magyar kisebbség
nemzetpolitikai szemle

       folyóiratok   » Magyar Kisebbség
    szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű a â î s t
  összes lapszám» IV. ÉVFOLYAM - 1998. 3-4. (13-14.) SZÁM - Öndefiníciós kísérletek
 
 


| észrevételeim
   vannak

| kinyomtatom
| könyvjelzőzöm



   


Krammer Jenô

A kisebbségi ember lelkivilága*

Úgy érzem, mindenekelôtt fejtegetéseim "mûfaját" kell igazolnom. Mert a kérdés, amelyrôl szólani óhajtok, nem kizárólag lélektani természetû. Ha közelebbrôl meghatározzuk, a társadalmi lélektan körébe kell utalnunk, mert a kisebbségi ember kétségtelenül valamilyen többséghez, tehát nagyobb közösséghez való viszonyában vált azzá, ami. Mivel azonban egyszersmind történelmi fejlôdés alakította ki lelkivilágát ebben a viszonylatban, a társadalomlélektani kutatásnak történelmi távlatot is kell adnunk, ha azt akarjuk, hogy az igazságnak megfelelô eredményhez jussunk.

De fejtegetéseink mûfaji kérdését még szövevényesebbé teszi, hogy a társadalom-lélektan e fejezetérôl olyan ember készül szólani, aki maga is két évtizeden át kisebbségi sors részese volt. Így akármennyire is igyekszik kilépni önmagából és tárgyilagosan szemlélni az ilyenfajta életút alakító hatását, ítéleteit döntôen meghatározzák saját élményei.

A kisebbségi ember lelkivilágának kutatásánál elsô feladatunk a kisebbségi embernek fogalmi meghatározása. Mert kétségtelenül a kisebbségi szó változáson ment át: a gyászos emlékû Párizs környéki békék jelentését szûkebb körre szorították. Mert eredetileg kisebbségi emberen olyasvalakit kellett értenünk, aki eszmei, társadalmi vagy vallási körével egyetemben egy nagyobb, többségi közösséggel szemben háttérbe szorult, esetleg elszigetelôdött, magára maradt. Ha egyszerûen feltennôk a kérdést, vajon mit értett volna jelen fejtegetéseink címén a világháború elôtti olvasó, egyszeriben megvilágosodnék elôttünk, mennyire a trianoni sors szótárán át érezzük mi ma a kisebbségi szónak ízét. Közvetlenül a háború elôtt kissé parlamenti jellege van a szónak: a kormányok maradtak kisebbségben, az ellenzék volt kisebbségi párt. Ehhez hasonlóan a társadalmi élet terén alakulhattak ki kisebbségi csoportok vagy pedig a nagy történelmi egyházakkal szemben ilyeneknek érezhették magukat kisebb felekezetek. De a közösségi életen túl kisebbségi sorsot kellett vállalnia gyakran a szellem emberének is, aki a maga éleslátásával szembekerült a nagy többség közvéleményével és így a próféták közmondásos végzete teljesedett be rajta. Ezért a szellemi élet nagyjai, a mi magyar lángelméink meg talán különösképpen, nagyobbára kisebbségi embernek tekinthetôk, mert az igazságot tisztán látva és szomjúhozva, nem tudtak megalkudni, nem tudtak a többség felfogásához alkalmazkodni. Ilyen értelmezésben mondhatta Goethe, hogy ô mindig a kisebbséggel tart, mert annak oldalán van az igazság.

Kimeríthetetlenül sok változatban szemlélhetjük a kisebbségi ember magatartását az emberiség történetében. Minket azonban elsôsorban a nemzeti kisebbségek lelkülete érdekel. Nyilvánvalóan itt is tarka sokféleséggel találkozunk. Hiszen ha csak a XX. század kisebbségeinek életét figyeljük, az elmúlt három évtized is már számtalan változatban tárta elénk a nemzeti kisebbségek életét. Ha a Kárpátok medencéjében maradunk, mennyire más a világháború elôtti nemzetiségeink lelki sorsa, mint például az elszakított magyarságé, milyen új helyzetet teremtett a pozsonyi magyarok életében az ún. második kisebbségi sors a belvederei döntés után, vagy például a közeli Arad magyarjainak lelki vívódása Erdély részleges felszabadulása után. Külön tanulmányt szentelhetnénk annak a fejlôdési folyamatnak, amely a nemzeti kisebbségek életében itt a Duna-medencében a nemzetiségektôl a kisebbségeken át a mai népcsoportokhoz vezetett el. Ez a háromféle elnevezés háromféle sorsot és annak nyomása alatt háromféle lelkületet takar. Egy közös mozzanat azonban megvan mind a három kisebbségi életformában, az ti., hogy közös államkeretben él a többségi nemzettel egy vagy több kisebbségi nép.

Így tehát kellôképpen leszûkítettük már a kisebbségi ember fogalmi körét, de hogy még mélyebben behatolhassunk sajátos lelkivilágába, további fejtegetéseinkben kizárólag a Trianonnal elszakított magyarok kisebbségi sorsáról fogunk szólani. A háború elôtti nemzetiségeink – az akkori kisebbségek – az államkeretet történelmi fejlôdés fokának érezhették, amelynek kialakulásához az ô évszázados népi életük is hozzájárult. Ha tehát sorsukkal nem voltak is megelégedve, mégis mélységesen összeforrtak a közös szenvedések és élmények kohójában a magyar lelkülettel, és így életkeretüket nem érezhették sem mesterkéltnek, sem történelemellenesnek. Ezzel szemben a trianoni kisebbségek egy zöld asztalnál kieszelt államkeretbe kényszerültek, életükben megszakadt a történelmi folytonosság: új uraik azt akarták, hogy 1918-tól számítódjék számukra a világ és semmi kapcsolatban ne lehessenek saját nemzetükkel. Rendkívül fontos körülmény ez az új színezetû kisebbségi sors megítélésénél. A történelem különös játéka, hogy nálunk éppen az ilyen mesterkélt, minden fejlôdésnélküli nemzetiségi életformát tette intézményesen kisebbségivé a Párizs környéki békeparancs. Mert amíg a háború elôtt más ajkú állampolgárokról beszéltek a többségi nemzetek és maguk közé számították ôket – például német ajkú, tót ajkú stb. magyarokról tudunk –, addig a háború utáni világban kifejezetten kisebbségekrôl szólnak a szerzôdések és védelmükre írott kötelezettségeket rónak a többségi népre. Ezek meggondolásával szinte szemlátomást válik el kutató tekintetünk elôtt a csehszlovákiai magyar kisebbség életköre az erdélyi és talán még a délszláv magyarokétól is. Mert lényeges különbségek is vannak sorsuk alakulásában, ha annak döntô eleme közös marad is. A csehszlovákiai magyarság vallhatja magáénak azt a szomorú dicsôséget, hogy húsz éven szinte szemléltetô képét nyújthatta a Párizs környéki béketárgyalásokon kiagyalt újfajta kisebbségi sorsnak. Jogait mind az új állam alkotmánylevelében, mind a kisebbségi szerzôdés pontjaiban ékes fogalmazásban olvashatta, de átélhette azt is, mit ér a papírra vetett szó, ha nincsen foganatja. Az erdélyiek és a délvidékiek nyersebben érezhették az elnyomó akaratot, a felvidékiek a hirdetett szó és a gyakorlati megvalósítás között tátongó szakadékban láthatták meg a fenyegetô sorsot. Az erdélyieknek azonban volt egy hatalmas segítôtársuk: történelmi sorsuk nem elôször kívánta meg tôlük a saját lábukon való helytállást s mind az országuk, mind pedig történelmi tudatuk egységben látta a tájat és a rajta lakó népet, kivéve persze a velük együtt elcsatolt nagyalföldi sávot. Az a fogalom, amelyet Erdély jelentett mindannyiunk lelkében, kész életkeretet nyújtott nekik: úgyhogy azonnal megvolt az életterv: meg kell ôrizniök hûen legszebb hagyományaihoz Erdélyt, szûkebb körû hazájukat. Ezzel szemben a felvidéki és kárpátaljai magyarság olyan területrésszel szakadt le az anyatestrôl, amelynek ebben az összeállításban sem táji egysége, sem történelmi tudata nem volt. Így az elszakítottság érzése újszerûbben és ezért veszélyesebben rázta meg a felvidéki és a délvidéki magyarságot. Ezzel világért sem akarjuk azt mondani, hogy az erdélyiek sorsa könnyebb volt – ez köztudomásúan hamis beállítás lenne –, csak arra akarunk rámutatni, hogy az erdélyi lélek vértezettebben sodródott bele a megpróbáltatásba.

Ezzel talán rá is tapintottunk a kisebbségi ember elsô lelki megrázkódtatására: váratlanul zúdult reá elszakítottságának érzése. Itt még nincs meg az új többségi nemzettel szemben érzett kisebbségi tudat, csak a saját hazától való nyers elzárás, elkülönítés mérhetetlen fájdalma. Így nem is nagyon beszélhetünk még kisebbségi emberrôl, hanem inkább elszakított magyarról, aki még talán fel sem tudja fogni, miképpen eshetett ez meg vele, mit tehet ellene, csak egyet érez: ez így nem maradhat, ennek meg kell változnia, s addig, amíg ez nem változik meg, szomorú rabság az élete, számkivetés a sorsa. S a rabnak mi tölti be lelki életét? A szabadulás reménye. Ennek jegyében telnek el a felvidéki magyarság kisebbségi sorsának elsô esztendei. Az idôsebb nemzedékek meg is maradnak ebben az állandó várakozás hangulatában, és végeredményben – kevés kivétellel – a csonkaországi magyarok szemléletében is ilyen marad az elszakított magyar képe a felszabadulásig. Ezzel magyarázható, hogy az összeölelkezés mámora után kissé idegenül, értetlenül nézett magyar a magyarra: az elszakított testvér közben kisebbségi emberré lett, lelkületében mély barázdákat szántott az idô, életszemlélete megváltozott, magyarságtudata új színt kapott, de még mindennapi magatartása is más formákhoz igazodott. Kísérjük csak figyelemmel: miképpen lett az elszakított magyarból kisebbségi ember?

Kisebbségi öntudat kialakulása, amint az lélektanilag várható is volt, mindenekelôtt az ifjúságnál következett be. Mert az idôsebb nemzedékek szívesen elidôznek a múlt emlékein és nagyobb megrázkódás nélkül zárkóznak be a puszta tûnôdés világába. A férfikor elején lévôket túlságosan felkavarta a váratlan sorscsapás: egyszerre változhatatlannak hitt értékek omlottak össze körülöttük, és az így rájuk szakadt katasztrófahangulat hosszú évekre megbénította acélos, kemény kezdeményezô készségüket. De az ifjúság nem tud meglenni cselekvés, merész újat akarás, teremtô küldetés nélkül, s így az elsô nemzedék, amely már kisebbségi sorsban serdül gyermekbôl ifjúvá, nem is nyugszik addig, amíg az új, nemzetére kedvezôtlen életkörülmények közt is kialakíthat magának valamilyen méltó hivatástudatot. A középiskola padjaiban érzi, hogy a nemzeti vonatkozású tárgyaknál valami lakatot forraszt tanárai ajkára, vagy ha beszélnek, csak sejtetnek, mélységes tekintettel szeretnék tanítványaik szívébe lopni, ami az ô legrejtettebb bensôjükben él, és amirôl a szülôi ház nyíltan beszél. Az iskola tehát nem elégíti ki ezt az elsô kisebbségi nemzedéket, az legfeljebb a bajtársiasság ápolására jó. Igazi élet, cselekvô akarás a cserkészetben fejlôdhetik ki, ahol a természetjárás és táborozás meghitt óráiban szabadon megnyilatkozhatik a lélek. Ha majd valaki megírja a kisebbségi két évtized ôszinte történetét, külön fejezetet kell szentelnie a cserkészetnek, mert amikor intézmények bénultak meg a magyar gondolat számára, ennek az ifjúsági mozgalomnak körében gyulladhatott ki újra a magyar lelkiség tüze. A cserkészeszményt, az emberebb ember és magyarabb magyar követelményét éppen a háború utáni ifjúság érezhette mintegy magára szabottnak. A világháború és az összeomlás kísértô árnya az emberiség utáni vágyat ébresztették fel fogékony szívében, a magyarban esett nagy baj, hogy Ady Endre szavával éljünk, Vörösmarty gondolatvilágát tette idôszerûvé: megint olyan idôk járnak, amikor az egyetlen segítség, ha megfogadjuk a Szózat költôjének szavát: Legyen minden magyar utód különb ember, mint apja volt.1

Az ifjúság tulajdonképpeni kisebbségi zászlóbontása azonban akkor következik be, amikor az elsô magyar évjáratok érkeznek meg a prágai egyetemekre. 1924–25-ig a magyar fiatalság nagyobbára Pestre ment tanulni, nem látta semmi értelmét az alkalmazkodásnak, mert hisz az elszakított magyarság rendületlenül hitt abban, hogy új helyzete nem lehet hosszan tartó. Azok a nehézségek azonban, amelyeket a csehszlovák kormányzat a Pestre utazás, a családi pótlékok kiutalása és a magyarországi diplomák elismerése körül támasztott, minden érzelmi húzódozás ellenére elôbb-utóbb a prágai megoldást tették ésszerûvé. Igen ám, de képzeljük csak el, mit jelent ez egy nemzedék életében! Megérkeznek a Masaryk- vagy a szomszédos Wilson-pályaudvaron, egy idegen világ fogadja ôket, nem értik az emberek nyelvét, semmi kapcsolatuk nincsen azzal a mûvelôdéssel, amelynek fôiskoláin ezentúl tanulniok kell. Fel tudjuk-e valaha is mérni ezeknek a fiatal magyaroknak, akik elôször jelentek meg a prágai egyetemeken, döbbenetes magárahagyottságát, sivár egyedüllétét, azt a nagy riadalmat, amely e merôben idegen, sôt ellenséges embervadonban reájuk szakadt? Azt hiszem, nem túlzunk, ha azt állítjuk, hogy ezekben a pillanatokban a Moldva partján búsan bandukoló fiatal magyarok lelkében született meg a kisebbségi ember.

Mondottuk, hogy a kisebbségi érzés nagy ijedelemmel kezdôdik, amikor az ember ráeszmél magárahagyottságára a többségi tömegben. Ilyen ijedelem szállta meg az elsô napokban a mi fiataljainkat is. De csakhamar hôsies életforma alakul ki ebbôl a megrettenésbôl, amely áldozatra kész és magasztos hivatásra vágyik. A Prágába felkerült magyar fiatalok összeszorították fogukat, kezükbe vették a cseh nyelvtant, és kora hajnalban magolták a gyönyörû parkokban a hét esettel és számos kivétellel teletûzdelt tízféle deklinációt. Ismertem olyan ifjút, aki februárban egy szót sem tudott csehül és májusban kémiából kollokvált. Pedig még az oxigénnek, hidrogénnek is sajátos cseh neve van. Lényeges vonás lesz tehát a kisebbségi ember életében, hogy nem riad vissza rendkívüli erôfeszítéstôl, mert úgyszólván mindennap rászorítja az élet. Azonban egyebet is megélnek fiaink Prágában. A menzákon, diákotthonokban egyszerre csak a Dunavölgy és Balkán tarka népi sokaságának ifjú képviselôi közé elegyednek, s amint így együtt látják a közép-kelet-európai nemzetek fiait, ellenállhatatlan vágyat éreznek, hogy megtalálják és világosan megfogalmazzák maguknak a magyarság hivatását. Valahogy úgy érzik, túlságosan Nyugat felé tekintettünk eddig, állandóan csak a Nyugat ôrtállójának szerepében éreztük magunkat s így talán nem is fordítottunk elég figyelmet sajátosan dunavölgyi helyzetünkre. S amint ezt így elgondolták, szinte magától felmerült az a lehetôség, hogy a kisebbségi sorsba jutott magyarságnak talán éppen a hídszerep jut: ezt várja tôle a történelem. Az ifjúságot jellemzô lázas odaadással festik meg az új küldetés körvonalait. Nem tévesztik szem elôl, hogy ezek a kelet-európai népek nagyobbára paraszti gyökerûek, sôt összetételûek. És mivel a kisebbségi társadalomban a városok magyarsága erôsen megcsappant – igen sokan hagyták el soraikat –, a népi erôk jelentôsége nagyon kidomborodott. Ez az eltolódás azonban egyszersmind a társadalmi különbségek elhalványodását jelentette. Hozzávehetjük még azt is, hogy az egyéni érvényesülés lehetôségei megszûkültek s így a közösségi tudat, az összébb húzódás vágya elmélyült. Ha mindezt figyelembe vesszük, nagyjából meg is kapjuk az új arcú magyarokat. Költôjük, Gyôry Dezsô egyszersmind a Kisebbségi Géniusz megteremtôje és hirdetôje. Prágában egyszer a Moldva-szigeten szemében szokatlan tûzzel fejtegette nekem, hogy a kisebbség befelé fordul, mert az anyagi gyarapodás, a gazdasági siker, az egyéni magasabbra törés lehetôségeit lezárták elôle, erôi a szellemben sûrûsödnek össze: így lesz látóvá a többségi nemzetek között, melyeket megvakít saját határtalan becsvágyuk. Emlékezzünk Goethe szavára: Én mindig a kisebbségekkel tartok, mert oldalukon az igazság. És ez természetes is. Tudniillik egyebük sincsen.

De ha fiataljainknál maradunk, néhány év leforgása alatt egészen új magyar szellemiség bontakozik ki elôttünk. Ismertetôjegye: bizonyos szembefordulás a hagyományos történetszemlélettel: a Nyugat bástyájának szerepe helyett a dunai és kelet-európai népek összefogásában látják nemzeti küldetésüket. Szinte azt mondhatnók: közép-kelet-európai Monroe-elvet vallanak. A felvidéki magyarság nagyváros-nélkülisége a társadalmi élet alaprétegévé a dolgozó népet teszi: így szociális beállítottságban is elmélyülnek kisebbségi magyarjaink. A Gondviselés különös irányítása ilyen erkölcsi elvekre ébresztette Prágában a mi fiainkat. Ezekbôl támadt hivatástudatuk, hitvallásuk, amelyet röviden talán sajátos magyar szocializmusnak nevezhetnénk a Dunavölgy népeinek összefogására, amelyet az ifjú katolikus Prohászka-körök cselekvô vallásossággal is egyesítettek.

Itt azonban álljunk meg egy pillanatra. A húszéves kisebbségi élettörténet azt a társadalom-lélektani tapasztalatot nyújtotta, hogy amikor valamilyen közösség, jelen esetben nemzetrész addigi életkeretébôl kiszakítva merôben új helyzetbe kerül, ahol semmiféle hagyomány nem segíti a tájékozódásban, akkor hasonló lelki jelenségek mennek végbe benne, mint az ifjú fejlôdésénél az életbenövés legválságosabb idôszakában: a serdülôkorban. Úgyhogy szinte az ilyen új helyzetbe került közösség serdülô idôszakáról beszélhetnénk. Ez tulajdonképpen természetes is. Az addigi életkeretébôl erôszakosan kiszakított és tôle mesterségesen elzárt nemzetrész idôsebb évjáratai e katasztrofális élmény hatása alatt cselekvôképességükben megbénulnak, s ezt csak az a nemzedék nyeri vissza, amely már az új körülmények között nô bele az életbe. Az ilyen új, mondhatnók összetételében még fiatal nemzeti közösségekben persze mélyebb lesz a szakadék az idôsebb és a felserdülô nemzedék között, mert nagyobb, sôt szinte átfoghatatlan a különbség ifjúkori élményeik között is. Az elôbb említett missziós tudat csak a fiatal kisebbségi értelmiségben alakult ki, az idôsebbek éles ellentétben állottak vele, mert veszedelmesnek és álomkergetô ábrándnak érezték.

És valóban a kisebbségi ifjúság is megfutja Eduard Spranger ifjúsági lélektanának klasszikus állomásait: az ifjú elôször felfedezi saját énjét, azután ezzel az egyéniséggel életteret alakít ki magának, amely természetszerûen eszményi és túlméretezett, végül pedig belekerül az élet sodrába és életterét a meglevô világ síkjain kell valóra váltania. Ez történt a kisebbségi ifjúsággal is: Prágában felfedezte népi közösségének új, sajátos lelki képét, azután merész szép életteret rajzolt maga elé, közép-kelet-európai küldetését, sôt világmegváltó eszméket és végül, amikor találkozott a valósággal, meg kellett indulnia az adott pályán. Azonnal észrevette, hogy a nagy világnézeti áramlatok eszmekörében, amelyeket felfedezett, ha megindulhat is különbözô utakon, feladata azonos lesz: kisebbségi munka, kisebbségi küldetés. Sajátos jelenség, hogy amikor kisebbségi életünkben a nagy és lelkes ifjúsági lendület világnézeti csoportokra ágazott szét, akkor tudatosodott mindjobban mindannyiunkban az az egység, amelybe sorsunk forrasztott. És idetorkollott lassanként az idôsebb korosztályok lelki alakulása is, mert ôk is látták, hogy itt az ifjúság a valóság talajára lépett és tiszteletreméltó felelôsségérzettel vállalja az adott helyzetben egyetlen magyar feladatot, amelyet cselekvô nemzetvédelemnek nevezhetnénk. Az történt ugyanis, hogy egyszerre mindenki észrevette: kisebbség vagyunk és így ez valójában annyit jelent, hogy állandó készenlétben kell lennünk, életünk ôrtállás, lelki éberség. De nem elég figyelnünk a veszélyt, közben állandóan építenünk is kell a kereteket, hogy fejlôdhessünk, értékeinket gyarapíthassuk, teremtô életet folytathassunk. Az elszakítottság fájdalma és a nagy küldetés ábrándja egyaránt elôkészítôi voltak a kisebbségi ember kialakulásának. Ez tudja, hogy csak magára számíthat, nincs más támasza, mint saját kötelességteljesítése. Egyéni érdek és közösségi cél azonosok lettek, mert az ilyen kis közösségben, amelyet létében állandóan veszélyeztet az ellenséges indulatú többség, minden egyén egészséges fejlôdése, gyarapodása és helytállása egyformán szükséges. Olyan kevesen vannak a mérhetetlen nagy feladatok megoldására, hogy mindenki nélkülözhetetlen és ez a tudat határtalan felelôsséget ró reája. Egyéni fölfelé törés kísértése nem nagyon tántoríthatott el senkit, mert ilyenre szinte csak nemzetárulás árán kerülhetett volna sor. Ezért a nemzethez tartozás és fôleg a nemzetért való munka egyszerûen a legelemibb becsület kérdése lett, amelyet nem lehetett szavakkal megváltani: tettekkel kellett érte helytállni. A kisebbségi ember megtanulta az anyanyelv, a magyar mûvelôdés, a magyar légkör életadó erejét. Amit a többségi magyar mindennapi természetes dolognak tart, abban találta meg a kisebbségi magyar nemzeti mivoltának féltett kincseit. Mert átélte, hogy ezek is meginoghatnak, ezeket is fel lehet könnyelmûen adni. Amiképpen el lehet embereket tiltani, el lehet zárni saját hazájuktól is. A kisebbségi embernek csak gondolnia szabad a hazára, és mivel a cselekvô nemzetvédelemre a gondolat mégsem elég nevelô erô a következô nemzedékek részére, a kisebb egységhez, a szûkebb értelemben vett honi tájhoz, a szülôföldhöz kellett megtérni. És figyeljük csak, a kisebbségi magyarok irodalmában milyen fontos szerepet kap a szülôföld. Tamási Áron könyve szinte kristályszerûen tömöríti ezt az érzést. A kisebbségi ember mindennapi érintkezésben van életkeretének többi népével, így a többségi nemzettel is. De a szenvedô fél, az elnyomott tisztultabb emberré lesz, saját sorsa igazolja elôtte a legmélyebb keresztényi erkölcsiséget: amit nem akarsz, hogy veled cselekedjenek az emberek, te se cselekedd mással. A kisebbségi embert már nem lehet gyûlöletre tanítani, mert egyformán belelát mindkét oldalon az emberi lét mélységeibe és "de profundis" tekinti az élet nagy színjátékát.

Ez az éremnek a fényes oldala, van azonban sötétebb is. Emlékezzünk Makkai Sándorra, az erdélyi református püspökre, aki a kisebbségi magyar küldetésnek egyik elsô hirdetôje s azután mégis kimondta a végzetes szót: Nem lehet! Hányszor gondoltunk erre mindannyian! Mi itt állunk és szinte irigylésre méltó családi egységben éljük népi életünket, de közben fogyunk, szürkülünk, kicsiségünknek nemcsak mélyítô erejét, hanem korlátait is érezzük. Kicsi népdarab vagyunk, vidéki keret az, amit nyíltan, hatékonyan hazánknak nevezhetünk, intézményeink fogyatékosak, múltunk: alma materünk elsüllyedt az idôk forgatagában. Gondoljunk csak ilyen viszonylatban is a kisebbségi emberre, aki elvesztette azokat a kereteket, azokat a melegágyakat, amelyekben szellemi mûvelôdése gyökerezik, vagy pedig nem is adott neki ilyeneket a sors: iskolája idegen állam intézménye, amelybe csak néhány lelkes tanár lop be titokban egy kis magyar szellemet. Szóval szinte fedezetlenül kell állania a kisebbségi embernek ôrhelyén, és csendes óráiban eltûnôdik rajta, van-e ilyen veszélyeztetett ponton, fenn a gáton jövôje gyermekeinek, utódoknak. Innen a kisebbségi ember gyakori pesszimizmusa.

Megvan a kép: a kisebbségi ember számára nincsen szólam, üres frázis, mert az élet megtanította, hogy csak az az igazi tulajdona, amiért helyt is tud állani. Nem szereti a puszta formákat, a formát csak a lényeg foglalataként értékeli. Idegenkedik az egyéni érvényesülés hajhászásától, mert tudja, hogy csak az válik hasznára, ami a közösség ügyét elôbbre viszi. Ragaszkodik szülôföldjéhez, mert azt érzi annak a talpalatnyi földnek, amelyet nem húzhatnak ki alóla. Bizalmatlan a nagy tervekkel, merész elgondolásokkal szemben, mert saját bôrén érezte, hogy az ô sorsa a létért való mindennapos harc. Nem tud gyûlölködni más nemzetiségû honfitársaira, mert átélte, mit jelent alul lenni. De nem is tud róluk könnyen ítéletet mondani, mert semmitôl sem szenvedett jobban, mint attól, hogy érdemlegesen nem is foglalkoztak vele. Tudja, mi az elhagyatottság, és ezért, ha mást nem tehet, meleg, bensôséges érdeklôdéssel fordul a Duna-medence minden lakójának lelkivilága és gondolatköre felé. Hiszen az is meggyôzôdéssé lett benne, hogy ebben a Dunavölgyben nekünk mindannyiunknak élnünk és alkotnunk kell. De azért nem ült el benne a kezdeti riadalom sem, és nem tud szabadulni attól a gondolattól, hogy még a visszatérés után is kisebbség vagyunk, kisebbség együtt, minden magyarokkal, sajátos történelmünkkel, népi helyzetünkkel, európai sorsunkkal. Mindig látja a nagy többséget: a minket övezô néptengereket, amelyekkel szemben ezeréves kisebbség a magyarság.

Minden félreértés elkerülése végett: persze a kisebbségi embernek itt vázolt képét nem találjuk meg a maga tökéletességében minden felszabadult magyar lelki arculatán. A kisebbségi sors ennek a lelkületnek kialakulását tette történelmi szükségszerûséggé, ezért tudatosan vagy öntudatlanul mindannyian erre törekedtünk. Embere válogatja, kinek sikerült jobban megközelítenie is. A felszabadulás elôtti években biztató jelként láttuk, hogy mindig több magyarban alakul ki ez az embereszmény és ezáltal mind egységesebbé válik a kisebbségi társadalom. A folyamat még korántsem fejezôdött be, amikor a szerencsés fordulat a kisebbségi sorsból egyszeriben kiemelte az elszakított magyarságot.

Ritka jelenség a nemzedékek életében, hogy két olyan mélyreható változást érjenek meg, amilyen a szóban forgó magyarok számára az elszakítás élménye volt. Az elmúlt húsz esztendôvel kapcsolatban sok szó esett fájdalmas rabságról, hôsi kitartásról, hosszú szenvedésrôl, de már kevesebbszer hatoltak le a szónokok azokba a lelki rétegekbe, ahol az ilyen sorsfordulatok mély változásokat idéznek elô. A hazatérô magyarokat nem valami különös csodatévô szellem jellemzi, hanem egy súlyos történelmi tapasztalat. Mintha csak a Gondviselés az 1867-es kiegyezés óta kissé elkényelmesedô, mert aránylag jobb sorsba került magyarságot ezeknek a kisebbségi magyaroknak húszéves sorsán át akarta volna emlékeztetni nehéz helyzetére, dunavölgyi ôrtálló szerepére: népek tengere között elválasztó és mégis összekötô nemzet vagyunk, állandó lelki feszültségben, lankadatlan éberségben zajlik le történelmi életünk. Ehhez pedig az a lelki vértezet kell, amelyet kisebbségi sorsban vívtunk ki magunknak. Ezért az anyaországiak részérôl azok a köszöntô szavak fogták meg a visszatérô magyarokat leginkább, amelyek intést tartalmaztak, hogy a megnagyobbodott hazában is ôrizzük meg lelkünk kisebbségi vértezetét, mert erre van szüksége az egyetemes magyarságnak.

Így a hazatért kisebbségi embernek kettôs küldetése van: az anyaországiak felé kell feltárnia húszéves tapasztalatának minden részletét. Meg kell ismertetnie a kisebbségi ember lelkivilágát három okból: mert az egyetemes magyarság is kisebbség Európában, mert ma is vannak és mindig lesznek más nemzetiségû népcsoportok országunkban, és végül mert a határon túl magyarok ezrei küszködnek tovább immár második kisebbségi sorsukban.

Ezek felé a magyarok felé irányul a felszabadult ember második küldetése: egy pillanatra sem szabad elfelejtenünk, hogy kisebbségi életünk legfájdalmasabb pontja a magunkrahagyatottság érzése volt, és ezért nem szabad nyugodnunk addig, amíg minden magyar lelkiismeretét fel nem ráztuk és kötelességévé nem tesszük, hogy állandóan figyelje a még kisebbségi sorsban küszködôk minden dolgát, hogy minél többet tudjon róluk, minél több kézzelfogható tanújelét adja komoly együttérzésének és legalább gondolatban ossza meg velük cselekvô nemzetvédelmünk súlyos gondját. A legkevesebb, amit tehetünk értük – sajnos néha az egyetlen is –, hogy a magukrahagyatottság érzését enyhítjük bennük.

Nem fejezhetem be tehát ezt a szerény társadalom-lélektani kísérletet anélkül, hogy mindannyiunk tekintetét azok felé ne fordítsam, akik errôl a kisebbségi lelkületrôl ma nem beszélnek, hanem azt élik és gyakorolják. Isten különös rendelése sokunk életét úgy alakította, hogy húsz évvel ezelôtt elválasztottak hazánktól és ezért a szûkebb értelemben vett honi tájhoz kapaszkodtunk. Két évvel ezelôtt visszatérhettünk hazánkba, de határt vontak szûkebb értelemben vett otthonunk elé. Haza és szülôföld, sokan vagyunk, akik e kettôt már harmadik évtizede nem élhetjük együtt. Mi, akiknek most a könnyebbik rész jutott, nem fejezhetünk ki egyetlen gondolatot se minderrôl anélkül, hogy egész lelkünkkel ne forduljunk azok felé, akik – amint a pozsonyi magyarokról írja krónikásuk – hûen szülôföldjükhöz és a megcsúfolt emberségükhöz, vállalták a második kisebbségi sorsot és példaadó egységben teljesítik mindannyiunkért nehéz küldetésüket.

* Megjelent: Magyar Szemle 1941. augusztus. 57–64.

1 Farkas Gyula, aki Berlinben mondhatnók elsônek figyelt fel a felvidéki és erdélyi bontakozó kisebbségi öntudatra, kitûnô érzékkel választotta meg a szellemi erôsítôt, amellyel segíteni igyekezett felserdülô kisebbségi cserkészbarátait: apró kis füzetet adott ki számukra a berlini Ludwig Voggenreiter cégére alatt, Vörösmarty legmélyebb költeményeit gyûjtve össze ezen a címen: Vörösmarty az ember. – Általában Farkas Gyuláról a kisebbségi ifjúság kialakulásával kapcsolatban szólani kell, mert az ô kiadványai, megkerülve a szigorú szellemi határzárt, számos ösztönzést hoztak Berlinbôl és egyszersmind bátorították az elszakított magyar szellemiséget is, hogy megnyilatkozzék. A derék potsdami ifjúsági könyvkiadó, Ludwig Voggenreiter – aki Farkas Gyulának barátságból rendelkezésére bocsátotta cégjelzését – nem is sejtette, hogy az ô nevéhez fûzôdik a felvidéki, de sok tekintetben még az erdélyi kisebbségi szellemiség megszólaltatása is. Az ô kiadásában jelent meg az elsô komolyabb kisebbségi költôi szó, Ölvedi László verskötete, de a késôbb sok vihart kavaró Új arcú magyarok is, Gyôry Dezsô költeményei. Szóval az ifjúság jelentkezett.


 
kapcsolódók
  » impresszum
  » a Jakabffy Elemér Alapítvány hírlapgyűjteménye
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi könyvtárkatalógusa
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi kéziratkatalógusa

további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvető
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Művészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minorităților
» Glasul Minorităților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet
» Web

 
     
 

(c) Jakabffy Elemér Alapítvány, Media Index Egyesület 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék