjúsági szervezeteket, a Világszövetséget és más nemzetközi magyar szervezeteket stb., az eredményesség nem kétséges, mivel egy önálló magyar egyetem létrehozására kifejezett szolidaritás van.

Különben egy magánegyetem létrehozására, elindítására és mûködtetésére megítélt kétmilliárd forint valós támogatás messze áll a szükségletektôl, amelyet valamilyen módon biztosítani kell. Úgy gondoljuk, hogy erre a legmegfelelôbb lehetôség az emberi szolidaritásban rejlô erôk kihasználása. Nincs vesztegetnivaló idô, mert az egyetemalapítás anyagi hátterének megteremtése rövidesen napjaink permanens gondjává válik.

Megfelelô reklámmal és összefogással pénzügyileg biztonságos helyzetbe lehet hozni a Kolozsvár központú magyar magánegyetemet és ennek erdélyi hálózatát.

A romániai magyar közösség 1994-ben példa nélkülien bebizonyította szolidaritását akkor, amikor egyetemügyrôl volt szó. Tudatában annak, hogy abban az évben a román parlamentben a készülô és késôbb jóváhagyott oktatási törvény diszkriminatív jellegû, asszimiláló szándékú volt, amely megakadályozza a saját anyanyelven történô iskolai hálózat létrehozását, nem biztosítja a törvényes keretet az anyanyelvû szak- és egyházi oktatásra, törvényesíti az egyházi vagyonok elkobzását, megakadályozza a kisebbségek saját mûszaki és szakmai értelmiségének megteremtését, az RMDSZ 1994 júliusában a kisebbségek oktatásáról egy olyan törvénytervezet elkészítését indítványozta, az Alkotmány 73. szakasza értelmében, amely szerint, minimum 250 000 aláírással, az ország megyéinek legalább egynegyedébôl, legkevesebb tíz-tízezer aláírással törvénytervezet nyújtható be a parlamentbe törvényhozás céljából.

Néhány héten belül örömmel adhattuk mindenki tudtára, hogy a magyarság igen nehéz feltételek mellett, elsôként az országban, sikerrel teljesítette a maga elé tûzött feladatát.

Az ügy jelentôségét igazolta az a tény, hogy az ügyvezetés élvezte a romániai magyarság teljes szolidaritását, támogatását, egy közös akarat megnyilvánulását, együttmûködési képességét. A közös akaratnak köszönhetôen, az elôírt normát magasan túlhaladva, megduplázódott az aláírások száma, és így 1994. szept. 19-én ötszázezer aláírással támogatott kisebbségi oktatási hálózatot létrehozni szándékozó törvénytervezetet tehetett le az RMDSZ a román Szenátus asztalára.

Az aláírásgyûjtési akció - nyáron, a pihenôszabadságok, oktatási szünet és mezôgazdasági idény közepette - alig három hét alatt zajlott le, ezzel a tervezet fontosságát, idôszerûségét és szükségességét bizonyítva. Az elkészített törvénytervezet támogatására az összegyûjtött aláíráscsomag benyújtása a parlamentbe az önszervezôdési folyamatunk egyik nagyon fontos momentumává vált.

Bebizonyosodott, hogy az RMDSZ programjában és más dokumentumaiban megfogalmazott célok és törekvések találkoznak a romániai magyarság érdekeivel és akaratával, hogy érdekvédelmi küzdelme során felvállalt feladatok és az erdélyi magyarság jövôjét megváltoztatni szándékozó önrendelkezési elven alapuló stratégiája a Romániában élô magyarság érdekeit fejezi ki, és így a közösség részérôl biztos támogatásra számíthatott. Tehát tántoríthatatlanul ragaszkodni kell a '89 után született elveinkhez, és ezektôl az elvektôl sem eltérni nem lehet, sem alku tárgyát nem képezik.

Ma is méltán állapíthatjuk meg, hogy az ebben a tevékenységben részt vállalók, elkezdve elsôsorban a lelkes aláíróktól a szerepüket komolyan vevô aláírásgyûjtôkig, folytatva a területi szervezeteink felelôs vezetôivel, egyházaink hathatós támogatásával, a szervezôk mozgósító erejével és a szervezés profi menedzselésével, a résztvevôk igazolták, hogy akcióegységbe tudják tömöríteni a magyar közösséget helyi és országos szinten. Az elért eredmény fényes jele volt a Szövetség szervezési kapacitásának, és annak, hogy ha kell, képes uralkodni saját sorsát eldöntô problémái felett; ugyanakkor azt is igazolta, hogy a Szövetség rendelkezik azzal a szellemi és akarati erôvel, hogy saját ügyének irányítása érdekében kezébe vegye önmaga sorsát. Ezt érzékelnie és értelmeznie kell az erdélyi magyarság mindenkori vezetésének. Ez - a lelkek mélyébôl fakadó szolidaritás - az autonómia útja, és erre támaszkodhatunk, sôt kötelességünk igénybe venni azt az akaratot, amely részese óhajt lenni régi közös vágyunk megvalósításának: az egyetemalapításnak.

Magánegyetem alapítás ügyében a magyarság összefogása ma mindennél fontosabb és idôszerûbb. Fontos, mert egyelôre önálló állami egyetemre alig számíthatunk, és idôszerû, mert a román magánegyetemek száma igen nagy, rohamosan növekednek, építkeznek minden nagyobb városban, lásd Kolozsváron a Dimitrie Cantemirt, amelyik már egy nagy épületet megvásárolt és egyet épített, és a Bogdan Voda is felépítette a központi zónában a saját magánegyetemét.

Valószínû, hogy a vitaindító anyaga nyomán sok vitás kérdés merül fel, viszont olyan széles spektrumú problémacsomag áll elôttünk, hogy az egyetem létrehozásának diskurzusa nem lehet befejezett tény. Bár a kétmilliárd forint felhasználásának ügye látszólag a Sapientia Alapítvány hatásköre, a magyar felsôoktatás problematikája és ezen belül a magánegyetem kérdése is szélesebb körû szakembergárda tudását és tapasztalatát kellene hogy igénybe vegye. Úgy tûnik, hogy az oktatásszervezés még inkább szegmentált lett, és nem találta meg a teljes területét átfogni képes gazdát.


 
kapcsolódók
  » impresszum
  » a Jakabffy Elemér Alapítvány hírlapgyűjteménye
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi könyvtárkatalógusa
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi kéziratkatalógusa

további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvető
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Művészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minorităților
» Glasul Minorităților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet
» Web

 
     
 

(c) Jakabffy Elemér Alapítvány, Media Index Egyesület 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék