magyar kisebbség
nemzetpolitikai szemle

       folyóiratok   » Magyar Kisebbség
    szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű a â î s t
  összes lapszám» V. ÉVFOLYAM - 1999. 4. (18.) SZÁM - Kisebbségi magyar gazdaságpolitika
 
 


| észrevételeim
   vannak

| kinyomtatom
| könyvjelzőzöm



   


Szobonya László
A gazdasági kérdés*

"Gazdasági téren megnyilvánuló gyakorlati elgondolások alapján emelni kisebbségi sorsba jutott népünk életszínvonalát", így hangzik a sűrített tétele a Kalangya szerkesztôségének, amit körlevélben feltett. Az a sok kérdés, illetôleg tétel, amely ebben a levélben van, oly nagy fontosságú, hogy azok bármelyikének fontosságához kétség nem férhet, de engedtessék meg nekem, hogy mielôtt kultúráról, politikáról, lelki élet fejlesztésérôl, jogvédelemrôl, népgyógyászatról stb., stb.-rôl esnék szó, beszéljünk arról az egész világot átfogó problémáról, amit gazdasági kérdés elnevezés alatt lázasan kutatva iparkodnak megoldani világszerte. A megoldás célja természetesen az, hogy gazdasági téren történjék megerôsödés, s ez a megerôsödés az egyén, a kisember megerôsítésén nyugodjon. De hogyan történjék ez? A piacok teremtésének nagy munkájában sziszifuszi erôfeszítéseket végeznek az arra hivatottak. Tegyük fel, ámbár megengedni nem lehet, hogy ez a piacmegteremtés sikerül, akkor jön az áru, amit el kell adni. Ez az áru a gazda termelvénye. Ennek a termelvénynek, legyen az gabonanemű, élô állat, hízott vagy sovány, fajállat vagy vágójószág, gyümölcs vagy bor, olaj stb., azonban olyannak kell lenni, hogy az, aki árulja, büszke lehessen az árujára, s annak kiváló minôsége adja meg azt a reklámot, ami kelendôvé teszi, s eladhatóságát az olcsó termelés biztosítsa. Ne fordulhasson elô az, hogy Bácska és Bánát világhírű búzáját a minôség kevertsége miatt kifogásolva, nem veszi át a megrendelô cég, hogy a drága fuvarral szállított gyümölcsöt az átvevô állam határáról visszadobják, mint férges gyümölcsöt, amellyel nem engedik megfertôzni a saját országukat. (Kaliforniai pajzstetű miatt 1934-ben vagonszámra dobták vissza a jugoszláv árut az osztrák határról.) Igen, a fenti elôfeltételeket kell megteremteni, hogy ennek az országnak földet túró népe kiszabaduljon abból az évszázados gazdálkodási rendszerbôl, amit apáitól örökölt, s ne irtózzon attól, hogy ceruzát és papírt véve elôszámításokat tegyen arra vonatkozólag, hogy a földje kihasználtságának rendszerét megváltoztatva jövedelmét fokozhassa, s ne azt nézze, mi a földje hozama egyik évrôl a másikra, hanem rendezkedjen úgy be, hogy földje hozamát évekre beállított munkával fokozza fel. Ez a berendezkedés pedig a takarmánytermeléssel kapcsolatban az állattenyésztésre való áttérés. Ezen a téren mindmáig csak azt látjuk, hogy csak a sertéshizlalás terén van érdeklôdés és munka, mert ehhez nem kell eltérni a régi búza-kukorica rendszeren alapuló gazdálkodástól. Ellenben szánalom fogja el a gazda lelkét, ha megjelenik a vásárokon, s ott látja azt a silány vigasztalan anyagot, mit szarvasmarhában, lóban összehajtanak. Egy-egy ilyen vásáron csodaszámba megy az olyan tehén, amelyikre rá merik fogni, hogy 18-20 liter tejet ad naponta. Az igazi jó lóval pedig be sem áll gazdája a többi árusító sorába.

A másik igen fontos teendô pedig a gazdaságok berendezkedése a gyümölcstermelésre. Világszerte elismert tény, hogy a legjobb, a legzamatosabb gyümölcs a Duna-Tisza környékén terem Közép-Európában. Ezt a tényt azonban a mi gazdáink figyelmen kívül hagyják többféle lehetô és lehetetlen indokból. Az egyik nem tud szántani a gyümölcsfától, a másiknak sok árnyékot csinál, a harmadiknak sok baja van vele, a negyediktôl ellopják, és így tovább. Azt azonban nem mondja el egyik sem, hogy a fa által elfoglalt kis terület mit hoz, ha a fa az ültetéstôl számított öt-tíz év múlva termôre jön, s hogy ez a hozam öt-hat éves átlagban tizenöt-hússzorosa annak, amit búzával-kukoricával művelve jövedelmezni tud. A gyümölcs termelése nem divat, hanem létkérdés. Gondoljunk a bosnyákokra, náluk pár száz fának a jövedelmébôl élnek népes családok.

De gondoljunk Közép-Európa ipari államaira, mint pl. a hatvanöt milliós Németországra, ahol a munkás lekváros kenyeret reggelizik, s gondoljunk Európa északi vidékeire, ahol a nálunk honos gyümölcs meg nem terem, de igénylik és keresik. Azután van még egy igen fontos tényezô, ami a gyümölcstermelés felé való orientálódás mellett szól. A gabonafélék bármilyen hosszú tengeri utat kibírnak, s a tengerentúli államok termelvényének olcsósága idézte elô a gabonaárak mai süllyedését. A gyümölcs, legalábbis ma még a nyers gyümölcs nem bírja el a hosszú tengeri utat, s így ezen a téren nem kell aggódnunk semmiféle dömping bekövetkeztétôl. Sokan arra hivatkoznak, hogy a mi bánságunk vasúti és szállítási viszonyai nem jók ahhoz, hogy a gyümölcsöt értékesíthessük. Ez sem áll, mert olyan helyeken, ahol a szállítási viszonyok rosszak, ott lehet olyan gyümölcsöt termelni, amely évekig eláll, mint például dió, mogyoró, mandula. Ha rágondolunk, hogy mennyi külföldi mogyorót, mandulát vesznek meg háziasszonyaink mostanában 35-40 dinárokért kg-onként, fájó szívvel jut eszünkbe, hogyha az a pénz magyar kisgazda kezébe folyna, mennyi újságot olvashatna az, milyen gazdaköri helyiségeket építhetne, s mennyit áldozhatna az olyan magyar célra, amelynek lényege az elesett magyar nincstelen munkához juttatása. 

Ez a mi Duna-Tisza menti talajunk Kánaán-föld, de nem sült galamb. Áldott erôk rejlenek a földben, a talaj kitűnô, csak tudni kell rajta élni. A nép, még a magyar nép is, egy helytelen irányban kihasznált nép, amelynek munkaereje pusztul és vesz abban az öldöklô küzdelemben, amit a létért folytat a gazda, a mindennapi kenyérért a zsellér, a munkás. A jó öreg turáni átok fekszik a lelkeken a legtöbb helyütt, s elmondhatom, hogy jártamban-keltemben alig találtam olyan helységet, ahol ne lett volna a magyarság egymás között többfelé szakadva. Ennek a szakadozottságnak, széthúzásnak természetes következménye az anyagi romlás elôsegítése, mert sok idô és energia, sôt pénz is elfecsérelôdik olyan apró-cseprô dolgok miatt, amelyeknek nemléte felvirágzáshoz vezethetne sok helyütt. Utalok itt arra a sokszor hiúságból származó széthúzásra, ami a szereplési és elsôségi vágyból fakad. Utalok itt arra a véleménykülönbségbôl, nyerészkedési vágyból vagy irigységbôl származó széthúzásra, ami tapasztalható akkor, amikor anyagi kérdések okozta differenciák magyart magyar ellen uszítanak. Itt van éppen most a közlegelôk kérdése. Ahelyett, hogy a középbirtokosságok egymás között megegyeznének, s amíg módjukban áll a földeket szétosztanák, inkább huzakodnak, egymás ellen ágálnak, míg az agrárreform bele nem szól a vitába, s pontot tesz a kérdésre. Ez a pont aztán nem tetszetôs. De a magyar gazda vallja inkább a közmondást, hogy: "maga kárán tanul a magyar", mint hogy bármilyen rosszul is jön ki egy vagyonközösség megosztása, annak örülne, hogy magyar kézben marad a föld.

Mert ez a lényeg. Én hiszem, hogy a mi józan magyar népünk, ha tudatára ébredne annak, hogy nem éljük azokat az idôket ma, hogy széthúzással, civódással töltsük az idôt, hanem arra kell törekednünk, hogy minél több olyan ember legyen a magyarság soraiban, akinek parák helyett százdinárosok duzzadjanak a zsebében, nem züllene el még a most tapasztalható állapotok miatt.

Igen, de ki ébreszti erre a tudatra a népet? Napilapjainkat, sajnos, nincs módjában olvasni, sokszor talán jobb is, ha nem olvassa. Gazdasági szakirodalmunk - ki lehet mondani - nincs. A kultúrirodalom pedig olyan megfizethetetlenül drága malaszt, hogy az elérhetetlen a tömegek számára. De nem is javul meg tôle a gazdasági helyzete. S azok a kevesek, akik kötelességérzetbôl támogatják a kisebbségi szépirodalmat, nem képeznek olyan erôt, amely létfenntartását biztosítaná bármely tisztán kulturális célú megmozdulásnak.

Az itt élô, magyar nyelven beszélô és magyarul érzô tömegekhez kell hozzáférni. Mert vannak ilyenek. Sajnos, nekünk itt, Jugoszláviában nincs nagy múltú, tradíciós, vezetô társadalmunk. A valamikor nagy földterületekkel rendelkezett gazdaemberek ma már anyagilag elszegényedtek - a múltban volt jólétükhöz képest -, s amint a bôség idején nem jutott a tömegnevelésre, népművelésre idô és pénz, úgy ma éppenséggel nem jut. S mert nincs szoros lelki kontaktusa a néppel, a nép sem tekinti vezetôjének a maga körében a nagygazdát. Ezen, sajnos, változtatni nem egykönnyen lehet. 

Ellenben azt a sok tudnivalót, újítást a gazdálkodás terén, ami hozzáférhetetlen lett a magyar kisgazda számára a háború befejezése óta, hozzáférhetôvé kell tenni. Ennek pedig csak az lehetne a módja, ha a gazdatársadalmat idônként, fôleg a téli munkaszünetes hónapokban felkeresnék azok, akik tudnak s közölnék a birtokukban levô tudást azokkal, akik nem tudnak. Félretéve minden politikai célkitűzést, félretéve mindent, ami még csak látszatot is adhatna a hatóságnak gyanúra, hogy más folyik, mint a gazdasági ismeretek terjesztése, sokat lehetne segíteni a haladni, tudni vágyókon, s sok tunya, tespedt erôt lehetne munkára serkenteni. 

Ezt a serkentést, a tudás kiterjesztését várja és kívánja a falu népe, s mondhatom, igen nagy mulasztást követett el a jugoszláviai magyarság vezetôjévé lett rétege, amikor sok egyéb - nem óhajtok kritikát gyakorolni - hasznos vagy haszontalanná vált akciója helyett nem a fentiekre fektette a fô súlyt. A gazdasági elôadás-sorozatok, amelyeknek megtartása által összetömörítve művelni lehetett és lehetne a magyar parasztot, sok minden egyéb életszínvonal-emelést, sôt még a magyar öntudat felébresztése kapcsán politikai erôk összehozását is lehetôvé tenné. Fel kell már rázni egyszer a Jugoszláviában élô magyart abból a hitbôl, hogy az apró elônyök után való szaladgálás, az egy tál lencséért való felkínálkozás céltalan, meddô dolog. A magyarnak olyan értékei vannak kulturáltságában, rátermettségében, szorgalmában, munkabírásában, legalitásában, amit a józan, becsületes többségi népek elismernek.

De a szétforgácsolódott erô, a széthúzás láttán, a megbecsülés helyett lenézést vált ki, és maga hívja ki az elkoldusodását, ahol csak mód és alkalom van rá - s ez, valljuk be, keresve s keresetlenül találtatik. S ez pusztuláshoz vezet, amit meg kell gátolni, s a meggátlásnak egy lényeges s egyetlen lehetô módja az, hogy gazdaságilag erôsítsük a magyart.

Az államtól, a hatalomtól semmi rendkívülit sem szabad várnunk. Az el van foglalva a dobrovoljácai és telepesei anyagi jólétének a felvirágoztatásával. Politikai jogai a magyarságnak tizenöt év alatt vajmi kevés elônyt biztosítottak. Kulturális megmozdulása a kultúrintézmények bezárásához vezetett. Tehát egyetlen út és mód van nyitva, s ez a gazdasági ismeretterjesztés, kultúrmunka, mert azt még a legtúlzóbb nacionalista is belátja, hogy a gazdasági jóléte a polgárnak, még ha magyar is az - az állam javára szolgál.

Sok egyéb hiányzó eszközünk közül legjobban hiányzik egy állandó jellegű, magyar nyelvű földművesiskola. Ennek felállítását a kormány engedélyezné, fenntartása pedig a magyar gazdatársadalom kötelessége lenne. Nem jelentene nagy áldozatot, mert bármelyik háromszáz hektár maximummal rendelkezô gazdánk átadhatna száz kat. holdat, ahol neki dolgoznának a magyar gazdaifjak. Tanerôül pedig szolgálhatnának az akadémiát végzett, tapasztalatokban gazdag gazdáink, akikbôl még hála Istennek, akadna egynéhány a Dunabánságban. De vannak állás nélküli intézôink is, akiknek tudása nagyban szaporíthatná a mezôgazdaság - lehet mondani - nagyszámú tudatlanjának tudását.

Az állandó jellegű mezôgazdasági oktatáson kívül a vándor gazdasági elôadások rendszeresítése olyan hiányt pótol, amit csak az tud megérteni, aki a nép között megfordulva hallja azt a sok tanácskérést, amit tréfálkozással, irodalmi értékű felolvasásokkal és műkedvelô elôadásokkal pótolni nem lehet.

Minden mesterség, amit az ember folytat, fejlôdik, halad, tudományos alapon lendül elôre az egész világon, mi azonban el vagyunk zárva sok mindentôl. A rádió ott, ahol van, néha nyújt ízelítôt a gazdálkodás modern irányáról, de hány helyütt van rádió? Hány helyütt jut hozzá a gazda értékes szaklaphoz? Nem lévén része a modern gazdálkodás ismeretében, abban a hitben él, hogy jól dolgozik, s ha a jó Isten kegyelme vele van, s a léte biztosítva van egyévi keserves munka után, akkor boldog, s azt hiszi, jól gazdálkodott. Pedig ez ma már nem elég. Heroikus munkát, áldozatkészséget kell kifejteni, hogy ne kallódjanak el értékek, amelyek a magasabb életszínvonal emelését elôidézhetik. Ezt a munkát a tudás gyarapításán kívül a meglevô háziipar továbbfejlesztése (nôi kézimunka, kosárfonás stb.), s ahol nincs meg, annak terjesztése terén kell elvégezni. A kezdeményezés azok kezében van, akiknek van érzékük ennek felismeréséhez, s van szívük ennek a nagy célnak a szolgálatába tôkét befektetni. Hogy kik ezek, azt talán a Kalangya ankétja megmutatja.

--------------

*Forrás: Kalangya, 1935/6. sz., 477-481. 


 
kapcsolódók
  » impresszum
  » a Jakabffy Elemér Alapítvány hírlapgyűjteménye
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi könyvtárkatalógusa
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi kéziratkatalógusa

további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvető
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Művészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minorităților
» Glasul Minorităților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet
» Web

 
     
 

(c) Jakabffy Elemér Alapítvány, Media Index Egyesület 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék