magyar kisebbség
nemzetpolitikai szemle

       folyóiratok   » Magyar Kisebbség
    szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű a â î s t
  összes lapszám» IV. ÉVFOLYAM - 1998. 3-4. (13-14.) SZÁM - Öndefiníciós kísérletek
 
 


| észrevételeim
   vannak

| kinyomtatom
| könyvjelzőzöm



   


Szilágyi Zsolt

Külpolitika, határon túli magyarok
és jószomszédság

A magyar-magyar csúcs

A rendszerváltás óta hatalomra került mindhárom magyar kormánynak kihívást jelentett a Magyarország határain túl elô magyar közösségek és az anyaországi intézmények közötti állandó kapcsolattartás megoldása, valamint ennek a viszonynak a külpolitikai megjelenítése. Magyarország helyzete annál inkább különlegesnek tekinthetô, mivel az egyetlen olyan NATO-tagország lesz, amelynek a szomszédos országok területén, azok állampolgáraiként jelentôs számú, tehát milliós nagyságrendû magyar közösségek élnek. A térségben az etnikai kötôdéshez kapcsolódó feszültségek, ha nem találnak megoldásra a kormányok részérôl, az instabilitás okozói lehetnek, éppen ezért egyáltalán nem mindegy, milyen az a viszony, amely a magyar-magyar kapcsolatokat jellemzi, milyen környezetben zajlik ez a kapcsolat, és milyen ennek a kapcsolatnak a megítélése azon országok kormányai részérôl, ahol az illetô magyar közösség él.

Már 1990-ben világossá vált az, hogy a kárpát-medencei magyarságnak igénye van arra, hogy egy állandó intézményes egyeztetô fórum létezzen, ahol a legitim politikai szervezetek vezetôi találkozhatnak, kapcsolatot tarthatnak és nemzetpolitikai szempontból egyeztethetik fontosabb stratégiai döntéseiket.

Így jött létre végül az úgynevezett magyar-magyar csúcs intézménye, amely – kezdetben úgy tûnt – mind az anyaországi politikai elit, mind pedig a Magyarország határain kívül, a Kárpát-medencében mûködô magyar politikai pártok és érdekképviseleti szervezetek közös elhatározásából és konszenzusa nyomán jött létre.

A csúcs mûködésének legfontosabb dokumentuma a magyar kisebbségi közösségek, illetve Magyarország közötti kapcsolattartásra vonatkozóan az 1996. július 5-i találkozó záróhatározata, amely a következô alapelveket rögzíti(

1. az autonómiatörekvések támogatása a magyar kormány részérôl(

2. a magyar kisebbségi közösségek részvétele az ôket érintô jogi, törvényhozásra vonatkozó és külpolitikai döntések meghozatalában(

3. a magyar kisebbségi közösségek nemzetközi jogalanyiságának elfogadása Magyarország részérôl.

A magyar külpolitika sokáig nem tudta feloldani azt a látszólagos konfliktust, amely az integráció és a határon túli magyarok érdekeinek az egyidejû megjelenítésében áll. Ehhez persze hozzájárult az is, hogy az egykori kisantant országainak nacionálkommunista kormányai, kihasználva a magyar diplomácia bizonytalanságait, azt a tételt próbálták bizonyítani – különben nem kevés sikerrel – a Nyugat elôtt, hogy a térségben a magyar politika okoz instabilitást, a kisebbségi szervezetek pedig kompromisszumképtelen, túlzó követeléseket hangoztató kurzusa nem lehet partnere sem azon országok kormányainak, amelyekben élnek, sem pedig a Nyugat számára. A nyugati országok kormányainak szemében tehát az a vélemény alakult ki, hogy a csúcs olyan politikai hullámokat kavar a térségben, amelyek közvetve bár, de az egész térség stabilitását negatív irányban befolyásolhatják.

Így történt ez a fennebb említett dokumentum megszületése után is. Az amerikai reakciótól és a szlovák és román kormány revízióval riogató harsány tiltakozásától megijedve, az akkori magyar kormány a csúcs további megrendezésétôl gyakorlatilag elzárkózott.1

Két évvel a történtek után talán elmondható az, hogy tulajdonképpen nem a dokumentum tartalmával volt baj, hanem azzal a patologikus bénultsággal, amellyel a magyar kormány tehetetlenül szemlélte a szomszédok diplomáciai offenzíváját, majd a dokumentumban megfogalmazott szándékok euroatlanti konformitásának bizonyítása helyett a visszakozás – lehetô legszerencsétlenebb – taktikáját választotta.

Az a kép kezdett tehát kialakulni, hogy a határon túli magyarok érdekeinek képviselete és Magyarország integrációja két, egymást kizáró érvrendszert igényel a magyar diplomácia részérôl, éppen ezért a kisebbségben élô magyar közösségeknek megértôeknek kell lenniük, amiért a magyar kormány nem tudja nyíltan felvállalni az ügy képviseletét. E logika szerint a határon túli magyar problematika csak kolonc, amelyet legszívesebben lerázna magáról a magyar kormány, mert csak gátolja a haladásban. Egy kicsit leegyszerûsítve, ezt úgy lehetne megfogalmazni, mintha egy magyar politikus azt mondaná egy nyugati diplomatának: "Uraim, elnézést kérünk, hogy létezünk, ez a történelmünk, de legyenek nyugodtak, szégyelljük magunkat érte."

Az, hogy a mindenkori magyar kormány megtalálja-e azt a módot és politikai diskurzust, amellyel az integrációs érdeket és a nemzetpolitikai érdeket egy idôben képviselni tudja, nem egyszerûen "magyar ügy", hanem a régió stabilitását befolyásoló kérdés. Ha ugyanis a két érdek képviseletére nem sikerül konvergens politikai megoldást találni, akkor elôbb-utóbb a szomszédos államokkal fenntartott kétoldalú kapcsolatok, a magyar-magyar kapcsolattartás vagy az integrációs intézményekhez fûzôdô viszony szintjén jelenik meg egy válsággóc, amely vagy közvetlenül, vagy áttételek által, de megtalálja a megjelenési formáját. Így például, ha Magyarország és a Kárpát-medencében mûködô magyar érdekképviseleti szervezetek között a kommunikáció nem hatékony, az feszültséggel terheli mind Magyarország kétoldalú viszonyait, mind pedig az illetô magyar közösségek és országuk kormánya közötti viszonyt, ami nyilván az instabilitás irányában hat.

A Kárpát-medencében kisebbségi sorban élô magyarság problémája tulajdonképpen egy háromdimenziós integrációs kérdés2:

– az Európába való integráció;

– a többségi közösségbe való integráció;

– az anyaországba, a magyar nemzetbe történô integráció.

1. Az elsô pont esetében elmondható, hogy sokkal bonyolultabb valamilyen kisebbségi közösségnek a külön bekapcsolódása az európai integrációs intézmények életébe, ha az ország, amelyben él, nem aktív részese az integrációs folyamatnak. Az utódállamok – sikeres vagy sikertelen – integrációs politikája tehát döntôen befolyásolja az adott országban élô magyar nemzeti közösség és az anyaország integrációs stratégiáját is.

2. A többségi társadalomba – közösségként és nem egyéni szinten – történô integráció sikere attól függ, létezik-e az illetô utódállam politikai elitjén belül politikai akarat az országa területén élô kisebbségi közösség helyzetének mindkét fél számára megnyugtató rendezésére. Ez gyakorlatilag annyit jelent, hogy hajlandó-e valamilyen formában a közösség által kért autonómiáról tárgyalni.3 Ez persze annak a függvénye, hogy a többségi nemzeti paradigma értékként vagy potenciális veszélyként határozza-e meg az ország területén lévô másságot.4 Mindeddig egyetlen utódállam kormánya sem volt hajlandó érdemben tárgyalni a határain belül élô magyar közösségekkel a különbözô autonómiaformák megvalósításáról. Sôt a magyar autonómiaigényeket mint a revíziós törekvések egy burkolt formáját, jobb esetben csak a valóságtól elrugaszkodott, a helyi realitásokkal nem számoló kérést értékelik.

3. Az anyaországhoz való viszony és az összmagyar politikai integráció Trianon óta megoldatlan kérdés. A politikai, kulturális, szociális és más intézmények közötti kapcsolattartáson és együttmûködésen túl itt tulajdonképpen a Magyar Köztársaság és a kisebbségi, más ország állampolgárságát bíró, magukat magyarnak valló egyének viszonyáról van szó.5 Ennek a kérdésnek nemcsak a jogi, hanem az anyagi és az intézményi vetülete is alapos vizsgálatot igényel, de a mielôbbi megoldás vagy legalábbis a rendezést elôsegítô lépések megtétele nem odázható el tovább, mert ez befolyásolhatja nemcsak az esetleges jogalanyok (értsd kisebbségi sorban élô magyarok), de az anyaország Európához fûzôdô viszonyát is.6

Az integráció eme három dimenziója egymással szétválaszthatatlanul összekapcsolódik, egyik nem oldható meg a másik kettô nélkül.

A magyar kormány igen nagy kihívás elé néz, erre válasz pedig nem adható csak a kisebbségi közösségek állandó és intézményes konzultációja nyomán. A kérdésre adott válasz halogatása fokozni fogja a feszültséget mindhárom tényezô között, míg a válaszadás lehetôségének a megteremtése hozzájárulhat a legnagyobb haszonnal és legkisebb konfliktusszinten megvalósuló rendezéshez.

Magyarországnak – biztonságpolitikai és nyilván gazdasági7 megfontolásokból is – érdeke, hogy a környezô országok euroatlanti integrációja felgyorsuljon, de ez nem jelenti automatikusan a kisebbségi magyar közösségek helyzetének rendezését. Ennek a csomagnak a csatolása az integrációs tárgyalásokhoz külön odafigyelést és ügyességet igényel mind a magyar diplomácia, mind a határon túli magyar politikai érdekképviseletek részérôl.

Ennek biztosítéka pedig a magyar-magyar csúcs újraindítása és eredményes mûködtetése lehet. A csúcs sikeres mûködése esetén a kisebbségi magyarok nyugodtak lehetnek afelôl, hogy a magyar kormány az integrációs tárgyalásokon igyekszik majd elkerülni a számukra elônytelen megoldásokat, segítve ugyanakkor a mindenki által elfogadható álláspontok kidolgozását. A magyar kormány az állandó konzultáció és egyeztetés következményeként biztosítékot kap afelôl, hogy a határon túl élô magyarok szervezetei a demokrácia szabályainak megfelelôen alakítják politikájukat az eredményes együttmûködés reményében. Ezáltal pedig nem terhelik fölöslegesen a kétoldalú viszonyrendszert olyan kérdésekkel, amelyek megoldása nem a magyar-magyar kapcsolatokon múlik. Optimális esetben pedig az utódállamok kormányai, amennyiben felismerik, hogy mind integrációs esélyeiket, mind pedig kétoldalú viszonyaik megerôsítését tekintve ebbôl csak nyerhetnek, szintén nem fognak tiltakozni. Azt a felismerést értem ezen, amely Magyarország szomszédai részérôl még várat magára, éspedig, hogy a NATO felé komoly kapcsot képezhet egy, az ország területén élô magyar közösség, amely politikailag békés és kulturált módon nyilvánul meg, valamint a szomszédsági viszony Magyarországgal.8

Az elkövetkezô idôszakban olyan kihívásokra, kérdésekre kell választ adni, mint például a kettôs állampolgárság vagy az esetleges vízum bevezetése. Abban az esetben, ha az Európai Unió országai azt fogják kérni a magyar kormánytól, hogy Ausztria "szûrô ország" státusát részben vegye át, függetlenül attól, hogy milyen kormány van hatalmon, a kérésnek valamilyen formában eleget kell tegyen. Ennek gyakorlati megvalósítása persze a magyar kormány feladata. A konfliktust a közép-kelet-európai és a nyugat-európai országok közötti jelentôs életszínvonalbeli különbség generálja, ugyanis a nyugati országok nem csak turisták, hanem – a könnyebb megélhetés reményében – illegális munkavállalók százezreit vonzanák. A visegrádi hármak valamivel jobban állnak. Az Európai Unió országai nyilván attól félnek, hogy – amennyiben korlátozásoktól mentes mozgásszabadságot biztosítanak az egyre inkább leszegényedô kelet-európai társadalmak polgárai számára – országaikban a munkaerôpiac ellenôrizhetetlenné válik a feketemunkát vállalók miatt. Az EU-tagállamok, de legfôképpen a Schengen-országok arra törekednek, hogy a két közösség keleti határain fekvô aspiráns országok keleti határain való átkelést jól ellenôrizhetôvé tegyék. Ezt jól jellemzi az is, hogy a Schengen-közösség soros elnöki funkcióját betöltô Németország igen aktív a szomszédainak (és nem csak nekik) nyújtandó logisztikai és anyagi segítség tekintetében, ami a jobb határellenôrzést szolgálná.9 A vízumkérdés tehát nem sajátosan magyar ügy, viszont a kárpát-medencei magyarságot sajátos helyzetben találja.

A magyar kormány tehát néhány éven belül (2002–2004) olyan helyzetben lehet, hogy csak a végrehajtás módozatait és formáit tudja majd a nyugati országokkal tárgyalás tárgyává tenni, a tartalmát viszont nem. Elengedhetetlenül fontossá válik ebben az esetben a határon túli magyarokkal való állandó kapcsolat. A megoldási lehetôségek a következô alternatívák vagy ezek kombinációjaként kereshetôek:

1. A magyar kormány kettôs állampolgárságot ad alanyi jogon minden olyan kérelmezônek, aki magyarnak vallja magát.10 Ebben az esetben elképzelhetô a Magyarországon gyakorolható állampolgári jogok és jogosítványok valamilyen szûkítése a magyarországi állandó lakhellyel rendelkezô és adófizetô polgárok javára. A vízummentesség és az utazási kérdések döntô részét az állampolgársághoz kötnék, csakúgy, mint a munkavállalási jogosítványokat. Az EU- és Schengen-országokba való beutazás a kettôs állampolgárságú, nem magyar rezidens polgárok esetében nem lenne feltétlenül akadálymentes, de lényegesen könnyebbé válhatna, mint a nem magyar állampolgárok számára.

2. A határátlépés és az anyaországgal való kapcsolattartás szempontjából megoldás lehet egy hosszú távra (évekre) adott vízum. Ugyanilyen vízumot kapnának azok is, akik a magyar és az EU gazdasági érdek szempontjából hasznos tevékenységet folytatnak, tehát akik vegyes vállalatokat vagy kirendeltségeket mûködtetnek Magyarországon. Ebben az esetben "kiderülhetne" az is, hogy Erdélyben nem kétmillió magyar él, hanem százezrekkel több (olyan magyar származású, már jelentôs mértékben asszimilálódott egyénekrôl van szó, akik az utazási és egyéb elônyökért bizonyítani tudnák és ismét felvállalnák magyarságukat). Ez gyakorlatilag a nyugat-európai országok Schengen elôtti vízumpolitikájának egy fajta kelet-európai adaptációja volna.

A különbözô változatok közötti választás optimális esetben a határon túli magyarok érdekeinek a maximális figyelembevételével történne. Erre a feladatra a csúcs állandó szakbizottságai lennének alkalmasak.

A magyar-magyar csúcs sikeres mûködése tehát egyértelmûen a térség stabilitásának lenne a garanciája, ennek elmaradása pedig feszültséget, instabilitást okozna régiónkban. A csúcs sikere a Magyarországgal szomszédos – az integrációs intézményeknél "elôszobázó" – államok integrációját gyorsítaná fel, a kisebbségi kérdés megoldása ugyanis egyértelmûen az integrációs értékek meghonosodásának, domesztizálásának a fokmérôje. A magyar-magyar csúcs folytatásának elmaradása pedig a feszültséggeneráló hatásán keresztül a régióban halmozódó feszültségeket gyarapítaná.

Több európai ország esetében különben bevett gyakorlatnak számít, hogy regionális problémák megoldására idôszakos vagy állandó konferenciát hoznak létre, nemcsak etnikai, hanem gazdasági, szociális, környezetvédelmi és egyéb kérdéskörök esetében is.

A magyar-magyar csúcs tehát egyike azon intézményeknek, amelyek létezése és hatékony mûködése nélkül a térséget emésztô problémahalmaz egyik legfontosabb területe intézményes egyeztetô fórum nélkül maradna.

A magyar-magyar kapcsolatokat összességében elemezve tehát megállapítható, hogy mind a mindenkori magyar kormány, mind pedig a határon túl élô magyar képviseletek javaslataikkal és politikájukkal a stabilitás megszilárdítására törekedtek. A kapcsolat intenzitása és eredményessége pedig egyenesen arányos a régió stabilitásfaktoraival.

A magyar–román kapcsolat

Az 1990 óta eltelt viszonylag rövid idôszakban a magyar(román viszony két – egymás ellen ható – közkedvelt népi mondással jellemezhetô( "A türelem rózsát terem" és "Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra".

Az 1989 óta eltelt idôszak egyik legnagyobb tanulsága, hogy az elvárásokkal és a reményekkel ellentétben a térség gondjai nem oldódnak meg egyik napról a másikra. A változások után létezett egy jogos elvárás a térség országainak állampolgárai részérôl, hogy az, ami rosszul ment, amit senki sem szeretett, szûnjön meg és a vezetôk tereljék végre normális mederbe a dolgokat. Így volt ez a magyar–román viszonnyal is. Talán ezzel is magyarázható a magyar közvélemény lelkes felbuzdulása az 1989. decemberi eseményekkel kapcsolatban. Akkor a magyarok nemcsak Magyarországon, de Romániában is úgy érezték: most végre megszûnik a diszkrimináció és az etnokrácia, helyére kerülnek majd a dolgok, a magyarok számára is jobb sors adódik Erdélyben. Annál nagyobb volt a kiábrándulás az elsô két hónap után, amikor világossá vált az, hogy Romániában az új hatalmi elitben – az ország békéjét és a demokratikus kibontakozást segítendô – nincs meg a szándék a kisebbségi politika gyökeres megváltoztatására, hanem épp ellenkezôleg, az etnikai konfliktusok ellenôrzött eszkalációja a cél.11 Ez csak akkor kezdett megváltozni, amikor mindkét ország felismerte, hogy az integrációs bizonyításkényszer erôsebb és legalább Nyugat felé illik a jobbik énjüket mutatni.

Az 1990(1996 között eltelt idôszakban a kétoldalú viszony több ízben a mélyponton volt. A román belpolitikai helyzet miatt a valódi közeledés szinte lehetetlenné vált, ami a legjobban rányomta bélyegét a kapcsolatokra, az a bizalmatlanság volt (rágógumi, és rosszízû is ráadásul).

1995-ben, amikor a régió országainak esélyük nyílt arra, hogy a NATO-tagságra komolyan pályázhassanak, hirtelen és gyorsan azt kellett bizonyítani, hogy a két állam közötti együttmûködés példás. Az integrációs bizonyításkényszer felismerése tehát azzal az eredménnyel járt, hogy legalább formálisan, papíron a két ország "megegyezett". Távolról sem hasonlított azonban ez a megegyezés még az Iliescu elnök és az akkori román diplomácia által hirdetett német–francia történelmi kiegyezéshez sem. Túl azon, hogy az annyit emlegetett német–francia kiegyezés a jelentôs lélekszámú kisebbségi közösségei miatt a magyarság számára sohasem lehet követendô modell, bármilyen – a kisebbségi magyarság szempontjait is figyelembe vevô – kiegyezéshez hiányzott a hatalmi elit határozott szándéka a kétoldali viszony gyakorlatban is megnyilvánuló, a mindennapi valóságot is megváltoztató kurzusának bevezetésére. A folyamat viszont azzal az eredménnyel járt, hogy létrejött egy alapszerzôdés, amely fôleg a Nyugat irányába azt az üzenetet volt hivatott hordozni, hogy a kétoldalú kapcsolatok jó mederben haladnak és a problémák, a vitás kérdések meg vannak oldva, egy-két apró részlettôl eltekintve. Eltekintve tehát a mosolypolitika felszínes látszateredményeitôl, a két ország viszonya még korántsem tekinthetô stabilnak, sôt megállapítható, hogy a lényeges kérdésekre a kétoldalú együttmûködés nem tudott mind ez idáig életképes választ találni. Nincs ugyanakkor egyik országban sem konszenzus a politikai eliten belül arról, hogy milyen módon kellene a másik országgal hatékonyan tárgyalni. A kétoldalú viszony tehát korántsem tekinthetô valóban stabilnak és kiegyensúlyozottnak, annak ellenére, hogy a látszat ezt mutatja.

Az alapszerzôdés tárgyalási menetének utolsó fázisában a vita tárgyát azon nemzetközi szerzôdések, kötelezettségvállalások, ajánlások szövegbe foglalása és életbeléptetése képezte, amelyek mindkét ország számára amúgy is kötelezôek voltak, illetve lettek volna. Két teljes jogú Európa Tanács-tagállam tehát a kétoldalú viszony tárgyalásakor arról vitatkozott, hogy milyen feltételekkel és milyen módosításokkal fogadható el az ET – egyébként mindkét országra kötelezô erejû – dokumentumainak a szerzôdésbe való beépítése és újbóli megerôsítése. A kétoldalú viszony alakulásának tehát alapvetôen integrációs vetülete is van, nemcsak azért, mert a két ország nyugati megítélését befolyásolja, hanem azért is, mert az integrációs intézmények dokumentumaiban megtalálható értékek gyakorlati alkalmazása kulcskérdés.

Egyes elemzôk szerint a magyar–román viszony a két ország – de elsôsorban Románia – integrációjának a fokmérôje, egyfajta integrációs lakmuszpapírként fogható fel.

Gyakorlat és nyilatkozat, avagy konvergens bel- és külpolitika

A nyilatkozat és a gyakorlat, az aláírt, ratifikált szöveg és annak alkalmazása között sajnos nagyon sok esetben különbség mutatkozik. Kelet-Európa egyik átkos öröksége, hogy a jogbiztonság igen alacsony, az írott jogszabály és annak gyakorlati alkalmazása között esetenként óriási eltérés van.

Úgy gondolom, fontos itt kitérni arra, hogy milyen mértékben kell követnie egy ország belpolitikájának a külpolitika által szabott feladatokat, és fordítva, milyen kényszerpályákat állíthat fel a belpolitika a diplomácia számára.

Megkerülhetetlen kérdés itt a két ország viszonyának elemzésekor az átmenet jellegének rövid összehasonlítása. Magyarország 1989-re eljutott a szocialista rendszer megreformálásának a határához. Minden további reform, amelyet bevezettek, csak felgyorsította a rendszer teljes összeomlása felé mutató folyamatokat. Szerencsés eset, hogy az állampárton belül a reformerek kerültek irányító helyzetbe, ez meghatározta az átmenet békés, sikeres kimenetelét is. Románia ezzel szemben a kommunista rendszer szinte elviselhetetlenségig fokozott keményítéséig ment el, ennek megfelelôen az átmenet sem történhetett erôszakmentesen. Míg Magyarországon az elsô szabad választások után a keményvonalas kommunisták még csak be sem jutottak a parlamentbe és az antikommunista jobboldal alakíthatott kormányt, addig Romániában az 1990. májusi választások alkalmával a nacionálkommunista elit második-harmadik vonala jutott kétharmados döntô többséggel a törvényhozásba. A kezdeti idôszakban tehát ez is nagyban gátolta a hatékony kommunikációt, hogy a hatalmi elit a két országban egymástól teljesen különbözô rekrutációs bázissal rendelkezett. Kezdetben – aszimmetrikusan ugyan, de – mindkét kormány számára az erdélyi kérdés a belpolitika szempontjából egyfajta hatalmi legitimációs tényezôként jelent meg. A magyar kormány számára a kisebbségi magyarokkal való törôdés kérdésköreként, a román kormány számára pedig mint az ún. országféltés, a feltételezett magyar veszély elhárítása elemeként érhetô tetten. A két kormány tehát pontosan ellentétes érdekekkel rendelkezett: egyik a társadalmi békét biztosító normalitás megteremtésében, míg a másik az állandóan fenntartott és ellenôrzött konfliktushelyzet létrehozásában volt érdekelt. A Romániában kialakult magyarellenes hangulat és intoleráns közgondolkodás kialakítása-kialakulása tehát minimumra csökkentette a kétoldalú viszony sikerének esélyét. Ez akkor vált igazán érzékelhetôvé, amikor a fennebb említett integrációs bizonyításkényszer eredményeként létrejött alapszerzôdés-szöveg hazai csomagolásán és eladásán kezdtek dolgozni a román kormány szakemberei. Bukarestben a kormánykoalíció legszélsôségesebb pártjai azzal vádolták Iliescu reformkommunista politikusait, hogy elárulják a nemzet érdekeit és túlzottan sok jogot adnak a magyaroknak.

Jelenleg abban a helyzetben vagyunk, hogy a román politika egyik domináns törésvonala az etnikai (a választók 25–30 százaléka mobilizálható az etnikai törésvonal mentén), míg Magyarországon az 1998-as választások alkalmával készített közvéleménykutatások szerint kevesebb, mint 5 százaléka a választópolgároknak mutatott érdeklôdést a határon túli magyarok ügye mint választási kampányüzenet iránt. Ebbôl tehát az következik, hogy a kétoldalú viszony belpolitikai megítélését figyelembe véve, a román elit inkább "meg van fogva", mint a magyar, az utóbbi "szabadabban" tárgyal.

Ebbôl a csapdából az alapszerzôdés aláírásakor a Vãcãroiu-kormány belpolitikája úgy talált kiutat, hogy 1996-ban az akkori koalíción belül szélsôjobb és szélsôbal partnereit azzal nyugtatta, hogy "mindegy, mit írunk alá, úgysem fogjuk betartani". Ehhez az ígérethez messzemenôen hûek maradtak. Nem is volt nehéz, ugyanis az alapszerzôdés szövege nem tartalmaz túl sok intézményes garanciát a betartásra és alkalmazásra vonatkozóan.

A kétoldalú viszony alakulását tehát nagyban segítené az, ha a két kormány nem csak a nyilatkozatok és az aláírás, ratifikáció szintjén mutatna jó példát, hanem a dokumentumokban megfogalmazott szándék alkalmazása terén is. Nagyon sok esetben ugyanis a feszültségek, viták abból adódnak, hogy az aláíró felek nem ugyanazt értik a gyakorlati alkalmazást illetôen. A jövôben tehát, úgy gondolom, azon ország kormánya jár el eurokonform, integrációt segítô módon, amely véget vet az export nyilatkozat versus import gyakorlat között fennálló dichotómiának.

Kétoldalú-e a kétoldalú viszony?

Míg a két ország kormánya szakmai, technikai kérdések tárgyalásakor képes bizonyos eredmények elérésére, addig a romániai magyar közösség státusának a megítélésekor még a fogalmak azonos használatában sem tud megegyezni. Az 1990-es esztendôt követôen hosszú hónapoknak-éveknek kellett eltelniük addig, míg sikerült mindkét fél számára elfogadottá tenni azt az egyébként tipikusan kommunista izolacionizmus által megkérdôjelezett tényt, hogy az emberi és kisebbségi jogok kérdésköre a XX. század Európájában már nem tekinthetô kizárólag belügyi problémának. A Ceausescu ideokratikus etnokráciáját egy autokratikus etnokráciára cserélni akaró új hatalmi elit nyilván lelkesen vette át és képviselte azt a kommunista dogmát, miszerint az emberi és kisebbségi jogok betartása kizárólag belügy. Paradox és ugyanakkor érthetô módon ez az érv rendszeres periodikussággal vissza-visszatér a román politikában, függetlenül attól, hogy ki van hatalmon.12

Ezen a területen, ha valóban a kérdés érdemi, tartalmi részének a megoldása a cél és valóban tartósan stabil kapcsolatokat kívánunk építeni, akkor olyan megoldást kívánatos találni, amely mindkét ország számára elfogadható és a szóban forgó nemzeti közösség is elégedett a megoldással. Kevéssé valószínû, hogy a két ország kormánya megnyugtató és elfogadható megoldást talál egy olyan kérdésben, amelynek legjobb ismerôje és egyben szenvedôje a romániai magyarság. Pozitív, kielégítô megoldást eredményezô példák Európában bôven akadnak, gondoljunk csak a németországi dánok, a finnországi svédek vagy a dél-tiroli németek esetére.

A kétoldalú viszony legforróbb kérdésköre tehát három fél megegyezése esetén lehet biztosítéka a tartós stabilitásnak, ellenkezô esetben a probléma felszínes kezelése a megnyugtató megoldás látszatát keltve pusztán halogatja az érdemi megoldást, fokozván ezáltal az instabilitás veszélyét.13 A nagy horderejû döntések a három fél megegyezésén alapulva válhatnak garanciává. Ehhez viszont mindenképpen szükséges, hogy beinduljon egy román–magyar érdemi párbeszéd. Mind ez idáig ez nem történt meg, sem az 1996-ig kormányzó neokommunisták, sem a jelenlegi koalíció nem folytat eredményorientált, hatékony problémamegoldó párbeszédet a magyar közképviselettel. Amennyiben az okokat keressük, azok, azt hiszem, a következôképpen fogalmazhatók meg:

1. A román politikai elit nem képes megoldani a kisebbségi kérdéskörhöz kapcsolódó problémahalmazt, ezért érdemi vitába sem mer bocsátkozni ebben a témában, mert az gyengeségét bizonyítaná.

2. Az elit nem is akarja megoldani a problémacsomagot. Úgy értékeli, hogy bármilyen engedmény, a magyarok és más kisebbségek helyzetének bármiféle jobbítása ellentétes az általuk tételezett politikai célokkal.

Ilyen megvilágításban a magyarkérdés egyértelmûen az ország modernizációjának a problémája, a megoldás halogatása is azt bizonyítja, hogy nincs kidolgozott koherens elképzelés a Románia elôtt álló modernizációs alternatívákról, a nagyon lassan professzionalizálódó elit nagy többsége által mûködtetett politikai rendszer problémamegoldó képessége pedig hihetetlenül alacsony. A kisebbség ilyen helyzetben katalizátora lehet a változásoknak, de haszonélvezôje, úgy tûnik, kevésbé...14

Itt nyilván az erdélyi és általában a romániai magyarság lehetséges pozitív szerepérôl beszélek. Arról az esélyrôl van itt szó, amely a híd szerep felismerésével kezdôdik és ennek tudatos vállalásával teljesedik ki. Mind kulturális, mind pedig gazdasági szempontból a romániai magyar nemzeti közösség katalizátor szerepet tölthet be a két ország kapcsolataiban. Ehhez persze az szükséges, hogy a közösség léte értékként, nem pedig lehetséges veszélyforrásként legyen elismerve abban az országban, ahol él. Ahhoz, hogy ez megvalósuljon, a román hatalmi elit paradigmaváltásra kell hogy vállalkozzon. Egy konkrét példával szeretném érzékeltetni a kérdés lényegét.

A tavalyi év augusztusában a madridi csúcsértekezlet után egyik országos napilapban olyan titkosszolgálati jelentést közöltek, amely azt volt hivatott bebizonyítani, hogy Erdélyben a magyar nemzetiségû román állampolgárok és a magyarországi befektetôk romániai jelenléte milyen nagy veszélyt hordoz a román nemzetbiztonság számára. Az írás rendkívül jól dokumentált, konkrét tényekkel alátámasztott argumentumokkal kívánta felhívni a figyelmet a magyar veszélyre, azt sugallván, hogy a magyarok gazdasági pozíciói azonnali veszélyt hordoznak magukban. Az esetben nem az a figyelemreméltó, hogy még mindig a magyar veszéllyel riogatják a közvéleményt, hanem az, hogy erre semmilyen hivatalos válasz, cáfolat, reagálás nem érkezett. Egyetlen állami vezetô sem vállalta azt, hogy a közvélemény elôtt a cikk által sugallt bizalmatlanságot, veszélyérzetet eloszlassa.

A román nemzeti paradigma azon tétele, miszerint minden olyan elem, amely nem román és nem ortodox vallású, lehetséges veszélyforrás az ország számára, ezen alkalommal is cáfolatlanul maradt. A román többség tehát továbbra is potenciális veszélyforrásként, fenyegetésként éli meg a magyarok létét az országon belül. Ezt jól érzékelteti az a közvélemény-kutatás is, amelyet a CURS intézet készített a Soros-alapítvány megbízásából, amelynek eredményét 1998 júniusában közölték a lapok.15 Arra a kérdésre, hogy melyik pártban van a legtöbb szélsôséges politikus, a megkérdezettek legnagyobb százalékban (21%) az RMDSZ-t jelölték meg, és csak ezután jön a titkosszolgálatok és a fegyveres testületek keményvonalasaiból szervezôdött Nagy-Románia Párt (17%). A magyarok érdekképviselete ugyanakkor a legkevesebb hazafival (1%) rendelkezô politikai szereplôként van elkönyvelve. Az egyetlen pozitív megítélést az RMDSZ a pártok korrupciós viszonyait vizsgáló kérdéskörben kapta, a megkérdezettek 0 (nulla) százaléka tartja a szövetséget korrupt politikusokkal rendelkezô formációnak. A közvélemény-kutatás összességében tehát azt mutatja, hogy noha az RMDSZ vezetôi azt remélték, hogy a Frunda György államelnöki kampánya és a szövetség másfél éves kormányzati szereplése bizonyos mértékben eloszlatta a magyarokról kialakult rossz képet a többségi lakosság körében, ez mind ez idáig sajnos nem így van, a bizalmatlanság és a gyanakvás továbbra is meghatározó a közgondolkodásban a magyarokat illetôen. Persze ehhez hozzá kell még tenni azt, hogy a politikai kultúra fejlôdése Romániában tipikusan a patologikus szocializáció esete. Nem csak a kisebbségekrôl, de a demokrácia általános mûködésérôl, intézményeirôl is nagyon sok a negatív minta, a helytelen beidegzôdés a társadalomban.

A háromoldalúan kétoldalú viszony kulcsa normális körülmények között a bizalom lehetne, de ettôl még igen távol állunk. Francis Fukuyama szerint azon társadalmak, amelyek sikeresen integrálják a bizalom által keltett pozitív hatásokat, számíthatnak arra, hogy társadalmuk a bizalom által keltett szinergetikus, öngerjesztô hatás következtében fejlôdésnek fog indulni, míg azon társadalmakban, melyekben a bizalmatlanság légköre uralkodik el, biztos sikertelenségre számíthatnak. A modern nyugati társadalom egyik alappillére szintén az elôlegezett bizalom, ez különösen a gazdaság fejlôdésében igen nagy jelentôséggel bír.

Következésképpen nem képzelhetô el tartós, jó kapcsolat anélkül, hogy a kétoldalú tárgyalások során valóban ne a lényegi problémákról essen szó, azokról a kérdésekrôl, amelyek ez idáig szinte tabuként szerepeltek és mindkét ország képviselôi óvatosan kikerülték a téma érdemi megbeszélését vagy megoldását. Konkrétabban( ha a manapság legérzékenyebb téma, az állami magyar nyelvû egyetem ügye a kétoldalú tárgyalások során nem talál kielégítô megoldásra, az annyit jelent, hogy ezen kétoldalú kapcsolat valószínûleg felszínes, ugyanis a valódi kihívásokra nem tud életképes válaszokat adni, a problémamegoldó képessége alacsony. De így van ez nemcsak az egyetem ügyével, hanem minden olyan más kérdéssel is, amely évek óta megoldatlan kérdés a bilaterális viszonyokban, például az autonómia kérdéskörével.

A stratégiai partnerség

Az 1996-os romániai választásokat követôen a román kormány új dinamikát kívánt adni az elôbb már említett háromoldalúan kétoldalú kapcsolatoknak. A stratégiai partnerség tehát, annak ellenére, hogy a volt román ellenzéki pártok kormányra kerülésükkor egy-két részletkérdést leszámítva nem rendelkeztek merôben új külpolitikai koncepcióval, az addigi viszonyok olyan típusú felpörgetését célozta, amely a madridi csúcsértekezlet elôtt mindkét ország számára az esélyek növekedését és a nyugati félelmek eloszlatását célozta. Mind az akkori román külügyminiszter elsô budapesti útja, mind pedig a miniszterelnök 1997. februári látogatása igen merész üzenettel érkezett, úgy tûnt, a választások után hatalomra került új elit szakítani kíván a "langyos vízben való mosolygó pancsolással" és a dolgok érdemi részét kívánja megoldani. Az esetleges változást úgy tûnt, segíti az is, hogy az akkori román kormány két meghatározó tagja, a miniszterelnök Victor Ciorbea és a külügyminiszter Adrian Severin addigi politikai megnyilvánulásai a magyar–román viszony pozitív átértékelését jósolta. A javaslat hitelességét alátámasztotta az is, hogy Severin volt az a román politikus, aki Romániának az Európa Tanács Parlamenti Közgyûlésébe küldött tagjaként alternatív véleményt fogalmazott meg és védelmébe vette az 1201-es ET-ajánlást, ezt a véleményét pedig nemcsak Strasbourgban, de Bukarestben is vállalta. Nem csak ez, de általában Severinnek a magyar kérdéssel kapcsolatban megfogalmazott állásfoglalásai igen nagy hitelességet adtak a javaslatnak.16

Ciorbea miniszterelnök elsô budapesti útja ebbôl a szempontból erôsen hasonlított Orbán Viktor magyar miniszterelnök 1998. július végi látogatására. Az üzenet ugyanis mindkét esetben az volt, hogy arról kell beszélni, ami valóban feszítô kérdés, azt kell megnézni, hogyan lehet megoldani a kérdéseket, és nem azt megindokolni, hogy miért nem lehet tenni semmit. A pontosság kedvéért viszont el kell mondani, hogy Romániába való visszatérése után a román miniszterelnök – a hazai román sajtó igen heves kampányának nyomására17 – államelnöki segédlettel helyesbítette és "pontosította" a magyar félnek tett ígéreteit. Jellemzô példája volt ez annak, hogy mi történik azzal az erdélyi román politikussal, aki komolyan veszi a választási ígéreteket és a koalíciós tárgyalásokat egy olyan politikai környezetben, amely nem a nyugat-európai kultúrkör által megteremtett értékek szerint mûködik.

Az új román külpolitikai offenzíva nem hozott valódi áttörést a gyakorlatban. Amint azt fennebb már kifejtettem, a magyar–román viszony megkerülhetetlen alapkérdése a kisebbségi kérdés. A kétoldalú viszony harmadik oldalának problematikája, a romániai magyarság jogi és társadalmi helyzete annak ellenére, hogy az RMDSZ immár kormányon belül, de még nem hatalmon belül van, meg nem oldottnak tekinthetô mind a mai napig.

A stratégiai partnerség meghirdetésének pillanatában formailag minden esély megvolt arra, hogy a két ország közötti kapcsolat és gyakorlat teljesen új dinamikát kapjon. A legkeményebb érve az új kapcsolat kezdetét hirdetô Severin külügyminiszternek az volt, hogy az RMDSZ immáron kormányon van, a demokratikus értékrendszert valló pártokkal együtt, tehát jó úton vagyunk a legforróbb kérdés, a romániai magyarok helyzetének megoldásában. Ez 1997 elején igaz is volt, sajnos, hogy a kínálkozó esélyeket Bukarest az RMDSZ kormánykoalíción belüli politikája által is segítve mind ez idáig elpuskázta.

Úgy érzem, a stratégiai partnerség elemzésekor fontos megvizsgálni nemcsak az idôzítés kérdését, de a politikai környezetet is, amelyben ez megszületett, és az eddigi fejlôdését a külpolitikában. Mint már fennebb említettem, az RMDSZ kormányra kerülése és a madridi NATO-csúcs elôtti idôszak biztosította a pozitív löketet a partnerség meghirdetésére. A csúcstalálkozóig a román diplomácia ügyes taktikai érzékkel azt az egyébként hangzatos szlogent dolgozta ki és képviselte, hogy Románia megoldotta a kisebbségi kérdést, mivel az RMDSZ benn van a kormányban. Ennek az "eredménynek" a hangzatos képviselete azóta is tart. Tegyük hozzá ôszintén, szövetségünk eleinte bénultan figyelte, hogy megkérdezése nélkül a kormány külpolitikája milyen álláspontot képvisel a kisebbségi kérdésrôl, késôbb pedig tunya, rosszul értelmezett konfliktuskerülô megfontolásokból mind ez idáig elmulasztotta ennek a külpolitikai üzenetnek a koalíción belüli megtárgyalását. A román külpolitikának különben továbbra is ez a legerôsebb érve. Andrei Plesu neves román értelmiségi, aki a Demokrata Párt támogatásával 1998 elején vette át a külpolitika irányítását Adrian Severintôl,18 ugyanezt a vonalat követi.19 Be kell ismerni, ennek a véleménynek a kialakítása igen nagy "bátorságról" tanúskodik a bukaresti külügyi stratégák részérôl, ugyanis a régióban csak Jugoszlávia és Szlovákia hivatalos véleménye az, hogy országukban a kisebbségi kérdés teljességgel meg van oldva, sôt az európai gyakorlat és standard fölött teljesítenek.20 Ez az álláspont nyilván abból a felismerésbôl ered, hogy a NATO és az Európai Unió a belsô stabilitást meghatározó szelekciós kritériumnak tartja a csatlakozni kívánó országok megítélésében.21

El kell ugyanakkor mondani, hogy vannak a két ország közötti együttmûködésnek olyan területei, amelyek esetében az együttmûködés elfogadható, mondhatni normális. Ilyen például a katonai kooperáció. Érdekes módon ez már 1991-tôl, a "Nyitott Égbolt" egyezmény aláírása óta látszólag a bizalom alapján mûködött. Mindenképpen nagyobb az együttmûködési szándék a két ország hadseregének vezetôi között, mint a politikusok között. Ez a kapcsolat érthetô módon felértékelôdött a román fél számára, miután megkezdôdtek a NATO-csatlakozásról szóló konkrét tárgyalások is Budapest és Brüsszel között.

Bármely kétoldalú kapcsolat legprecízebb fokmérôje azonban a gyakorlat és a mindennapi élet kihívásaira adott konkrét gyakorlati válasz. Ezen a téren pedig inkább nyilatkozatokat találunk, mintsem gyakorlati megoldások megvalósítását. A stratégiai partnerség tehát mind ez idáig egy szép, egyelôre gyakorlati tartalom nélküli, de jobb sorsra érdemes gondolat maradt.

Következtetések

1. A Magyarország és szomszédai között létezô kapcsolatnak egyelôre nem sikerült arra a szintre emelkednie, hogy hatékony és gyors válaszokat tudjon adni a két ország között felmerülô minden kérdésre. Ennek az a legfôbb oka, hogy az utódállamok kormányai nem hajlandók semmilyen érdemi engedményre az országukban élô magyar közösségek státusával kapcsolatban.

2. A magyar-magyar csúcs újraindítása és sikeres mûködése megerôsítheti a térség stabilitását, és feszültségcsökkentô szerepe lehet. Ennek elmaradása, bármilyen kommunikációzavar a magyar nemzetrészek és az anyaország között instabilitást elôsegítô tényezônek számít. A csúcs ugyanakkor bizonyítéka volna annak, hogy Magyarország mint olyan sajátos helyzetben lévô NATO-tagállam, amelyet a történelem abba a helyzetbe hozott, hogy határai mentén jelentôs magyar közösségek élnek, felelôsnek érzi magát a térség stabilitásáért. Éppen ezért egy olyan transzparens és demokratikus fórum keretében, mint a magyar-magyar csúcs, próbálja intézményesen megoldani az ebbôl a sajátos helyzetbôl fakadó problémákat, a térség integrációját is elôsegítve ezáltal. A fórum ugyanakkor megoldásokat kell hogy keressen azokra a kérdésekre, amelyek a vízum és a kettôs állampolgárság kérdésköre köré csoportosíthatóak.

3. Érdemi elôrelépés a magyar–román kapcsolatokban, de a többi utódállam esetében is csak akkor képzelhetô el, ha a központi kormányzat vállalkozik arra, hogy komoly és eredményorientált tárgyalásokba kezdjen a magyar nemzeti közösséggel az autonómiaformákról. Ameddig ez a párbeszéd nem indul be, függetlenül attól, hogy a magyar érdekképviselet kormányon van vagy sem, a kapcsolat felszínes marad, problémamegoldó képessége pedig alacsony.

4. A Magyarországgal szomszédos országok számára néhány éven belül az integráció szempontjából létkérdéssé válhat a területükön élô kisebbségek jogainak teljes körû biztosítása. Ha ugyanis a térségben Magyarország konszolidálja az integrációs intézményekhez fûzôdô viszonyát és az eddigi ütemben halad az EU teljes jogú tagságának irányába is, akkor a szomszédos államok számára a legközelebbi és "legmegfoghatóbb" NATO- és EU-tagállam néhány éven belül Magyarország lesz. A hozzá fûzôdô kapcsolatot pedig nagymértékben az fogja meghatározni, hogy milyen módon bánik és milyen jogokat biztosít a területén élô magyar nemzeti közösségnek.

5. A kétoldalú kapcsolatok minôségének és fejlettségének a legjobb fokmérôje a gyakorlat. Ez pedig azt mutatja, hogy a kisebbségi kérdéskörre vonatkozó eddigi praxis miatt azt a szintet még nem érték el, amelyen nyugodtan lehetne állítani, hogy a kapcsolatok valóban tartalmasak, nem felszínesek és nem rekedtek meg a mosolydiplomácia szintjén.

6. A nemzetközi egyezmények, vállalt kötelezettségek életbe ültetése nemcsak a kétoldalú viszony kérdése, hanem integrációs kérdés is egyben. A kétoldalú viszony ilyenformán – egy kicsit sarkítva – nem csak a két ország belügye, hanem csakúgy, mint az emberi és kisebbségi jogok tiszteletben tartása, a térség stabilitásának az ügye. A két ország közötti kapcsolat pedig az egyik legpontosabb fokmérôje az integráció sikeres elôrehaladásának vagy stagnálásának.

—————————————

1 A csúcs fontosságát jelzi, hogy az RMDSZ tiszteletbeli elnökének javaslatára 1997 végén a Szövetségi Képviselôk Tanácsa határozatot hozott és utasította a szövetség ügyvezetô elnökét, hogy rendezze meg a magyar-magyar csúcs ülését Erdélyben. A határozat végrehajtására mindmáig nem került sor...

2 Lôrincz Csaba Határon túli magyar kisebbségek és Magyarország euroatlanti integrációja címû tanulmányában ezt egy kétdimenziós problémaként tételezi. Úgy gondolom, az Európához, illetve a világ más részeihez való viszony ugyanolyan fontossággal bír a kisebbségi magyarok számára, mint a Magyarországhoz és a saját országukhoz fûzôdô viszony. Mind a NATO-tagság, mind pedig az EU-integráció döntôen befolyásolja sorsukat, ennek súlyát, azt hiszem, pontosan jelzik azok a közéleti viták, amelyek a Magyarország határain túl élô magyar közösségekben zajlanak le.

3 1992 végéig gyakorlatilag a vajdasági, a felvidéki, a kárpátaljai és az erdélyi magyarság politikai képviselete is kidolgozott autonómiakoncepcióval rendelkezett. A legôszintébb ajánlat a kisebbségi magyar szervezetek részérôl tehát létezett. Az autonómia az ország határain belül gondolkodik és gyakorlati megoldást nyújt a többségi nemzetnek egy megoldatlan kérdés békés rendezésére az európai gyakorlatnak és normáknak megfelelôen, hozzájárulva ezáltal az ország modernizálásához.

4 Ion Bogdan Lefter neves román értelmiségi a másságtól való félelemben látja az ország haladását gátoló politikusok legfôbb negatív jellemzôjét. Gondolatmenetében utal arra is, hogy Románia megkésett és egyre halódó modernizációjának egyik jó mutatója a másságról és a kisebbségekrôl való korlátolt és homogenizációt támogató gondolkodásmód, valamint az, hogy a román elit a posztmodernrôl csak hallomásból vagy egyáltalán nem beszél. Contextualizãri (Curentul 1998. augusztus 24.) címû cikkében így ír: "És olyan témák, mint a különbözô modellek vagy az oktatási intézmények pluralizmusa, még nehezen érthetôk sokaknak. Bénítja ôket az oktatási pályák szabad megválasztási lehetôségének a perspektívája. Az alternatív tankönyvek összezavarják ôket. Versenyhelyzetre alapuló érettségi: egy katasztrófa. Az iskolai egyenruhák jobbak voltak!!! Vagyis az uniformizálás, a sztereotípiák, az aplatizálás. Ezeknek még a kisebbségek nyelvén történô oktatás puszta gondolata is veszélyes: egy, a többségtôl való eltérést jelent, nem is beszélve arról, hogy mögöttük ellenséges, »szeparatista« összeesküvések bújhatnak meg. A »multikulturalizmusról« pedig annyit, hogy egyenesen egzotikusan hangzik a világnak egy olyan sarkában, ahol a posztmodernrôl a legtöbbször hallomásból beszélnek. Vagy nincs szó róla egyáltalán." Úgy érzem, pontos diagnózisa ez a mai román társadalomnak.

5 Nem kívánok itt belebonyolódni a fôleg Nyugaton élô emigráns magyarok helyzetének a taglalásába, ôk ugyanis az ENSZ, EBESZ, Európa Tanács stb. által használt definíciók szerint nem tekinthetôk történelmi kisebbségnek.

6 Gondolok itt például a Budapest és Brüsszel között folyó tárgyalásokra a munkaerô-migrációról vagy például a Schengen-problematikára.

7 Az 1998. augusztus 10-én Románia nyugati határán mezôgazdasági dolgozók által megrendezett gabonablokád is arra hívta fel a figyelmet, hogy Magyarország nem tud hosszú távú és sikeres üzletet kötni-fenntartani egy olyan országgal, amelynek mezôgazdasága a CEFTA-csatlakozásra egyáltalán nem volt felkészülve. A magyarországi gabonaimport ellen tüntetôk nyomására a román kormány a Magyarországról behozandó gabonára alkalmazott vámot 15%-ról 25%-ra emelte, a liszt esetében pedig 15%-ról 45%-ra. A kormányhatározat 1998. december 31-ig van érvényben.

8 Lásd errôl még Németh Zsoltnak A határon túli magyarság és a NATO c. cikkét a Pro Minoritate 1997. évi 3–4. számában.

9 A német belügyminiszter, Manfred Kanther augusztus végén tett lengyelországi látogatása alkalmával kormánya segítségét ajánlotta fel a lengyel–ukrán határ jobb ellenôrzése érdekében. A német érdek ugyanakkor az, hogy a Lengyelországba való utazáshoz Ukrajna állampolgárainak vízumra legyen szükségük. A cseh–német viszonyt is olyan esetek terhelik, mint például a nemrég leleplezett cseh embercsempész-hálózat, amely Németországba juttatott illegális módon bevándorlókat.

10 Az ET 1997. szeptember 6-i keltezésû "Európai Egyezmény" az állampolgárságról címû dokumentuma már sokkal engedékenyebb a kettôs vagy többes állampolgárság tekintetében, mint az 1963-as hasonló témájú egyezmény. Így, míg az utóbbi a kettôs állampolgárságot mint elkerülendô helyzetet tételezi, addig az elôbbi az aláíró államok belsô jogrendjére bízza a felmerülô sajátos helyzetek rendezését. E területen csak néhány bizonyos helyzettel kapcsolatban tartalmaz kötelezô megszorítást, így az automatikus állampolgárság-szerzéssel (születés, házasságkötés), valamint a hadkötelezettséggel kapcsolatban. A tendencia az tehát, hogy az eddigi restriktív szabályozás helyett a nemzetközi jog minden valószínûség szerint egy permisszívebb vonalat fog követni.

11 Marosvásárhely 1990 fekete márciusa után a két ország közötti kapcsolat gyakorlatilag befagyott. A bizalmatlanság és a gyanakvás légköre uralkodott el nemcsak a két ország között, de Erdélyben és a térség más országaiban is a magyarokkal szemben. A márciusi események kitervelôinek és végrehajtóinak a felelôsségre vonása mindmáig nem történt meg, és úgy tûnik, nem is fog. Fontos és egyáltalán nem mellékes részlet az, hogy az RMDSZ-szel koalícióban lévô pártok egyike sem beszélt ez idáig programszerûen arról, hogy a bûnösöket felelôsségre kellene vonni és az ügy hátterét végre napvilágra kellene hozni. Az 1996-os választási kampányban csak az 1989. decemberi események és a bányászlátogatások nem eddigi ködös, hanem valósághû "átvilágítása" szerepelt. Bár néhány 1996 elôtt ellenzéki helyzetben lévô politikus beszélt a volt titkosszolgálat ügynökeinek és a kommunista utódpártoknak a marosvásárhelyi események kirobbantásában játszott szerepérôl, mégis a választási gyôzelem után ez a téma gyakorlatilag nem létezô a politikai retorika piacán. Ugyanez állapítható meg az államelnök üzenetérôl is. Constantinescu a kampány alatt azt ígérte meg, hogy nem fogja megengedni, hogy a vásárhelyihez hasonló események az ô mandátuma alatt megtörténjenek. A valódi bûnösök felelôsségre vonásáról viszont senki nem beszél. Ehhez a témához tulajdonképpen félnek hozzányúlni a román politikusok. Ez persze nem akadályozhatja meg, hogy az idô múlásával lassanként felszínre kerüljenek kisebb részletek. Az például már köztudott, hogy a konfliktus kezdetekor a hadsereg és más rendfenntartó erôk kivezényelt erôit politikai vezetôk utasítására vonták vissza, szabad utat engedve ezáltal az utcán az erôszaknak...

12 Legutóbb például Constantinescu elnök nyilatkozta 1998 augusztusában, kolozsvári látogatása alkalmából, hogy az egyetem szétválasztásának ügye belügy.

13 Jelzésértékû politikai nyilatkozatok születtek az alapszerzôdés tárgyalási folyamatában. Ilyen volt például Jeszenszky Géza 1993. január elején tett nyilatkozata, amelyben azt mondja, hogy a romániai magyar kisebbséget be akarják vonni az alapszerzôdés elôkészítésébe, ahogy ez a német–román alapszerzôdés esetében történt. Népszabadság 1993. jan. 5

14 "A kisülni készülô kenyérben lehetünk a kovász, de nem leszünk azok, akik a kenyeret fel fogják szelni." Kónya Sándor, RMDSZ képviselô.

15 Adevãrul 1998. június 26.; Cronica Românã 1998. június 28.

16 A román sajtó több ízben megvádolta Adrian Severint azzal, hogy a Strasbourgban képviselt véleménye nem szolgálja a valódi nemzeti érdeket, ô tehát hazaáruló. A jelenség jelzi azt, hogy tulajdonképpen közgondolkodássá vált az az álláspont, hogy mindenki, aki nem képviseli a hivatalos álláspontot és alternatív véleményt mer megfogalmazni nemzeti kérdésben, az haza- és nemzetáruló. Ez nem csak a politikusok megítélésében van így, erre jó példa Smaranda Enache neves polgárjogi aktivista esete is. Ô volt az, aki a marosvásárhelyi eseményekkel kapcsolatban elôször foglalt állást a román értelmiségiek közül a tragikus utcai harcok kiváltásában bûnös kormányzat által sulykolt véleménnyel ellentétesen. Az eredmény az lett, hogy míg nyugati körök becsülték és értékelték ôszinte és reális elemzését és merészségét, addig mindmáig a hazai közvélemény, de a politikai elit nagy többsége sem bocsátotta ezt meg neki.

17 Az 1998-as, Tusnádon megrendezett Bálványosi Nyári Szabadegyetemen tartott elôadásában Adrian Severin erre külön kitért. A romániai sajtót azzal vádolta, hogy a jó viszony kialakulását elôsegítô írások helyett a magyar kérdésrôl szóló cikkek nagy része feszültséggel terheli a kétoldalú viszonyt és az interetnikai kapcsolatokat.

18 Adrian Severin 1997 decemberében kényszerült lemondani a neves „kémnyilatkozata” miatt. Ô ugyanis azt állította, hogy a román társadalomban a közvélemény neves irányítói között, nagy példányszámú napilapok szerkesztôségeiben és egyes pártok vezetôségében is akadnak külföldi kémszolgálatok által fizetett ügynökök. Ez a kijelentése kisebb földrengést váltott ki a közéletben, a felelôtlenséggel és a bizonyítékok hiányával vádolt külügyminiszternek a nemzetvédelmi tanács ez ügyet kielemzô ülése után le kellett mondania.

19 Pleºu egy 1998. június 25-én a bukaresti Jurnalul Naþional címû napilapban megjelent interjúban a következôket mondja: „...az a mód, ahogyan mi oldjuk meg a kisebbségek problémáit, legalábbis mostanáig, a nemzetközi közvélemény által is példaként volt elismerve.”

20 Itt jegyezném meg azt, hogy a fejlett nyugati demokráciákban, ahol különbözô autonómiaformák biztosításával oldották meg a többség–kisebbség viszonyt, az autonómia szabályozását a hatékonyság és a jó mûködés érdekében a kisebbségek kérésére állandó jelleggel módosítják, jobbítják. Erre a legjobb példa az Åland szigetek státusa, ahol a szigeten élô svédek kormánya és a finn kormány között létezik egy paritásos vegyes bizottság, amely minden évben módosításokat elemez és eszközöl a szigetcsoport érdekeivel és a finn alkotmánnyal összhangban az autonómia mûködésének tökéletesítése érdekében. A valóban példaértékû megoldás ellenére azonban nem hallottam egyetlen finn diplomata szájából sem azt, hogy Finnországban a kisebbségi kérdést és az ebbôl adódó problémakört teljességgel megoldották. A különbözô autonómiaformák mûködése véleményem szerint különben is dinamikus folyamat és nem statikus társadalmi jelenség.

21 Ugyancsak a fennebb idézett interjúban mondja a román külügyminiszter: „Nem volt soha olyan érzésem, hogy létezik a NATO-hoz vagy az EU-hoz történô csatlakozásunk esélyeinek valamilyen feltételhez kötése, kivéve egyet: hogy ne közvetítsünk instabilitásra vagy stagnálásra utaló jelzéseket az országon belülrôl.


 
kapcsolódók
  » impresszum
  » a Jakabffy Elemér Alapítvány hírlapgyűjteménye
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi könyvtárkatalógusa
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi kéziratkatalógusa

további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvető
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Művészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minorităților
» Glasul Minorităților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet
» Web

 
     
 

(c) Jakabffy Elemér Alapítvány, Media Index Egyesület 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék