magyar kisebbség
nemzetpolitikai szemle

       folyóiratok   » Magyar Kisebbség
    szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű a â î s t
  összes lapszám» IV. ÉVFOLYAM - 1998. 3-4. (13-14.) SZÁM - Öndefiníciós kísérletek
 
 


| észrevételeim
   vannak

| kinyomtatom
| könyvjelzőzöm



   


Szvatkó Pál

Új szellem Szlovenszkón*

Amikor a szlovenszkói indulásoknál kerestük azokat a kisebbségi életben dolgozó józan és értelmes lényeket, akik ki tudják fejezni problémáikat és minden fejtegetésükkel nevelnek és példát adnak, továbbviszik a szellemi és gyakorlati élet ügyeit, önkéntelenül is a századforduló szlovák értelmiségének kifejlôdésére gondoltunk.

Az akkori Hlas folyóirat köré csoportosuló szlovák intelligencia jóformán kivétel nélkül, egyénileg és együttesen bebizonyította, hogy szellemi elképzelései és kulturális útkeresései pompás gyakorlati kibontakozáshoz és eredményhez tudnak vezetni. Akkoriban Vajansky nemzete romantikus irodalomimádatban élt, a szlovákság alig volt más, mint szép rege, valami meghatározatlan nosztalgia, amit kétmillió földhözragadt, álmodozó ember élt. Néhány fiatal intellektuel – kezdetben talán tízen lehettek –, Hodza, Srobár s mások elhatározták, hogy "realista" folyóiratot adnak ki, s így született meg a Hlas. Célja: nevelés, a zavaros kérdések tisztázása, a nemzeti öntudat ápolása, de egyúttal demokratikus és reális medrekbe öntése volt, a szervezkedés elôkészítése, a romantikus szlovák felfogások átgyúrása. Az irodalom, a művészet másodlagos szerepet játszott a lapban. Annál többet az ismeretterjesztés, az európai formák bemutatása és alkalmazása a helyi viszonyokra, a pontos diagnózis, a gyógyszerek megkeresése, sôt lassú adagolása a betegnek. Egy új intellektuális élgárda kikristályosítása a szellemi fegyelmezettség, józanság és szociális igazságosság nevében. S mindez kérlelhetetlen ôszinteséggel történt; nem is csoda, ha a turócszentmártoni álmodozók csakhamar a Hlas ellen fordultak, s a konjunktúralovagok ugyancsak ádáz harcot viseltek ellene. De a történelem igazolta a folyóiratot, amely páratlanul fontos szerepet játszott a szlovák életben, s hajdani munkatársai ma mind a legbefolyásosabb helyeken ülnek. Új középosztályt nevelt a Hlas, vékony, de munkára alkalmas réteget, fegyelemre oktatott, elhozta Európát, megtalálta az igazi kapcsolatot, nevelt, hatott, gyarapított. Csodálatos, hogy ez az aránylag kicsiny és gyenge orgánum mekkora szerepet tudott játszani a szlovák nemzeti józanodás folyamatában.

Fél évvel elôbb, amikor az Új Szellemet kiterveztük, a Hlas szerepére és céljaira gondoltunk. A kisebbségben szerényebben és halkabban ugyanazt a kristályosító és átértékelô munkát óhajtanánk megkísérelni, amit a Hlas végzett. A feladatok azonosak, a helyzet is sokban emlékeztet az akkori szlovák helyzetre. Elmaradottság és veszedelmes illúziók között hangzatos és keresztülvihetetlen jelszavak virítanak, és senki sem gondol arra, hogy a kisebbségi élet megjavításánál mindenekelôtt a nemzeti közösséget kell átalakítani, átnevelni, teherbíróvá tenni.

Azok az elvek, amelyekrôl 1927-tôl 1930-ig, a gondolatok érlelése idején annyit beszéltünk, ma is a legalkalmasabbnak látszanak. A nyugat-európai demokrácia ugyanúgy a követendô cél, mint akkor volt: a nemzeti és a keresztény elvekkel szövetkezett igazi és értékét igazolt nyugat-európai forma, ahogy az angolokban, vagy tegyük föl: van Zeeland belga elképzeléseiben él. A flamand példa hevíti fantáziánkat. A magyart nem a nagy nemzetekkel hasonlítjuk össze, tudjuk, hogy kis nép, és érezzük, jövôje attól függ, vajon megtalálja-e a kis nemzetek boldog életének titkát. Diagnózist állítunk fel, s érezzük (például a szociográfiai kutatások eredményében is érezzük), hogy a magyar nem túlzottan életképes nép, és elsôsorban életképességét kell nyugat-európai minta szerint növelni, ha szerepet kíván játszani a Duna medencéjében. A kisigényű, illúziómentes, reális életre azonban elsôsorban a kisebbségnek van szüksége, elsôsorban itt kell szakítani a donkihóti hóbortokkal és megpróbálni, tud-e a magyar köznép a saját erejébôl lelkileg-testileg megszervezkedni s értelmes munkával helyzetét megjavítani. S ezért: mivel a nyugat-európai demokrácia sikerének elôfeltétele a szolidaritás, és mivel a szolidarizmus erkölcsi kritérium, amit lehetetlen törvényekkel elrendelni és megparancsolni: nevelni kell az embereket, úgy, mint Angliában és az angol példát lemásoló skandináv kis népeknél, ahol ez a nevelés soká tartott és körülményes volt.

Ha tisztázni kívánnánk néhány szempontot, amely szerint cselekednünk kell, körülbelül a következô részletes rendszert állíthatjuk fel, természetesen anélkül, hogy ezzel megrajzoltuk volna elképzeléseink teljes és kimerítô képét.

I. Az 1926–30-as nagy élmények tovább élnek bennünk: tudatában vagyunk annak, hogy új körülmények között élünk, a magyarság régi életformái használhatatlanok, és jobban az adottságokhoz kell simulnunk, ha meg akarjuk gátolni népünk katasztrofális lemorzsolódását. Új magatartásra, gyakorlatiságra és szerénységre, józanságra és szívósságra, de egyúttal kemény és fegyelmezett kitartásra van szükségünk.

II. Mindenekelôtt szlovenszkói magyar erôinket akarjuk megismerni, a nép matériáját, amely az új életet hordozza. A diagnózis felállításánál sok mindent észreveszünk:

1. Látjuk, hogy nem vagyunk elég életképesek, és saját erôinkbôl nem sokra megyünk, megszoktuk azt, hogy eltartanak és gyámolítanak, így pedig a mai elhagyatottságban lehetetlen tovább élni.

2. Látjuk, hogy magyar kultúránk Szlovenszkón gyengül, pusztul. Parlagiasodunk. A műveltségnek, a magyarság e legnagyobb vonzerejének hatása gyengülôben van.

3. Látjuk, hogy a személyeskedésbôl és kenyéririgységbôl fakadó úgynevezett "ideológiai harc", amit néhány feltűnésre vágyó ember mesterségesen szít, lehetetlenné teszi erôink egységes kifejlesztését és az együttes megmozdulást a magyarság ellenfelei ellen.

4. Látjuk, hogy népünkben, fôleg középosztályunkban erôsödik a közöny a magyar dolgokkal szemben, s ez megkönnyíti az elnemzetlenítést.

5. Látjuk, hogy népünk alapvetô szociális felépítésre szorul, hogy önálló "kisnép"-ként saját erejébôl tudjon létezni s politikailag és gazdaságilag bizonyos belsô önkormányzatra szert tenni.

Ezt látjuk Szlovenszkón.

III. Ha felvesszük a látleletet népünkrôl, ugyanakkor Európára is nézünk, keressük ott a megfelelô formát, amit átvehetnénk és elônyösen felhasználhatnánk. Európát szemlélve összehasonlítunk. A tapasztalatok és megfigyelések alapján mérlegeljük helyzetünket, és élesítjük a diagnózishoz és a terápiához egyformán szükséges józanságunkat, realizmusunkat.

1. Látjuk, hogy kis nép vagyunk, s nem angol–francia, hanem flamand vagy skandináv példán kell tanulnunk, ha részesei kívánunk lenni a kisebbségi megélhetés csodájának. Tôlük lessük el a kis népek életének titkát, a reális, önellátó berendezkedés módjait. Velük foglalkozunk, az ô formáikat kívánjuk megismerni, a folytonos gyakorlattal, hírveréssel, szuggesztióval beépíteni életünkbe, hogy szinte észrevétlenül egyszerre csak mi is úgy kezdjünk élni, oly okosan és szorgalmasan, mint a flamandok – nem most, amikor már gazdagok, hanem amikor még hallatlan nehézségek között saját erejükbôl megvetették gazdagságuk alapjait.

2. Látjuk az európai helyzetbôl, hogy rajtunk csak a demokrácia segíthet. Kifelé-befelé egyformán szükségünk van rá: kifelé a velünk szemben való bánásmódban, befelé azért, mert népünk az igazi demokratikus elvek átvételével és átérzésével belül megerôsödik, egészségesebbé, ellenállóbbá válik, mint a flamandok és a skandinávok formája bizonyítja, simulékonyabb lesz, nem vak tömeg, hanem olyan politikailag iskolázott csoport, amelynek minden egyes tagja tudatában van rendeltetésének és érdekeinek, és jól működô fogaskerékként illeszkedik a társadalom bonyolult gépezetébe.

3. De látjuk, hogy a demokrácia csak akkor érték és nem veszély, ha magas erkölcsi színvonalú emberek alkotják anyagát, akik között kifejlôdött a becsületes szolidarizmus, s a demokrácia szabadságjogait nem egymás ellen használják fel, hanem egymásért, mint az angolok és az északi népek. A kisebbségnél a külsô nyomás hatása alatt megvan a remény, hogy ez a szolidarizmus jóformán kényszerűségbôl hamar kifejlôdik, s mi minden erônkkel törekszünk feléje, mint a tisztult s nyugat-európai (nem közép-európai vagy moszkvai) értelemben vett demokrácia nélkülözhetetlen elôfeltételéhez.

4. Látjuk, hogy a szociális berendezkedés és a társadalmi együttlét tökéletesítése nemcsak az emberi igazságosságnak felel meg (mi mint igazságra szoruló kisebbség örökké küzdeni fogunk az igazságért, s helyünk feltétlenül ott van, ahol a szociális igazságosságért küzdenek), hanem életképesebbé is teszi a népet, mert a belsô ellentéteket letöri, meggátolja a széthúzást, többfelé irányulást, öntudatot, kitartást ad, megerôsíti a szegénység következtében legyengült rétegeket, kik, ha kiegyensúlyozottabb helyzetbe kerülnek, harcolni tudnak sorsukért és ragaszkodnak nemzeti formájukhoz.

5. Látjuk, hogy az álom és illúzió, amely gyors megoldásokat remélt, tarthatatlan, nem azért, mert az európai helyzet esetleg lehetetlenné teszi, hanem azért, mert csodavárásra akkor sem rendezkedhetünk be, ha a csoda tényleg megjön. Gyors megoldás helyett a lassú megoldás útját választjuk, az adottságokkal való leszámolást, a szervezkedést, a védelmi helyek megfontolt és ŕ la longue kiépítését. A kisebbséget hosszú lejáratúan kell biztosítani, hogy ne morzsolódjék fel, erejét évtizedekre megszervezni. Így nem érheti baj, bármi történik, s ha gyors megoldás jön – tant mieux –, semmit sem vesztettünk.

6. Látjuk, hogy politikailag a kisebbség kollektív egységének elismeréséért kell küzdenünk, azért, hogy a szlovenszkói magyar népet az államhatalom ne egyedeknek, hanem közösségnek tekintse, amely önmaga szabályozza életét és önmaga zárt egységként foglalkozik ügyeivel, legalább oly mértékben, mint ahogy a régi Csehország élvezett önkormányzatot az osztrák elnyomás alatt. A politikai cél s a mai európai adottságok közötti legnagyobb lehetôség: a kisebbségi önkormányzat egy bizonyos irányú s ma még nehezen meghatározható formájának kiharcolása. Akik nem ezért a célért harcolnak, s megelégszenek azzal, hogy az államban a magyarokat csak mint több-kevesebb joggal rendelkezô egyedeket kezeljék, nincsenek tisztában a helyzettel – vagy nagyon is tisztában vannak vele, s nem akarják, hogy a magyarság tényleg reális életkörülmények közé kerüljön. Mert a "kollektív test", az "autonómia" kívánása nem nemzeti vagy – mit tudom én – "imperialista" kívánság, hanem reális életszükséglet: ha nem harcoljuk ki, a magyarság lemorzsolódása feltartóztathatatlan, a kisebbség összetartó ereje széttörik, a nép eltűnik. Ebben az esetben minden küzdelem felesleges, sôt nevetséges (s ezt tudat alatt a magyar egyének is megérezték), mert miért erôltetni egy néphez való tartozást, ha e népnek nincsen itt nemzeti egysége, összetartó kapcsa, és a hozzátartozás csak nyelvi külsôség és így nyűg és ballaszt a megélhetésnél. A zsidók fokozatosan elvesztették nyelvüket, amint megszűnt nemzeti (s náluk vallási) kohéziójuk, s elveszett a kristályosodási tengely. Minek a mindenütt csak nehézséget jelentô nyelv, ha nincs hozzá nemzet? Valahány kisebbség volt, amelynek tagjai csak mint egyének illeszkedtek az idegen államok testébe s nem mint kollektív testületek, mind megszűntek létezni. De az együttesen gondolkozó nemzetrészek megmaradtak. Magyarországon mind a két példát láthattuk: az önálló törvényszerűség szerint élô szászok megmaradtak, a pesti és a Pest vidéki németek, a nemzeti összetartozandóságért ma harcoló egyedek egyszerűen eltűntek, pedig háromszor annyian voltak.

7. Látjuk, hogy a többség és a magyar kisebbség között igazi összhang csak úgy keletkezhet, ha Csehszlovákia kibékül Magyarországgal és a határok – mint Titulescu mondotta – "ellégiesednek". Minden erônkkel erre a kibékülésre törekszünk, a két állam szellemi és gazdasági szimbiózisára, de tudjuk, hogy annak elôfeltétele: a két állam végérvényes megegyezése a kisebbségi kérdésben, s az, hogy a kisebbségi magyarság olyan messzemenô életjogokat kapjon, hogy tényleg a híd szerepét tölthesse be a két állam között, az önálló pilléreken nyugvó hídét, amelyet egyik oldalról sem ásnak alá és nem bomlasztanak.

IV. Önmagunkat nézzük, Európát és európai helyzetünket nézzük, de Magyarországot is nézzük, mert végeredményben az európai kultúrát is csak a magyar műveltségen át kaphatjuk meg, ugyanolyan módon és ugyanolyan eszközökkel, mint az anyaországban. Mit látunk, ha a mai Magyarországra esik tekintetünk?

1. Látjuk, hogy a magyar kultúra egyike a legnagyobb vonzóerôknek, amely a kisebbséget a magyarsághoz fűzi. Fölényes forma, amely még a kétnyelvűeket és a közömböseket is magas rangjának bűvkörébe tereli. Ápolnunk kell teljes erôvel, mert a magyar kultúra a kisebbség nyelvi és nemzeti megmaradásának legerôsebb támasza, nagyobb biztatás a magyarság számára, mint a politika.

2. Látjuk, hogy a XX. század negyedik évtizedében mozgásba jött a magyar élet, a szellem pionírjai egy új magyar világ kiépítésén fáradoznak, a nép felemelésén, az állapotok megjavításán, és a diagnózis kegyetlen felállítása után a terápia is megkezdôdött. Teljes erôvel osztozunk az új magyar népi, társadalmi, tudományos, realisztikus elindulásokban, amelyek Szekfű Gyula kezdeményezéseitôl Illyés Gyulán, az új katolikus demokrácián, a határozott népi szociális irányon át a városi, Európához hasonult polgári demokráciáig terjednek. Az új lendületet az egyik – népi – oldalon a szociális átrendezés vágya, a másik – városi – oldalon a józanodás és az ôszinte realizmus vágya, mindkét oldalon pedig a demokrácia vágya jellemzi. Nekünk erônk és támaszunk ez a megújhodás; tudjuk, hogy szociális és demokratikus nevelésű fiatalságunk hihetetlen feszültséggel érdeklôdik iránta, neki talán fontosabb az ügy, mint a magyarországiaknak, felpezsdíti érdeklôdését a magyarság iránt, és nemzeti apátiája az új mozgalom következtében eltűnik. Így lesz a magyar társadalmi újjáéledés hatása kisebbségi megtartó erô.

3. Ebbôl következik, hogy látjuk: a kisebbség úgy marad meg legbiztosabban magyarnak, s akkor szűnik meg a letöredezése, ha a mai Magyarország megújhodása sikerül, s – tegyük fel – boldog, kiegyensúlyozott, társadalmilag, politikailag, művelôdésben is, gazdaságban tökéletes kis Magyarország virágzik fel a Duna völgyében. Ebben az esetben a kisebbségi ember büszke lesz, hogy a magyarsághoz tartozik, és kitart. A magyar példaadásra s a határontúli kiegyensúlyozottság szuggesztiójára nagy szükségünk van, ha meg akarjuk szüntetni a letörtséget, a savanyú hangulatot, amely ma a magyarságnak bizonyos alacsonyabbrendűségi érzést kölcsönöz, de gyakran ferde irányulásra noszogat. Minden erônkkel tehát – saját érdekünkben – Magyarország társadalmi újjászületésére fogunk törekedni és támogatni, ismertetni azt, ami ebben az irányban történik.

4. Látjuk ezzel kapcsolatban azt is, hogy a magyar kultúra és szellemiség egy és oszthatatlan, s bűnt követ el, aki önálló "kisebbségi irodalmat és kultúrát", tehát szellemi elszakadást hirdet talán olyan értelemben, mint ahogy Stúr elválasztotta a szlovákságot az északnyugati szlávság egységétôl, vagy ahogy Mistral regionalizmusa délfrancia kultúrát akart teremteni. Természetesen ez nem jelenti, hogy tagadjuk a kisebbségi szellem külön színeit, külön mondanivalóját és önálló szellemi magatartását. De tagadjuk, hogy Szlovenszkón önálló szellemi vezetés kristályosodhat ki, önálló mérték, a fejlôdés önálló törvényei, amelyek függetlenek a budapesti színvonaltól, és semmi közük az ottani irodalmi és művészeti problémákhoz. Elképzelhetetlen, hogy a szlovenszkói magyar irodalomban, tegyük fel, romanticizmus uralkodjék, Budapesten pedig realizmus, itt nagy író legyen, aki ott semmi, a fejlôdési fok itt más legyen, mint odaát. Tökéletes kölcsönhatásnak kell uralkodnia: a magyar szellemi mozgalmaknak ide is át kell hatniok, s viszont, ha Szlovenszkón támad új magyar tehetség, akinek új s akár a helyzettôl meghatározott mondanivalója van, akkor annak meg kell termékenyítenie az egész magyar irodalmat, hatnia kell Budapesten is. Önálló irodalmi mondanivaló lehet Szlovenszkón, de nem önálló irodalmi élet. Úgyis lehetetlen, hogy itt magyar irodalom keletkezzék, amely önálló törvényszerűségre mozog, mert erre gyengék vagyunk, s a kezdemény elôre halálra van ítélve, vagy ami még rosszabb: dilettantizmusba, nevetségességbe és hatástalanságba fullad.

V. Önmagunk, Európa és Magyarország nézése után Prágára és a csehszlovákokra esik tekintetünk, figyeljük életüket, eredményeiket, a jót, amit tudnak, hibáikat és elônyeiket, s igyekezünk tanulni tôlük vagy okulni rajtuk, ami az együttélésben természetes.

1. Látjuk, hogy a szlovákok sok magyar hibát tükröznek, de frissebbek, mint mi vagyunk, s látjuk, hogy a csehek a kollektív élet sokkal több titkát ismerik, mint mi. Igénytelenebbek, primitív patriarkalizmus uralkodik közöttük, szolidarizmusuk az elmúlt nehéz évtizedekben tökéletesen kifejlôdött, tudnak szervezni, lentrôl felemelkedni, ismerik az aprómunkát, politikailag összetartoznak, demokraták, de demokráciájukat a saját megerôsítésükre használják ki, s nem válik gyengeséggé. Sok mindent el szeretnénk lesni tôlük: az összetartást, a demokráciát, a szövetkezeti tudást, az alapos munkát, a szorgalmat, az igénytelenséget, a realizmust, a gazdasági erôt, egyszóval a közösségi életükben föllelhetô és a kis népek megerôsödéséhez nagyon alkalmas erényeket.

2. Érezzük, hogy a csehekkel és a szlovákokkal nehéz harcot kell vívnunk, ha el akarjuk érni a kisebbséget megilletô és életünket egyedül biztosító autonóm életet. Tévednek, akik azt hiszik, hogy szépszerével el lehet valamit érni s nagy dolgokat (nem apróságokat) "kapni" lehet a csehektôl némi hízelgéssel vagy kiszolgálással. Akik így gondolkoznak, összetévesztik a régi magyar élet szokásait az új körülményekkel, s egyébként is: a német kisebbség példája vagy a magyar aktivizmus tizenöt éves csôdje igazolja, hogy elképzelésük – nem bűnös, ezt nem akarjuk mondani, de – téves! Amit Prágától "kapni" lehet a jó viselkedésért, nem elég. Sôt veszélyes, mert azt a látszatot kelti, hogy meg vagyunk elégedve a csekélységekkel, s nem látjuk, hogy a kisebbségen csak az önkormányzat segíthet. Életlehetôségeinkért (nem csak többé-kevésbé megadott jogainkért) harcolni fogunk. Benes mondotta a nála járó magyar aktivista íróknak: "A kisebbségi jogokat ki kell harcolni, ezek nem hullnak a jó viselkedésért az ember ölébe." Ha Benes elnök tudatában van ennek, s éppen az aktivistákat figyelmezteti rá, nem tehetjük, hogy másképp gondolkozzunk.

3. Viszont ha helyzetünkre nézünk, érezzük, hogy még csak igen kis részét értük el annak, ami a nyugodt és biztos kisebbségi élethez szükséges, de nem kívánunk a meddô problémával foglalkozni, hogy ki volt ennek az oka, mint ahogy egyáltalán célunk nem a kifogásolás, a kritika, a defetizmus, hanem a kibontakozás útjának keresése.

4. Látjuk, ha a csehekre nézünk, hogy az individuális magyar forma, a magyar élet sokban mégis szebb és magasabb rangú, mint a cseh, ha ugyan a kollektív élet elvei tökéletesebben is hatnak a cseheknél. Mi a magyar szellemet színesebbnek és élénkebbnek látjuk, mint a prágait, amely kezdetlegesnek és gyerekesnek hat. A szellem és az egyéni kultúra terén elônyben vagyunk, tovább jutottunk. Mint elôrébb volt Róma, amikor a frissebb, erôsebb és egészségesebb életű népek leverték. A latin forma diadalmaskodott a gyôztes frankok, a gótok, a longobárdok, a britek, a dákok fölött, s a római szellem fölénye átszívódott a gyôzedelmes új szociális életformába, a kereszténységbe is. Kicsiben mi is érezzük a magyar szellem és egyéni kultúra magasabbrendűségét, kitartunk mellette, nem akarunk visszakanyarodni. Tudjuk, hogy elég erô van benne, hogy hibáit levesse és átvegye a jót a másik oldalról, az újból – a csehszlovákból –, s ha a magyar élet egyszer megreformálódik, érdemes lesz benne élni Közép-Európában. Ami hiba van benne, erélyes akciókkal egy évtized alatt eltüntethetô, ami erény van benne, csak évszázados finomodás, tapasztalat után sajátítható el. Ezért tartjuk mi a magyar formát (nem is szólva a magyar szellemrôl, irodalomról, művészetrôl) magasabb rendűnek sok mással szemben. Meg vagyunk vele elégedve, és kitartunk mellette.

VI. Így alakul a világképünk, ha körülnézünk tájainkon. Ezt látjuk, ezt tapasztaljuk, ezek az indító okok. Levonjuk a következtetéseket e diagnózisból? Belátásaink megnyilvánulhatnak már a gyakorlatban? Tétován és óvatosan talán már jelentkeznek, de gyakorlati következtetések is inkább csak az elméletek közt mozognak, mint a valóságban, mégis olyan magatartást kölcsönöznek nekünk, amelyek már súrolják az aktív életet.

1. Tudjuk például az elôbbi fejtegetések és mérlegelések alapján, hogy gyakorlati életmunkánk kívül-belül reformokra szorul. Mindazonáltal érezzük, hogy bűn volna erôszakkal követelni az újítást és szétütni a meglévôk között. A kisebbségi magyarság jó része a régi életben él, gondolkozása ott szunnyad, s ha erôszakkal óhajtanók rákényszeríteni az új formát, szokásaihoz, elôítéleteihez makacsul ragaszkodni kezdene és tiltakozna ellenünk. Vad belsô harc keletkezne a kisebbségben, félrész itt, félrész ott harcolna, s az önmarcangolás végleg legyengítené az amúgy is fáradt és kimerült népet. A munka nincs elôkészítve: a magyar kisebbség még nem elég felvilágosodott és fegyelmezett, hogy hiba nélkül viselni tudja a változást, ne szédüljön meg s ne csapjon át más végletekbe. A mi felfogásunk szerint a reformnak bévülrôl kell jönnie. Hosszú, alapos nevelési munkával, felvilágosítással, erôsen és határozottan kitartva a tiszta alapelvek mellett, mégsem mérgesen és úgy, hogy minduntalan összeütközéseket okozzunk. Simán, szinte észrevétlenül, senkit sem sértve. Ahogy a természet érlel, ahogy az érett gyümölcs lepottyan a fáról. Ha a romfal mögött komoly átalakító munka is folyik, úgy kell dolgozni, hogy a ház lakóit ne kelljen kilakoltatni, az utcára küldeni, hanem az átépítés megtörténhessék anélkül, hogy bárki hajléktalanná válna. Prága gyönyörű öreg negyedeiben gyakran látjuk e házépítési módokat: bent folyik az építési munka, de az üzletek nyitva vannak, a lakók szobáit jóformán beépítik az új, modern, erôs épületbe, s a homlokzatot hatalmas rudakkal támasztják alá. Nem engedhetjük meg magunknak a lerombolást, a csákánypolitikát, ami természetesen a legegyszerűbb volna. Vadonatúj házat beteg körülményeink között nem építhetünk, ehhez nincs erônk. A régi anyagot fel kell használni. Belsô reformokat hirdetünk. A magyarság mai kádereinek megtartását, de teljes felfrissítését a társadalmi és a demokratikus, az aktív és a gyakorlati elvek alapján. Bűn támadni és rontani a meglevôket. Itt is a legbölcsebb csehet kell idéznünk. Masarykot, aki a háború elôtti politikájáról – ugyanazon meggondolások alapján, mint mi, ugyanolyan helyzetben – a következôket mondotta: "Törekvésem mindenkor az, hogy a már meglévô pártokat bévülrôl megreformáljam", s ezt is tette. Megállapításait helyesnek és gyakorlatinak ismerjük el.

2. Célunk a lentrôl való megszervezés, s nem törôdünk a külsôségekkel. A homlokzat mellékes, mi bévül kívánjuk lakályossá, modernné tenni az épületet. Csekély erônkkel a szolidarizmust hirdetjük. A nép színvonalát igyekezünk példákkal emelni, ízlését mintákkal fejleszteni. Fejébe akarjuk verni a fiatalságnak a hasznos elveket, hogy magától értetôdônek tartsa ôket és vágyódjék feléjük. Eddig nálunk mindig csak a kriticizmus számított "haladásnak", a haladó szellem az volt, aki jól megmondta a véleményét, gyalázta a régieket és szadista kéjjel vagy mazochista síró-elragadtatással mutatott rá a hibákra. Ezt a módszert mi feleslegesnek tartjuk. Nem fontos a kritika túlhajtása (csak ott gyakorlandó, ahol okvetlenül szükséges), nem az a hôs, aki biztos fedezékbôl nyelvet öltöget az ellenfél felé. Mi hallgatni akarunk. Nem keresünk kákán csomót, nem ujjongunk fel, ha – "hál’istennek" – ismét találtunk valami hibát a magyar testen. Ahelyett, hogy káromkodnánk, bemutatjuk, dicsérjük, megmagyarázzuk az újat és a helyeset, s igyekszünk szelíden, fegyelmezetten minél több hívôt szerezni nézeteinknek.

3. Keressük a kisebbség új programját, amelyrôl ma csak azt tudjuk, hogy demokratikus lesz, mert az igazi demokrácia az egyetlen erô, amely egy kisebbséget bévül megerôsíthet és kívül tűrhetô helyzetbe hozhat. Szociális lesz, mert nincstelenekké válnak, s kívánságaink természetszerűen a lent levôk szociális kívánságai: az egyforma elosztás, a javakban való igazságos részesedés vágya a szegények egyetlen óhaja. Nemzeti lesz, mert a kisebbségi harc természeténél fogva nemzeti, s abban a pillanatban, amint megszűnne az lenni, a kisebbség különleges törekvésének: nemzeti és emberi formája elismerésének feladását jelentené. Keresztény lesz, mert az igazi keresztény erkölcsöt mi az európai kultúra remekművének és nagy kiegyensúlyozó erejének tartjuk, amely nélkül összeomlik minden meglévô. Ezek az alapfogalmak. A többi adódik, a többi: alkalmazkodás a lehetôségekhez, a fürge és elôítéletek nélküli alkalmazkodás akár a legradikálisabb gyakorlati programhoz is.

4. Látjuk, hogy módszereink nem maradhatnak vaskalaposak. Az együttműködést elvben senkivel sem vetjük el, aki támogatni és elôsegíteni tudja a kisebbség kollektív céljait. De nem erôltetünk bizonyos együttműködést, aktivizmust. Éppúgy, ahogy nem vagyunk a "semmi áron való együttműködés" hívei, nem lehetünk a "minden áron való együttműködés" hívei sem, mert együttműködni nem egyéni eredményekért, a megvásároltság alapján kívánunk, hanem akkor, ha komoly biztosítékokat kapunk kívánságaink tiszteletben tartására.

5. De látjuk, hogy minden programnál fontosabb az elhanyagolt és a közelmúlt fejlôdése következtében életképtelenné vált magyar nép átnevelése, testi-lelki színvonalának emelése, elôítéleteinek kiirtása, restségének letörése, egyénieskedô, primadonnáskodó, sértôdéses jellemének megváltoztatása, a szervezkedéstôl és kollektív mozgalmaktól való irtózás megszüntetése, önérzetének növelése, bizantinizmusának és neobarokk természetének modernné idomítása, eltúlzott finnyás igényeinek, egocentrizmusának, elkínaiasodott életnézetének lecsökkentése, megtanítása arra, hogy az igazságot elviselje és szolidarizmusa kibontakozzék, egyszerű és csendes legyen, pátosz helyett a munkát keresse, a vasárnap helyett a hétköznapokat, kitartása és józansága, optimizmusa és tettrekészsége megnövekedjék – egyszóval megoldja a reális élet titkait. Programmal mindig el voltunk látva, állandóan a kivitel volt gyenge. Mi a kivitel tökéletesítését szeretnôk elérni, azt, hogy a magyar az épkézláb és a nagy lelkesedéssel kezdett eszmét meg is tudja valósítani, és a lelkesedés a harmadik napon ne fusson homokba. Nem a "mit", hanem a "hogyan" a fontos elôttünk, ezen a téren óhajtunk nevelô munkát végezni.

6. Példákkal szolgálni, magyarázni, a magyar szellem fölényének bemutatásával izgatni, adatokkal, gyakorlati mintákkal nevelni, az intellektuális szervezkedés megkezdésével példát teremteni más szervezkedésekre, olyan gyakorlati élcsapatot kialakítani, amely az egészséges és vérré vált eszméket kitartóan tovább tudja közvetíteni a nép felé, és begyakorlott értelmével védôje és segítôje lehet a tömegnek, a munka helyes mederbe terelôje és a kollektív célok elérésének elôkészítôje. Ez a célunk.

Sikerülni fog? Nem tudjuk. De a kísérletet meg kell tenni. Legalább lépést teszünk a magyar megújhodáshoz vezetô végtelen hosszú úton.

——————————————

* Megjelent: Hitel 1937. 2. sz. 114–122.


 
kapcsolódók
  » impresszum
  » a Jakabffy Elemér Alapítvány hírlapgyűjteménye
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi könyvtárkatalógusa
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi kéziratkatalógusa

további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvető
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Művészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minorităților
» Glasul Minorităților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet
» Web

 
     
 

(c) Jakabffy Elemér Alapítvány, Media Index Egyesület 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék