magyar kisebbség
nemzetpolitikai szemle

       folyóiratok   » Magyar Kisebbség
    szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű a â î s t
  összes lapszám» V. ÉVFOLYAM - 1999. 1. (15.) SZÁM - Külpolitika, euro-atlanti és összmagyar integráció
 
 


| észrevételeim
   vannak

| kinyomtatom
| könyvjelzőzöm



   


Varga Andrea – Vincze Gábor

Kállai Gyula nemhivatalos látogatása
Bukarestben 1959 nyarán*

      "A nacionalizmus, amint
      mindannyian tudják, igen sokat árthat…"

1959 nyarán Kállai Gyula államminiszter, a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának ideológiai titkára, a Társadalmi Szemle fôszerkesztôje nemhivatalos látogatáson Bukarestben járt. (A látogatás annyira bizalmas jellegû volt, hogy még a budapesti külügyminisztérium iratanyagában sem találtunk utalást az ügyre vonatkozóan…) Bár a kétnapos tárgyalás alatt több téma is szóba került (pártkapcsolatok, a két ország közötti kereskedelmi kapcsolatokban tapasztalható problémák stb.), a látogatást igazából "ideológiai és kulturális kérdések" indokolták, vagyis az, hogy a pártvezetés informálódni akart a Babes és Bolyai egyetemek egyesítésérôl, a magyar nyelvû oktatás helyzetérôl, valamint a két ország közötti könyvkiadással kapcsolatban pár hónappal korábban felmerült problémákról.

Ez utóbbi probléma már az elôzô évben is beárnyékolta a látszólag felhôtlen magyar–román kapcsolatokat. A Kádár János vezette párt- és állami delegáció 1958. februári útja után sokak számára úgy tûnt, új fejezet kezdôdik a két ország és két nép történetében. Míg az ötvenes évek elején Rákosi és Gheorghiu-Dej közt meglehetôsen hûvös volt a viszony, addig az 1956-os forradalom leverése után a román vezetés elsôként sietett Kádárék megsegítésére (már november 20-án ellátogattak Budapestre), amit Moszkva új helytartója igyekezett meghálálni. A felhôtlen jó viszony nem tartott sokáig, egyre több probléma bukkant fel a kétoldalú kapcsolatokban. Például a román illetékesek többszöri ígéret után sem tették lehetôvé, hogy 1958 nyarán egy magyar forgatócsoport Petôfi Sándorról dokumentumfilmet készítsen Erdélyben, és a román fél ellenállása miatt el kellett halasztani a társadalombiztosítási egyezmény megkötését. 1959 áprilisában pedig a két ország kiadói fôigazgatósági küldöttségei tárgyaltak Bukarestben, ami teljes kudarccal zárult, mert a román fél annyi nehézséget támasztott, hogy az Árgyelán Sándor kultúrattasé vezette delegáció dolgavégezetlenül vissza kellett térjen Budapestre. (Mindenesetre meglepô, hogy – Keleti Ferenc bukaresti magyar nagykövet információi szerint – a tárgyalások alatt román részrôl elismerték: az utóbbi 1–2 évben bekövetkezett nehézségekért elsôsorban ôk felelôsek...)

Az itt közzétett jegyzôkönyvet olvasva kiderül, Kállai Gyula román partnereinek eszük ágában sem volt elismerni, hogy ôk lennének a felelôsek a "bekövetkezett nehézségekért", sôt inkább ellentámadásba mentek át, és a magyar felet burkoltan ugyan, de azzal vádolták, hogy nem harcolnak odahaza elég erélyesen a nacionalisták ellen, mert – amint Leonte Rãutu fogalmazott – "a sajtóban, a könyvekben és a rádióban közvetlen revizionista megnyilvánulások vannak a határok vonatkozásában..." A fenti vádak kapcsán azonban föl kell hívnunk a figyelmet egy különös dologra: a román pártvezetésnek a magyar nacionalizmussal szembeni gyanakvása olyan abszurd méreteket öltött, hogy már az ötvenes évek elején is meg volt gyôzôdve arról, hogy a hithû sztálinista-moszkovita Rákosi Mátyás valójában egy magyar irredenta, aki sohasem mondott le arról, hogy egyszer elcsatolják Erdélyt Romániától. Bármily hihetetlen, de Rákosi és Gerô a románok szemében nacionalista, soviniszta volt! (Chivu Stoica az RMP Központi Vezetôsége 1961. december 20-i ülésén tartott jelentésében már egyenesen azt állította, hogy Rákosi és az 1952-ben a hatalomból kibuktatott Luka László egymás között egy doboz cigerettáért elárulta Erdélyt"...) "Természetesen" a magyar pártvezetés fölsô csúcsain 1956 után is "lapultak" nacionalisták; román levéltári források szerint fôleg Apró Antal tett sûrûn az erdélyi magyarsággal kapcsolatban különbözô kijelentéseket, olyanokat, mint: "Nekem ne fájna Erdély, hiszen én is magyar vagyok." (A román pártvezetés hiszterizálódott gondolkodását talán jól mutatja az is, hogy a Kádár-látogatás utáni napokban a magyar nagykövettôl, Keletitôl a vele együtt utazó Mogyorós Sándor/Alexandru Moghioros magyar származású "vezetô elvtárs" megkérdezte: "meddig akarjuk mi még a himnuszunkat megtartani" – bezzeg ôk lecserélték a régi nacionalista himnuszukat…)

Noha Kádár még 1958 februárjában a romániai látogatása során többször is kijelentette vendéglátói elôtt, hogy "Magyarországnak nincsenek területi követelései Romániával szemben", ez – mint késôbbi magyar és román diplomáciai iratokból kiderül – nem nagyon nyugtatta meg a vendéglátókat. Különösen azok után, hogy a különbözô román pártdelegációktól nem csak Nyugaton, hanem Keleten is többször megkérdezték a vendéglátók, hogy mi is történik Erdélyben. Ezek voltak azok a fájó kérdések, melyeket a románok folyamatosan a magyarok számlájára írtak fel. A románok szerint a magyarok a szovjetektôl kezdve mindenütt csak "sírnak" Erdély elvesztése miatt…

Az is gyanakvással töltötte el Bukarestet, hogy a magyar vezetés egyes köreit igencsak foglalkoztatta a Bolyai egyesítése. Budapesten Kállai látogatása idején tudhatták, hogy nincsen minden rendben az "egyetemegyesítésnek" elkeresztelt likvidálás körül, hiszen a bukaresti nagykövet több jelentésében beszámolt arról, hogy a magyar kisebbség jogai csorbulnak és még a magyar politikai, kulturális elit némely tagjai is aggódnak amiatt, hogy miként fog alakulni a magyar felsôoktatás sorsa ezután... Ennek ellenére Kállai tolmácsolta a román elvtársaknak az MSZMP Politikai Bizottságának véleményét: "az elvtársak alapvetôen úgy gondolják, hogy a két egyetem egyesítése helyes lépés volt. A cél, amelyet a két egyetem egyesítése révén akarnak elérni, helyes". A budapesti "ideológiai fôkomisszár" azt is megelégedetten vette tudomásul, hogy nemcsak a két egyetemet egyesítették, hanem a középiskolákat is. (Néhány évnek el kellett telnie, amíg a magyar pártvezetés felsôbb köreiben is felismerték, hogy az "egyetemegyesítés" milyen célt szolgált, csak akkor már késô volt...)

Visszatérve a Kállai-látogatásra, a kétnapos megbeszélés legnagyobb részét az tette ki, hogy Kállai Gyula "panaszaira", illetve magyarázkodásaira (lásd A 39-es dandár, Petôfi-versek stb.) válaszul másnap Rãutu és Ceausescu elôször meggyôzték a magyar elvtársat arról, mennyire helyes az oktatáspolitikájuk (ennek kapcsán a román elvtársak bizony nem egy esetben hazudnak magyar partnerüknek; a magyar oktatásügy akkori helyzetérôl az olvasó figyelmébe ajánljuk a Magyar Kisebbség 1997/3-4. számában megjelent tanulmányt), majd példák tucatjaival igyekeztek bizonyítani, illetve meggyôzni a budapesti elvtársat, hogy jobban teszik, ha "a saját nacionalistáidat üsd" elvhez tartják magukat... Ekkor nem csak a magyar nagykövetet igyekeztek finoman "eláztatni" (akárcsak elôde, Keleti Ferenc tevékenységét is bizalmatlansággal szemlélték, egyrészt azért, mert "túl sokat" járt Erdélybe – máshová nem is ment –, másrészt kapcsolatot tartott egyes erdélyi magyar értelmiségiekkel, ráadásul figyelemmel kísérte a sorsukat is), hanem azt is kifejtették, hogy a magyar kultúrpolitika túlságosan engedékeny, és nem lépnek fel Magyarországon elég határozottan a nacionalista megnyilvánulásokkal szemben, aminek az a következménye, hogy "a nacionalista elemek minden úton-módon a nemzeti méltóság legelemibb megsértését célozzák..."

A kétnapos megbeszélés végén nemhogy Kállai Gyula visszautasította volna a román fél abszurd vádjait, inszinuációit, hanem még ha nyíltan kimondva nem is, de hallgatólagosan elismerte a román vádakat, és még ô mentegetôzött: "Egyetértek azzal, hogy itt határozottságra van szükség, és úgy hiszem, hogy ezt tettük. Az elvtársak nem beszéltek errôl, de meg szeretném tenni én: miben látom a romániai és a magyarországi helyzet közötti különbséget. Nálunk, az ellenforradalomig, a párt nem fejtett ki következetes tevékenységet sem a nemzeti kérdésben, sem egy sor más kérdésben. Az elvtársak maguk említették Rákosit, tétovázó és változékony magatartását Erdély kérdésében, és hogy mekkora mértékben segítette ez az álláspont a nacionalizmust és a revizionizmust. Meg vagyok gyôzôdve, még ha nem is ismerem részletekbe menôen a román elvtársak munkáját, hogy a román elvtársak l956-ig is lankadatlan és következetes tevékenységet fejtettek ki a nacionalizmus ellen, és ez egy olyan különbség, amelyet nem lehet lebecsülni."

Hiába volt azonban Kállai meakulpázása, a román pártvezetésnek továbbra is megmaradt az a meggyôzôdése, hogy "Magyarországon meglehetôsen erôs még ma is a nacionalizmus". Ez azonban a magyar kisebbség számára igen komoly következményekkel járt, ugyanis Bukarestben "még inkább indokoltnak látják – jelenti Keleti Ferenc 1959 áprilisában –, hogy a Romániában élô magyarokkal szemben nagyobb óvatosságot, esetleg még nagyobb erélyt tanúsítsanak szeparatista kísérleteikkel szemben […], és azok az intézkedések, amelyeket hoztak és szándékoznak hozni az elkövetkezô hónapokban ennek felszámolására, indokoltak és jogosak". Az "intézkedések" nem késtek. 1959 tavaszán-nyarán további tömeges koncepciós perek zajlottak, amelyek során magyar diákok, értelmiségiek tucatjait ítélték súlyos börtönbüntetésre (1959 tavaszán zajlik az ún. EMISZ-per, az ún. teológusper, szeptemberben a csíkszeredai diákok és tanárok pere...).

Végeredményben elmondhatjuk, hogy a román párt- és állami vezetés a Kádár János vezette magyarországi delegáció 1958. februári látogatásakor tanúsított magatartásával azt a benyomást keltette a román elvtársakban, hogy úgymond "levették a kezüket" az erdélyi magyarságról, tehát azontúl Budapest nem fog föllépni a kétoldalú tárgyalásokon a magyar kisebbség sérelmeinek orvoslása érdekében. Ez a benyomás csak megerôsödhetett Kállai Gyula kétnapos tárgyalása során...

A magyar pártvezetés 1958–59 után néhány évvel már felismerte, hogy igen nagyfokú naivitásra vallt abban reménykedni, miszerint a régi idôket idézô asszimilációs politika nem térhet vissza és a felmerült problémák csupán átmeneti jellegûek. 1964-ben már a budapesti pártközpontban is úgy látták, hogy a román vezetés "vonalvezetésében a szélsôséges nacionalistákra és a jobboldali restaurációs erôkre" támaszkodik. Ez a kései felismerés azonban nem menti Kádárék felelôsségét, ugyanis azokban az években, amikor az önálló magyar felsô- és középfokú oktatást Bukarest szétverte, ehhez akarva-akaratlanul segédkezet nyújtottak...

*

Az itt közölt jegyzôkönyvbôl helyhiány miatt kihagytuk az udvariassági formulákat, valamint azokat a részeket, amelyekben a két párt kapcsolataival, ideológiai és gazdasági kérdésekkel foglalkoznak. Ezeket a kihagyásokat [...]-lel jelöltük. Két esetben a kihagyott szövegek más tartalmúak voltak, amit lábjegyzetben jelöltünk. A fordításnál elôforduló terminológiai következetlenségeket kijavítottuk, a személynevek írását pontosítottuk.

————————————

*Készült a Teleki László Alapítvány Közép-Európa Intézet kisebbségkutatási programja támogatásával.


 
kapcsolódók
  » impresszum
  » a Jakabffy Elemér Alapítvány hírlapgyűjteménye
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi könyvtárkatalógusa
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi kéziratkatalógusa

további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvető
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Művészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minorităților
» Glasul Minorităților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet
» Web

 
     
 

(c) Jakabffy Elemér Alapítvány, Media Index Egyesület 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék