magyar kisebbség
nemzetpolitikai szemle

       folyóiratok   » Magyar Kisebbség
    szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű a â î s t
  összes lapszám» IV. ÉVFOLYAM - 1998. 3-4. (13-14.) SZÁM - Öndefiníciós kísérletek
 
 


| észrevételeim
   vannak

| kinyomtatom
| könyvjelzőzöm



   


Szatmári Tibor

Koszovó

"Tábornok úr, ezek szerint Ön fog minket bombázni" – fogadta Slobodan Milosevics jugoszláv elnök a tárgyalásokra érkezô Mike Shortot, a NATO dél-európai parancsnokát, aki így válaszolt: "Elnök úr, csak az egyik kezemben vannak B-52-es bombázók, a másikban U2-es felderítôgépeket tartok. Önön múlik melyikeket vetem be." A NATO fenyegetése sikeres volt. 9 napi kemény tárgyalás után Richard Holbrooke újabb békét harcolt ki a Balkánon.

De vajon bízhatunk-e Milosevics ígéreteiben, és – ami ugyanolyan fontos – rá lehet majd bírni az albánokat, hogy betartsanak egy olyan szerzôdést, amelyet nem írattak alá velük, noha elsôsorban róluk szól? Milyen kihatással lesz a koszovói helyzet megoldása a jugoszláv belpolitikára, a környezô országokra és az európai nemzeti kisebbségekre? És ami a legfontosabb, milyen következtetéseket vonhatunk le mi, romániai magyarok a nemzetközi közösségnek, az anyaországunknak és Romániának a koszovói helyzettel kapcsolatos magatartásából.

I. A megállapodás

Slobodan Milosevics jugoszláv elnök és Richard Holbrooke, az Egyesült Államok elnökének különmegbízottja a következô alapelvekben állapodtak meg 1998. október 13-án:

1. A politikai eszközökkel elért békés megoldás az egyetlen elfogadható módja a vitás kérdések igazságos, valós és humánus megoldásának.

2. Az erôszak és a terrorizmus ellentmond minden nemzetközi szabályozásnak, ezért elfogadhatatlanok és rögtön be kell szüntetni ôket.

3. A koszovói helyzet megoldása során tiszteletben kell tartani Jugoszlávia Szövetségi Köztársaság szuverenitását, egységét és nemzetközileg elfogadott határait, az ENSZ Alapokmányának, a Helsinki Záróokmánynak és az EBESZ Párizsi Chartájának megfelelôen.

4. A megoldás a koszovói polgárok és etnikai közösségek teljes egyenlôségén kell alapuljon. Garantálni kell a jogegyelôséget, a nemzeti, vallási és kulturális értékek egyenlôségét, illetve a történelmi örökség tiszteletét.

5. Koszovó jövôje békére, egyenlôségre, integrációra, gazdasági jólétre, közös és szabad életre kell hogy alapuljon, nem etnikai, vallási, kulturális, vagy másfajta felosztásra és elszigetelôdésre.

6. Koszovó önkormányzatának jogi formáit össze kell hangolni Szerbia és Jugoszlávia Szövetségi Köztársaság jogrendjével, és meg kell felelnie a nemzetközi normáknak és a Helsinki Záróokmánynak.

7. Koszovó polgárai a helyi parlament, kormány és igazságszolgáltatás segítségével fogják gyakorolni az önkormányzathoz való jogukat. A tartomány és a helyi önkormányzatok megválasztása érdekében kilenc hónapon belül szabad választásokat kell tartani. Jugoszlávia felkéri az Európai Biztonsági és Együttmûködési Szervezetet (EBESZ), hogy felügyelje ezen választások tisztaságát.

8. Az etnikai közösségek tagjait olyan jogokkal kell felruházni, melyek biztosítják etnikai, vallási és kulturális identitásuk megôrzését a nemzetközi normáknak és a Helsinki Záróokmánynak megfelelôen. A nemzeti közösségek nem használhatják fel ezeket a jogaikat más közösségi vagy állampolgári jogok veszélyeztetésére.

9. A decentralizáció része lesz a rendôrség helyi önkormányzatoknak való alárendelése is. A helyi rendôrségek összetételük szempontjából reprezentatívak kell hogy legyenek a helyi lakosságra nézve, és tevékenységüket a koszovói adminisztráció fogja összehangolni. A rendôrségnek minden polgár és etnikai közösség biztonsága felett kell ôrködnie.

10. Senkit sem lehet felelôsségre vonni a koszovói konfliktus során elkövetett bûnökért, kivételt csak az emberiség ellen, valamint a nemzetközi jog ellen elkövetett cselekmények képeznek, amint a Szövetségi Büntetô törvénykönyv 16. fejezete elôírja. Az áttekinthetôség biztosítása érdekében a hatóságoknak garantálniuk kell a kivizsgálást folytató állami szervekkel együttmûködô nemzetközi szakértôk szabad mozgását.

11. Az illetékes szervek meg fogják vizsgálni a koszovói etnikai közösségekhez tartozó személyekre politikai okokból elkövetett bûncselekmények miatt kiszabott büntetések enyhítését.

A NATO ráijesztett ugyan Milosevics kormányára, de igyekezett elkerülni a fegyveres beavatkozást, mert az hosszú távon nem békét, hanem a krízis elmélyítését eredményezte volna. Ez az oka annak, hogy a NATO meghosszabbította a szerb csapatkivonásokra kiszabott határidôt, és továbbra is elég engedékenyen szemléli a Holbrooke–Milosevics egyezmény feltételeinek betartását.

Egy Szerbia elleni támadás hosszú idôre megszilárdította volna a belgrádi kormányt, hiszen Milosevics már eddig is a különbözô konfliktusok kirobbantása és fenntartása segítségével tetszelgett nemzetmentô szerepében, most pedig pont a nagy ellenség, azaz a NATO ellen védhette volna a hazát. A támadás tulajdonképpen csak bombázást jelentett volna, mert a NATO-tagok többsége ódzkodik attól, hogy szárazföldi csapatainak életét veszélyeztesse, s emiatt nehezen lehetett volna megvédeni az albán kisebbséget a felbôszült szerbek büntetôakcióitól, és a helyzet még jobban elmérgesedett volna. A szerb demokraták meg is fogalmazták, hogy Milosevics rendszerének megdöntéséhez elsôsorban békére van szükségük, hogy a lakosság észre tudja venni a gazdasági és szociális politika hiányosságait, a demokrácia hiányát és az emberi jogok megsértését.

Boszniával ellentétben most a nemzetközi jogot sem lehetett segítségül hívni, mert akkor az ENSZ egyik szuverén tagállamában a Szerbia által támogatott alakulatok ellen avatkozott be a NATO, most egy szuverén ENSZ-tagállamon belüli konfliktusba kellene beavatkoznia a legitim kormányzat ellen. De az ENSZ nem is hatalmazta volna fel a beavatkozásra a NATO-t, hiszen az orosz és kínai politikusok nyilatkozatai arra engedtek következtetni, hogy e két állam a belügyekbe való beavatkozásnak minôsítené a katonai akciót. Ezért a NATO image-e szempontjából is jobb volt, hogy nem került sor az orosz vagy kínai vétóra. Az ENSZ felhatalmazása nélküli beavatkozás pedig nemcsak a nemzetközi joggal, hanem a NATO alapszabályzatával is ellenkezett volna, hiszen az északatlanti szövetséget kizárólag védelmi céllal hozták létre, és csapatait eredetileg csak a tagországok határain belül szándékoztak bevetni. Több nyugati elemzô úgy véli, Oroszországot csak az bírta enyhébb álláspontra az ENSZ-ben, hogy a NATO oldalán lehetôsége nyílt a koszovói helyzet felügyeletére.

A határozott fenyegetést követôen elsô látásra furcsának tûnt, hogy milyen engedékenyen viszonyul az északatlanti szövetség az ultimátum és azután a Holbrooke–Milosevics egyezmény szerbek általi betartásához. Ez azonban csak azokat lepte meg, akik nem tudták, hogy a kemény fellépést követô bármilyen béke jobban megfelel a NATO érdekeinek, mint a szerbek elleni harc. Egyrészt jó alkalom volt megmutatni a világ közvéleményének, hogy a NATO a legalkalmasabb és legilletékesebb a nemzetközi közösséggel szembeálló kormányok megfenyítésére, másrészt elérte, hogy a helyzet stabilizálása ürügyén állandósította jelenlétét az egész Balkánon. Ez utóbbi cél érdekében pedig nagyon fontos volt, hogy kerülje az összecsapást a konfliktusban lévô felekkel. A katonai beavatkozásnak most már technikai akadályai is vannak, mert az EBESZ 2000 megfigyelôje élô pajzsként védi Szerbiát, ráadásul kivonásukról – ami nem menne egykönnyen – már nem a NATO illetékes dönteni. Az északatlanti szövetségnek tehát nem marad más hátra, mint hinni az október 13-i egyezmény betartásában, még annak ellenére is, hogy Clinton elnök figyelmeztetett arra, hogy "a balkáni temetôk tele vannak Milosevics be nem tartott ígéreteivel".

II. Koszovó jövôje

Az október 13-i egyezmény nem oldotta meg a koszovói kérdést, csak elhalasztotta az összeférhetetlennek tûnô alapvetô érdekek konfrontációját. A szerbek egy olyan tartomány feletti ellenôrzésrôl kell lemondjanak, legalábbis részben, amihez szentimentálisan nagyon kötôdnek, ugyanakkor nincs olyan reprezentatív albán vezetô, aki lemondott volna a teljes függetlenség kivívásáról.

A szerb kultúra bölcsôjének tartott Koszovó kérdését még a szélsôségesen opportunistának tartott Milosevics elnök is érzelmi alapon közelíti meg, így nem lehet ugyanolyan pragmatizmust elvárni tôle, mint Bosznia esetében. Ráadásul Koszovó esetében maga mögött tudhatja nemcsak a politikai elit, hanem a lakosság jelentôs többségének a támogatását is.1

A "történelmi joggal" szemben az albánok sokkal modernebb érveket használnak. Szerintük a közel 90%-os többségük alapján joguk van az önrendelkezésre, és a szerb kormány jogsértései arra is feljogosítják a Koszovói Felszabadítási Hadsereget (UCK), hogy fegyverrel harcolja ki a függetlenséget. Az UCK radikálisaival ellentétben Ibrahim Rugova hisz a békés megoldásban, de ô is nagyon határozott a végsô cél elérése tekintetében. Nyugodtan mond le a fegyveres útról, mert tudja, hogy a tartomány lakossága egy referendum segítségével is el tudná dönteni a kérdést, így ô csak azon jogi keret kialakításáért küzd, amely lehetôvé tenné a népszavazást. Nagy-Albánia gondolatával játszadozik az anyaországi politikai elit is. A szocialisták a kormányzás felelôsségének terhe alatt kerülik a nyilvános állásfoglalást, de elnézik a nacionalista megnyilvánulásokat, és nem vesznek tudomást arról, hogy az UCK albán területrôl indítja fegyveres akciói többségét. Sokkal könnyebb helyzetben van az ellenzéki Demokrata Pártot vezetô Sali Berisha volt elnök, akit ráadásul rokoni szálak fûznek az északi törzsekhez, így ô nyilvánosan is támogatja Koszovó függetlenségét.

A harmadik oldalon állnak a nagyhatalmak, melyek lázasan igyekeznek elkerülni a Helsinkiben rögzített status quót veszélyeztetô precedens létrejöttét. De akármilyen kis haladást is érnének el az albánok, meg fog erôsödni a szerbiai muzulmánok, a szandzsákok2 hangja is, akik ugyanolyan elégedetlenek a belgrádi kormánnyal, mint az albánok. Ha Koszovó visszanyeri autonómiáját, felvetôdik az a kérdés is, hogy mi történjen a valamikor azonos státusban lévô Vajdasággal.3 Ha az albánok elérik, hogy szövetségi államot hozzanak létre, akkor számolni kell azzal, hogy Montenegró megpróbál ellenállni a fontosságát csökkentô megoldásnak. Ha mégis létrejön az új szövetségi állam, és a jugoszláv alkotmány alapján eldönti függetlenné válását, akkor precedenst teremt a belgrádi centralizmussal mindinkább elégedetlen Montenegró4 számára is. Ha az ily módon létrejövô új állam az Albániával való egyesülés mellett dönt, akkor nehezen lehet meggyôzni a boszniai szerbeket és horvátokat, hogy ne egyesüljenek az anyaországgal, ami egyrészt a boszniai konfliktus újraéledését, másrészt a bosnyák iszlám állam létrejöttét eredményezné. Ez a következmény, amelyet Daytonban sikerült kivédeni, egyaránt veszélyeztetné az Európai Unió, Oroszország, valamint Törökország érdekeit. Több nyugati elemzô ezért azt is elképzelhetônek tartja, hogy az autonómia szélesítése és az albánok következetessége eredményeképp Koszovó Csecsenföldhöz hasonló státust kap, vagyis függetlenné válik de facto a status quo megváltoztatása nélkül.

Akárhogy is oldódna meg a koszovói albánok sorsa, ha elindulnak az önrendelkezés felé vezetô úton, akkor Macedónia stabilitása is veszélybe kerül. Ebben a mintegy kétmillió lakosú új államban jelentôs albán kisebbség él, mely a november 1-i választásokon a mandátumok 20%-át szerezte meg. De az albánok részarányát nagyobbra (30%) becsülik, mert egy részük annyira nem tekinti hazájának Macedóniát, hogy sem választáson, sem népszámláláson nem vesz részt. Sajnos a többség sem viszonyul sokkal barátságosabban ahhoz a kisebbséghez, amely a demográfiai mutatók szerint 20 év múlva többséggé válik. Például 1996-ban a hatóságok nemcsak betiltották az albán magánegyetemet, hanem lebontották az épületét is.

A Milosevics–Holbrooke egyezményt tehát csak nagyon kis, de hasznos lépésnek lehet tartani a balkáni béke felé vezetô úton. A koszovói válság megoldása még messze van, de már eddigi fejleményei is nagyon fontos tanulságokkal szolgálnak nekünk, romániai magyaroknak.

III. Érzelmek és érdekek

A Koszovó körül kialakult vita kapcsán vált egyértelmûvé, hogy Oroszország alapvetô érdeke, hogy ne oldódjanak meg a romániai magyarság gondjai. Az oroszok a magyar kisebbségekkel,5 a baszk és északír terrorszervezetek tevékenységének felerôsödésével ijesztegetik a nyugati államokat, akikre az a kényes feladat hárul, hogy rábírják az albánokat, maradjanak Jugoszlávia határain belül. Oroszország és az érdekeit képviselô román sajtótermékek szándékosan túlozzák el a NATO-csatlakozásra negatívan ható román–magyar feszültségeket, s arra buzdítják a románokat, hogy integrációs esélyeik minimális volta miatt inkább a szívükre és az ortodox egyházra6 hallgassanak, ne az ôket lenézô és mellôzô Nyugatra.

Míg az orosz álláspont nagyon logikus és érthetô, ugyanaz nem mondható el a románok hozzáállásáról. Magyarországgal ellentétben, amely saját érdekeit tartotta szem elôtt, még akkor is, ha ezek ellentétesek egy magyar kisebbség rövid távú érdekeivel,7 Románia rendkívül szubjektíven állt hozzá a koszovói helyzethez. A konfliktus fokozódása, valamint a NATO-ultimátum kapcsán a román média és politikai elit ékes bizonyítékát adta annak, hogy nem csak a magyarkérdésben elfogult, hanem általában képtelen hidegen és számítóan felmérni az ország hosszú távú, valós érdekeit, ehelyett érzelmek, kicsinyes pártpolitikai érdekek és a nacionálkommunista rendszer által kialakított elôítéletek alapján viszonyul a kritikus helyzetekhez.

A román közvélemény már az ultimátum lejárta elôtt nagymértékben azonosult a NATO-val szemben álló szerbekkel, annak ellenére, hogy a tavaly még a lakosság 80%-a támogatta a NATO-csatlakozást. Ez nem is meglepô, hiszen a történelmi mítoszoknak hála, a románok is az ôket elnyomó birodalmak és a nemzetközi összeesküvések ellen állandóan küzdô kis, hôsies, balkáni ortodox népként határozzák meg magukat. Így nemcsak az orosz érdekeket közvetve vagy közvetlenül szolgáló, szándékosan félrevezetô média (Cotidianul, Adevãrul, National, Antena 1 és Tele7abc), hanem a tárgyilagosságra többet adó sajtó is egyoldalúan ismertette a délszláv eseményeket. Még a svájci tulajdonban levô független Libertatea is csodálattal írt a háborúra készülô szerbekrôl. Ugyanakkor nemigen esett szó arról, hogy a nemzetközi közösség a háborút és a humanitárius katasztrófát akarta megelôzni, hogy a szerb kormánynak volt is esélye elhárítani a beavatkozást, amelynek nem volt célja az albán erôk támogatása, még kevésbé Milosevics rendszerének a megdöntése, és egyáltalán nem a szerb nép ellen irányult.

Tény az, hogy a román–szerb szolidaritásnak mély gyökerei vannak. Már a közös ellenségekkel szembeni több évszázados harc, a közös vallás, a közös balkáni tudat, illetve a területi követelések és a kisebbségekkel kapcsolatos viták hiánya is elég lett volna Iliescu államelnök azon kijelentéséhez, hogy a Fekete-tengeren kívül Szerbia a legjobb szomszédunk. De a román kollektív emlékezetben sokkal élénkebben él a jugoszláv és a román dolgozó nép közötti barátság, melyet a két függetlenkedô kommunista vezetô, Tito és Ceausescu nagy barátsága idején népszerûsített a két pártállam.

Mindezek az okok elegendônek bizonyultak ahhoz is, hogy a boszniai válság alatt a román hatóságok elnézzék, sôt bátorítsák a nemzetközi embargó kijátszását és a Jugoszlávia hasznára folytatott üzemanyagcsempészetet. De most többrôl volt szó. A román közvélemény nemcsak a szerbekkel azonosult, de állást foglalt a NATO és különösképpen az albán kisebbség ellen. A kommunizmus és az ortodox egyház által az évtizedek során a kollektív tudatba sulykolt nyugatellenességre rátevôdött a madridi csúcs által okozott kiábrándultság is. Érdekes módon a román nyilvánosság tabuként kezeli azt a tényt, hogy Románia semmilyen szempontból nem volt eléggé felkészülve a csatlakozásra, annál több szó esik viszont arról, hogy a Nyugat ismét elutasította Romániát. E hozzáállás természetes következménye volt az, hogy a románok inkább a NATO ellenfeleinek szurkoltak.

A koszovói helyzet szubjektív megítéléséhez hozzájárult az albán kisebbség követeléseitôl való félelem is. A román politikusoknak nem az UCK gyilkos támadásaival vagy az iszlám balkáni elterjedésével volt elsôsorban gondjuk, hanem azzal, amit a békés megoldást szorgalmazó albánok is követelnek, éspedig az emberi és kisebbségi jogok betartását, az állami adminisztráció decentralizálását, a tartomány autonómiájának visszaállítását.

Ilyen körülmények között hozta azon döntését a Legfelsôbb Honvédelmi Tanács (CSAT), hogy a Jugoszlávia felôl jövô NATO-gépek kényszerleszállást hajthatnak végre az ország repülôterein. A CSAT nagyon elôvigyázatos döntése megfelelt az ország szerzôdésekben foglalt kötelezettségeinek, és parlamenti jóváhagyására már akkor került sor, amikor a Milosevics–Holbrooke egyezmény elég hosszú idôre elhárította a katonai összecsapás veszélyét. Így hát senki sem feltételezte volna, hogy heves vita alakul ki a két ház közös ülésén. Sajnos az ellenzéki pártok vezérszónokai nem tudták félretenni elôre megírt nyugatellenes és szerbbarát beszédjeiket, és mint Andrei Plesu külügyminiszter találóan megjegyezte, "jugoszlávabbnak bizonyultak a szerbeknél".

Az ellentmondások nevetséges voltán túl a következtetések nagyon szomorúak. A román politikai elit és közvélemény újabb bizonyítékát adta annak, hogy nem racionális alapon dönt, és jelezte, hogy Románia nem áll olyan egyértelmûen a NATO oldalán, mint a többi csatlakozni kívánó állam, melyekben szinte konszenzus alakult ki a NATO feltétel nélküli támogatása tekintetében. Rövid és hosszú távú érdekeik ellenére a románok bebizonyították, hogy nem hajlandók lemondani a szerbek iránti barátságról, így azt is nehezen várhatjuk el tôlük, hogy ugyanezen érdekek miatt lemondjanak a magyarok elleni elôítéletekrôl. A román közvélemény tulajdonképpen rosszul értelmezte még a szerbek iránti barátságot is, hiszen a majdani demokratikus szerb közvélemény nem biztos, hogy elismeréssel és hálával fog adózni azoknak az országoknak, melyek hozzájárultak a Milosevics-rendszer hatalmon maradásához.

A koszovói konfliktus során kiderült, hogy a románok körében nem a NATO által képviselt értékek népszerûek, hanem csak a tagsággal esetleg járó gazdasági fejlôdés, és nem utolsósorban az is nyilvánvalóvá vált, hogy nem a NATO-nak vannak fenntartásai az ortodox államok ellen, hanem az ortodox egyháznak a szövetség értékrendszere ellen.

A koszovói helyzettel kapcsolatos román hozzáállás segített megérteni azt is, hogy miért változott meg gyökeresen az RMDSZ és a romániai magyarság megítélése a madridi csúcs után, és hozzásegít ahhoz, hogy józan elvárásokat fogalmazzunk meg a romániai politikai elit és közvélemény felé, nehogy a majdani történészek nevetségesen naivnak minôsítsenek minket és indokolatlan optimizmussal vádoljanak.

—————————————

1 A szerbiai közvéleménykutatások sajnos túl sok közvetítôn keresztül jutnak el hozzánk, a számok nem egyeznek, de az utóbbi 10 év nacionalista kampányának köszönhetôen azt mutatják, hogy a lakosság csupán 5–10%-a fogadná el Koszovó eredeti autonómiájának visszaállítását.

2 Szandzsák 1878-ig Bosznia autonóm tartománya, független államként létezett 1912-ig, amikor Szerbia és Montenegró elfoglalta. A Jugoszláv Királyságban ismét Bosznia része, de már nem autonóm tartomány. A Jugoszláv Szövetségi Köztársaság megalakulásakor felosztották Szerbia és Montenegró között. A magukat a bosnyák nemzethez tartozónak valló szandzsákok érdekvédelmi szervezetének 3–3 képviselôje van a szövetségi, a szerb, illetve a montenegrói parlamentben. A délszláv válság kirobbanása óta több ezer szandzsák hagyta el szülôföldjét a szerb hatóságok zaklatása miatt. (UNPO Yearbook, Hága 1997)

3 A vajdasági politikai életben kis súlyt képviselô, szerbek alkotta Vajdasági Koalíció az elmúlt hónapokban többször követelte, hogy e tartomány is legalább olyan fokú önállóságot kapjon, mint amilyennel Koszovót kívánják felruházni. Kasza József, a VMSZ elnöke "valamennyire megalapozottnak tartja azokat a véleményeket, melyek a vajdasági autonómia kérdését összekapcsolják a koszovói fejleményekkel", de figyelmeztetett arra, hogy Koszovóval ellentétben "a Vajdaság kulturált módon kívánja státusának és az itt élô népek státusának rendezését" (MTI).

4 A Nyugat támogatását élvezô montenegrói elnök választási programjában még az egész Jugoszláviát átfogó demokratikus reformokról beszélt, de a belgrádi vezetéshez fûzôdô viszonyát nagymértékben befolyásolta, hogy pont a szabad választásokon legyôzött elôdjét nevezte ki Milosevics szövetségi miniszterelnöknek.

5 Az orosz közszolgálati rádió például október 14-én azt állította, hogy albán példára a hivatalos oktatási rendszeren kívüli egyetemet szeretnénk létrehozni.

6 Míg a madridi csúcs elôtt az ortodox egyház csak semlegesnek mutatkozott a NATO-csatlakozással szemben, az utóbbi hónapokban több vezetôje fenntartásainak adott hangot e csatlakozás idôszerûségével és szükségszerûségével kapcsolatban. Koszovóval kapcsolatban sem adott ki közleményt az egyház nevében a pátriárka vagy a kollektív vezetôség, de az egyház tisztségviselôi és az ortodox civil szervezetek (Ortodox Diákok Egyesülete, Ortodox Ifjúsági Liga, Anastasia Alapítvány) álláspontja egyezett az orosz diplomáciáéval.

7 A magyar diplomácia nagy erôfeszítéseket tett annak érdekében, hogy a szerb-horvát háborúk után ne forduljon elô még egyszer az, hogy magyar kisebbséghez tartozó katonák halnak meg olyan ügyekért, melyekhez semmilyen közük sincsen, de a Vajdasági Magyar Szövetség felkérése ellenére a magyar kormány a NATO rendelkezésére bocsátotta légterét.


 
kapcsolódók
  » impresszum
  » a Jakabffy Elemér Alapítvány hírlapgyűjteménye
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi könyvtárkatalógusa
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi kéziratkatalógusa

további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvető
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Művészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minorităților
» Glasul Minorităților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet
» Web

 
     
 

(c) Jakabffy Elemér Alapítvány, Media Index Egyesület 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék