Magyar kisebbség

Ráduly Róbert Romániában magyar gazdaságról gondolkodni,
avagy a felhívástól a kihívásig

Birtalan Ákos 1999 júniusában megírt vitaindítójában a kisebbségi közösségeket foglalkoztató alapvetô kérdések egyikét boncolgatja. Bár a kérdés nem újszerû, de idôszerû. Nagyon is idôszerû. Nemcsak számunkra, romániai magyarok számára, hanem például az Amerikai Egyesült Államok szövetségi kormánya számára is. Ôket természetesen nem a romániai magyar közösség önálló gazdasági életének kérdésköre érdekli, számukra "mindössze" a gazdasági élet sajátos etnikai vonzatának van jelentôsége. Néhány éve, Washington felkérésére, elismert szakmai tudású kutatók¹ tanulmányozták a négerek közigazgatásbeli foglalkoztatottságának jelenségét, a megfogalmazott elvárás pedig az volt, hogy olyan törvényt kellene kidolgozni, amely szavatolná azt, hogy a közszolgáltatások alkalmazottai között etnikai részarányuknak megfelelôen legyenek képviselve.² Minálunk ugyanakkor a Parlamentben az ellenzék által 1997-ben benyújtott, a román közösség Hargita és Kovászna megyei helyzetével kapcsolatos indítvány vitájánál, Hargita megye - egyébként az RMDSZ színeiben tisztséghez jutott - prefektusa azzal védekezett, hogy a központi kormányzat megyei szintû szolgáltatásai élén álló román ajkú személyek aránya jóval meghaladja a közigazgatási egység román lakosságának arányát. Az ismertetett tény személyi vonzatán túl, fontosnak tartom kihangsúlyozni a következô elvi megállapítást: kisebbségi létfeltételek közepette az önálló gazdasági életünk megteremtésének jelentôs akadálya a közösségünk elitjének felfogása, gondolkodásmódja. Ennek a mentalitásnak lett az áldozata az erdélyi/romániai magyar bank, ezért nem sikerült kormányzati szerepvállalásunkat jelentôs gazdasági beosztások megszerzésével és ezáltal közösségünk gazdasági helyzetének látványos javításával gyümölcsöztetni.

A vitaindítóban megfogalmazott kérdések rendhagyó megközelítését kisebbségi közösségünk néhány, az utóbbi évek politikai diskurzusában jelentôs szereppel bíró, dilemmaként is felfogható elem köré csoportosítom. Ezúttal a gazdasági létet hagyományosan meghatározó három klasszikus termelési tényezô vizsgálata helyett más utat választok. Ezzel szándékom nem a vitaindítóban megfogalmazott állítások és értékelések cáfolása vagy egyszerû kiegészítése, hanem annak bizonyítása, hogy a probléma több kiindulópontból is megközelíthetô, és hogy ezek együttesen járulnak hozzá a megfelelô összkép kialakításához. Így jelenhetnek meg az alábbi értékelésben csomópontként olyan látszólag nem gazdasági sarokkövek, mint a nyelvismeret, a gazdasági élet súlypontozása vagy az etnikai kohézió. Bízom benne, hogy sajátos megközelítésem és az általam papírra vetett gondolatok egyaránt hasznosak lesznek abban az együttgondolkodásban, amelynek eredménye, Birtalan Ákos szerint - és ezzel maradéktalanul egyetértek - "az erdélyi magyar társadalom önálló gazdasági alrendszer szervezési és mûködési kereteinek kidolgozása" kellene hogy legyen. Amennyiben mindez ezúttal sem sikerül, azt jelenti, hogy bár a jó szándék vezérelt, de mi sem tudtuk túllépni a kérdéssel kapcsolatos néhány éve zajló meddô vita szintjét. Paradigmaváltás nélkül pedig nem lehet kimozdulni a mai helyzetbôl. A közösségi jövôképünk oly szükséges, új alapokon történô átértékelése ismét elmarad.

A hivatalos nyelv ismeretének dilemmájaA klasszikus gazdasági fogalmak terén jártas szemlélôdô számára elsô látásra meglepô lehet, hogy ahelyett, hogy a gazdasági tevékenység alapvetô tényezôinek boncolgatásával kezdeném, azaz a tôkét, a munkát és a természetet vizsgálnám a kisebbségi közösségek vonatkozásában együtt és külön-külön, a nyelvi kérdéskör labirintusába bonyolódom. Sôt, kiindulópontként nyelvismerettel, illetve nyelvhasználattal kapcsolatos tanulmányból idézek. "Ha egy kisebbségi közösség életmódjában viszonylag függetleníteni tudja magát attól az államtól, amelyben él, ez azt jelenti, hogy tulajdonképpen nincs is igazából ráutalva nyelvének elsajátítására, hiszen boldogulásához nincs vagy csak kevéssé van szüksége."³ Megfordítva a Csernicskó István gondolatmenetét, az államnyelv ismerete a kisebbségi közösségek önálló életvitelének fokmérôje. Bárhogyan is köteleznék a kisebbségi közösséghez tartozó egyént az államnyelv elsajátítására, ez a kényszer attól lesz hatásos, ha az illetô kisebbségi közösség nem rendelkezik olyan versenyképes gazdasági alrendszerrel, amelyben az államnyelv tudása nélkül is megtalálhatja helyét az illetô egyén.

Anélkül, hogy feloldottnak vagy megoldottnak tekinteném a dilemma sajátos voltát, egy adomával szeretném megerôsíteni. A nyelvtanulás hulláma által megragadott nyolcvan év körüli székely bácsi kopogott minap a nyelvoktató központ ajtaján. Az ügyfélfogadást ellátó hölgy meglepetten érdeklôdött a váratlan látogató szándékai felôl. "Nyelvet tanulni jöttem" - közölte szemrebbenés nélkül a vendég, majd a hölgy kíváncsi magatartására való tekintettel hozzátette: "zsidóul szeretnôk megtanulni". Ezzel azonban csak fokozta a hölgy értetlenkedését, aki további magyarázatot igényelt a bácsitól. "Tudja, én már idôs vagyok, és nem lehet tudni, hogy mikor szólít magához az Úr. Aztán a Mennyországba kerülve csak szót kell értsek valahogy..." - jött az újabb válasz, amire a hölgy ironikusan jegyezte meg: "No, és ha a pokolba kerül?". "Románul már tudok"- válaszolta szemrebbenés nélkül a székely bácsi.

Gazdasági életünk súlypontozásának dilemmájárólÉrtékelésem szerint a mindenkori kisebbségi alapon nyugvó gazdasággal kapcsolatos értékelésünk kiindulópontját ennek a kérdésnek a megválaszolása kell hogy képezze. Ameddig ezzel kapcsolatosan a romániai magyar nemzeti közösségünk gazdasági-társadalmi elitje nem alakít ki a valóságon alapuló egységes álláspontot, addig megalapozatlan volta miatt lehetetlen bármiféle továbbgondolás. Kisebb-nagyobb nyilvánosság elôtt több alkalommal felhívtam már a figyelmet a romániai magyar közösség vezetô elitjét jellemzô tudathasadásos állapotra. Az RMDSZ programjának oktatásról szóló fejezete az óvodától az egyetemig a költségvetésbôl finanszírozott önálló oktatási intézményrendszert tûzi ki célul, ugyanakkor a gazdaságról szóló részben a vállalkozásbarát környezet kialakítását szorgalmazza, többek között az adóterhek mérsékelése révén. A tudathasadásos állapot abból adódik, hogy a költségvetés kiadási oldala növelésének szorgalmazásával egy idôben a bevételi forrásokat is karcsúsítani szeretnénk. Ez elméletileg nem lehetetlen, de a gyakorlatban a fejlett gazdasággal rendelkezô nyugati országok példája azt mutatja, hogy elképzelhetetlen olyan ütemû gazdasági növekedés, amely az állami költségvetés kiadásainak növekedését tenné lehetôvé az adóterhek csökkentésével egy idôben.

Sajnos az 1989. decemberi események óta eltelt tíz év alatt nemhogy nem sikerült a romániai magyar nemzeti közösség 1918 óta tartó gazdasági síkú ellehetetlenítését határozottan megfordítani, de a közösségi jövôképünk gazdasági vonatkozású alapkérdéseit sem tudtuk megfelelôen tisztázni. Olyan kérdésekre nincs világos, a kisebbségi közösségünk sajátos helyzetét figyelembe vevô válaszunk, mint például: az oktatással, az egészségügyi rendszerrel, a közbiztonsággal kapcsolatos szolgáltatások finanszírozása. Másként fogalmazva: a romániai magyar nemzeti közösség számára általában ezek a szolgáltatások, illetve sajátosan egy-egy szeletük biztosításával kapcsolatos kiadásokat hogyan és milyen módon fedezzük, avagy ezek anyagi hátterét állami és/vagy önkormányzati adók és illetékek, illetve közösségi önadó révén biztosítjuk? Az említett szolgáltatások egészét vagy bizonyos részét a központi kormányzat, a helyi önkormányzatok vagy a civil szféra gondozásában látnánk szívesebben? Vegyük például az oktatási rendszer finanszírozását és ezen belül a felsôoktatás sajátos kérdéskörét. Mi történne akkor, ha az RMDSZ, a magyar nyelvû önálló egyetemi hálózat megvalósítása érdekében a központi költségvetésbôl támogatott minél szélesebb körû állami oktatás szorgalmazása helyett a felsôfokú oktatási intézmények magánosítása mellett kardoskodna. Akkor, amikor közösségünk nagy része a priori elfogadja azt az állítást, hogy a kimondottan gazdasági szférában a magántulajdon összehasonlíthatatlanul kívánatosabb, mint a köztulajdon, mert hatékonyabb ügyvitelt hordoz magában és ezáltal eredményesebb, a központi kormányzat által biztosított szolgáltatások esetében ugyancsak a priori a közszférát tartja a helyénvalóbb alternatívaként, például azért, mert ilyen módon ez ingyenes vagy legalábbis ingyenesnek tûnô. Vajon a konkrét esetre visszatérve a hatékonyabb ügyvitelt magában hordozó magánegyetem, ahol természetesen tandíjköteles hallgatók folytatják tanulmányaikat nem jobb megoldás? Nem arról beszélek, hogy a kisebbségi közösségek nyelvén oktató felsôoktatási intézmények magán és az állam nyelvén oktatók állami tulajdonban legyenek, hanem arról, hogy minden felsôoktatási intézményt magánosítsunk! A bukarestieket, a jászvásáriakat, a brassóiakat, a szebenieket, a temesváriakat stb. A meredek gondolat barátságosabbá tétele érdekében igyekszem hozzátenni, hogy a körvonalazott elvi modellhez természetesen a tandíjköltségek fedezését biztosító hallgatócentrikus hitelkonstrukcióval, a gazdasági szereplôk felsôoktatási támogatásainak teljes mértékû leírhatóságával, illetve az adóalany szándékának megfelelôen a személyi jövedelemadó meghatározott hányadának a civil szféra szereplôi támogatására való fordításával is társul.

A "többlet" közteherviselés dilemmájárólAmint az elôbbi konkrét példából már kiderült, a "többlet" közteherviselés dilemmája viszonylag egyszerû és korántsem újszerû adóztatási eljárásokkal feloldható. Amennyiben megvan a lehetôség arra, hogy a személyi jövedelmük után adót fizetô természetes személyek a rájuk kirótt adót képezô összeg bizonyos hányadát saját belátásuk szerint alapítványok és egyesületek folyószámlájára utalhatják, akkor a kisebbségi közösségekhez tartozó egyének számára lehetôség nyílik, hogy ezzel az összeggel a közösséggel kapcsolatos sajátos tevékenységet végzô oktatási, mûvelôdési, ifjúsági és sportegyesületeket vagy alapítványokat támogassák. Így a természetes személyek esetében nincs közösségi hovatartozás által okozott "többlet" közteherviselés, de ugyanakkor akár a központi kormányzat, akár az önkormányzatok beleszólása nélkül a közösség olyan szolgáltatásokat biztosíthat, amilyeneket éppen jónak lát, illetve amilyeneket önerôbôl nyújtani tud!

A jogi személyek és különösen a gazdasági szereplôk számára a civil szféra támogatására szánt összeg leírhatósága, a természetes személyek elôbb ecsetelt megoldásával karöltve, teljessé teszi a közösségi sajátos tevékenységek finanszírozásával kapcsolatos rendszert. Az egyesületeket és alapítványokat támogató cégek a Romániában ma hatályos törvényeknek megfelelôen is, bizonyos határok között leírhatják az ilyen jellegû költségeiket. Más kérdés, de jó kérdés az is, hogy milyen módon élnek a kisebbségi közösségünk iránt elkötelezett civil szférai szereplôk ezzel a lehetôséggel, illetve, hogy a többségben magyarországi vagy a romániai magyar közösséghez tartozó személyek tulajdonában levô cégek milyen mértékben támogatták/támogatják a civil szféránkat. Amint azt a civil szférában eltöltött éveim tapasztalatából tudom, nem igazán. Ennek az egyik magyarázata az, hogy a kisebbségi közösségünk iránt elkötelezett civil szférai szereplôk alapvetôen az etnikai kohézió, miközben a vállalkozások általában a nyereségorientáltság jegyében alakulnak és fejtik ki tevékenységüket.

Etnikai kohézió vagy nyereségorientáltságÉrdekes lehet arra a kérdésre választ keresni, hogy két - a romániai magyar közösséghez tartozó - személy, amennyiben úgy dönt, hogy közösen vállalkozásba kezd, ezt milyen mértékben teszi az egyazon közösséghez való hovatartozásuk, illetve a várható nyereség reményében. A történelemben arra is találunk példát, hogy a két, látszólag különálló, de semmiképp sem ellentétes motiváció együttes indíttatása lehet a gazdasági önszervezôdésnek. A mi házunk táján maradva, konkrét példaként a két világháború közötti idôszakban még létezô magyar szövetkezeti mozgalmat említeném. Ez az önhibáján kívül az anyaországon kívül szakadt nemzeti közösségünk bizonyítéka és bizonyítványa a közösségi önszervezôdése terén. A mozgalom az etnikai sokszínûséget jelképezô Erdély leigázási folyamatának áldozatává vált, és beépült a mindmáig fennmaradt központosított szövetkezeti rendszerbe. Ide kerültek tehát az egykori magyar szövetkezeti tulajdonban lévô javak, itt kell keresnünk ezek jó néhány évtized alatt megtermelt gyümölcsét. Bár Romániában általában és a romániai magyar közösségen belül sajátosan, a szövetkezetiség eszméje lejáratott, az európai tapasztalat azt mutatja, hogy ez a mozgalom továbbra is életképes. A kisebbségi közösségek gazdasági életének sajátos körén belül maradva, gyakorlati példaként a baszk szövetkezeti mozgalmat hoznám fel, amelynek virágzó helyzetérôl a nemrég Baszkföldre látogató képviselôtársam számolt be.⁴ Romániában azonban ez a valóság egyelôre a múlté, akárcsak az a természetes etnikai kohézió, amely az elsô világháborút követôen, Borsos Miklós szobrászmûvész önéletrajzi visszaemlékezései szerint, Szeben városát jellemezte, ahol a város fiataljai etnikai közösséghez való tartozásuk alapján külön német, külön magyar és külön román focicsapatot hoztak létre és ezek a legtermészetesebb módon egymással mérkôztek meg. Ma Romániában a csapatsportok terén mindössze egyetlen kizárólag magyar ajkú játékosokból álló, elsô osztályban szereplô sportegyüttes létezik: a csíkszeredai Sportklub jégkorongcsapata.

Tudomásul kell vennünk, hogy a romániai magyar közösség etnikai kohéziója egyelôre megáll a választási opciók szintjén. A magyar ember többnyire magyar képviselôre szavaz, de ha tehetné sem vásárolna föltétlenül magyar embertôl. Az elmúlt tíz év tapasztalata legalábbis ehhez a következtetéshez vezet. Az etnikai alapon történô gazdasági szervezkedéseink többnyire kevés sikerrel jártak. Jó példa erre a privatizációs értékjegyekkel kapcsolatos tevékenységünk, amelynek során hellyel-közzel sikerült az RMDSZ irányításával bizonyos cégek jelentôsebb tulajdonhányadát megszerezni. Ezzel kapcsolatosan sokatmondó az a tény is, hogy a közcélokra (például az önálló magyar nyelvû egyetem létrehozásának céljára) felajánlott értékjegyek száma minimális volt. Az etnikai kohézió egyelôre csak egy kis színfolt a nyereségorientáltság által uralt összképben.

A gazdasági vonatkozású etnikai kohézió megerôsítése a romániai magyar közösség vezetô elitje számára a közeljövô jelentôs kihívása. Ezt természetesen nem valamiféle elméleti elôadássorozatok tárgyaként kellene kivitelezni, hanem gyakorlati lépések által körvonalazott járható útként. A várhatóan rövid távon ismét közösségi tulajdonba kerülô közbirtokossági erdôk kezelése és haszonélvezete, valamint a szövetkezeti mozgalom lépésrôl lépésre történô rehabilitációja két rendkívül jelentôs kihívás, amelynek gyakorlati megoldása alapvetôen befolyásolja a romániai magyar nemzeti közösség önálló gazdasági életének úgy rövid, mint közép-, illetve hosszú távú alakulását.

A demokrácia és a verseny dilemmájaA demokráciáról azt mondják, hogy az egyetemes emberi jogok szavatolásának, a hatalmi ágazatok szétválasztásának és a kisebbségi közösségekhez tartozó egyének vonatkozásában hangsúlyozottan a jog- és esélyegyenlôségnek a megtestesítôje. Ugyanakkor a demokratikus vezetés többségi akaraton alapszik, a rendszerrel magával és ennek mûködésével kapcsolatos döntés a képviseleti elven alapuló többségi vélemény. Természetes, hogy a kisebbségi közösség, az arányosság elvén alapuló képviseleti rendszerben, soha nem kerülhet olyan központi döntéshozó helyzetbe, hogy egymagában dönthessen az ôt érintô összes kérdésben. A decentralizáció csak a regionálisan többségben élô kisebbségi közösségek számára gyógyír. Ezért a helyi és országos viszonylatban egyaránt kisebbségben élô közösség számára, a rendkívül bonyolult és gyakorta kivitelezhetetlen etnikai önrendelkezési modellt, megfelelô etnikai kohézió esetén, jó eséllyel helyettesíthetné a versenyszférabeli szervezkedés és tevékenység. Ez utóbbi ellenben, a regionális közösségi aránytól függetlenül, mindenhol megoldást képezhetne, egyaránt alkalmazható megoldást kínálva a tömbben és a szórványban élô kisebbségi közösségi tagok számára. A következtetés dilemmájárólBefejezésül azokhoz az olvasókhoz szólnék, akiknek a Birtalan Ákos vitaindítóját és a jelen eszmefuttatást végigolvasva az a benyomása, hogy az általam írt válasz eltér a hagyományos formától. Megvilágításom nem a vitaindítóban megfogalmazott csomópontok mentén épül, ezáltal pontról pontra nem illeszthetô egyértelmûen be a Birtalan Ákos által ecsetelt képbe. Csakhogy a képviselôkollégám olyan alapvetô kérdés boncolgatásába bocsátkozott, amelyet bonyolult és szerteágazó vonatkozása miatt nem lehet kimeríteni négy vagy tizennégy oldalon. Bár én látszólag nem tértem ki a magyar bank, az önkormányzatiság vagy a kormányzati szerepvállalás kérdésére, ez nem azért történt, mert ezekkel kapcsolatosan nincs véleményem. Megközelítésem alapja a következô felvetés: addig, amíg nem sikerül kialakítani a közösségünk helyzetén alapuló, a romániai állapotokat, a világpolitikai és világgazdasági trendeket egyaránt figyelembe vevô jövôképet, amíg nem döntjük el, hogy mi ennek megvalósítása érdekében, teszem fel, erôs gazdasági és civil szférát, közepesen erôs önkormányzatokat és kevésbé erôs államot képzelünk el, addig lehetetlen összhangban levô cselekvési programot kidolgozni a központi kormányzat vagy a helyi önkormányzat szintjén, fölösleges felleltározni a megoldandó problémákat a központi vagy helyi hatalomban való részvétel esetére. Az a tény, hogy ezt mégis csináljuk, cselekvési programokat, helyi és országos választási ajánlatokat fogalmazunk meg, többnyire nem a tudatos önépítkezés, hanem a politikai színjáték ránk esô szerepe eljátszásának tudható be. A kétes eredményeket elsôsorban nem az idôk nehézsége, hanem az elvárások elhamarkodott és felületes megfogalmazása okozza. Általában egy-egy magasröptû elméletet semmi sem igazol vagy cáfol jobban, mint a gyakorlati eredmények.

Ha a vitaindító címét kérdésnek tekinteném, azt válaszolnám rá, hogy amennyiben sikerül kialakítani a forrásokat megteremtô vállalkozói szféra és a közösségi önszervezôdés terén tevékenykedô civil szféra etnikai kohézión alapuló együttmûködését, akkor van perspektívája annak, hogy önálló gazdasági életet teremtsünk kisebbségi létfeltételek közepette. Értékelésem szerint azonban a Birtalan Ákos felvetése nem csak kérdés, nem csak elvi síkú esetleges válaszkeresés erre a kérdésre. Több, sokkal több ennél. Birtalan Ákos tíz év után egyszerre kihívást és felhívást fogalmazott meg. A kihívás: teremtsük meg az önálló gazdasági életünkhöz szükséges feltételeket. A felhívás: csináljuk együtt. Bízom benne, hogy mindkét vonatkozásban partnerekre találunk!

---------------------------------------

¹ Többek között Richard A. Musgrave, Bernard Rosen, O. Glenn Stahl és Frederick C. Mosher.

² Frederick C. Mosher: Democracy and the Public Service. Oxford University Press - 1982. 221-229.

³ Csernicskó István: Az ukrán nyelv Kárpátalján. Regio - 1998/1., 26.

⁴ Vida Gyula Szilágy megyei RMDSZ parlamenti képviselôrôl, a Képviselôház gazdasági, reformügyi és privatizációs bizottságának elnökérôl van szó.