magyar kisebbség
nemzetpolitikai szemle

       folyóiratok   » Magyar Kisebbség
    szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű a â î s t
  összes lapszám» V. ÉVFOLYAM - 1999. 1. (15.) SZÁM - Külpolitika, euro-atlanti és összmagyar integráció
 
 


| észrevételeim
   vannak

| kinyomtatom
| könyvjelzőzöm



   


Jeszenszky Géza

Magyarország és a román–magyar kiegyezés

Annyi csalódás, annyi meghiúsult "megbékélési" kezdeményezés, a kívülállók által túlértékelt alapszerzôdés után ideje, hogy ország-világ elôtt kimondjuk és megértessük: Magyarország és szomszédai között a jó viszony nem az államközi kapcsolatokon múlik, hanem a többségi nemzetek és a jelentôs arányú kisebbséget alkotó magyar közösségek viszonyán. A kívánatos harmóniát csak a magyar kisebbségek és a többségi nemzetek közötti jóhiszemû megegyezés, történelmi kifejezéssel a kiegyezés biztosíthatja. Ez többet igényel, mint egy-egy koalíciós szerzôdést, ez egy olyan jellegû megegyezést jelent, mint amit 1867-ben Ferenc József és az ausztriai politikai elit kötött a magyarokkal, amit évtizedes tárgyalások után az olasz nemzet politikai vezetôi kötöttek a dél-tiroli osztrákokkal, vagy a spanyol nemzet, azaz a kasztíliaiak kötöttek 1976-ban a katalánokkal. Hogy mi kell ehhez, hogy miért maradt ez el a román–magyar viszonyban 1945–47-ben, 1989–90-ben és sajnos – lássuk be – 1996–98-ban, arra nézve pontos és meggyôzô választ ad Szilágyi Zsolt RMDSZ-képviselô tanulmánya.

Az alapvetô okot – helyesen – abban látja, hogy 1920, a trianoni békeszerzôdés óta "egyetlen utódállam kormánya sem volt hajlandó érdemben tárgyalni a határain belül élô magyar közösségekkel a különbözô autonómiaformák megvalósításáról". Mára a velünk szomszédos nemzetek közvéleménye belelovagolta magát abba a kényszerképzetbe, hogy az autonómia elfogadhatatlan, az ország fölbomlásához vezet. Pedig számos példa, legújabban Koszovó esete bizonyítja, hogy fordítva van. Koszovóban akkor kezdôdött a baj, amikor tíz éve Milosevicsék eltörölték a tartomány autonómiáját. A szerb politika türelmetlensége vezetett oda, hogy most napirendre került Koszovó kiválása Jugoszláviából.

Az autonómia nem más, mint a demokrácia érvényesülése helyi szinten, a községekben, a városokban és a nagyobb területi egységekben. Az Egyesült Államokban, ahol jelenleg képviselem Magyarországot, autonómiája van mind az ötven államnak, az egyes államokon belül a városoknak, a megyéknek és a kisebb településeknek is, de hasonló a helyzet Nyugat-Európában is. A kisebb-nagyobb területi egységeknek saját maguk által hozott jogszabályaik vannak és önállóan gazdálkodnak – természetesen országosan megállapított törvények és keretek szerint. Sokféle közösség van, mindegyik alapja az egymás iránti szolidaritás, de az egyik legfontosabb közösség a közös nyelven és kultúrán alapuló. Szomszédaink közül eddig Ausztria, Szlovénia és Horvátország közösségként is elismerte az ott élô magyarokat, ezt tette de facto Ukrajna is, de ahol mai határainkon túl igazán nagy számban élnek magyarok, ott ettôl egyelôre mereven elzárkóznak s kizárólag az egyének jogairól készek beszélni. Márpedig ezek a magyarok öntudatos közösséget alkotnak, eltökélt szándékuk, hogy az elsô ezerszáz év után a következô évszázadokban is magyarként éljenek szülôföldjükön, s mindössze ezen igény jogosságát és a megmaradáshoz múlhatatlanul szükséges jogi, gazdasági és politikai feltételek biztosítását kérik és követelik.

Szilágyi Zsolt tanulmányában joggal állapítja meg, hogy Európa keleti felében "a jogbiztonság igen alacsony, az írott jogszabály és gyakorlati alkalmazása között esetenként óriási eltérés van", s hogy ez nem "eurokonform". Valóban, ez ellentétes a demokráciával, a nyugat-európai és amerikai elvekkel és szokásokkal, s ez a sokat vitatott államközi szerzôdéseknek is az egyik buktatója. A szerzô azt érzékelte, hogy a román–magyar államközi szerzôdést tetô alá hozó román kormány még az abban szereplô szerény ígéreteket sem szándékozott megvalósítani, s látjuk, hogy a jelenlegi romániai kormány sem hajtja végre a koalíciós szerzôdés egyik legfontosabb pontját. Ezért azt kell megkeresni, hogyan lehetne ezen a helyzeten változtatni, hogyan lehetne jogbiztosítékokkal, "kiegyezéssel" rendezni a romániai magyarság problémáit. Talán joggal feltételezzük, hogy az Európai Unióba törekvô minden szomszédunknál a jogrendszerben és a gazdaságban fokozatosan teret nyer a szerzôdések szentségének az elve. Ahhoz azonban, hogy ez a többség és a kisebbség viszonyában is érvényesüljön, meg kell változnia annak a türelmetlen és bizalmatlan légkörnek, ami különösen Romániában, de a legutóbbi választások elôtt Szlovákiában is uralkodott. Az 1990-es évek elején az volt az állandóan visszatérô igény szomszédaink részérôl, hogy nyugtassuk meg ôket, ne kelljen többé félniük a magyar "revizionizmustól", a nemzetközileg garantált békeszerzôdést megtetézve tegyünk egy új ígéretet, hogy nem fogjuk igényelni területüknek egy barázdáját sem. Mert – úgymond – ha nem kellene annyira félniük a magyar kormány titkos céljaitól, akkor készek lennének több jogot adni a magyar kisebbségeknek. Ebbôl az igénybôl (és a Németország és Lengyelország által teremtett precedensekbôl) nôtt ki az egyes szerzôdésekben található "területi klauzula", vagyis hogy a szerzôdô feleknek nincs és a jövôben sem lesz egymással szemben területi követelésük. Mára azonban világosan látható – ha valakinek lett volna kétsége –, hogy területi klauzula birtokában sem szûnik meg a magyar kisebbségekkel szembeni türelmetlenség.

A szerzônek vitathatatlanul igaza van, a magyar kisebbségek nem veszélyt jelentenek, hanem értéket képviselnek. Románia megtapasztalhatta, hogy milyen sokat veszített az erdélyi szászok és a bánsági svábok eltávolításával, s kézenfekvô, hogy Románia magyarok nélkül sem gazdagabb nem lenne, sem esélyesebb nem lenne az integrációs intézmények tagságára. S talán itt lehet keresni a megoldást is: a románokat nem arról kell meggyôzni, hogy nekik erkölcsi kötelességük a kisebbségi jogok biztosítása, hanem arról, hogy Romániának egyszerûen nemzeti érdeke magyar nemzetiségû polgárait megelégedetté tenni, lehetôvé tenni, hogy mûveltségükkel, szorgalmukkal hozzájáruljanak Románia nemzeti jövedelmének növekedéséhez, magyarországi kapcsolataikkal pedig Románia európai fölzárkózásához. A NATO és az Európai Unió pedig azért tekinti a nemzeti kisebbségek helyzetének rendezését egyfajta fölvételi követelménynek, mert tisztában van azzal, hogy ez mind a belsô, mind a nemzetközi stabilitás egyik lényeges elôfeltétele.

Amennyiben józan megfontolásból, kölcsönös érdekbôl létrejönne a Romániában élô románok és magyarok kiegyezése, jórészt az RMDSZ ismert igényeinek teljesítésével, ennek automatikus velejárója lenne a Magyarország és Románia közötti tartós jó viszony, a "stratégiai partnerség", ami Románia NATO-tagsága révén szövetséggé mélyülne.

A bizalmatlan románok is könnyen beláthatják, hogy Magyarország miért gondolja komolyan Románia támogatását. Ahogy Németország is az egyik legerôteljesebb szorgalmazója Lengyelország NATO-tagságának és az Európai Unióhoz történô csatlakozásának, mert már elég ideje volt "frontállam", Magyarország is abban érdekelt, hogy minél több szomszédja legyen tagja azoknak az integrációs szervezeteknek, amelyekben Magyarország már tag vagy rövidesen tag lesz. Magyarország érdekelt Románia, egyik legfontosabb szomszédja sikereiben. Románia nagy és gazdag ország, kitûnô befektetési lehetôségekkel, ideális gazdasági partner lehetne. Magyarország után Romániában él a legtöbb magyar. Magyarország nem akarja, hogy új határok, új vasfüggönyök vagy akár a jólét falai válasszák el tôle a vele egy nyelven beszélô, egy kultúrához tartozó erdélyi magyarságot és azt a román népet, amelynek történelme talán még a magyarénál is több megpróbáltatást és szenvedést mutat föl.

Szilágyi Zsolt azt írja, hogy "az RMDSZ kormánykoalíción belüli politikája" is hozzájárult ahhoz, hogy a magyarok helyzete 1997 után sem jutott el a megoldásig. Errôl egy kívülálló csak saját benyomásai nyomán nyilatkozhat. Minden politikai erô követhet el hibákat, és bizonyára az utókor lát majd hibákat az RMDSZ 1990 utáni politizálásában, de a román társadalom közhangulatának Szilágyi-féle elemzése pontosan azt mutatja, hogy a várakozások meghiúsulása nem az RMDSZ vezetôin múlott, hanem azon, hogy két román koalíciós partnerük nem tudta átugrani saját árnyékát, nem vállalta a türelmetlen román nacionalizmussal való összeütközést, és máig sem teljesítette mindazt, amit 1996-ban vállalt. Az RMDSZ-nek kevés eszköze volt az ígéretek teljesítésének kikényszerítésére. Jórészt az egyetlen "fegyver" a koalícióból történô kilépés. De ki állíthatja, hogy amennyiben ezt beváltja, akkor ettôl kedvezôbbre fordulna a román többség magatartása a magyarokkal szemben?

Eddig elsôsorban Románia, illetve Magyarország más szomszédjai oldaláról vizsgáltuk, milyen érvek szólnak a kisebbségi probléma valódi megoldása, a magyar közösséggel a kulturális autonómia és helyi önkormányzat alapelvén alapuló kiegyezés mellett. Van azonban az éremnek egy másik oldala is, hogy mennyiben áll érdekében Magyarországnak "megterhelnie" saját külpolitikáját, integrációs politikáját a határon túli magyar közösségek mégoly jogos igényeinek a támogatásával.

Integrációs és kisebbségvédelmi politika

1990 óta nyíltan talán senki sem mondott olyasmit Magyarországon, hogy a határon túl élô magyarok akarva-akaratlanul, puszta létüknél fogva nehezítik Magyarország kedvezô külföldi megítélését, bekapcsolódását az euroatlanti integráció folyamatába. Kimondatlanul azonban sokszor tetten érhetô volt a fönti gondolat. Ki-ki vérmérséklete, beállítottsága szerint vagy haraggal gondolt ennek kapcsán az értetlen demokratikus országokra, vagy hallgatólagosan azt képviselte, hogy mindaddig, amíg Magyarország be nem kerül a biztonság és jólét nyugati klubjaiba, "vissza kell fogni a határon túl élô magyarság érdekében folytatott magyar politikát".

A délszláv háború, a boszniai borzalmak után valóban voltak olyan félelmek a nyugati demokráciákban, hogy minden kisebbségi probléma egy potenciális Bosznia, Karabah vagy Ciprus. Sajnos idônként a Magyarországról érkezô vélemények is tápot adtak a fenti aggodalmaknak. Ennek legelszomorítóbb példája az volt, amikor 1993–94-ben az akkori kormánnyal nem rokonszenvezô sajtótermékekben olyan írások jelentek meg, hogy Magyarország képes fegyveres konfliktust vállalni egy vagy több szomszédjával, látszólag a szorongatott helyzetben lévô magyar kisebbségek védelmében, valójában azonban azért, hogy el lehessen halasztani a választásokat és a "dölyfös, érzéketlen, nacionalista" kormány tovább üljön az ország nyakán. Az ilyen felelôtlen hangok nem csupán súlyosan ártottak Magyarország nemzetközi megítélésének és korlátozták az ország külpolitikai mozgásterét, hanem közvetlenül csattantak a határon túl élô magyar közösségek hátán: érvül, táptalajul szolgáltak az ottani magyarellenes nacionalistáknak.

"Ki szelet vet, vihart arat", az 1994-ben megalakult szocialista-szabaddemokrata kormánynak kellett lehûtenie azokat az aggodalmaskodókat, akik felültek a meséknek és hajlamosak voltak Magyarországban és kisebbségi sorban élô magyar közösségekben veszélyt, destabilizáló tényezôt látni. Miután a választási kampányban a Szocialista Párt akkori vezére azt hirdette, hogy "ha gyôzök, békét hozok", ha nem is hozhatott békét, mert szerencsére nem volt háború, de meg kellett kötnie azokat a szomszédsági szerzôdéseket, amelyeket az elôzô kormány nem azért nem kötött meg, mert elzárkózott a jószomszédsági viszony szerzôdéses megerôsítésétôl, hanem mivel szlovák és román partnerében nem látta a készséget a magyar kisebbségek jogainak biztosítására és ennek szerzôdésben történô rögzítésére. Az Antall-kormány 19 államközi szerzôdést kötött, ebbôl hármat szomszédos országgal (az ukrán, a szlovén és a horvát szerzôdés), de az ezekben szereplô konkrét kisebbségvédelmi pontok elfogadásától Szlovákia és Románia elzárkózott, ezért nem került sor e két állammal is az "alapszerzôdés" megkötésére. A Horn-kormány által végül megkötött szerzôdésekben voltak ugyan kisebbségvédelmi cikkelyek, de ezek elmaradtak az érintett magyar közösségek igényeitôl.

A látszat ellenére nem igaz, hogy ellentét van az integrációra törekvô és a kisebbségvédelemre törekvô politika között. Noha elvben Magyarországnak a NATO-ba és az Európai Unióba történô belépéséhez elegendô külpolitikai feltétel, hogy korrekt viszonyra törekedjék valamennyi szomszédjával és ne legyenek területi követelései, a gyakorlatban európai és amerikai partnereink valóban kívánatosnak tartották a szomszédainkkal fönnálló ellentétek, viták szerzôdéses rendezését. 1994 elôtt elôfeltételként ugyan nem fogalmazták meg a még hiányzó szomszédi szerzôdések megkötését, de a szlovák és román szerzôdés valóban megnyugtatta nyugati barátainkat, hogy a magyar kisebbségek ügyébôl nem lesz Bosznia. E két szerzôdéssel az akkori magyar kormány a könnyebb utat választotta, ahelyett hogy a racionális érvelés elôtt mindig nyitott partnereinket megpróbálta volna meggyôzni a romániai és szlovákiai magyar kisebbségek nagyon is mérsékelt követeléseinek az indokoltságáról és az ezeket a követeléseket támogató magyar külpolitika jogosságáról, megelégedett azzal, hogy a szerzôdésekkel "ki lehetett pipálni" a magyar–szlovák és a magyar–román viszonyt. Ugyanez történt az 1996-os "magyar-magyar csúcs"-csal kapcsolatban: a váratlanul hatásos megtévesztô kritikával szemben a magyar kormány lépéshátrányba került, s az általa aláírt dokumentum megvédése és megmagyarázása helyett a dokumentumban foglalt tételeket és ígéreteket hallgatólagosan elejtette.

Nem emlékiratot és nem vitairatot írok, célom nem is az elmúlt évek külpolitikai gyakorlatának elemzése, hanem egy súlyos nemzetközi probléma megoldásának az elôsegítése. Magyarország és szomszédai között nem képzelhetô el tartós jó viszony megelégedett, alkotmányos jogokkal rendelkezô kisebbségek nélkül. Magyarország a maga részérôl az elmúlt kilenc évben igen sokat tett saját kisebbségei, a németek, szlávok, románok, horvátok, szlovének, szerbek és ukránok (ruszinok) politikai és kulturális helyzetének javításáért, és kész minden további ésszerû igény kielégítésére. A szomszédi kapcsolatoknak nem egyetlen eleme a kisebbségekkel szembeni bánásmód, de félrevezetô és álszent jószomszédságról, barátságról, "stratégiai partnerségrôl" szólni, ha van a kétoldalú viszonynak egy neuralgikus pontja, ha az országokat valóban egymáshoz kötô nemzeti kisebbségi közösségek helyzetükkel elégedetlenek, jogaikat és jövôjüket nem látják biztosítva. Ez nem azt jelenti, hogy a mindenkori magyar kormánynak valamiféle kitöltetlen csekket, vétójogot kellene adnia a határon túlra került magyar közösségeknek. Vannak a világban békétlen, kielégíthetetlen kisebbségi csoportok és politikusok, de a Kárpát-medence magyar kisebbségei és politikusai nem ebbe a kategóriába tartoznak. Szlovákia, Ukrajna, Románia, Jugoszlávia, Horvátország és Szlovénia magyar közösségei, az általuk megválasztott vezetôk, parlamenti képviselôk kizárólag olyan igényeket támasztanak, olyan követeléseket fogalmaznak meg, amelyek összhangban vannak olyan nemzetközi ajánlásokkal, mint az 1990-es koppenhágai Nyilatkozat, az Európa Tanács kisebbségi keretegyezménye, az Emberi és Polgári Jogok Egyezségokmánya, nem utolsósorban pedig számos nyugat-európai ország gyakorlata. Ez az egyetemes kisebbségvédelmi magyar politika erôssége, és ezért indokolt ragaszkodni azokhoz az elvi és gyakorlati alapokhoz, amelyekre a kisebbségben élô magyar közösségek politikai programjukat alapozzák.

Sem elméletileg, sem gyakorlatilag nem igaz, hogy a nemzeti kisebbség érdeke és a többségi nemzet érdeke összebékíthetetlen, "nulla összegû játék". Számos nyugati példával lehet ezt alátámasztani, de hadd utaljak a viszonylag ritkábban említett spanyol esetre. A Franco-féle diktatúra idején Spanyolország többmilliós katalán, illetve baszk népessége jogfosztott helyzetben élt, jószerivel anyanyelvüket sem használhatták. Az ottani rendszerváltozás azonban teljesen új helyzetet teremtett, mindkét nép, illetve régió a tartományi önállóság keretében széles körû nyelvi és politikai jogokhoz, önkormányzati intézményekhez jutott, az általuk fizetett adók jó részét saját, választott testületeik döntése alapján használják föl. 1976 óta nemcsak gazdaságilag virágzott föl Spanyolország, hanem mind a baszk, mind a katalán nyelv és kultúra is teret nyert és tovább fejlôdött. Katalóniában lényegében mindenfajta nemzeti szembenállás megszûnt, Baszkföldön pedig csak a lakosság elenyészô kisebbségét képviselô engesztelhetetlenek folyamodnak idônként ma is terrorista akciókhoz, de a lakosság döntô többsége ezt nem támogatja, sôt elítéli. Spanyolország országos intézményeiben, diplomáciai szolgálatában jelentôs számban találhatók nemcsak kasztíliaiak, de katalánok és baszkok is.

Sajnálatos, hogy Magyarország szomszédainak egy részében a mai napig nem elegen értették meg, hogy nemcsak a demokratikus elvek és formák jelentenek egyfajta korparancsot, jelentik az euroatlanti integrációba történô beilleszkedés kinyilvánított elôfeltételét, de a nemzeti kisebbségek mértéktartó igényeinek a teljesítése is elôfeltétele mind a valódi demokráciának, mind az integrációnak. Nincs belsô stabilitás, ha az állampolgárok jelentôs része, a nemzeti kisebbségek tagjai boldogtalanok, elégedetlenek, s ha otthon nem hallgatják meg ôket, akkor szükségképpen kívülrôl, a nemzetközi közösségtôl kérnek támogatást. A kisebbségi kérdés és a nemzetközi biztonság összefüggését ma minden szakértô látja. Erre már több mint hatvan évvel ezelôtt rámutatott Esterházy János, a szlovákiai Egyesült Magyar Párt vezére, a kommunista nemzetiségi elnyomás késôbbi mártírja: "Az igazságos nemzetiségi politika sokkal nagyobb biztonsági koefficiens, mint sok-sok írott törvény ... biztosabb minden Maginot-vonalnál, mert semmi sem erôsít meg egy államot jobban, midôn abban nemcsak a többségi, de a kisebbségi állampolgárok is teljes mértékben otthon érzik magukat."

A mai helyzetet nem bonyolítja, hanem javítja, hogy Magyarország a legjobb úton van ahhoz, hogy mind a NATO-nak, mind az Európai Uniónak a tagja legyen. Ennek nem az lesz a következménye, mint ahogy egyes tudatlan vagy tudatosan kútmérgezô politikusok hirdetik, hogy Magyarország most nemzetközi támogatással fogja folytatni a szomszéd népek érdekeit sértô politikáját. Magyarország gazdasági fölemelkedése és jelentôsen megnôtt nemzetközi tekintélye csak megkönnyíti szomszédai számára a magyar példa követését, a gazdasági helyzet javítását és az euroatlanti integráció intézményeibe történô bekerülést. Magyarország is abban érdekelt, hogy ne legyen frontország, hogy szomszédai mielôbb gazdaságilag és politikailag stabil országok legyenek, hogy polgáraik – beleértve az ott élô magyarokat – nyugalomban és növekvô jólétben éljenek. Magyarország ezért törekszik szomszédaival szabad kereskedelemre, minél intenzívebb gazdasági kapcsolatokra, ezért nem kíván vízumkötelezettséget bevezetni szomszédaival szemben, ezért támogatja azok mielôbbi fölvételét azokba az intézményekbe, amelyekben ôk is el szeretnék foglalni helyüket Magyarország és az átalakulásban élen járó többi közép- és kelet-európai ország mellett. Ettôl a magyar politikától nem kell félni, és nem is kell azt altruizmusnak látni. Ez jól fölfogott magyar nemzeti érdek, ez Magyarország állampolgárainak és szomszédai összes állampolgárának is érdeke. Az Orbán-kormány és annak diplomáciai képviseletei ennek jegyében politizálnak. Ezt szolgálják a rendszeres találkozók is mind a nyolc szomszédos országban élô magyarok politikai pártjai, mind a térség országainak kormányai között.


 
kapcsolódók
  » impresszum
  » a Jakabffy Elemér Alapítvány hírlapgyűjteménye
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi könyvtárkatalógusa
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi kéziratkatalógusa

további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvető
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Művészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minorităților
» Glasul Minorităților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet
» Web

 
     
 

(c) Jakabffy Elemér Alapítvány, Media Index Egyesület 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék